Part 1

Produced by Albert László (This book was produced from scanned images of public domain material from the Google Books project.)

DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK.

DUNAMELLÉKI EREDETI NÉPMESÉK.

ÖSSZEGYÜJTÖTTE

MERÉNYI LÁSZLÓ.

II. KÖTET.

PEST.

KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.

MDCCCLXIV.

Pest, 1864. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.

A SÜNDISZNÓ.

Holt volt, hol nem volt, elég az hozzá, volt egyszer egy kalmár, meg egy király és egy szegény ember.

Itt a kalmár kimegyen az erdőre vadászni. Csak mén, csak mendegél, egyszer uramfia olyan sürűségben lelte magát, hogy sem eget, sem földet nem látott, csak mint a vak tapogatódzott. Itt lelkem teremtette a kalmár akár jobbfelé akár balfelé próbált kiszabadulni a nagy vadon erdőből, csak azt nyerte vele, hogy annál sűrübb helyre jutott. Már öt napja annak, hogy étlen-szomjan a nagy vadon sűrü erdőben bolyongott szabadulás nélkül s ekkor a kalmár emigy kiáltott fel:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből az igaz útra vezetne: annak adnám három leányom legszebbikét, nászajándékul pedig három zsák pénzt mérnék ki.

– Majd kivezetlek én, szólalt meg valaki mellette.

A kalmár jobbra balra tekint, néz, de egy árva lelket sem látott.

– No csak ne tekintgess, szólalt meg az a bizonyos újra, hanem ide nézz a lábad alá.

A kalmár csak ekkor tekintett maga elé, hát látja, hogy a lába alatt egy kis sündisznó fekszik s az intézett hozzá szót és mondást.

– No ha kivezetsz, szólt a kalmár, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul három zsák pénzt mérek ki. Az egyik zsákban lesz arany, a másikban ezüst, a harmadikban pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a kalmár pedig utána, igy aztán csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament az erdőbe, a kalmár pedig hazafelé forditotta a szekere rudját.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a király is kimegyen az erdőre vadászni. Ő is azonképen járt mint a kalmár; ő is eltévedt a nagy vadon erdőben. Megyen a király jobbra balra, mindenfelé próbál szabadulni, de csak azt nyerte vele, hogy annál sűrűbb, annál sötétebb helyre ért. Ő is már öt nap óta bolyongott étlen szomjan a sűrűségben, hatodikra kelve emigy fakadt ki a király:

– Istenem! ha engemet valaki ebből a sürűségből kivezérelne, lenne bár az egy féreg is, mégis odadnám neki három közül a legszebbik leányomat, menyasszonyhozományul pedig három kocsi pénzt mérnék ki.

– Majd kivezetlek én, szólalt meg mellette valaki.

A király hol jobbra hol balra tekintett, de egy árva lelket sem látott.

– Mit tekintgetsz, ide nézz a lábad alá, itt vagyok.

A király csak ekkor nézett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg s az szólitotta meg.

– No sündisznó, ha kivezetsz, neked is odadom legszebbik leányomat s azonfelül menyasszonyajándékul a három kocsi pénzt. Az egyik kocsin lesz arany, a másikon ezüst, a harmadikon pedig rézpénz.

A sündisznó aztán előlment, a király pedig utána s igy aztán csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a király pedig szerencsésen haza jutott.

No jól van, ez abban maradt. – Itt a szegény ember is kimegyen az erdőre száraz galyért. Ő is azonképen járt mint a kalmár s a király; ő is eltévedt a nagy sűrűségben; ugy annyira, hogy már étlen-szomjan öt napig bolyongott a nagy vadon erdőben szabadulás nélkül; mert ha akár jobbfelé, akár balfelé próbálta is a szabadulást, csak azt nyerte vele, hogy annál nagyobb sűrűségbe jutott.

– Istenem! kiáltott fel végre a szegény, küldj egy szabaditót. Ha az engemet kivezetne ebből a sűrűségből, minthogy nekem se aranyom se ezüstöm, csak a két kezem: azt fiammá fogadnám s ugy bánnék vele mint tulajdon magzatommal.

