Part 8

– Ez a szemben álló hadsereg különféle nemzeteknek népeiből áll: imitt azok foglalnak helyet, kik a nagyhirű Xanthus édes vizét iszszák; amott azok, kik Boldog-Arábiában a legfinomabb és legdrágább aranyat mossák. Ott a numidiaiak, a kiknek csak kötve lehet hinni, ott a persák, kik íveikről és nyilaikról híresek, a partusok és médek, kik visszafutamlással harczolnak; távolabb a sátorverő arábok, azután az ép oly fehér mint kegyetlen szittyák, az átfúrt ajkú éthiopok, s más számtalan nemzetbéliek, kiknek arczát látom és felismerem ugyan, azonban nevökre nem emlékezem. Ebben a másik hadseregben pedig itt jönnek azok, kik az olajfás Bétis kristálytiszta forrásait iszszák, és azok, kik arczukat a mindig gazdag és aranyos Tajó nedvével simítják és fényesítik; s azok, kik a fenséges Jenilnek hasznos habjait élvezik, s azok, – ott, ott azok az aranykalászokkal koszorúzott gazdag manchaiak, a gót vér régi maradványai, kik a hullámos Pisuergábán fürdenek, mely a világ első folyam-fürdeje lenne, csak oly sokszor ki ne száradna, s csak ajjal-bajjal felfogott vizében olyan átkozott rosz szagú kendert ne áztatnának!

Teremtő szent Istenem! De hány meg hány országot említett, hány meg hány nemzetet sorolt elé még ezeken kivül, s valamennyi nevét oly gyorsan pergette le nyelvén, hogy Sancho kábultában majd ledőlt a szamaráról. Jobbra balra nyujtogatta a nyakát, szeme szája nyitva volt a nagy nézésben, mig utóljára megint csak szokott kételkedése vett erőt rajta s e szavakban fakadt ki:

– Most mindjárt az ördög vigyen el engemet, ha mindazon emberek, vagy óriások, vagy lovagok közül, a kiket nagyságod felsorolt, csak egyetlen egynek a kis körme mutatkozik is ezen az egész tájékon. Én legalább csakugyan egyet se látok, s tartok tőle, hogy az egész megint olyan varázslat lesz, mint a múlt éjszakai kisértetek.

– Hogy mondhatsz ilyet! – kiáltá fel Don Quijote – avagy nem hallod-e a lovak nyerítését, a trombiták harsogását, s a dobok pörgését?

– Nem hallok én semmi mást – viszonzá Sancho – mint juhok és birkák töméntelen bégetését.

S ez valóban így ís volt, mert a két nyáj már egészen közelökbe érkezett.

– A félelem az oka, hogy se látsz, se hallasz – jegyzé meg Don Quijote kicsinylőleg. – Vonulj félre, s hagyj magamra engemet, vagyok én egymagam is elegendő arra, hogy győzelmet szerezzek azon félnek a melyhez csatlakozom.

S e szavak kimondása után tüstént sarkantyuba kapta Rocinantét, s az előre szegzett dárdával, a lovától kitelhető legnagyobb sebességgel száguldott alá a dombocskáról.

Sancho utána kiabált:

– Forduljon vissza, señor Don Quijote! Megálljon! Látok már, tudom már! A nagyapám szakállára esküszöm: semmi egyebet mint juhokat és birkákat készül megtámadni! Megálljon! Hiszen csak a vak nem látja, hogy nincs itt se óriás, se lovag, se oroszlán se macska, se fegyver, se paizs, se égszinkék, se pokolfekete. Mit akar hát cselekedni, Isten legyen irgalmas bűnös lelkemnek!

Don Quijote azonban csak nem tért vissza, hanem a helyett inkább fenszóval kiálta:

– Rajta vitézek, kik a neki gyürkőzött karu bátor Pentapolin császár lobogóit követitek s azok alatt harczoltok, utánam, csak utánam valamennyien, s meglátjátok mily könnyű szerrel állok boszút az ellenségen, Alifanfaron de la Trapobanán!

Ezeket mondván közibe rontott a juhnyáj seregnek s oly bátorsággal és hevességgel kezdé az állatokat felnyársalgatni, mintha valósággal halálos ellenségeit öldösné.

A pásztorok és bojtárok, kik a nyájat hajtották, rákiabáltak hagyjon fel vele, azonban látván, hogy ez mind nem használ, leoldották parittyáikat s füleit hatalmas kavicsokkal és kövekkel köszönték.

Don Quijote föl se vette a köveket, hanem majd ide majd oda ugratva felkiálta:

– Hol vagy, kevély Alifanfaron? Jer szembe velem ki, egyes magános lovag vagyok, ki szemtől szembe akarok erőddel megmérkőzni s életedet venni annak büntetéseül mit a garamantai hős Pentapolin ellen elkövetsz.

Minthogy ő mindegyre folytatta a szurkálást dárdájával, utoljára a pásztorok sem vették tréfára a dolgot, hanem ugyancsak sűrűen zúdították a köveket, s nem igen nézték feje mellett repülnek-é el vagy fejét is találják. A sok kőcsapásra a szerencsétlen lovag végre leszédült a nyeregből. A pásztorok erre odasiettek, látták mozdulatlanúl feküdni a földön, s magok is egészen halálnak válltak, mert azt gondolák, hogy megölték; azért tehát a legnagyobb sietséggel összeterelték a nyájat, felnyalábolták a leszúrt birkákat s aztán nagy sietve odább állottak.

Sancho ezen idő alatt a magaslatról nézte urának bolond cselekedeteit és szakállát tépte s átkozta az órát és pillanatot melyben vele, szerencsétlenségére, megismerkedék. Mikor azonban, látta, hogy a földre rogyott, a pásztorok pedig távoztak már: lement a dombról, odasietett hozzája s így szóla:

– Hát nem megmondtam-e, señor Don Quijote, térjen vissza, hiszen csak a vak nem látta, hogy ezek nem hadseregek, hanem juhnyájak.

– Oh, hogy az az én gonosz ellenségem, az az átkozott varázsló ezt is így el tudta bűvölni és bájolni! Tudd meg, Sancho, ezeknek igen könnyü azt láttatniok velünk a mit akarnak; s az az átkozott, a ki engemet üldöz, megirígyelvén a dicsőséget, melyet – a mint tudta – e csatában nyernem kell vala: az ellenséges hadseregeket juhnyájakká varázsolá! Hanem az ég szerelmére kérlek, tégy meg egyet, hogy csalódásodból kijózanodjál s belásd, hogy igazat mondok: ülj fel szamaradra, menj utánok szép csöndesen s majd meglátod, mihelyt kissé távolabb lesznek, azonnal felöltik előbbi alakjokat s a birkákból megint emberekké válnak, szakasztott azokká, a kiknek őket én festettem. Most azonban mégis, ne menj, mert szükségem van segítségedre. Segíts felemelni, mert kegyetlenül megütögettek, s úgy látszik egy pár zápfogammal is kevesebb van a számban mint azelőtt.

És ez így is volt. Sancho fölemelte gazdáját, de a hű csatlósnak oly rosz kedve volt, hogy valóságos szomorúságnak is beillett. Don Quijote észrevette, s meg nem állhatá, hogy azt ne mondja:

– Talán dicsőségemet irígyled? Talán az szomorít el annyira, hogy azon szerencsétlenségekből, melyek engem értek, te néked semmi sem jutott.

– Nekem nem jutott? – viszonzá Sancho – hát valjon az, a kit tegnap a levegőbe lódítottak, a komám vagy a szomszédom volt talán nem én magam? S az a tarisznya, melyet elvesztettem minden holmimmal együtt, másé volt talán s nem az enyim?

– Te a tarisznyádat vesztetted el, Sancho? – kérdé Don Quijote.

– Persze hogy elvesztettem – viszonzá amaz.

– Akkor hát ma nincs mit ennünk! – mondá Don Quijote, meglepőleg lehangolva.

– Dehogy nincs! – felelt Sancho csipősen – hát azok a jóféle fűvek itt a rétségen, a miket nagyságod olyan jól ismer, s a mikből a kóbor lovagok olyan jóízűen szoktak falatozni.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – de most az egyszer, úgy érzem, egy darab kenyér meg valami hús- vagy sajtféle, mégis csak jobban esnék mint a rétség minden füve. Egyébiránt, az úr gondot visel.

Ezen vigasztalással tovább folytatták utjokat.

XIII. FEJEZET.

A mit a holtak adhatnak az élőknek.

Don Quijote reménysége jódarabig nem látszék teljesülni. Sem hajlékot nem találtak, a hol az éjen át megpihenhessenek, – sem semmiféle eleséget, a mivel éhségöket csillapíthatták volna.

Már jóformán besötétedett, de azért útjokat tovább folytatták, mert Sancho azt gondolá, az út mentén előbb-utóbb mégis csak kell valami vendéglőfélére akadniok. Most az egyszer azonban egészen más, és sokkal érdekesebb kaland volt megírva felőlök a sors könyvében. Ugyanis a mint még jó darabig haladtak, s mindenütt egy hivogató, barátságos fénynek, valami vendéglő megvilágított ablakának megcsillanását lesték: az egy helyett egyszer csak számos fénypont villant fel, de sőt közelített feléjök mint megannyi mozgó csillagok.

Sancho egészen elhült rémültében a mint ezeket látta, sőt maga Don Quijote is megdöbbent. Amaz megrántá szamarának kötőfékét, emez lova kantárszíját, megálltak s a szemök is kidűlledt, úgy nézték, mi lehet az a világosság.

S ime látták, hogy a fénypontok mindegyre közelebb jönnek feléjök, s mennél közelebb jönnek, annál nagyobbakká lesznek, mely látományra Sancho úgy remegett mint a kocsonya, Don Quijotenak pedig minden hajaszála égnek állt; utóbb aztán mégis neki bátorodva, így szóla:

– Ez, Sancho, minden kétségen kivül a legnagyobb és legveszedelmesebb kaland lesz, melyben szükség, hogy teljes erőmet és bátorságomat összeszedjem.

– Jaj nekem boldogtalannak, – mondá Sancho – ha ebben a kalandban megint kisértetekkel gyűlik meg a bajunk, már pedig úgy lesz: hol kapok én annyi oldalbordát, hogy még ezt is elviseljem?

– S legyenek bár kisértetek – szólt Don Quijote – nem fogom tűrni, hogy csak ruhádnak szegélyét is megérintsék. Mert ha a múlt alkalommal oly gonosz játékot űztek veled, ez azért volt, mert a kerités falán át nem mászhattam; most azonban sík mezőn vagyunk, a hol kardomat úgy villogtathatom a hogy akarom.

– Igen ám, de ha megint úgy megbabonázzák, eréjét veszik mint a multkor tették – mondá Sancho – mit ér akkor, akár nyílt mezőn legyünk akár sem.

– Mind a mellett bátorság, Sancho – szóla Don Quijote – csak bátorság! Majd meglátod, hogy az nálam nem hiányzik.

– Nálam se, csak legalább egy mértföldnyire volnánk innen! – tevé hozzá Sancho s azzal mindketten meghuzódtak az út szélén s folyton azt vizsgálták, mik lehetnek ama közelítő fényvilágok?

Nem sokára számos fehér inges alak merűlt fel előttök, kiknek ijesztő külseje annyira megrémíté Sancho Panza szívét, hogy a foga úgy vaczogott bele, mint a kit a negyed napos hideg ráz, s ez a szívdobogás és fogvaczogás még erősebben eléfogta őket, mikor az egész dologgal tisztába jöttek.

Mert ime valami húsz fehér ingbe öltözött alakot vőnek észre, a kik mind lóháton voltak, kezökben égő fáklyával. Ezek mögött fekete, gyászszal bevont lovas függő hintó tűnt elé, ennek nyomában pedig hat lovas ember, gyászszal borítva egész az öszvérek lábáig, mert nyugodt menetelökből csakhamar világosan ki lehetett venni, hogy nem lovon ülnek.

A fehér ingesek halk, siralmas hangon folytonosan mormogtak valamit magokban.

Ez a különös látomány ily késő éji órán e magános pusztaságon, teljesen elegendő volt arra, hogy nemcsak Sancho szívét, de még gazdájáét is egészen elrémítse s igy, a midőn ez utóbbi még csak megdöbbent, amannak már egészen az inába szállt a bátorsága.

Hanem a lovag egyszerre egészen más emberré lett, mert képzelő tehetsége a legnagyobb elevenséggel, abban a nyomban könyveinek valamelyik kalandját idézte föl lelkében. Azt képzelé, hogy a függő hintó holttest vivő, melyben valami halálra sebzett vagy élte fosztott lovagot visznek, a kiért boszut állani egyes-egyedül az ő kötelessége. Igy tehát minden szó nélkül dárdarudját támadásra feszíté, a nyeregben feszesen helyet foglalt s urias fenkölt magatartással odaállt az útnak kellő közepére, a merre a fehér ingeseknek okvetetlenűl el kelle vonulniok. Midőn ezek egészen közel érkeztek már hozzá, emelt hangon rájok kiálta:

– Megálljatok, lovagok, bár kik legyetek, s adjatok számot nekem arrúl: kik vagytok, honnan jöttök, hová mentek s mit visztek ama ravatalon? Mert a mint látszik, vagy ti követtettek el vagy ellenetek követett el más, valami gonoszságot, melyről nekem illő és szükséges értesülnöm, hogy vagy titeket büntesselek azon gonoszért a mit tettetek, vagy értetek álljak boszút azon sérelemért, a mit rajtatok elkövettek.

– Utunk igen sietős – mondá a fehér ingesek egyike – mert a fogadó messze van még s nem időzhetünk oly sokáig, hogy ennyi kérdésre megfeleljünk.

S azzal öszvérét megsarkantyuzva tovább haladt.

Ez a válasz mélyen sérté Don Quijotet s nem volt rest, hanem megkapta az öszvért zablatövön s harsányon felkiáltá:

– Megállj és légy udvariasabb s adj számot mindarról, a miről kérdeztelek, mert ha nem: párbajra velem mind valamennyien!

Az öszvér ijedős volt s midőn kantárát megragadták, úgy megbokrosodott, hogy két hátulsó lábára ágaskodva gazdáját hanyatt vágta a földre.

Az egyik gyalog szolga látván a fehér ingesnek esését szidalmazni kezdé Don Quijotét, ennek pedig – ki már különben is lángolt a haragtól – több se kellett s a szögzett lándzsa rúddal neki rontott az egyik gyászruhásnak, s egy hatalmas lökéssel kivetette a nyeregből; majd meg a többinek esvén, érdemes volt látni, mily gyorsasággal támadá meg s kergette szélylyel őket. A fehér ingesek mind félénk s fegyvertelen nép valának, így tehát könnyü szerrel megszalaszthatók a tusában; lobogó fáklyáikkal csakhamar neki is iramodtak a mezőnek s úgy lótottak-futottak, mint a kik egészen meg vannak keveredve. A gyászruhába öltözöttek azonban hosszú ruháikba egészen tetőtől talpig be lévén burkolva, meg sem mocczanhattak, úgy hogy Don Quijote kénye-kedve szerint összeszurkálhatta valamennyit, s végre is kényszeríté őket, hogy helyöket elhagyják, mi közben mindnyájan azt hitték, hogy ez nem is ember, hanem maga az elszabadúlt ördög, a ki azért jött, hogy elragadja tőlök a holttestet, melyet a függő hintón magokkal hoztak.

Sancho látta mindezt s urának bátorságán csodálkozva, ekkép szóla magában:

– De már csakugyan kétségtelen, ez az én gazdám igazán is oly bátor és hatalmas, mint a hogy magáról állítja.

Egy égő fáklya feküdt a földön az első lovag mellett, kit az öszvér levetett a nyeregből; ennek világánál meglátta Don Quijote a földre terültet s a rúd hegyét arczának tartva, azt mondá neki: adja meg magát különben halálfia.

A földön fekvő erre így válaszolt:

– Már is megadtam magamat egészen úgy, hogy mocczanni sem tudok, mert az egyik bokám kificzamodott. Esdekelve kérem nagyságodat, ha keresztény lovag ne bántson, mert különben nagy szentségtörést fog elkövetni, minthogy én immár felszentelt pap vagyok.

– De ki az ördög hozta hát ide önt – kérdé Don Quijote – ha egyházi férfiu?

– Ki hozott ide, señor? – viszonzá a földön fekvő – tulajdon szerencsétlenségem.

– S pedig még nagyobb is fenyegeti – mondá Don Quijote – ha meg nem felel mindazon kérdéseimre, melyeket az imént intéztem.

– Könnyü lesz mindazokra válaszolnom nagyságodnak – viszonzá a földre terített – s először is azon kezdem, hogy az én nevem Alonzo Lopez, szülőföldem Alconbendas, Baeza városából jövünk más tizenegy pappal, kik amott szaladnak az égő fáklyákkal. Segovia városába törekszünk s ama függő hintóban egy halottat viszünk, ki életében lovag volt s ott halt meg Baezában, a hol el is temették, most azonban, a mint már említém, porhüvelyét családi sírboltjába viszszük, mely az ő szülőföldén van Segoviában.

– S ki okozta halálát? – kérdé Don Quijote.

– A súlyos betegség, mely másfél esztendeig gyötörte – hangzék a válasz – míg isten kegyelme végre feloldozta szenvedéséből.

– Ily módon – viszonzá a lovag – istenem fölment azon teendőtől, hogy az elköltözöttért bosszút álljak, a mit pedig meg kellett volna cselekednem, ha más okozta volna halálát. S minthogy tisztelendőséged most már udvariasan megmondá nevét, hasonlóval tartozom én is; tudja meg tehát, hogy én manchai lovag vagyok s nevem Don Quijote; tisztem és foglalkozásom pedig az, hogy szerte járok a világban s eligazítom a ferdeségeket s jóvá teszem a sértéseket.

– Nem tudom, mit jelenthet az: a ferdeségeket eligazítani; – mondá a pap – legalább a mi bennem egyenes volt, azt ferdévé tette, minthogy az egyik lábamat eltörte, a mely teljes egész életemben se lesz többé egyenes; a sértés pedig, melyet nálam jóvá tett, az vala, hogy nekem olyan sérelmet okozott, mely sérülés marad mindörökre, s bizony vesztemre történt találkozásom nagyságoddal, ki kalandokat szokott keresni.

– Minden bajnak megvan a maga oka – mondá Don Quijote – az önöké pedig az volt, señor Alonzo Lopez, hogy úgy jöttek, a mint jöttek, éjnek idején, beburkolózva, égő fáklyával, imádságot mormolva, gyászszal borítva, ugy hogy az egész olyannak látszott, mintha valami gonosz, túlvilági mesterség volna. Én tehát el nem mulaszthatám kötelességem teljesítését s meg kelle önöket támadnom, de meg is támadtam volna, bár a pokol valóságos ördögeinek tudjam, a kiknek csakugyan tartottam és gondoltam is.

– Ha már a sors úgy akarta – mondá a földön fekvő – esdekelve kérem nagyságodat, kóbor lovag úr, ki ennyire tönkre tett: segítsen fel legalább ez az öszvér alól, mert az egyik lábam a kengyelvas és a nyereg közé szorúlt.

– Én bizony egész reggelig elbeszélgettem volna – mondá Don Quijote – miért előbb nem szólt bajáról?

Akkor rögtön odakiáltotta Sancho Panzát; de bizony ennek kisebb gondja is nagyobb volt a sietésnél, mert kedvire azzal foglalkozott, hogy egy jól megtermett s élelmi szerekkel dúsan megterhelt izmos öszvért fosztogatott kí, melyet a tisztelendő urak magokkal hoztak. Sancho hamarjában zsákká hurkolta a szürét, s valamit csak talált és kaphatott, ebbe bele rakta, rávetette szamarára s csak azután sietett urához és segített neki a szegény megsebzettet az öszvér terhe alól kíszabadítani. Miután feltette barmára, kezébe adta fáklyáját, Don Quijote pedig azt mondá neki, menjen többi társa után, s jelentse részéről azoknak is bocsánatkérését az elkövetett sérelemért, melyet semmi áron sem volt szabad elmulasztania. Sancho pedig még ezt tevé hozzá:

– S ha talán azon urak tudni akarják, ki volt ama hős, ki őket így megtámadta: mondja meg nekik atyaságod, hogy az a hírneves Don Quijote de la Mancha volt, más nevén pedig a „Búsképü lovag.“

Ezzel a pap eltávozott; Don Quijote pedig először is azt kérdé igen nagy érdekeltséggel Sanchotól: mi indította arra, hogy a mi eddigelé soha se történt, a „Búsképü lovagnak“ nevezze?

– Megmondom nagyságodnak – viszonzá Sancho – erre bizony az indított, hogy a mint ama pórúl járt egyházi ember fáklyájának világánál néztem: nagyságod igazán olyan bús képet vágott, hogy annál szomorúbbat soha életemben nem láttam. Nem tudom, az volt-e az oka, hogy nagyságod ezen viaskodásban már nagyon kimerűlt, vagy az, hogy metsző és zápfogai kipotyogtak.

– Nem ez az oka – viszonzá Don Quijote fontos képpel – hanem bizonyára az, hogy azon bölcs, a ki tetteimet megírni hivatva lesz, az látta jónak, hogy válaszszak én is valami melléknevet, a mint minden régi lovag is cselekedett. Így az egyik a „Lángkardú lovag“-nak nevezte magát, a másik az „Egyszarvnak“; ez a „Phönix-madár“ lovagja volt, amaz meg a „Halál lovagja,“ szóval: ilyen nevek alatt valának ismeretesek a föld egész kerekségén. Kell is a kóbor lovagnak valami nevezetes eseményről vett ilyen melléknevének lenni, s azért mondom, ama már említett bölcs adta a te nyelvedre, juttatá néked eszedbe most, hogy engem a Bús-képü lovagnak nevezz el, a mint a mai naptól kezdve ezután valóban hivatni is akarom magamat. S hogy ezen név annál jobban illjék hozzám: mihelyt alkalmam lesz rá, pajzsomra azonnal egy igen bús alakot festetek.

– Erre ugyan kár lesz időt és pénzt vesztegetni – mondá Sancho – csak annyit kellene tennie nagyságodnak, hogy mutassa meg a saját képét, s aki csak látja, minden egyéb kép és czímer nélkül is a Bús-képü lovagnak fogja nevezni.

Don Quijote elnevette magát Sancho ez ármányos megjegyzésén; mindazáltal csakugyan elhatározá, hogy felveszi ezen melléknevet, valamint előbbi feltett szándéka szerint, a képet is ráfesteti pajzsára. Azután így szóla:

– Nézzük már most a holttestet.

Ebbe azonban Sancho semmi szín alatt bele nem egyezett.

– Uram – mondá – nagyságod ezen veszedelmes kalandot sokkal szerencsésebben fejezte be akármelyiknél azok közül, melyeknek eddigelé tanúja voltam. Nem lehetetlen, hogy ennek a csapatnak, a mely ugyan le van győzve és szélylyel van szórva, egyszer csak eszébe jut, hogy egyetlen ember győzte le őket s erre aztán haragra lobbannak, s megszégyenűlten visszatérnek, felkeresnek bennünket s úgy elvernek, hogy megemlegetjük. A szamár olyan sorban van, hogy jobb se kell, a hegység közel, az éhség gyötör: nem tehetünk okosabbat, mint szépcsendesen kereket oldani, s aztán mint a példabeszéd tartja: halott menjen sírba, eleven meg torba.

S azzal, szamarával előre rugtatva kérte urát induljon el utána; ez pedig látván, hogy Sanchonak csakugyan igaza van, hajtott az okos szóra s minden feleselés nélkül követé.

Rövid haladás után két kisebbecske hegy között téres és rejtett völgybe jutottanak, a hol le is szálltak, Sancho pedig terhétől megkönnyebbíté szamarát s a zöld fűre letelepűlvén, az éhségnek fűszerével a reggelit, ebédet és vacsorát egy füst alatt költék el, s mind a ketten igen jóízűen lakoztak a hadi törvények szerint – legalább a mint azokat ők magyarázták – egészen jogosan ejtett zsákmányból.

Mindazáltal a szerencsétlenség most is csak üldözte őket, a mi fölött kivált Sancho kesergett legjobban: ugyanis nem volt egy csöpp boruk, de még csak egy korty vizök se, a mibe ajkokat belemárthatták volna. Sanchot tehát szörnyen gyötörte a szomjuság s mihelyest meglátta, hogy azt a rétet, melyre letelepültek, dúsgazdag zöld fű borítja, rögtön ily szavakra fakadt, mint a következő fejezetben azonnal elmondjuk:

XIV. FEJEZET.

Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál.

– Már akárki mit mondjon is, uram, ez a zöld fű annak a jele, hogy itt valahol a közelségben forrásnak vagy pataknak kell lenni, mely ezt a gyepet nedvesíti; s igy igen jó lesz ha kissé elébbre megyünk, hogy találjunk valamit, a mivel ezen rémítő szomjuságot olthassuk, mely bennünket tikkaszt s a mely kinosabb magánál az éhségnél is.

Don Quijote helyeslé a tanácsot s Rocinantet kantáron fogva, Sancho pedig szamarát kötőféken, minekutána erre a vacsora maradékát felvetették, a rétségen előbbre nyomultak, de csak tapogatózva, mert olyan setét volt, hogy teljességgel nem láttak.

Alig mentek azonban mintegy kétszáz lépésnyire, midőn fülökbe olyan hang csapódott, mint a hogy valamely magas szikláról leomló zuhatag szokott morajlani.

Ezen zajnak kimondhatatlanúl megörültek; de midőn hallgatózni kezdének merről hangzik fel: időnként más neszt is vettek észre, mely a viz közelsége fölötti örömüket megzavarta, kivált Sanchoét, a kinek igen hamar inába szállt a bátorsága.

Időről időre folytonosan ismétlődő csapások hangzottak feléjök s közbe-közbe vasak és lánczok zörgése, mi a viznek rohamos zúgásával egyben bizony megdöbentette volna akárki fiát is, hacsak nem oly bátor mint Don Quijote.

Az éj, a mint már említettük, sötét volt, ők pedig véletlenűl néhány magas fa alá jutottak, melyeknek enyhe szél lengette levelei döbbentő halk rezgéssel susogának. Igy tehát a magány a környék, az éjhomály, a vizzúgás és levélsusogás mind rettegést s félelmet gerjeszte annyival inkább, mivel azt kelle tapasztalniok, hogy se az ütések nem szűnnek meg, se a szél nem csillapúl, se a hajnal nem érkezik, a mihez még az is járult, hogy semmikép sem tudhatták hol vannak.

Don Quijote azonban, kit rettenthetetlen szíve nem hagyott el, Rocinantera pattant, karjára ölté pajzsát, a dárdarudat előre szögzé s igy szóla: