Part 8

Hogy ideért a vándorló herczeg, az Igazak elébe jöttek s oly szivesen fogadtak, imhogy a tenyerükre nem tették a lelküket. De mielőtt királyuk elébe vezették volna a vándorló herczeget, elébb balzsam fördőben megfördötték, az aranytörlővel megtörűlték, aranyhaját szépen kifodorították s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt húztak.

Mikor ezekkel mind készen voltak, ráadták a sarkig érő biboros bársonyos köntöst, s csak is igy vezették a király elé.

A jó lelkek királya a vándorló herczeget három rózsabimbóval ajándékozta meg. Az egyik sárga, a másik fehér, a harmadik pedig piros volt; mely rózsabimbóknak olyan tulajdonságuk volt, hogyha az ember valamelyiket megszagolta, az tüstént kinyilt s kihullt belőle olyan ruha, melyen, egy öltés nem sok, de még annyi sem látszott. Az öltözet-ruha szine pedig mindig olyan volt, a milyen szinű volt a rózsa: igy a sárga rózsából tiszta aranyruha, a pirosból biborköntös, a fehérből pedig tiszta patyolat ezüstruha hullt ki.

A jó lelkek királynéja pedig adott a vándorló herczegnek olyan ezüstfuvolát, hogy annak hallatára, még ha a teritőn feküdnél is, mégis tánczra kerekednél.

A herczeg, a mint dukál, szépen megköszönte az adott ajándékokat, s aztán nagy hálálgatások, szerencse-kivánatok és keserves könyhullatások között tovább vándorolt.

Csak vándorol, csak vándorol, hetednapra végre a Forró-tenger tulsó partjára ért, hol is a tengerparton az útfélen előtalált egy olyan tesznye, vedlett, ringyes-rongyos, foltos csikót, melyet még a farkas is ott hagyta volna, a hol találta. Hogy a vándorló herczeg a rosz csikóhoz ért, ki akarta kerülni, de az, világ csodájára megszólalt ilyeténképen:

– Adjon isten jó napot, vándorló herczeg!

– Fogadj isten, tesznye csikó!

– Ne kerülj ki vándorló herczeg, inkább segíts lábra állni.

A vándorló herczeg, bár sietős volt az útja, odament a tesznye csikóhoz s farkánál fogva fölemelte.

– No vándorló herczeg, ha fölsegítettél kelni, szólt a tesznye csikó, amott van a selyemrét, húzz el oda és etess is meg.

A vándorló herczeg ezeket is megcselekedte; mert a foltos csikót kötőféknél fogva, mint a kutya a d..... elvonczolta a selyemrétre s ott jóltartotta, megetette.

– No vándorló herczeg, szólt a foltos csikó, ha fölsegítettél kelni, és ha megetettél, most már itass is meg!… amott van a szivárványforrás, húzz el engem oda.

A vándorló herczegnek mit volt mit tenni, megfogta a rosz csikót üstökénél fogva, s huzta maga után mint a kutya a d..... mindaddig, mig a szivárványforráshoz nem értek, hol is aztán a rosz csikót megitatta a vizből.

Itt lelkem teremtette! alig ivott a rosz csikó a szivárványforrásból, megrázkodott s olyan seregélyszőrű tátosparipa lett belőle, hogycsak párját kellett volna találni, de még ha kerestek volna is, mégsem találtak volna.

– No kedves gazdám, szólt a tátosparipa, ha te eddig engem vonczoltál, majd viszlek én eztán, csak ülj fel a hátamra s hogy menjek veled: ugy-e mint a gondolat, ugy-e mint a forgószél, vagy a hogy a madár repül?

– Csakúgy édes lovam, felelt a vándorló herczeg, hogy se én bennem, se te benned hiba ne essék!

A vándorló herczeg aztán felült jó tátoslova hátára, s mentek mendegéltek hetedhét ország ellen, egyszer elértek abba a városba, hol a világszép királykisasszony lakott, ki oly kimondhatlan gyönyörves volt, hogy még a fényes nap is megállott a nézésére. Ez az ékes hajadon egy virágos kert kellőközepén diszlő, kakaslábon forgó, bádogtetejű várban lakott.

De a vándorló herczeg nem szállt be mindjárt a kakaslábon forgó várba, hanem a falu végén egy özvegy asszonyhoz.

De itt se volt lelkének sokáig maradása, mert szerette volna már látni a világszép királykisasszony ékes személyét; mert a kiváncsiság egyre fúrta az oldalát. Ezért, ugy alkonyat után, magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, belopózkodott a virágos kertbe, innen pedig az ablak alá sonfordált. A világszép királykisasszony ép ekkor tekintett ki az ablakán s meglátta az ékes ábrázatu, delitermetű herczeget, kit aztán tüstént kilelt a szerelem hidege; de biz a mi vándorló herczegünk sem volt különbül, mert őt is annyira bántotta és annyira gyötörte az erősnél erősebb szerelem, hogy még a foga is vaczogott belé. Aztán a vándorló herczeg nagy keservében, mit csinált mit nem, elővette a szépszólásu varázsfurulyát s ugy kifujta rajta azt a mi szivét nyomta, hogy annak a ki hallotta, majd megrepedt a szive miatta. Aztán a vándorló herczeg nagy búsan, mint a kinek az orra vére folyik, visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz s hogy hazaért, nem tett egyebet, ott voltam, a hol mondták, ugy láttam mint most, mint leült az asztalszögbe, fejét két karjára eresztve búsult, mint a ki a siralom-házban van.

Az özvegy asszony pedig azt gondolta, hogy éhes: ezért kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret, hozott a padlásról füstölt szalonnát, egy itcze bort is tett elé s kinálja erősen, hogy majd a tenyerére tette a lelkét, hogy egyék igyék; de a vándorló herczeg, egy falat kenyér és egy korty bor, nem sok, de még annyit sem evett és ivott, hanem egyre búsult, mint a kinek az orra vére folyik, mint a ki a siralomházban van.

De az özvegy asszony félszből-e vagy miből, szintén nem mert lefeküdni, hanem eloltván a fa közé csíptetett világot, tört-fáklyát gyujtott, aztán odaült a koczikba a tűzlócza mellé s várta, hogy mi lesz már vége annak a nagy búsulásnak; de biz a vén asszony nem győzte kiböjtölni a vándorló herczeget, mert az ott az asztalszögben álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak hajnalfelé fogta el valami álomféle, és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve, a vándorló herczeg elővette az Igazak királyától kapott sárga rózsabimbót s megszagolta azt háromszor, s ime! az első szaglásra elkezdett a rózsabimbó feselni, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle a csillaglátta sárga aranyruha.

A vándorló herczeg aztán a sárga aranyruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, megmosta naptündöklésű homlokát, és ekkor oly szép volt mint az esthajnal-csillag, mely szüntelen a napot kiséri s valamint az illik az égre, ugy illett neki az a gyöngyadta sárga rózsa ruha; ugyannyira, hogy a ki meglátta volna, biz nem hagyta volna egy tekintetre, hanem kétszer, háromszor is visszafordult volna; – eszem a lelkét, de hogy is ne! mikor az egész öltözet-ruha ki nem látszott attól a százlevelű sárga aranyrózsától, csak látni kellett volna!… De hát még mikor felpattant jó tátoslovára s mint a kilőtt nyil, a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó rezidencziájába bevágtatott, akkor kellett volna csak megnézni, akkor!!…

De el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy a világszép királykisasszonyt ugy körülrajzották az udvarló vitézek, mint a méhkirálynét a gavallérjai; de ő egyiket sem szerette, mert nem érkezett még el az övé. Azért a kérőknek, kik igen unszolták, hogy már válaszszon közülök, és mivel sehogysem tudott már tőlük menekülni, azt felelte: hogy gyüljenek össze a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár kellős közepén, verekedjenek meg egymással és ő azé lesz, a ki a vitézség pálmáját elnyeri, kit senki sem bir legyőzni.

Itt lelkem teremtette, már javában folyt a viadal, mikor a sárga rózsás aranyruhájú herczeg bevágtatott a rezidenczia kapuján; de azt a herczeg láttára mindenki abba hagyta s elébe lovagoltak, gondolván magukban, egygyel ismét többen vagyunk. Maga pedig a világszép királykisasszony leült aranyos-üveges hintajába, melyet négy aranyszőrű paripa vontatott s ugy ment a sárga rózsás ruhájú herczeg elé. Fogadják aztán nagy tisztességgel, ugyannyira, hogy még a helyét sem találják; dehogy nem találják! hisz maga a világszép királykisasszony kezdte leginkább pártját fogni; mert maga mellé ültette a czifra hintóba s ugy vitte be a rezidenczia udvarára.

Hogy beértek a rezidenczia udvarára, a hirneves vitézek ujra a viadalhoz láttak, ujra tülekedni kezdtek, hogy valjon melyikük nyeri el a vitézség pálmáját, hogy valjon ezzel együtt kié lesz a világszép királykisasszony?!

Csak tülekednek, csak viaskodnak, ugyannyira, hogy mind kidőlt már a nagy küzdésben, csupáncsak ketten maradtak: a sárga rózsás ruhájú vándorló herczeg, és egy ismeretlen vitéz, ki ékes személyéről itélve, bizonyosan valami báró, gróf, vagy pedig épen herczegfi volt; mert a rózsás ruháju herczegnek ép szakasztott mássa volt, mintha egy apjuk és egy anyjuk lett volna. Mondom, hogy csupáncsak ez a kettő állta még a sarat: ez a kettő tűzött össze, és sokáig mint két elzűlött bika, viaskodtak egymással, de egyik se birta legyőzni a másikat, mert igen egyforma erejük volt. – De minthogy már igen nagyon ki voltak fáradva, meg aztán estve is lett: végre abban állapodtak meg, hogy a küzdést holnap ujra folytatják.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a viadalnak, mindenki a fehér házba sietett a nagy traktára, csak a vándorló herczeg hiányzott, mert ez visszament a régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; de itt se volt se testének, se lelkének maradása, hanem levetvén magáról az aranyruhát, bezárta a rózsaszekrénybe, – majd aztán kezébe vette a szépszólású ezüstfurulyát s elment a bádogtetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá, hol is oly szomorú nótákat fújt, hogy még azoknak a nagy erős vitézeknek is, mint valami gyermeknek, könybe lábadtak a szemei s mintha a világ legerősebb tormájából ettek volna, ugyancsak köszörülgették a torkukat. A világszép királykisasszony pedig három kendőt is telesirt s tüstént kiadta a parancsolatot, hogy erőnek erejével, szép szóval, kéréssel, fenyegetéssel, de okvetetlenül felhozzák az ő szine elé azt a furulyást, ki annyira meginditotta a szivét.

De a világszép királykisasszony szolgái mikorrára leértek a virágos kertbe, már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez eleve – élvén a gyanúperrel – elhordta az irháját; nagy búsan, nagy leverten visszaballagott a falu végén lakó özvegy asszonyhoz. Otthon pedig nem tett egyebet, mint szó nélkül leült az asztalszögbe, fejét a két karjára nyugtatván, a nagy busulásnak adta magát. Az özvegy asszony ujra azt gondolta, hogy tán éhes ez az ő vendége: azért kihúzván az asztalfiókot, kivette belőle a csermolyás kenyeret s elébe tette, de mellé még szalonnát és bort is hozott, hogy egyék-igyék; – de biz a mi vándorló herczegünk se nem evett, se nem ivott, hanem egyre búsult, egyre szomorkodott s álmatlanul virasztotta át a tengernyi éjszakát, csak reggel felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Reggelre kelve aztán a vándorló herczeg valami szín alatt az öreg asszonyt elküldte a háztól, maga pedig azalatt szépen elővette a fehérrózsát, melyet aztán háromszor meg is szagolt. Az első szaglásra magától kihasadt a rózsabimbó, a másodikra egészen kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle az a drága patyolatfehér ezüstruha, melynek szem nem látta még mássát!… A vándorló herczeg aztán magára öltötte az ezüstfehér rózsaruhát, aranyhaját kieresztette, naptündöklésü arczát megmosta s ekkor oly szép volt, mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illett neki az a gyöngyadta ezüstruha, mint az esthajnali csillag az égre. Hát még mikor felpattant jó tátoslovára s a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába bevágtatott, – akkor kellett volna ám megnézni, akkor!!…

Már ekkor az udvaron készen várta az ismeretlen vitéz. – A többiek már bele se akartak szolni a dologba, mert ugy is tudták, hogy e két vitéz erejével egyik sem mérkőzhetik meg. – A két vitéz egész álló nap tülekedett, de egyik se birt a másikon erőt venni, mert igen egyforma erejűek voltak: azért végre azt határozták, hogy máma a tülekedést abba hagyják, de holnap élethalálra megviaskodnak.

Itt lelkem teremtette, hogy vége volt a nagy tülekedésnek, mindenki a nagy traktára a fehér házba sietett, csak a fehér rózsás ruhájú herczeg nem; mert ez régi szállására, a falu végén lakó özvegy asszonyhoz tért vissza. De itt is csak addig volt maradása, mig a lovát bekötötte az ólba és a rózsaruhát levetette, aztán pedig magához vevén a szépszólású varázsfurulyát, a virágos kertbe levő bádogostetejű, kakaslábon forgó vár ablaka alá sietett, hol is olyan bús nótát fujt ki rajta, hogy a ki hallotta, biz megesett a szive rajta. Maga pedig a világszép királykisasszony három kendőt is telesirt, oly sűrűn potyogtak a könyei; végre parancsolatot adott ki, hogy azt, a ki az ablak alatt oly szomoru nótákat furulyál, tüstént hozzák a szeme elé. A szolgák szót is fogadtak s egymás hátán rohantak a kertbe, de már ekkor csak hült helyét találták a vándorló herczegnek; mert ez – élvén a gyanúperrel – eleve elhordta az irháját s viszszament a falu végén lakó özvegy asszonyhoz; hol aztán szótlanul leült az asztalszögbe, fejét két karjára nyugosztván, búsult mint a kinek az orra vére folyik. Az özvegy asszony kinálja mindenféle jókkal, de se nem evett, se nem ivott, hanem egyre bánkódott; igy az egész tengernyi éjszakát álmatlanul virasztotta át, csak hajnal felé nyomta el valami álomféle és ekkor is a világszép királykisasszonyról álmodozott.

Itt lelkem teremtette, mi kerűl a dologból, mi nem, ott voltam a hol mondták, ugy láttam mint most, reggelre kelve a vándorló herczeg az özvegy asszonyt valami szín alatt kiküldte a szobából, maga pedig elővette a piros rózsabimbót, melyet aztán megszagolván háromszor, íme! az első szaglásra felhasadt a rózsabimbó, a másodikra kinyilott, a harmadikra pedig kihullt belőle olyan biboros-bársonyos ruha, hogy annak párját sem azelőtt, sem azóta nem látott senkisem!…

A vándorló herczeg aztán a biboros-bársonyos rózsás ruhát magára öltötte, aranyhaját kieresztette, és naptündöklésű orczáját megmosta, ki ekkor oly szép volt mint az esthajnali csillag, mely szüntelen a napot kiséri, s ugy illet rá az a biboros-bársonyos köntös, mint az a csillag az égre!… Hát még mikor fölpattant jó tátoslovára s bevágtatott a világszép királykisasszony bádogtetejű, kakaslábon forgó várába, akkor kellett volna ám megnézni.

Már ekkor az udvaron várta az ismeretlen vitéz. Összetűztek, összeverekedtek. Valjon kié lesz a győzelem? mert mindkettő hirneves vitéz volt, ki sárkányokkal és oroszlányokkal viaskodott.

Csak tülekednek, csak tülekednek, egyszer az ismeretlen vitéz kebeléből kihull egy fekete zsinor, melynek a végén egy fél-gyűrű fityegett. Az ismeretlen vitéz, hogy a fél-gyűrűt senki észre ne vegye, izibe el akarta dugni, de a vándorló herczeg mégis meglátta. Itt lelkem teremtette! a mi biboros-bársonyos ruháju vándorló herczegünk még a tülekedéssel is felhagyott s odalépett az ismeretlen vitéz elé s azt kérdi tőle, szót szólván:

– Vitéz herczeg! mert ékes termetedről mást nem is gondolhatok, mert annak kell lenned, mondom vitéz herczeg! ha meg nem sérteném személyedet, mondd meg csak nekem, hogy hol tettél szert arra a fél-gyűrűre?!

– Hogy hol vettem?… mivel oly hires levente vagy, neked csak megmondom: az anyám akasztotta a nyakamba, mikor még igen kicsike voltam.

– Mutasd vitéz herczeg, valjon összeillik-e ezzel a másik felével?

Itt lelkem teremtette, összeteszik a két fél-gyűrűt s azok ugy össze illettek, mintha csak ma törték volna ketté!…

– No vitéz herczeg, szólt a biboros-bársonyos ruháju vitéz, ugy te vagy nekem egyetlenegy, rég nem látott, édes kedves testvérem!

A két testvér aztán megölelte, megcsókolta egymást, s karon fogva mentek be a rezidencziába, hol a világszép királykisasszony alig tudott magához jőni a csudálkozás miatt, de hogyis ne! mert alig egy pár szempillantás előtt, még életre-halálra viaskodott e két vitéz, most pedig karon fogva jőnek elébe!…

A két herczegfi aztán odalépett a világszép királykisasszony elé, hogy most már ha tetszik, válaszszon közűlök. De rég választott már ő, rég eljegyzette szive a vándorló herczeget, azért ennek hajította oda az aranyalmát, ki azt szerencsésen megkapván, az övé lett a világszép királykisasszony, ki harmadnapra fel is tette a fejére a búfedelet.[3] Már sok számos esztendeig uralkodott a vándorló herczeg az ő kedves feleségével, mikor egyszer koczogtatnak az ajtón, s ki lép be rajta?

[3] Búfedél: tájszó = főkötő.

Senki más, mint az oroszlán, és a hű inas, ki a királynak azon kérésére, hogy és mint szabadult meg a Mágnes-hegytől, a következő fura historiát beszélte el:

„Midőn fenségedet a saskeselyű a lóbőrben elvitte: én a kardommal egy irdatlan gödröt ástam, melybe aztán a lóhúst bele is takartam, hogy valami kósza madár el ne prédálja, hogy legyen mivel tengetni összetöpörödött testemet, mert már oly sovány voltam, hogy a csontom is zörgött. Én aztán ezerfelé is próbáltam a szabadulást, de mind hiába, mert a Mágneshegy mindig visszarántott magához, végre azt álmodtam, hogy egy Lidércz vezet ki. Erre fölébredtem, hát uramfia, mint valami ezüstpára ott lebeg előttem a Lidércz. Szintén intett, hogy menjek utána. Én sem voltam rest, utána a Lidércz után, mindenütt a sarkában. Ha én szaladtam, ő is szaladt; ha én csendesen mentem, ő is csendesen ment. Nagy nehezen végre mégis elhagytuk a Mágneshegyet. Igy szabaditott meg a Lidércz a bizonyos haláltól. Alkalmasint az Igazak szántak meg s azok küldték a szabadulásomra. Aztán mentem mendegéltem hetedhét ország ellen, egyszer erre az oroszlánra bukkantam, mely azt gondoltam, hogy mindjárt megessz. Pedig dehogy evett meg, mert különben itt se volnék a felséges királyom szine előtt! Nem evett meg pedig azért, mert hogyím elszakadt – követem alásan – a csizmám, a felséges királyét húztam fel, melyet az oroszlán alig hogy megszagolt, soha el nem maradt tőlem, hanem mint valami kutya, mindig a sarkamba hágott. Eleinte féltem is tőle, meg nem is, de utoljára egészen megszoktam!…“

Sokáig élt aztán még a vándorló herczegből lett király, ugyannyira, hogy már az életét is megunta, de meghalni sehogysem tudott, mert az aranylevél még most is nála volt.

Mikor a halálos ágyán feküdnék, maga elé hívatja a hű inast s azt mondja neki:

– Hallod-e hű szolgám! a lajbim zsebében van egy aranylevél, vedd azt magadhoz, eredj fel a híd kellős közepére, szúrd azt a kardom hegyére és aztán erezd bele a mélységes tengerbe, hogy hadd legyen már az én éltemnek is vége.

Jancsi, mert közbe légyen mondva, igy híták az inast, szót fogadott az urának. Előkereste a király biboros-bársonyos lajbiját, kivette belőle az aranylevelet, a király kardja hegyére szurta, hogy majd igy beleveti a mélységes tengerbe; de mikorrára a hid kellős közepére ért, az a gondolatja támadt, hogyha ő ezt az aranylevelet beleveti a tengerbe, ugy az ő kedves urának is tüstént azon szempillantásban vége lesz: azért nem vetette bele az aranylevelet, hanem azzal együtt visszaballagott a király haldokló ágyához. De a király ép ezért nem halhatott meg. Visszajövet azt kérdi a király hű inasától:

– Hallod-e jó szolgám! megtetted-e ezt, a mit parancsoltam?

– Megtettem.

– Belevetetted az aranylevelet a mélységes tengerbe?

– Belevetettem.

– Nem igaz, beste lélek, mert ugy én nem kinlódnék itt az élettel!… takarodj vissza s tedd azt, a mit parancsoltam!

Visszamegyen a mi Jancsink másodszor is a tenger hidjára, de az aranylevelet most sem vetette bele. Ezért a király harmadszor is visszaküldte. Mit volt, mit tenni a szegény Jancsinak, belevetni nem akarta, visszamenni nem mert, ezért tehát ő maga ugrott bele a mélységes tengerbe; de nála volt az aranylevél is. A tengerfenékről három véres bugyborék szállt fel s keserves jajszó hallatszott. A vén király azonnal megszünt élni.

Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt.

TARTALOM.

A három aranygyürű 1 Az örökbefogadott testvérek 38 Az örökifjúság vize 71 Világszép Sárkány Rózsa 98 A tizenkét fekete varjú 115 A princzeszné és a sündisznó 128 A czigány és a pap 134 A rátartó királykisasszony 136 A szegény ember, a huszár és a pap 143 A három királykisasszony 147 A czigány és az obsitos 154 A vándorló herczeg 158

[Transcriber’s Note:

Alternative spellings have been retained as they appear in the original.

List of corrected typographical errors: Page 22, "mellé bimbóján?" changed to "melle bimbóján?" Page 28, "tanyér levest" changed to "tányér levest" Page 40, "kire száll-az" changed to "kire száll, az" Page 44, "még almában sem" changed to "még álmában sem" Page 47, "ültettem raja" changed to "ültettem rája" Page 54, "a m iaz" changed to "a mi az" Page 59, "Ébredj, szívem" changed to "„Ébredj, szívem" Page 66, "Ebredjetek, keljetek" changed to "Ébredjetek, keljetek" Page 73, "hogy mert sír" changed to "hogy mért sír" Page 74, "felelnél egy kerdésünkre" changed to "felelnél egy kérdésünkre" Page 75, "kenyerem jávát" changed to "kenyerem javát" Page 76, "„Engem válaszsz szép királyfi" changed to "„Engem válaszsz szép királyfi“" Page 82, "föld kozött" changed to "föld között" Page 89, "avagy a halalvize" changed to "avagy a halálvize" Page 90, "ifjúvá valtozott" changed to "ifjúvá változott" Page 91, "aranyhidra lépni‘" changed to "aranyhidra lépni," Page 94, "az ő várat meglopta" changed to "az ő várát meglopta" Page 94, "se ejjele" changed to "se éjjele" Page 97, "megöleltek, megcsókolták" changed to "megölelték, megcsókolták" Page 101, "van ferjnél" changed to "van férjnél" Page 103, "keves volna" changed to "kevés volna" Page 115, "aranygereblyével sszegyüjtötték" changed to "aranygereblyével összegyüjtötték" Page 108, "szemmel-szajjal" changed to "szemmel-szájjal" Page 126, "Kedves testvérünk" changed to "„Kedves testvérünk" Page 134, "mért közön neki" changed to "mért köszön neki" Page 143, "szállasolták be" changed to "szállásolták be" Page 143, "találta predikálni" changed to "találta prédikálni" Page 148, "száraz harasztott" changed to "száraz harasztot" Page 150, "nemzet a világra" changed to "nemzett a világra" Page 152, "kedves leányom“?" changed to "kedves leányom?“" Page 155, "– No jól van, ez abba’ maradt. – Az obsitos" changed to "No jól van, ez abba’ maradt. Az obsitos" Page 156, "kerdé a czigány?" changed to "kérdé a czigány?" Page 158, "a magvából“!" changed to "a magvából!“" Page 173, "ringyes gyen-rongyos" changed to "ringyes-rongyos" Page 188, "megszoktam!…" changed to "megszoktam!…“"]