– No apám-uram, majd kivezetem én, csak utánam jöjjön.

– De hát hol vagy, édes fiam?

– Itt vagyok a lába alatt, csak ide nézzen apám-uram!

A szegény ember csak ekkor tekintett a lába alá, hát látja, hogy ott egy kis sündisznó hentereg.

– No édes fiam, hát csak vezess ki, én megtartom igéretemet.

A sündisznó aztán előlment, a szegény ember pedig utána, s igy csakhamar kiértek a nagy vadon erdőből. A sündisznó aztán visszament a maga helyére, a szegény ember pedig hazafelé bandúkolt s szerencsésen haza is ért.

No jól van, ez abban maradt. Itt egyszer azonban ugy lefekvés után koczogtatnak a szegény ember ajtaján.

– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót.

A szegény ember, ki ugy a kemenczepánkon feküdt, csak hallgatja, hogy zörgetnek az ajtón.

– Apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót!

A szegény ember csak hallgatja, csak hallgatja, hogy vajjon ki zörget az ajtón s kicsoda mondhatja azt neki: „apám-uram, keljen kend fel, nyissa ki az ajtót“ – mikor neki soha világéletében egy fia gyermeke sem volt s a feleségét meddőséggel, magtalansággal verte meg az isten?!

De harmadszor is csak hallatszik:

– Apám-uram, keljen fel kend, nyissa ki az ajtót!

A szegény ember se veszi a dolgot tréfára, föl kel a kemenczepánkról, kinyitja az ajtót, hát uram fia! ki jön be rajta, senki egyéb mint a kis sündisznó.

– Adjon isten jó estvét apám-uramnak, anyám-asszonynak mint közönségesen.

– Fogadj isten édes fiam, hát megjöttél?

– Meg biz én, a mint láthatja apám-uram, de nagyon elfáradtam, azért költse fel anyámasszonyt, hogy vesse meg nekem az ágyat a kamrában.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, felköltötte a feleségét, ki aztán a kamrában fölvetette a tornyos nyoszolyát és a sündisznó bele feküdt. Reggelre kelve a szegény ember meg a felesége leültek fölöstökömölni, de fogadott fiukról sem akartak megfeledkezni, mert annak is adtak a tűzlócza alá fatálban azt a mit ettek; de a sündisznó hozzá sem nyult.

– Hát édes fiam, kérdé a szegény ember mért nem eszel?

– Azért nem eszem, apám-uram, mert nem illik fogadott fiúval ugy bánni mint valami árvával; mert nem illik nekem fatálból tűzlócza alá külön enni adni, hanem szépen az asztal mellé ültetni, czintányért tenni elébem s arra merni az ételt.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a sündisznót odaültette maga mellé, czíntányért tett elébe, arra ételt mertek s a sündisznó aztán ott evett együtt velük egy asztalnál egy tálból egy ételt.

Mikor vége volt a fölöstökömnek, a sündisznó csak megszólal ilyeténképen:

– Ugy-e apám-uram, van kendnek két darab csizmadia-tallérja?

– Van édes fiam, van.

– Ugy-e apám-uram, azt sóra-fára takargatják?

– Arra fiam, arra.

– De nem azt mondom én apám-uramnak, hanem azt, adják ide nekem azt a négy garast kölcsön, majd visszafizetem én azt kigyelmeteknek ezerszeresen, sóval-fával most ne sokat gondoljanak. Hanem kend apám-uram menjen ki a piaczra, ide meg ide, ott árul egy vén asszony egy fekete kakast. Vegye kend azt meg tőle. Ha egy kispénzre tartja, kettőt adjon érte; mert az lesz majd az én paripám. Mikor a kakast két áron megvette, itt meg itt lakik egy szíjgyártó, menjen be hozzá, ott van a szegletben egy hányt-vetett, ringyes-rongyos nyeregszerszám, vegye kend azt meg nekem. De annak is két árát adja; ha egy kis pénzre tartja, kettőt adjon érte.

