Part 6

– Mondhatom, szép tőled, hogy engem vádolsz hanyag levélirással. Én már _kétszer_ is irtam neked elválásunk óta és a te multkori leveled volt csak a _második_. Aztán meg nincs is semmi mondani valóm. Igazán semmit sem tudok, a mi tégedet érdekelne. A város most igen kellemes és mi igen sokat járunk képcsarnokokba, sétálni és kocsikázni a parkban. A mi a szálas, szép, göndörhaju ifjut illeti, hát bizonyosan Helmwood Artur urat értették alatta, pedig hát szó sincs róla, csak ugy beszélnek az emberek. Igaz, hogy sokat jár hozzánk, de hát a mama meg ő olyan jól értik egymást, olyan jól el tudnak egymással beszélgetni. Nem rég ismerkedtünk meg egy fiatal emberrel, az éppen neked való volna Minna, ha már Jonathánnak a mátkája nem volnál. Kitünő párti, szép ember, jó módu és jó családból való. Orvos doktor és nagyon de nagyon okos ember. Képzeld! még csak huszonkilenc éves és már is egy óriási elmegyógyintézetnek a főorvosa. Helmwood ur mutatta be nekünk, azóta aztán meglátogatott bennünket, és most már gyakran jár hozzánk. Azt hiszem, hogy egyike a legelszántabb embereknek, a kit valaha láttam, de azért a legnyugodtabb. Tökéletesen megingathatatlannak látszik. El tudom képzelni, hogy mily rendkivüli hatalommal birhat betegei fölött. Különös szokása, hogy olyan egyenesen néz az ember arcába, mintha a gondalatait szeretné kitalálni. Velem is nagyon sokat próbálgatja, de hizelgek magamnak azzal, hogy ezzel kemény diót próbálgat feltörni. Ezt a tükrömből tudom. Próbáltad-e valaha a saját arcodból kiolvasni a gondolataidat? Én próbáltam és mondhatom neked, hogy különös egy dolog és nagyobb föladat, mint hinnéd, ha soha sem próbáltad.

A doktor azt mondja, hogy neki egy érdekes lélektani tanulmány vagyok, a mit szerényen el is hiszek magamról. Mit irjak még. Tudod, hogy nem érdeklődöm annyira a ruhák iránt, hogy uj divatok leirásával foglalkozzam.

A ruha kész unalom. Ez ugyancsak olyan szójárás, de sebaj; Artur is ugyanazt mondja mindennap. No tessék, hát nem kiszalasztottam. Minna mi minden titkunkat elmondtuk egymásnak gyermekkorunk óta; együtt háltunk és együtt ettünk és nevettünk és sirtunk is együtt; és most, noha már eleget mondtam, szeretnék többet is mondani. Oh Minna, hát nem találod-e ki ugyis? Szeretem őt. Pirulok, a mint leirom, mert noha _gondolom_, hogy ő is szeret, azért még szóval nem mondta azt nekem. De oh Minna! én szeretem, szeretem, szeretem! Na, ez jól esett. Szeretném, ha veled lehetnék édes, a tüz előtt, vetkezés közben, a mikor beszélgetni szoktunk; és én megkisérleném elmondani, hogy mit érezek.

Nem is tudom, hogy merem mindezt még neked is megirni. Nem is merek megállapodni, mert szét találom szakitani a levelem, de nem is akarok megállapodni, mert oh, ugy kivánnék neked elmondani mindent. Jaj, azonnal is mondd meg, hogy mit gondolsz mind erről. Minna már mégis meg kell állapodnom. Jó éjt és imádkozzál értem és Minna imádkozzál a boldogságomért.

Lucy.

P. S. Nem kell mondanom ugy-e, hogy mindez mélységes titok. Jó éjt még egyszer.

L.

_Levél. Westenra Lucy Murray Minnának._

_Május 24._

Legdrágább Minnám!

Köszönet és köszönet és még egyszer köszönet édes leveledért! Oly jól esett, hogy neked elmondhattam és hogy velem érzesz.

Drágám, csőstől szakad az áldás. Mily régi jó közmondás. Itt vagyok én, a ki jövő szeptemberben leszek husz esztendős és még mindez ideig kérőre nem akadtam, legalább igazira nem, hát ma egyszerre került három. Képzeld! _Három_ kérő egy napra! Nem borzasztó-e ez? Sajnálok, de igazán és tiszta szivemből sajnálok a három szegény fiu közül kettőt.

Oh Minna, én oly boldog vagyok, hogy azt sem tudom, mittévő legyek magammal. És három kérő! De az ég szerelmére, meg ne mondd valahogy a lányoknak, mert mindenféle hóbortos képzelődéssel szednék tele a fejecskéjüket és ha a nevelőből hazaérkezve, mindjárt első nap legalább hat kérőjük nem akadna, hát mellőzve és sértve éreznék magukat. Hisz némely leány oly hiu.

Te meg én Minna, a kik már mátkásak vagyunk és már innen-onnan öreg asszonyok leszünk, mi megvethetjük a hiuságot. Nos hát hadd mondjam el csak mind a hármat, de titokban kell tartanod édes mindenki előtt, kivéve természetesen Jonathánt. Neki meg fogod mondani, mert a te helyedben én is megmondanám Arturnak. Az asszony mindent meg kell hogy mondjon az urának – nem gondolod édes te is? – és én méltányos akarok lenni. A férfiak szeretik is, ha az asszony – legalább a tulajdon feleségük – őszinte; és én tartok tőle, hogy bizony az asszonyok nem mindig olyan őszinték, mint a milyeneknek lenniök kellene.

Nos drágám, hát az első szám épp a villásreggeli előtt jött. Már beszéltem neked róla, Seward John dr. az őrültek házának orvosa, a kinek olyan határozott álla és olyan szép homloka van. Külsőleg nagyon nyugodt volt, de azért jól láttam, hogy ideges, bizonyosan jól feltette magában, hogy vigyázni fog minden aprólékos külsőségre, hogy izgatottnak ne lássék, hanem azért mégis majd rá ült a cilinderére, a mit a férfiak nem szoktak éppen megtenni, ha nyugodtak. Aztán mikor legjobban mutatni szerette volna, hogy igen-igen nyugodt, hát ugy forgatott egy lánzetát a kezében, hogy majdnem sikoltoztam tőle. Hanem azért nagyon egyenesen és őszintén beszélt velem. Megmondta, hogy mennyire szeret, noha csak oly rövid ideje ismer és hogy milyen lenne az élete, ha én mellette volnék, hogy támogassam és derültté tegyem. Már éppen azt kezdte mondani, hogy mily boldogtalan lenne, ha én nem törődnék vele, a mikor észre vette, hogy potyognak a könyeim. Akkor aztán elkezdte magát szidni és bocsánatot kérni és igérte, hogy nem kinoz tovább. Aztán végre elhallgatott és kis idő mulva kérdezte, hogy valamikor később nem tudnám-e őt szeretni; és mikor erre fejemet ráztam, hát remegett a keze és kissé akadozva kérdezte, hogy tán már más valakit szeretek-e? De nagyon kedvesen tette, mondván, hogy nem akarja a bizalmamat erőszakolni, csak tudni szeretné, mert ha a lánynak a szive szabad, a férfi még remélhet. És ekkor Minna, éreztem, hogy kötelességem neki megmondani, hogy már van más valaki. De csak ennyit mondtam neki és akkor ő fölállt és nagyon erősnek és nagyon komolynak látszott, a mint mind a két kezemet az övéibe fogta és azt mondta, hogy reméli, hogy boldog leszek és hogyha valaha jóbarátra szorúlnék, hát reméli, hogy őt a legjobb barátaim közé sorolom. Ó, Minna édes, nem tehetek róla, hogy sirnom kell és meg kell bocsátanod, hogy ez a levél olyan pecsétes. A megkérés és több efféle nagyon kedves dolog lehet, hanem azért nem jól esik látnod, mikor egy szegény fiu, a kiről tudod, hogy igazán szeret, olyan leverten és busan távozik, mintha a szive szakadt volna meg. És tudod, hogy bármit mondott is abban a pillanatban, azért mégis csak kiestél az életéből örökre. Drágám, be kell fejeznem a levelemet, mert nagyon nyomorultnak érzem magamat, noha nagyon boldog vagyok.

_Ugyan az este._ Artur épp most ment el, és én jobb kedvünek érzem magamat, mint mikor a levelet abba hagytam, hát folytatom a nap eseményeinek leirását. Hát tudod drágám a 2-dik szám az mindjárt villás reggeli után jött. Az is egy olyan édes fiu, amerikai Texasból és oly fiatalnak és frisnek látszik, hogy szinte lehetetlen elhinni, hogy annyi helyen megfordult és oly csudálatos kalandjai voltak. Én nagyon szimpatiálok szegény Desdemonával, a kinek a füle hallatára oly veszedelmes kalandokat regélt, habár csak egy szerecsen is. Én azt hiszem, mi asszonyok oly gyávák vagyunk, hogy csak azért megyünk férjhez, mert azt hiszszük, hogy a férfi mindentől megvéd bennünket. Én most már tudom, hogy mihez kezdenék, ha férfi volnék és azt akarnám, hogy egy leány belém szeressen. Nem a, dehogy tudám, mert hisz itt volt Morris ur, a ki folyton a kalandjait regélte és Artur, a ki sose beszélt és mégis, – de drágám, látom, hogy összezavarodom. Morris P. Quincey ur egyedül talált idehaza. Ugy látszik, hogy a férfi mindig egyedül találja a leányt. Nem a, rosszul mondom, mert hisz Artur kétszer is nagyon igyekezett, hogy egyedül beszélhessen velem és én is nagyon rajta voltam; most már nem szégyenlem bevallani. Előre kell bocsátanom, hogy Morris ur nem használja mindig a maga sajátságos szójárását, vagyis sohasem használja idegenek előtt, mert jónevelésü és kitünő modora van, de rájött, hogy engem rendkivül mulattat az ő amerikai szójárása és ha egyedül voltunk és senkit mást nem botránkoztatott vele, furcsábbnál-furcsább dolgokat mondott. Én azt hiszem, drágám, hogy ő minden szót maga talál ki, mert mindig tökéletesen illik arra, a mit mondani akar. Én nem tudom, hogy fogok-e valaha tudni ilyen furcsa szójárással beszélni, mert még nem tudom, hogy Arturnak tetszik-e, mert őt magát soha sem hallottam igy beszélni. Nos hát Morris ur mellém ült és oly vignak és pajkosnak látszott, mint bármikor, hanem azért én jól láttam, hogy nagyon nervozus. Kezemet az övébe fogta és a legédesebb hangon szólalt meg:

– Luca kisasszony tudom, hogy nem vagyok méltó, hogy a maga pici csipőcskéjének a szalagját bebógozzam, de mondok, ha addig vár, még olyan embert talál, a ki méltó, hát alighanem ama bizonyos hét szüz közé sorolják nyolcadiknak, a mikor itt hagyja ezt az árnyékvilágot, a kiknek a mécsesük nem volt rendén. Mondok, nem állna mellém rudasnak, hogy kettőshámba fogva indulnánk együtt a hosszu utnak?

Olyan jó kedvünek és tréfásnak tetszett, hogy nem esett olyan nehezemre visszautasitani, mint azt a szegény doktort, hát azt feleltem neki, hogy nem is tudom mi az a rudas, meg hogy még egyáltalán semmi kedvem nincsen a hámbatöréshez. Ekkor ő azt mondta, hogy reméli, nem veszem rossz néven, hogy egy ilyen rá nézve komoly pillanatban is tréfásan beszélt és hogy megbocsátok neki érte. Igazán nagyon komolynak látszott, a mikor ezt mondta és én is egy kicsit elkomolyodtam, noha – pedig tudom, hogy te ezért engem egy rettenetes kacérnak fogsz tartani – noha nem tehettem róla, hogy roppant jól ne essék, hogy ez már a második kérő egy napon. Aztán drágám, még mielőtt csak egy szót is szólhattam volna, valóságos zuhatagát a szerelmi vallomásnak, zuditotta a nyakamba, lábaim elé rakva szivét, lelkét. És olyan komolynak látszott ezalatt, hogy soha sem fogom többé azt hinni, hogy a ki rendesen pajkos és jókedvü, hát nem tud komolyan venni semmit sem. Azt hiszem, hogy végre észrevett valamit az arcomban, a mi megakasztotta beszédében, mert hirtelen elhallgatott és olyan férfias hévvel, a melyért okvetetlen megszerettem volna, ha még szabad vagyok, folytatta:

– Luca, tudom, hogy maga becsületes, nyilt szivü leány. Nem volnék itt és nem beszélnék igy magával, ha nem hinném magát a lelke legmélyéig nyilt és egyenesnek. Mondja nekem őszintén, mint egyik jó pajtás a másiknak, hogy van-e más valaki, a kivel törődik? Mert ha igen, hát én a haja szálát sem görbitem többé okvetetlenkedésemmel, csak arra kérem, engedje meg, hogy igaz, hü jó barátja lehessek.

Kedves Minnám, mondd, hogy miért oly nemesek a férfiak, mikor mi nők oly kevéssé vagyunk érdemesek rájuk? Ime például én, a ki csaknem gunyt üztem ebből az igaz szivü, valódi uri emberből. Könyekre fakadtam – attól tartok, édes, hogy ezt a levelemet egynél több oknál fogva is, igen vizenyősnek fogod találni – és igazán nagyon rossznak éreztem magamat. Miért is nem engedik meg, hogy egy lány három emberhez mehessen feleségül, vagy annyihoz, a hány éppen feleségül kivánja, akkor aztán semmi baj sem volna? De hát ez persze hogy illetlenség és ilyet mondanom sem szabadna. Hanem azért örömmel vallom be, hogy noha sirtam, képes voltam Morris urnak becsületes szemébe nézni és őszintén megmondani neki:

– Igenis van valaki, a kit szeretek, noha ő még eddig nem mondta nekem, hogy szeret. Helyesen tettem, hogy ily őszintén beszéltem vele, mert az arca szinte földerült és mind a két kezét kinyujtva, megfogta az enyémet, azt hiszem, hogy én magam tettem a kezemet az övébe és nyilt modorában mondta:

– Ez aztán a derék kis lány. Jobb elkésve érkezni a maga meghóditására, mint jókor bármely más lányéra. Ne sirjon, drágám. Ha engem sirat, kár, én mokány gyerek vagyok és állva fogadom a csapást. Ha pedig azért a másik fickóért sir, a ki még nem is tudja, hogy milyen boldogság érte, hát jó lesz, ha hamarosan utána lát, mert különben velem gyülik meg a baja. Kis babám, a maga nyiltságával és őszinteségével jóbarátot nyert bennem, ez pedig nagyobb ritkaság, mint a szerető, legalább is önzetlenebb. Drágám, én nagyon magányosan fogom ám megfutni a hosszu utat, a jelenlegi meg a más világ között. Nem adna egy csókot utravalónak? Nagyon jól esnék ám bufelejtőnek. Hisz adhat, tudja, attól a másik jó fiutól – mert fölteszem róla, hogy jó fiu drágám, meg hogy derék szép gyerek, különben maga nem is szerethetné – a ki mindeddig még csak nem is nyilatkozott, még megtehetné. – No ezzel aztán elhiheted Minnám, hogy teljesen levett a lábamról, a milyen kedves, édes és milyen nemesen gondolkozik a vetélytársáról – nem igaz? – és ő maga meg oly bus volt; hát feléje hajoltam és megcsókoltam. Ő fölállt, a két kezemet még folyton szorosan az övében tartva és a mint lenézett az arcomba – a mely félek, hogy nagyon pirult – igy szólott:

– Kis babám, a kezét a kezemben tartom és maga megcsókolt és ha ez nem füzné szorosra a barátságunkat, hát semmi sem a világon. Köszönöm a hozzám való édes nyiltságát és Isten áldja. – Megrázta a kezemet, aztán fölkapva a kalapját, egyenesen az ajtónak tartott, a nélkül, hogy visszanézett, a nélkül, hogy egy könyet ejtett, vagy a hangja remegett volna; és én ugy sirok, mint egy kis baba. Oh, hát miért kell egy ilyen embernek boldogtalannak lenni, a mikor van leány elég, a ki még a lába nyomát is térden állva imádná? Én tudom, hogy magam is megtenném, ha szabad volnék – csak hogy azért nem szeretném ám, ha szabad volnék. Drágám ez az egész dolog roppant kihozott a sodromból és érzem, hogy nem irhatok most mindjárt, hogy ezt elmondottam neked, a boldogságomról és addig nem is akarok a harmadikról irni, a mig megint rózsás kedvben nem lehetek. A te örökké szerető

Lucyd.

P. S. – Oh, különben is a mi a harmadikat illeti, – hisz a harmadikról fölösleges is irnom, nem igaz? Aztán meg olyan furcsa, olyan zavaros is volt az egész; attól a pillanattól kezdve, hogy a szobába lépett, addig, mig mind a két karjával átölelt és megcsókolt, nem is emlékszem, hogy mi volt. És én oly boldog, oly boldog vagyok és nem is tudom, hogy mivel érdemeltem ezt. Csak arra iparkodhatom a jövőben, hogy bebizonyitsam a jó Istennek, hogy nem vagyok hálátlan a kegyességért, a miért ilyen szeretőt, ilyen férjet és jó barátot küldött nekem. Isten áldjon.

_Seward dr. naplója._

(Fonográfban tartva.)

_Ápril 25._

Apály az étvágyban máma. Nem tudok enni, nem tudok pihenni, hát naplómhoz látok inkább. Tegnapi kudarcom óta mintha hiányoznék belőlem valami; mintha semmi sem volna érdemes arra, hogy foglalkozzam vele… Minthogy tudom, hogy az effélének a legjobb orvossága a munka, hát lementem a betegeim közé. Olyat szemeltem ki közülük, a ki eddig is igen érdekes megfigyelésekre adott alkalmat. Olyan különös az ötleteiben és annyira eltérő a rendes lunatikustól, hogy elhatároztam, hogy igyekezni fogok őt lehetőleg megérteni. Ma, mintha közelebb jutottam volna, mint eddig bármikor a titka magvához.

Kimeritőbben kérdeztem ki, mint eddig bármikor, azzal a szándékkal, hogy végre is urrá legyek hallucinációinak alapja fölött. Most már látom, hogy szinte kegyetlenül viselkedtem vele szemben. Mintegy szoritottam őt őrültségének a sodra felé – a mit máskor kerülni szoktam a betegemmel szemben, mint a pokol tornácát. De hadd beszéljek betegemről.

Renfield R. M. ur. 59 éves, – vérmes temperamentum; óriási testi erővel; betegesen ingerlékeny; periodikus mélabuval, a mely valamely fixa ideában végződik, de a melyet nem birok belőle kivenni. Lehet, hogy veszedelmes ember, valószinü hogy az, ha önzetlen. Önző emberekben az óvatosság épp oly biztos vértje ellenségeiknek, mint saját maguknak. Én erre nézve azt gondolom, hogy a mikor az _Én_ a középpont, a vonzó erőt egyensulyozza a taszitó erő; de ha kötelesség, vagy egy bizonyos feladat stb. a középpont, akkor az utóbbi erő a döntő és csak a véletlen eset, vagy véletlen esetek sora ellensulyozhatja.

_Levél, Morris P. Quincey nagys. Helmwood Arturnak._

_Május 25._

Kedves Art. – Mesékkel tartottuk egymást a prairieken rakott tüz mellett; egymás sebeit kötöztük a Marquesas-on próbált partraszállás után; és egymás egészségére koccintottunk Titicaca partján. Van még elmondatlan mesém, vannak kötözni való sebeim és van valaki, a kinek az egészségére még nem ittunk. Nem lehetne-e ezt holnap este az én tüzhelyemnél megejteni? Habozás nélkül kérlek, mert jól tudom, hogy egy bizonyos ifju hölgy holnap ebédre hivatalos és hogy te szabad vagy. Csak még egyetlen más vendégem lesz, régi jó pajtásunk, Seward doktor. Ő is eljön és borba óhajtjuk fojtani könyeinket s őszinte szivvel akarjuk éltetni a földkerekség legboldogabb fiát, a ki megnyerte magának a legjobb szivet, a melyet az Uristen teremtett és az egyetlent, a kiért érdemes volt fáradni. Igérünk neked szives látást, szeretetteljes ölelést és oly igaz őszinte baráti parolát, a milyen a magadé. Még arra is megesküszünk, hogy haza támogatunk, ha nagyon sokat találnál inni egy bizonyos szempár fényére, Jöszte!

A tied most és örökké

Morris P. Quincey.

_Telegram. Helmwood Artur, Morris P. Quincey._

_Május 26._

Okvetetlen ott leszek. Olyan üdvözletet viszek, hogy mind a kettőtök füle megcsendül tőle.

Art.

VI.

_Murray Minna naplója._

_Julius 24. Whitby._

Lücy elejbém jött az állomásra, édesebb és bájosabb volt, mint valaha és együtt hajtattunk a ház elé a villasoron, a hol lakást fogadtak. Ez gyönyörü egy hely. A pici folyó, az Esk, mély völgyön fut keresztül, a mely csak ott szélesedik, a hol már a tengert éri. Nagy viadukt köti össze a két szélét, magas pilléreken nyugvó. A völgy gyönyörü, szép zöld és oly meredek, hogy nem látni le bele, csakha már egészen a szélén áll az ember. A régi városka házai – tőlünk a tulsó parton – mind vöröstetősek és olyanformán vannak egymás fölé halmozva, mintha egymásra akarnának csuszni. Épp a város fölött vannak a Whitby-apátság romjai, a melyet valaha a dánok fosztottak ki és pusztitották el. Igen nagyszerü romok, óriási terjedelemmel és tömérdek szép és érdekes részlettel; még legendájuk is van, a mely szerint egy fehér hölgyet látni valamelyik ablakában. Az apátság romja és a város között van még egy templom, a plebánia, köröskörül nagy temetővel, a mely tömve van régi sirkövekkel. Én ezt tartom a legszebb helynek Whitbyben, mert épp a város fölött van és remek kilátást nyujt a kikötőre és tovább a tengeröbölre egész addig, a hol a hegylánc ereszkedik le és nyulik ki messze a tengerbe. Oly meredeken emelkedik a kikötő fölött, hogy a partnak egy része leomlott és néhány sir elpusztult belé. Egy helyt a sirok falazata kiugrik a mélyen lent elfutó homokos gyalogut fölé.

A temetőn keresztül-kasul sétautak vannak padokkal; és az emberek naphosszat ott szoktak sétálni és üldögélni és gyönyörködni a remek kilátásban és élvezni a fris tengeri szellőt. Én magam is gyakran fogok idejönni a munkámmal. Különben most is itt irok, naplómat a térdemen nyugtatva és közben három öreg embernek, a kik közel hozzám ülnek, a beszélgetésére figyelve. Ugy látszik, hogy az öregeknek egyéb dolguk nincsen egész nap, mint itt ülni és beszélgetni.

A kikötő alattam terül el, a tulsó oldalán egy hosszu gránitfallal, a mely messze kinyulik a tengerbe, a végén egy kifelé kanyarodással, a melynek a közepén világitótorony épült. Sulyos kövekből hordott védgát támogatja a falat kivülről a tenger ellen. Az innenső oldalon a védőgát befelé kanyarodik és ennek a végén is világitótorony áll. A két kőgát közt keskeny nyilás vezet a kikötőbe, a mely aztán hirtelen kiszélesedik.

Dagály idejében igen szép az egész, de apály idején ugy eltünik a kikötő vize, hogy csak a kis Esk folyó vize szalad végig a homok ágyában, itt-ott egy sziklakövet látni benne. A kikötőn kivül, az innenső oldalon egy óriás sziklagát nyulik ugy egy fél mértföldnyire a tengerbe, a melynek éles taraja épp a déli világitótorony mögül indul ki. A sziklagát legvégén egy uszó harangláb van, a mely rossz időben meginog és busan kongó hangokat küld a vizeken végig. Egy legendáról hallottam itt, a mely szerint ha bajba kerül egy hajó, a harang mindig megszólal. Majd megtudakolom az öreg embertől, hogy mi igaz e dologban: épp erre felé tart…

Nagyon furcsa egy öreg ez az én öregem. Rémitően öreg lehet, mert az ábrázata olyan görcsös és barázdás, mint egy vén fának a kérge. Azt mondja, hogy tán már száz esztendős is van és hogy cethalászó tengerész volt már akkor is, mikor a Waterlooi csatát vivták. Attól tartok, hogy igen-igen hitetlen egy vén ember, mert a mikor a tengeren szóló harangot és az apátságbeli fehér asszonyt emlegettem neki, hát igen nyersen felelt:

– Én bizony nem hederitenék az ilyesmire, ha magának vónék kisasszonykám. Az effélék már rég kikoptak az igazságból. Tudja, én nem mondom, hogy sohse vótek, csak annyit mondok, hogy az én időmben bizony már nem vótek. Az ilyesmi csak annak a sok jött-ment turistának való, de nem az ilyen helyes kis fehér cselédnek, mint a kisasszonyka. Azok a gyalog utazó, örökké sós heringet evő és teát ivó, meg mindenféle olcsó lim-lomot összevásárló népek, sok minden bolondságot elhinnének. Csudálom, hogy akad még, a ki hazugsággal nem röstelli őket traktálni – még az ujságok is, azok is tele vannak haszontalansággal. – Én azt gondoltam, hogy az öregtől sok érdekes dolgot megtudhatnék a régi jó időkből, hát kérdeztem, hogy nem mesélne-e nekem valamit, a régi cethalászatokról. Már éppen letelepedett és jól neki készült az öreg, hogy meséljen, a mikor az óra hatot ütött, erre ő megint nagynehezen föltápászkodott és igy szólt.

– Most már haza felé kell hogy induljak kisasszonykám. Az unokám nem szereti, ha megvárakoztatom, mikor készen van a tea, mert időbe kerül ám mig lemászom azon a tenger sok garádicson; aztán meg jól is esik ám egy kis fütőszer ilyenkor ennek az öreg masinának.

El totyogott és láttam őt lefelé igyekezni a lépcsőkön. Ezek a lépcsők a legkülömb része a városnak. A városból egész a templomig fölvezetnek; nem is tudom, hogy mennyi lehet, – de sok száz az bizonyos – és gyönyörü hajlásban emelkednek fölfelé. Annyira menetelesek, hogy egy ló is könnyen le és föl sétálhatna rajtuk. Azt hiszem hogy eredetileg az apátsághoz kellett tartozniok. Én is haza fogok menni. Lucy látogatóba ment az anyjával, de minthogy egészen idegenekhez, hát én nem mentem velük. Azóta már haza is érkezhettek.

_Augusztus 1._ Egy órával ezelőtt jöttünk ide fel Lucyvel, és roppant érdekes beszélgetésbe eredtünk az én öreg barátommal, és a másik két öreggel, a kik mindig fölkeresik, őt hogy beszélgethessenek vele. Ugy veszem észre, hogy ő valóságos orákulum köztük és hogy a maga idejében igen hatalmaskodó egyéniség lehetett. Semmit sem akar elismerni és mindenkit letorkol. Lucy nagyon bájosan szép volt fehér nyári ruhájában; az arca is rózsásabb szinü, a mióta ide jöttek. Vettem észre, hogy a három öreg alig várta, hogy helyet foglaljon és mindjárt a közelében telepedett meg. Lucy oly kedves az öregek iránt; én azt hiszem, hogy mind a hárman minden meggondolás nélkül és azonnal halálosan beleszerelmesedtek. Még az én külön öregem is beadta a derekát és nem disputált vele – hanem annál többet én velem. Csakhamar a legendákra tereltem a beszélgetést, és ő mindjárt leckéztetni kezdett bennünket. Ha jól emlékszem ezeket mondotta: