Part 7

Alig végezték el e párbeszédet s a fogadós csakugyan visszatért és hozta magával mindazt, a mit tőle Don Quijote kért: a fazekat, egy régi olajos butykost, melynek avas szagát három lépésnyi távolból is alig lehetett kiállani, s a többi kivánt szereket.

Don Quijote alig tudott elegendő udvarias szót találni hálája kifejezésére; midőn azonban a köszönetnek mégis végirejutott, haladéktalanúl hozzáfogott az életmentő csodabalzsam készítéséhez. Fogta a fazekat, s egy-egy bűvös imádság elmormogása mellett egyenkint bele öntögette a bort, a sót, az olajat, a rozmarint: azután úgy karélta mint a hogy a rostával szokás karajozni, s jó sokáig zürte-zavarta a förtelmes kotyvadékot. Végre fülét is odahajtotta a fazék szájához, s hallá, hogy a keverék hogyan pezseg az edényben.

Ekkor meg volt elégedve nagy művével, s a drága cseppeket a jövőben eshető bajok orvoslására nagy gonddal beletöltötte a butykosba.

Sancho és a fogadós az egész bűvös jelenet alatt olyan kiváncsi szemeket meresztettek a lovagra, hogy majd elnyelték.

Mikor az óvatos áttöltés is megtörtént, Don Quijote haladéktalanúl próbát akart tenni tulajdon magán a gyógyitallal, s így azonnal szájához emelé a fazékbeli maradékot, a mi szinte tehetett még egy jó icczére való. De alig ment le belőle még csak egy két korty a torkán, s a csömörletes zagyvalék úgy felháborította egyszerre a gyomrát, hogy a hányás szörnyű mértékben erőt vett rajta. A korcsmárosnak se kellett több, tisztult onnét, mintha az ördög kergette volna.

Mikor Don Quijote a gyötrelemnek vastagján átesett, mely azonban úgy megkínozta hogy, borsónyi verejtékcseppek pöröglek alá mind a két halántékán: arra kérte Sanchot: takarja be jól s azután hagyja aludni.

Sancho hűségesen megtette s a kivűl belől megkinzott szegény lovag a csupa kimerűltségtől mintegy három óra folyásig tartó olyan mély álomba szenderűlt, hogy akár a ház tetejét lebonthatták volna a feje fölül.

Mihelyt ez üdítő álomból felébredt, oly könnyűnek érezé egész testét mint a pehely. Nagy könnyeden felűlt az ágyban sőt talpra is szökött és gyorsan öltözéshez fogott.

– Hát csakugyon meggyógyúlt nagyságod? – kérdé Sancho, alig tudva hová lenni bámultában.

– Nem ittam-e balzsamot? – viszonzá Don Quijote büszkén. – Fierabrasnak áldott bűvös italát?

Szentül meg volt győződve a felől, hogy enyhűlését egyedűl a kotyvadéknak köszönheté.

Sancho, a ki a bűvös mórtól való féltében, de meg a döngetés okozta fájdalmak miatt a szemét se tudta lehunyni, s ura elalvása óta két térde között mindig a csodabalzsamos bögrét szorongatta, arra kérte most gazdáját, engedje meg neki hadd ürítse ki ő is azt a fazékban lévő maradékot, mert neki is ugyancsak nagy szüksége van a gyógyulásra.

– Ürítsd, fiam, ürítsd! – biztatá Don Quijote nagylelkűen – nem vagyok én fukar a jótéteményben.

A derék csatlós hálás tekintetet vetett nemes szívű gazdájára, aztán neki fohászkodott a csodaitalnak, két kézzel szájához emelé a fazekat, s még elég bő tartalmát söprüstől magába löttyentette.