Mit volt mit tenni a szegény embernek, a szűrét a nyakába galyabitotta, a két csizmadiatallért zsebre tette, elment a piaczra s a fekete kakast és a hányt-vetett nyeregszerszámot két áron megvette egyszer-egyszer két kis pénzért.

A sündisznó aztán felkantározta a fekete kakast a hányt-vetett szerszámmal, majd ráült s beállitott annak a gazdag kalmárnak az udvarára, kit ő a nagy vadon erdőből kivezetett.

Koczogtat az ajtón s bekiált rajta:

– Hej, apósom, ereszsz be, nyissd ki az ajtót!

A gazdag kalmár nagy álmélkodva kinyitja az ajtót, hát ki jön be rajta, senki egyéb mint a mi sündisznónk a fekete kakas paripán.

– Hallod-e te gazdag kalmár, kezdé beszédét a sündisznó, tudod-e mit igértél, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek; tudod-e, hogy nekem igérted három leányod legszebbikét és ezenfelül három zsák pénzt? Most tehát a leányért meg a pénzért jöttem.

Mit volt mit tenni a gazdag kalmárnak – szájából s....t nem csinálhatott – mindhárom leányát behítta a fehér szobába s aztán a sündisznóhoz fordult, mondván:

– No, válaszsz a három közűl, azt, a melyik szemednek, szádnak és szivednek tetszik!

A sündisznó a középső kalmár-kisasszonyt választotta, mert ez volt a legeslegszebb mind a három között. A kalmár aztán a három zsák pénzt is kimérte. Az egyikben, mint mondá, volt arany, a másikban ezüst, a harmadikban rézpénz. Aztán a kalmár mind a kisasszonyt, mind a három zsák pénzt felrakatta a hintóba, melybe négy lovat fogatott s útnak eresztette legszebbik leányát a sündisznóval.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer a sündisznó, ki ugy a hintó mellett paripázott a fekete kakason, odamegyen a hintóhoz, betekint az ablakon, hát látja, hogy a menyasszony könyezik.

– Mit sirsz, mit rísz szivem szép szerelme? kérdé a sündisznó a leányt.

– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor az isten oly rút állattal vert meg, mint te vagy; mert azt sem tudom, ember vagy-e, állat vagy-e?!

– Ha csak az a bajod szivem szép szerelme, azon könnyen segitünk: a három zsák pénzt megtartom magamnak, téged pedig szépen visszaküldlek urad-atyádhoz; mert látom, hogy te nem nekem való vagy.

Ugy is lett. – A sündisznó a három zsák pénzt megtartotta magának, a szép kalmár-kisasszonyt pedig visszaküldte ura-atyjához. A sündisznó aztán a három zsák pénzt hazavitte a szegény embernek, kiből aztán olyan gazdag ember lett, hogy nem hiszem, hogy hét faluban párját lehetett volna találni.

Itt a sündisznó ujra mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, felkantározta a fekete kakast, ráült s aztán beállitott a király szine elébe, kihez szót szólt ilyeténképen:

– Hallod-e te király! emlékszel-e még arra, midőn a nagy vadon erdőből kivezettelek, midőn azt a fogadást tetted előttem, hogyha az igaz utat megmutatom: három leányod legszebbikét nekem adod s azonfelül három kocsit rakatsz meg aranynyal, ezüsttel és rézpénzzel? Most itt vagyok, hogy váltsd be igéretedet.

Mit volt mit tenni a királynak – szájából s....t nem csinálhatott – mind a három leányát behivatta a fehér szobába s aztán azt mondja nekik:

– Édes leányaim! én egy fogadást tettem, már mint azt la, hogy hármatok közűl egyiket e sündisznónak adom feleségül. Azért igértem pedig egyiteket oda, mert egy nagy vadon erdőből, a melyben már öt napon étlen-szomjan bolyongtam, e sündisznó vezetett ki: igy megszabaditott a bizonyos haláltól. Azért szóljatok kedves leányaim, hogy melyiteknek volna kedve hozzá feleségül menni?

A nagyobbik királykisasszony elfordult, a középső szintén, csak a legkisebb és legszebb királykisasszony szólalt meg ilyeténképen:

– Ha már fölséges királyatyám olyatén fogadást tett: elmegyek én hozzá… Legyen meg isten akaratja, ha már ilyen férjet rendelt a számomra.

– Te vagy nekem legkedvesebb, legjobb leányom, szólt a király s azzal a legkisebb királykisasszonyt össze-vissza csókolta.

A király aztán kimérette a három kocsi pénzt, a királykisasszonyt pedig üveges-aranyos hintóba ültette s nagy hálálgatások, keserves könyhullatások között utnak eresztette a sündisznóval, ki a fekete kakason a hintó mellett lovagolt.

Csak mennek, csak mendegélnek hetedhét ország ellen, egyszer a sündisznó oda lovagolt az üveges-aranyos hintó mellé, kinyitja az ajtaját, betekint rajta, hát látja, hogy a királykisasszony nem hogy sirna, hanem a legjobb piros kedvében van.

– Ehj, szivem szép szerelme, szólt a királykisasszony, minek lovagolsz te azon a fekete kakason, jer inkább ülj ide mellém a bársony vánkusra!

– De hát nem félsz tőlem?

– Már hogy félnék!

– Nem is undorodol?

– Már hogy undorodnék; ha az isten nekem rendelt, ugy az enyémnek kell lenned.

– Te vagy nekem, szólt a sündisznó, egyetlen egy legkedvesebb feleségem! S ezzel a sündisznó megrázkódott s tüstént azon szempillantásban olyan gyöngy-adta gyönyörves 24 éves királyfivá változott, hogy azt nyelv ki se mondhatja! de hogy is ne! aranyhaja, aranyszája és abban aranyfoga volt! a fekete kakas pedig szintén megrázkódott háromszor s olyan aranyszőrű tátosparipává változott, hogy csak párját kellett volna keresni! A tódozott-fódozott, hányt-vetett nyeregszerszámból pedig olyan aranyos szerszám lett, melyen még a legutolsó csatt is aranyból volt.

A királyfi aztán az ország legszebb tájékát kiszemelte, annak a kellős közepén megállván, egyet gondolt s tüstént abban a szempillantásban előállott egy réztetejü, kakaslábon forgó márványpalota, abban mindenféle különbnél különb, szebbnél szebb aranyos bútorok valának; minden, de minden a tűkörtől kezdve le egész a főzőkanálig. Ebbe a gyöngyadta palotába szállitotta be aztán a királyfi szép aranyos madarát, a szép királykisasszonyt, hol aztán mint a madár a fészkében szép csendesen éldegéltek.

Mikor a három kalmár és a két idősb királykisasszony meghallották a legkisebb királykisasszony szerencséjét, hogy az milyen jól ment férjhez: búbánatukban egyik a kútba ugrott, a másik a kenderáztatóban ölte el magát, a harmadikat a Tiszából fogták ki s igy sorba mind a négy leány gonoszul veszett, csak a kalmár középső leánya fente erősen a fogát a királykisasszonyra, ki erős kegyetlenül föltette magában, hogy megkeseríti annak élte boldogságát, már mint a mi királykisasszonyunknak. Ezért vénasszonyképen elment oda szolgálatot keresni. Ép jókor járt az ördög-adta, (mert jót csak nem mondhatok róla,) mert a királykisasszony ép terhes állapotban volt, pedig a férjének ép háborúba kelletett mennie; mert a burkus király hadat üzent neki.

Itt a vén asszonyképen felöltözött kalmárkisasszonyt megfogadták a királyasszony mellé szárazdajkának.

Mint mondám, a királyfinak el kelletvén menni a háborúba, a várandós királyné a vénasszonyképébe fölöltözött kalmárkisasszony gondviselése alatt maradt, pedig akár a macskára bizták volna a tejfeles fazekat, akár erre a pokolpozdorjára a várandós királynét; mert a királyné alig hogy elszülte az isten adta egy pár cselédet, a nagy fájdalom miatt elájult, a vénasszony kosárba pakolta azt az ártatlan portékát és az erdőben egy bizonyos fa alatt letette.

A vén asszony aztán ízibe visszaszaladt a királynéhoz, ki már ekkor felocsúdott nagy fájdalmából és kérte a szárazdajkát, hogy adja oda a magzatait, hogy hagy ölelje és hagy csókolja meg; de erre az csak ezt felelte:

– Felséges királyné! mi türés-tagadás, zsákban macskát nem szoktam árulni, felséged két idétlen, szőrös állatformát szült: azért biz azokat, nehogy még megijedjen a látásán, belevetettem a folyó vizbe.

Az egy pár cselédke aludt szép csendesen a fa alatt. Itt egyszer nagy zörgés között előtör a sűrűből egy fehér szarvas, mely egyenesen mintha küldték volna, a kosárnak tartott és azt fülénél fogva a szarvára akasztotta s azzal a fehér szarvas eltünt a sűrűségben. Megyen mendegél a szarvas, egyszer egy patak partjához ért, hol háromszor elbőditette magát, erre, mint a varázslat, előtte termett az erdők leánya, ki a kosarat levette a szarváról, megnézte, hogy mi van benne és nagy örömmel lelkendezve beszaladt a maga palotájába.

Már hét esztendő óta volt az egy pár cseléd az erdők leányánál, ki őket mint tulajdon magzatjait szépen fölnevelte.

Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, nem egyéb a semminél, egyszer az erdők leánya a kis leányt vizért küldte egy zöld korsóval; de erős kegyetlenül rámordult, hogy jól vigyázzon, nehogy eltörje a korsót.

A kis leány sem hagyta ezt kétszer mondatni magának, mert engedelmes és szófogadó volt, kezébe kapta a zöld korsót s ízibe a kútnál termett. Hogy odaért, hát látja, hogy egy kis aranyos madárka ott repdes a kút körül. Ez mint gyermek szerette volna megfogni az aranyos madarat, ezért a kezében levő korsóval mindaddig hadonászott, mig egyszer csak azon vette észre magát, hogy csak a füle maradt a kezében. Megijedt a kis leány, sirva fakadt s leült a kut kávájára s ott sirdogált.

Az erdők leánya csak várja, hogy mikor jön már meg a kis leány, csak várja, de biz azt nem győzte eléggé várni, azért a másik korsóval a kis fiút küldte utána azon erős kegyetlen meghagyással, hogy jól vigyázzanak, nehogy még ezt is eltörjék. A kis fiú szinte azonképen járt, mert ez is, mint afféle gyermek, alighogy meglátta az aranyos madarat, le akarta ütni a korsóval s ez is mindaddig hadonászott, mig a füle maradt a kezében. Ez is sirva fakadt, leült a huga mellé s ott sirdogáltak kettecskén a kút mellett.

Itt lelkem teremtette az aranyos madár megszánta az egy pár cselédkét s azt kérdé tőle:

– Mit sírtok, mit rítok szép gyermekek?

– Oh szép madár, felelt a kis fiú, mint a kinek több esze volt, már hogyne sirnánk, hogyne rínánk, mikor verést kapunk azért, a miért eltörtük a zöld korsókat, megver tubus szülénk.

– Hohó gyermekeim! nem tubus szülétek az nektek, csak felnevelő anyátok; mert az sose szült titeket fájdalommal a világra; mert a ti anyátok és apátok messze-messze innen lakoznak, túl még azokon a kék hegyeken is. Azért, ha utánam jöttök, majd elvezetlek én titeket haza.

A két gyermeknek sem kellett egyéb, többé feléje se mentek felnevelő anyjuknak, mert otthon ugyis verést kaptak volna, hanem az aranyos madár után mentek, mely mindig elöttük repült.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az erdőben egy nagy rakás aranyra bukkantak. Az arany mellett ott hevert egynehány koczka, mintha valaki ott játszott volna. Mind a kis fiú, mind a kis leány egy-egy marok aranyat zsebre rakott s azzal aztán tovább mentek.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer egy korcsmához értek. Hogy immár el is fáradtak, meg aztán estve is volt, bementek a korcsmába szállást kérni. A korcsmában, ott koczkázott három ur-féle. A két gyermek eleinte csak nézte, hogy és mint játszanak. A fiú végre kivette a zsebéből a marok aranyat és játszani kezdett, még pedig ugyannyira, hogy a három ur-félének minden pénzét elnyerte. S ekkor megszólal az egyik ur ilyeténképen:

– No édes fiam, látom, hogy jó szerencséd van, nekem itt meg itt van egy gyönyörü szép virágos kertem és a virágos kert kellős közepén márványpalotám. Ez a palota azzal a tulajdonsággal bir, hogyha ezzel az aranyvesszővel megütöd háromszor az oldalát, aranyalmává változik és a világ bármelyik részén mind a márványpalotát, mind a virágos kertet leteheted, hogyha azt az aranyalmát megütöd az aranyvessző kisebbik végével. Én most azt a szép virágos kertet és azt a gyöngyadta márványpalotát teszem fel. Ha elnyered, legyen a tiéd.

A kis fiú erre is ráállott és szerencsésen mind a virágos kertet, mind a márványpalotát elnyerte, az ur-féle pedig aztán átadta neki az aranyvesszőt s megmutatta neki, hogy hol van a virágos kert és a márványpalota.

Reggelre kelve aztán az egy pár cseléd fölkereste a virágos kertet és a márványpalotát, melynek az oldalát a kis fiú megütötte háromszor az aranyvesszővel és az aranyalmává változott. A kis fiú aztán az aranyalmát szépen zsebre rakta s hazafelé bandukoltak. Előttük mindig az aranyos madárka repült.

Csak mennek, csak mendegélnek, egyszer az aranyos madár megállott.

– No édes fiaim, szólt az aranyos madár, most már itthon vagyunk. Itt ezen a helyen tedd le az aranyalmát s üsd meg háromszor az oldalát az aranyvesszővel, majd meglátjátok, hogy milyen szép hét országra szóló márványpalotátok és virágos kertetek lesz. Majd hire futamodik a ti márványpalotátoknak és virágos kerteteknek, majd eljön azoknak a nézésére még maga a király is, kit ugy tiszteljetek mint nemző apátokat, mert te kis fiam királyfi vagy, te pedig kis leányom királykisasszony. Azért kedves gyermekeim ime itt van egy kép aranyrámában, mely a ti czimereteket és neveiteket ábrázolja. Ezt a képet függeszszétek fel a palota legszebbik helyére, de nehogy árulótok legyen, biborral teritsétek le. És ezt a képet senkinek, de senkinek meg ne mutassátok, csak tulajdon nemző apátoknak. Majd fogja ő kérdezni, hogy micsoda kép az és ekkor huzzátok le róla a bibort. A többi aztán magától következik.

Ugy is lett. – Az egy pár cseléd a képet felakasztotta a márványpalota legszebbik szobájában és biborral letakarták. Itt nagy messze országban hire futamodik, hogy milyen gyönyörves gyöngyadta kert és márványpalota van itt meg itt. Jöttek aztán azoknak a nézésére még a hetedik vármegyéből is, ugyannyira, hogy még magának a királynak is a fülébe jutott. A király rögtön elhatározta magában, hogy elmegyen a virágos kertnek és a márványpalotának a nézésére; de alig hogy ebbeli szándokát megsejtette az a pokolpozdorja, már mint a száraz-dajka, a király kávéjába hashajtóport kevert. Hogyím ettől a király roszul lett, nem mehetett el a virágos kert és a márványpalota nézésére. S ekkor a vén asszony hivás nélkül beállitott a király szine elébe s azt mondja neki:

– Fölséges király! ha már olyan nagy vágyódása van annak a virágos kertnek és annak a márványpalotának nézésére, majd elmegyek én, majd megnézem én, hogy vajjon olyan szépek-e azok, mint a mekkora a hire, majd elmesélem én azt fölségednek.

A király, hogy, hogy nem, beleegyezett, pedig a pokolpozdorja dehogy a virágos kert nézésére ment, dehogy, hanem el akarta veszteni gonoszul az egy pár cselédet. Ebben sántikált a gonosz, de biz az nem lett idős, mert a vén csontnak beletört a bicskája; de hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, elmondom az egész dolog sorját-rendjét.

Hát a vén banya, alig hogy a hires virágos kertbe érkezett, az egy pár cseléd elébe szaladt s tövéről hegyére mindent megmutattak neki. S ekkor a vén bőr csak elkezdi:

– Igaz hogy szép a kert, de még akkor hétszerte szebb lenne, ha a világ zengő-fáját elhoznátok.

– Hát mit kellene cselekednem? kérdé a fiucska.

– Nem egyebet, mint azt, felelt a vén csont, itt meg itt, ebben meg ebben az elátkozott várban van a világ zengő-fája. Csak ezért kellene elmenned, csak ezt kellene elhoznod.

S ezzel a vén bőr szépen elbúcsúzott az egy pár cselédtől s hazafelé bandúkolt, a fiúnak pedig ez órától nem volt nyugodalma, hogy ő elmegyen s elhozza a világ zengő-fáját. Ezért hugától keserves könyhullatások között elbúcsúzván, elindult a világ zengő-fájáért.

Csak mén, csak mendegél hetedhét ország ellen, egyszer egy sötét vár alá ért. Ez volt pedig az első elátkozott vár. Egy nagy kamasz szőrös ördög egy irtóztató husánggal ott állt őrt, hogy arra senkit se ereszszen.

A szőrös ördög rákiált nagy mérgesen a mi fiunkra ilyeténképen:

– Állj!… ki vagy?

– Én vagyok, felelt a kis fiú.

– Kicsoda az az én?

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska? kérdé az ördög.

– Én vagyok én.

– Hát mi járatban vagy?

A világ szépen zengő-fáját keresem, nem hallott-e bátyám-uram róla valamit?

– Én nem hallottam, hanem itt meg itt áll őrt a bátyám, hacsak az nem tud róla valamit, ugy senki a világon.

S ezzel Jánoska elindult az igaz úton a világ zengő-fája keresésére.

Csak mén, csak mendegél, egyszer elért a másik elátkozott sötét várhoz is. Ott is egy nagy kamasz szőrös ördög állt őrt, ki a mi Jánosunkra rákiált nagy mérgesen; de már itt a Jánoska sokkal bátrabb volt, mert ugy is tudta, hogy semmi bántódása nem lesz.

– Ki vagy, kérdé az ördög?

– Én vagyok.

– Kicsoda?

– Én.

– Te vagy Jánoska?

– A bátyám-uram szolgálatjára én vagyok.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, hol még a madár sem jár?

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott bátyám-uram róla valamit?

– Mi türés-tagadás, én nem hallottam, hanem itt meg itt, ezen meg ezen a helyen áll őrt a bátyám, hacsak ő nem tud róla valamit, ugy senki a világon.

S ezzel Jánoska elindult a harmadik elátkozott vár felé. Hogy odaért, ott is ott állt őrt egy nagy kamasz ördög, ki rákiált nagy mérgesen a mi Jánosunkra, ilyeténképen:

– Ki vagy?

– Én vagyok.

– Te vagy Jánoska?

– Én vagyok.

– Hát hol jársz itt ezen az idegen földön, a hol még madár sem jár?

– A világ szépen zengő-fáját keresem. Nem hallott róla bátyám-uram valamit?