De jaj! irgalomnak és kegyelemnek szentséges istene! Milyen kín, milyen gyötrelem állt bele a szegény Sancho Panzának minden tagjába! Az ő természete sokkal keményebb volt mint gazdájáé, s a bevett kotyvadéktól sokkal nehezebben tudott megszabadulni mint Don Quijote. Egyik ájulásból a másikba esett, most olyan hideggé dermedt, mintha az egész ember jégből volna, majd meg olyan forróvá lett, mintha feje bubjától lába körméig csupa merő parázs lenne, – feje szédült, agya kábult, gyomra émelygett, s az ízzadság úgy szakadt róla mintha a vízből húzták volna ki. Szentül hitte, hogy végső órája ütött, s kinjában, félelmében, mihelyest szóhoz jutott, átkot átokra szórt minden csodabalzsam ellen, de még arra is, a ki vele ezt a pokolbeli mérget megitatta.

Don Quijote meglepetve s fejcsóválva szemlélte vergődését.

– Azon gondolkozom – mondá aztán pillanatra sem vesztve el nyugalmát – s bizonyosan jól tapogatok, ha azt hiszem hogy a te egész bajod onnan származik, hogy nem vagy lovaggá ütve; s az a meggyőződésem – a mit egyébiránt előbb is sejtettem – hogy ez az ital nem használhat azoknak, a kik nem lovagok.

– Ha tudta nagyságod, miért nem mondta – viszonzá Sancho – jaj énnekem minden iastúl-fiastul, mért engedte hát hogy megigyam?

Minthogy azonban nincs az a kin, mely örökké tartson, a csodabalzsam utoljára Sancho Panzánál is elkezdett működni, még rettenetesebben mint gazdájánál mi közben csapott is a boldogtalan fegyvernök olyan lármát, nyögést, jajgatást, hogy ma talán még a verebeket se a kelő hajnal világossága, hanem Sancho Panza jajveszékelése ébresztette fel éjjeli álmukból.

A kelő hajnal első sugarai Don Quijotét már sürgés-forgás közben találták az udvaron. Lesietett, Rocinantét, sőt még a szürkét is maga nyergelte meg tulajdon kezével s mihelyt a paripákkal s a maga fegyverkezésével elkészűlt, felkiáltott fegyvernökének, siessen, itt a hajnal, az idő drága s a kóbor lovagnak oly rendkivül sok a teendője.

Sancho Panza nagy nehezen feltápászkodott kínlódásai ágyáról, minden lépten nyomon összerogyni készülő kurta kis lábaival lebiczegett a padlásról, de a mig egy lépést tett, fohászkodott hármat és nyögött tizenhármat.

Végre az udvarra ért, s alighogy megpillantotta szamarát, örömében, boldogságában úgy elfacsarodott a szive, hogy a könnyei csorogtak alá szeméből.

– Jaj, szürkém, édes szürkém, szamaraknak gyöngyvirága! – kiálta fel egészen meghatva – de csak soha se hittem egy órával ezelőtt, hogy meglássalak még valaha!

S azzal ráborúlt a csacsira s a két hosszú füle között igazán megcsókolta. A mi Don Quijotenak a csodabalzsam, az volt Sancho Panzának a szamár meglátása, a szamár megérintésére ő is egyszerre olyan jól érezte magát, mintha nem is ő lett volna az az ember, a kinek homlokáról egy két óranegyeddel ezelőtt a halál vize gyöngyözött.

Szokott könnyüségével felvetette magát szamara nyergére, s vissza se tekintve a kinos éji szállást adó megboszorkányozott padláskamrára, indúlni akart indúlni készülő gazdája után.

De a csillagokban más volt megirva, semhogy Sancho Panza oly könnyű szerrel megszabadúljon ez elbűvölt várkastélyból.

Mikor ugyanis immár mindketten nyeregben ültek, s a fogadó egész népsége künn állt a tornáczon csodájokra, Don Quijote oda szólítá a nyitott kapuhoz a vendéglőst s ünnepélyes magatartással így szóla hozzá:

– Mind száma, mind mértéke igen nagy azon jótéteményeknek, várparancsnok úr, melyekben kegyelmességed várában részesűltem, s halálom órájáig örök hálára leszek értök lekötelezve. Ha valaha e sok jóságot azzal viszonozhatom, hogy boszút álljak valamely elbizakodotton a ki nagyságodat valamivel megsértette, csak tudassa velem s én a legnagyobb örömmel teljesítem kivánságát.

Mire a fogadós hasonló nyugalommal ekképen válaszolt:

– Nincsen én nekem semmi szükségem arra, lovag úr, hogy nagyságod a rajtam elkövetett akármily sérelemért boszút álljon; tudok én tetszésem szerint magam is állani, ha valaki megsértett. Nekem csak az a kivánságom, fizesse meg nagyságod az éjjeli szállást, meg az elhasznált ágyneműt és a vacsorát, meg az abrakot.

– Tehát fogadó ez? – kérdé Don Quijote.

– Még pedig nagyon tisztességes – viszonzá a vendéglős.

– Akkor én csalódtam – felelé a lovag megütközve. De még ebben az esetben is elegendő fizetés a hála nyilvánítása, mert fogadós úr jól tudhatja, hogy a lovagrendet mindenki tisztelni tartozik s díjtalanúl köteles ellátni mindennel.

– Már tegye a ki akarja – feleselt a vendéglős – de én bizony követelem, hogy a ki nálam evett, ivott, megszállott, fizesse meg, a mivel tartozik. Törődöm is én a világ akármilyen éhenkórász, kóbor lovagával.

– Otromba, neveletlen korcsmáros te! – fakadt ki Don Quijote mérgesen, s tovább egy szóra sem méltatva a vendéglőst, lovát megsarkantyuzta s előre szegzett dárdával robogott ki az udvarból, haragjában még arra se figyelve, vajjon fegyvernöke jön-e utána vagy se.

E becsmérlő szavakra meg a fogadós fortyant fel kegyetlenül, s megfogta Sancho szamara kötőfékét s azt mondá neki, el nem ereszti addig, a mig mind a maga, mind gazdája tartozását meg nem fizeti.

– Azt ugyan várhatja – viszonzá Sancho Panza ép oly büszkén, mintha csak a gazdája lelke szorúlt volna beléje – a kóbor fegyvernököknek is az a törvényök, a mi a lovagoké, ők sem fizetnek sehol, senkinek, annál kevésbé ilyen pipotya borkeresztelőnek.

S azzal ő is oldalba ütötte a szamarát két sarkával s utána akart iramodni gazdájának. De bizony csak nem eresztette a fogadós, hanem úgy megfogta zablatövön a szamarat, hogy meg se tudott mocczanni.

A mint mondani szokták: a kis csupor hamar felforr; ez volt az eset Sanchonál is. Olyan keményen elkezdett pittegni-pattogni, hogy utóljára a fogadóbeliek is megsokalták. Volt a beszállott vendégek közt négy szegoviai posztónyírő is, ármányos, furfangos legények, a kik szerettek tréfát űzni mindenből, a miből csak lehetett. Ezek most összenéztek, egy szemhunyorítással megértették egymást, az egyik beszaladt egy lepedőért, a másik három meg odasietett a fogadós segítségére. Egyik a kaput zárta be, kettejök pedig egy pillantás alatt lependerítették a lármás kis embert szamaráról. Mire Sancho magához tért bámultából, meglepetéséből: már akkor benne volt a lepedőben, melynek négy sarkát a négy ízmos, markos legény tartotta.

– A ki olyan fenhangon tud beszélni – mondá az egyik – annak az is elkel, ha megtanúl repűlni! Repűljön hát!

S azzal meglóditották a lepedőt egyszer jobbra, egyszer balra, egy adott jelre aztán mind a négyen hirtelen erősen megrántották, úgy hogy a kis gömbölyű ember a puha hintáról magasan felpattant a levegőbe, s úgy esett megint vissza a lepedőre, mint a mesebeli tekenősbéka, a mely arra kérte a sast, hogy tanítsa meg repűlni.

Ezt a gonosz tréfát, a mi egyébiránt inkább kellemetlen volt a megtréfálnak semmint fájdalmas, egy pár szempillantás mulva ujra meg ujra ismételték, rettenetes kaczagása mellett a tornáczon állóknak, a kik a bohó látványon majd megpukkadtak nevettökben. A hahotát még az is szította, hogy Sancho éktelen lármát csapott, s majd jajveszékelt, majd meg fenyegetőzött azok ellen, a kik ilyen gonoszságra vetemedtek.

A fegyverhordozó kiáltozása egész gazdájáig elhatott, a ki első pillanatra azt gondolá, valami új kaland van készülőben s valami sanyargatott szenvedő kiáltoz segítségért.

Megfordúlt; s az volt első meglepetése, hogy fegyvernökét nem látja maga mögött; a második még nagyobb meglepetés meg az, hogy most még igenis meglátta, de odafent röptiben a levegőben.

– Ki meri bántani az én fegyvernökömet? – kiáltá lángoló haraggal, legyen ember, legyen szellem, szörnyű boszút állok gonoszságáért!

S a mint Rocinantetól kitelt, oly sebességgel nyargalt vissza a fogadó felé. De a kapu zárva lévén, be nem ronthatott, így tehát körülnyargalta a fogadó kőkerítését s valahányszor Sanchot a levegőben egy szempillantásra meglátta, mindig igy bátorítá:

– Ne hagyd magad, Sancho! Mindjárt nálad termek.

De bizony csak nem termett ő ott, mert a fal mindenütt oly magas volt, hogy csak alig tudott a tetején átlátni. A falon kívül azonban egy helyen volt valami dombocska, ide nyargalt fel a lovag, innen ő is beláthatott az udvarra, s onnan belűl is kiláthattak ő reá.

Innen szemtanúja lehetett az udvaron történteknek. Ott pedig ez történt. Az eleinte oly nagyon fenhéjázó Sancho Panza végtére kérésre, könyörgésre fogta a dolgot, s rimánkodott az isten szent szerelmére, hagyjanak már békét neki, mert még azt a kis lelkit is kirázzák, a mit még a balzsam benne hagyott.

A legények is belefáradtak már a tréfába, de meg túlságba se akarták vinni, nehogy valami bajt okozzanak, s így tehát a himbálást és levegőbe röpitést abba hagyták.

Alighogy Sancho talpra állt, könyörögve fordúlt a körülállókhoz, adjanak neki egy ital vizet. A szolgáló ment is mindjárt a kútra s hozott neki egy egész kantával.

Don Quijote a dombról meglátta, hogy Sancho vizet akar inni. Harsány szavával menten bekiáltott rá:

– Fiam, Sancho, ne igyál vizet! Ne igyál egy csöppet se, mert halált iszol! Nézd, itt az áldott balzsam, (és oda mutatta neki a magával vitt olajos butykosban lévő kotyvadékot) igyál csak egy kortyot ebbűl, mindjárt meggyógyulsz tőle!

Sancho félvállról odatekinte rá, s még hangosabban visszakiáltá:

– Igya ám meg az ördög, a ki olyannal él! Hát nem tudja nagyságod, hogy én nem vagyok lovag? Tartsa meg az italát, s hagyjon békét nekem azzal az átkozott moslékkal!

E szavai után nagyot húzott a vizes kantából, aztán oldalba ütötte szamarát, melyre a legények a meghimbálás után ismét ráültették, s azt se mondván befellegzett, kinyargalt a kitárt kapun gazdájához.

– De azért még se fizettem egy fillért se! – mondá magában, mikor a házon kívül volt.

Ez volt vigasztalása. S pedig ezen vigasztalása is hiúnak bizonyúlt be nemsokára, a mikor nagy szomorúságára azt kellett észrevenni, hogy az az ármányos fogadós úgy vette meg rajtok az adósságot, hogy a Sancho tarisznyáját akasztotta le a szamárról s azt fogta ott fizetés fejében.

XII. FEJEZET.

Két ellenséges nagy hadsereg találkozik egymással.

Alighogy Sancho gazdájához érkezék, Don Quijote e szavakat intézé hozzá:

– Most már csakugyan igazán hiszem, kedves Sanchom, hogy az a vár, vagy fogadó kétségkívül meg van babonázva, mert olyan vakmerő játékot, a milyet véled űztek, valóban egyedűl a légben röpködő szellemek űzhetnek.

– Ha lepedő van kezökben – mormogá Sancho mérgesen – a mit a négy sarknál fogva tartanak. De hagyjuk ezt! Elmúlt esőnek nem kell köpönyeg.

Don Quijote e szavakra megrántotta lova kantárát s a fogadó felé készült visszafordulni.

– Tehát te valóban azt hiszed, hogy közönséges emberek voltak? – kiálta fel a fegyvernök szemébe nézve merően. Akkor jer, forduljunk vissza, s rettenetes boszut állok rajtok, ha százezeren volnának is!

Sancho majd halálra ijedt ura e szándékának hallatára. Szinte érezte már, hogy az elbűvölt mór megint ujfent hogyan püföli, azok az ép-kézláb szellemek pedig hogyan röpitgetik ismét a levegőbe; s nehogy ez az aggodalma valósággá váljon, ura lecsendesítésére igy válaszolt annak kérdésére:

– Jaj, dehogy voltak azok közönséges emberek, dehogy voltak! Olyan erős volt mindegyik, mint egy egy bika, s nem is hiszem, hogy nem a szarvukkal lökdöstek fel a levegőbe.

– Akkor hát mégis nekem van igazam – mondá Don Quijote, Sancho kimondhatatlan örömére megint elfordítva lovát a vendéglő felől, – s ez egy elbűvölt, megbabonázott hely, a melyben szellemek űzik ármányos mesterségöket. Azért nem tudtam én a falon áttörni hozzád, hogy segítségedre siessek, – nem hiába: a szellemek varázsa ellen még a kóbor lovagnak sincs mindig elegendő hatalma.

– Már ugy látszik – toldá meg Sancho, szamarával ura mellett ballagva – s a mint én tapasztaltam, ilyen elbűvölt szellem több van a világon mint élő ember, s azért az én rövid eszem felfogása szerint, jobb is lenne nekünk visszatérnünk a mi falunkba, mikor épen most áll javában a takarás s a mi kicsink van, az után néznénk a helyett, hogy – a mint mondani szokás – Pontiustól Pilatushoz barangoljunk s a cseberből vederbe jussunk.

– Nem értesz hozzá! – mondá Don Quijote. – Hallgass és türj békén, s lesz még idő mikor tulajdon szemeddel látod meg, mily dicsőséges a kóbor lovagság kalandozása. Avagy monddsza csak: lehet-e a világon nagyobb boldogság, s vajjon mi ér föl azzal az örömmel, midőn az ember valami csatát megnyer vagy ellenségén diadalmaskodik? Semmi, kétségkivül semmi!

– Meglehet, hogy úgy van – felelt Sancho – ámbár én bizony nem tudom, csak azt tudom, hogy mióta kóbor lovagokká lettünk, vagyis jobban mondva nagyságod lett azzá (minthogy engemet nem lehet ezen tisztes rendhez számítani) mi ugyan soha se nyertünk csatát, kivéve azt az egyet a vizcayi ellen; de nagyságod még abból is félfüllel meg fél sisakkal kevesebbet hozott el, mint a mennyit belevitt.

– Épen ez az, a mi engem annyira bánt! – zörrent fel Don Quijote – s jól emlékezhetel, hogy még akkor megfogadtam, nem nyugszom addig, a mig megrongált sisakom helyébe olyant nem szerzek diadalmas csatában, a melyet a világ leghíresebb kóbor lovagja is irígyelni fog tőlem. Ezt fogadom, ezt beváltom, s mig be nem teljesül, addig senki nekem a hazatérésről szólni se merészeljen.

Sancho vette észre, hogy gazdája kissé fel van indulva, s azért czélszerűnek látta, legalább egyidejig, szótalanúl folytatni mellette haladását.

A múlt éjjeli álmatlanság s törödelem sokkal inkább az álmot tették kivánatossá mindkettejöknél, semmint a falatozást, a miért is alighogy a déli nap heve ellen árnyékba vonultak, Rocinantét és a szamarat kicsapva a legelőre, lovag és fegyvernöke szép csendesen elszunnyadtak.

Frissitő álmuk jó sokáig tartott, mert a mire fölébredtek, a nap már nyugat felé folytatta pályáját. Ők is utra keltek azonnal, de alig haladtak egy órafolyásig, Don Quijote egyszerre felfigyelt, s észre vevé, hogy az uton, a melyen mentek, nagy és sűrű porfelleg jő szembe vélök. Mihelyt ezt megpillantá, szokott hevességével s élénkségével igy szóla Sanchohoz:

– Ez a nap az, oh Sancho, melyen nyilvánvalóvá kell lennie, minő szerencsét tartogat a sors az én számomra. Ez a nap az, ismétlem, melyen – mint eddig minden esetben – ki fog tűnni karomnak hősisége, s melyen oly tetteket fogok véghezvinni, melyek méltók lesznek arra, hogy a jövendő századok csodájára, a hir könyvébe följegyeztessenek. Látod, Sancho, azt az előttünk emelkedő porfelleget? Roppant hadsereg verte föl azt, különféle és megszámlálhatatlan nemzetségek hadai, melyek ott merészen elényomulnak.

Sancho akkorára kimeresztette mind a két szemét, a mekkorára csak bírta, de semmi hadsereget sem tudott észrevenni, csupán két nagy porfelleget, mely a nap hevétől hamuvá égetett országuton felgomolygott.

– Akkor hát két olyan hadsereg van itt – mondá Sancho – mert ime az ellenkező oldalon hasonló porfelleg emelkedik.

Don Quijote arra fordult, hogy a valóságról meggyőződjék. S ime látta, hogy csakugyan úgy van, s rendkivüli örömre gerjedett, mert valóban azt képzelte hóbortos könyvei által megmételyezett agyában, hogy a mint azok irják, ugy jön itt is szemközt egymással két hadsereg, melyek ott akarnak találkozni s megütközni a téres mezőségen.

Pedig azt a porfelleget, a melyet látott, két igazán nagy juhnyáj verte föl, melyek egy és ugyanazon uton jöttek egymással szemközt, s melyeket a felkavart por miatt nem lehete mindaddig tisztán kivenni, a mig egészen közel nem jutottak. Az irtózatos porfellegből egy egy pillanatra szamárháton ülő juhászok, vagy gyalog terelő bojtárok alakja tűnt elé s ezek fel-felhangzó kurjongatása vegyült a nagy nyájak fejkábító szakadatlan bégetése közé. A zaj, a kilátszó és eltűnő alakok, s egy-egy vasas végű pásztorbotnak néha néha megcsillanása szentűl azt hitették el a képzelgő lovaggal, hogy itt csakugyan mindjárt rettenetes harcz lesz kítörőben. Ezt olyan határozottsággal állította, hogy Sancho maga is elhitte, miért is megszeppenve odasugta gazdájának:

– Mit tegyünk most, uram? Nem legjobb lenne tisztességesen eloldalogni a míg észre nem vesznek?

– Micsoda – förmedt rá Don Quijote – megfutni a veszély elől?! Megszökni a szerencse marokkal szórt áldásai elől?! Hát azt fogjuk tenni a mit illik, odacsatlakozunk a csekélyebb számúakhoz és segítségére megyünk a gyengébbeknek. S tudnod kell, Sancho, hogy azt a hadat, mely szemközt jő velünk, Alifanfaron, ama hatalmas császár hozza és vezérli, a nagy Trapobana sziget uralkodója. Ezt a másikat pedig, a mely hátunk mögött nyomúl előre, az ő ellensége a Garamanták királya, a felgyürkőzött Pentapolin, ki e nevet onnan nyerte, mert mindig felgyűrt ingújjal s meztelen karral ront a csatába.

– S miért haragszik ez a két főúr oly nagyon egymásra? – kérdé Sancho.

– Azért – viszonzá Don Quijote – mert ez a Alifanfaron egy dühös pogány, a ki nőül akarná venni Pentapolin leányát, ki igen szép s rendkivül kedves kisasszony és keresztyén; atyja azonban nem akarja oda adni a pogány királynak, mig ez előbb le nem mond az ő hamis prófétája Mohammed vallásáról s a leány hitére át nem tér s meg nem keresztelkedik.

– Szakálomra mondom – kiálta fel Sancho Panza – ez a Pentapolin egészen emberem! No már e mellé magam is odaszegődöm, s legyűrök érte egyet-kettőt az ellenségéből.

– Ugy épen azt fogod cselekedni, a mit tenned illő, kell és szabad is – viszonzá Don Quijote – mert az ilyen nagy csatákba való vegyülés alkalmával, nem nélkülözhetetlenül szükség, hogy valaki épen felütött lovag legyen.

– Nagyon meghiszem – mondá Sancho. De hová tegyük addig ezt a szegény szamarat, hogy azután megint egészen biztosan rátaláljunk, ha a csetepaténak vége lesz? Mert ilyen paripa hátán, azt tartom, csakugyan senki fia sem ment még eddig háboruba.

– Az igaz – mondá Don Quijote – s legjobb lesz, ha saját sorsára bizod. Ha odavesz, az se nagy baj, mert ha győztesek maradunk, lesz itt annyi ló, hogy bizony nem tudom én, még Rocinantet is nem cserélem-e fel másikkal. Most azonban vigyázz rám figyelmesen, mert azonnal elsorolom előtted mind azon főbb lovagokat, kik e két hadseregben szolgálnak. S hogy őket annál jobban megláthasd és megjegyezhesd magadnak: jer vonuljunk félre ama dombocskára, mely amott emelkedik s a honnét a hadseregeket áttekinthetjük.

Igy is cselekedtek s ott foglalának helyet egy halmon, honnan igen jól meg lehetett volna látni a két nyájat, melyeket Don Quijote hadseregeknek tartott, ha a felvert porfelleg nem gátolá s akadályoztatá vala szemöket. A lovag azonban szokása szerint képzeletben látva azt, mit a valóságban sem nem látott sem nem láthatott, emelt hangon így kezde szólani:

– Az a lovag, kit amott látsz a sárga fegyverzetben, s ki pajzsán egy kisasszony lábaihoz boruló koronás oroszlánt visel czimerül, az a hős Laurocalco, az ezüst hid örökös ura; az a másik, az arany virágokkal, kinek pajzsán három ezüst korona van kék mezőben, az a félelem gerjesztő Micocolembo, Quirocia nagyherczege; az a másik, óriás tagjaival, az előbbitől jobb kézre, az a soha meg nem rettenő Brandabarbaran de Boliche, a három Arabia ura, a ki kigyóbőrbe van öltözve s pajzs gyanánt egy ajtót hord, mely hir szerint ama templom ajtainak egyike, melyet Sámson dönte romba, midőn saját halála árán vett boszút ellenségein. Most azonban fordítsd tekintetedet im e másik oldalra, s ott fogod látni azon hadsereg élén a mindig győztes és soha le nem győzetett Timonel de Carcajonát, az Uj-Vizcaya herczegét, kinek pánczélöltönye négy színből áll, kékből, zöldből, fehérből és sárgából, pajzsán pedig a biborszín mezőben aranymacskát visel ezen felirással: „Miu.“ a mi kedves nejének kezdő szótagja, ki – a mint mondják – a páratlan jóságú Miulina, Algarbe herczegének, Alfeñiquennek leánya. Amaz, ki azon hatalmas mén hátára nehezül s a ki a hó fehérségéhez hasonló fegyverzetet visel, s fehér pajzst, czimertelent: az, ujoncz- lovag, franczia származású s neve Pierres Papin, az Utrique báróságok tulajdonosa. Az a másik, ki ama csíkos könnyed zebrának oldalait veri vassarkantyuval s égszín kék öltönyt visel, az Nervia hatalmas herczege, Espartafilardo del Bosque, a ki pajzsán jelvénye gyanánt egy csirágot hord ezen spanyol felirattal „Szerencsém hajt!“

Ily módon számtalan lovagot nevezett mind az egyik, mind a másik hadseregből, mindnyáját úgy képzelve maga elé s valamennyinek maga rögtönzött fegyverzetet, színeket, czímereket és jeligéket, a mit mind, de mind a maga tulajdon elcsavart eszéből meríte. Félbenszakasztás nélkül így folytatá: