Part 5

Tovább folytatták utjokat, s Don Quijote most is arra használta a kinálkozó alkalmat, hogy a míg egyébbel elfoglalva nincsenek, Sanchot tanítgassa, oktatgassa fegyvernöki tisztére s a lovagság viselt dolgaira.

A többi között így szóla hozzája:

– Nem sokára a Puerta Lapice nevű hegyszoroshoz érünk, a hol egész könyökig vájkálhatunk az ugynevezett kalandokban. Azért mondom ezt újra, hogy egyszersmind arra figyelmeztesselek, habár azt látnád is, hogy én a világ legnagyobb veszedelmébe jutottam: te az én segedelmemre kardot ne merj rántani semmikép. Mert látod, a lovagság törvénye azt parancsolja, hogy csak lovag küzdhet lovag ellen, míg a fegyvernöknek lovaggal kardra kelni határozottan tiltva van.

– Már ez igazán okos törvény – viszonzá Sancho Panza egészen neki vidúlt ábrázattal – becsülöm azt az embert, a ki ez okos törvényt alkotta. Ne féljen nagyságos uram, ezt a parancsolatot úgy megtartom, mint a vasárnapot.

– Ha azonban látnád – folytatá Don Quijote – hogy az ellenséges lovagok körül ellenséges fegyvernökök is vannak, azokkal meg néked kötelességed megküzdeni, még ha százan volnának is.

De már ez a toldalék egyszerre elsavanyította Sancho ábrázatán azt az édes, vidám mosolygást. Nem is felelt rá egy kukkot se, hanem hagyta urát tovább beszélni, a ki talán napestig is folytatta volna oktatását, ha egyszerre olyan tünemény nem ötlik szemébe, mely egészen más tárgyra irányzá figyelmét a legnagyobb hirtelenséggel.

Ez a tünemény pedig nem volt egyéb, mint két külön útitársaság, a kik esetleg épen egy úton jöttek a lovaggal szemközt, s a kik csakugyan meg sem álmodták volna egy-két pillanattal ezelőtt, hogy csakhamar milyen jelenetnek lesznek majd tanúivá.

Az utasok két elseje, két benedek-rendi szerzetes barát volt, a kik akkora öszvéreken ültek mint valami dromedár. A por ellen nagy, szürke szemüveget viseltek, a melegtől pedig fejök fölé tartott napernyővel akarták óvni magokat.

Mögöttük húsz-huszonöt lépésnyire egy hintó jött, négy vagy öt lovas s két gyalog öszvérhajcsár kiséretében. A kocsiban – mint utóbb kiderült – egy vizcayi úri asszonyság ült, a ki épen Sevillába utazott férjéhez, ki valami nagyon megtisztelő küldetésben készült Indiákra. A barátok épenséggel nem tartoztak e társasághoz, s csak nem régen kerülték el sebesebben futó öszvéreikkel a nehezebben mozgó úri kocsit.

Don Quijote azonban mindezzel semmit nem törődött, ő a nagyszemü embereket pillantá meg először, nyomban utánok a hintót, a benne ülő úri asszonysággal s a körülötte jövő lovasokkal, s ez elég volt arra, hogy fontoskodó ábrázattal így szóljon fegyvernökéhez:

– Vagy igen csalódom, vagy a világ legbámulatosabb kalandja áll előttem. Látod Sancho, az a nagy szemű két fekete alak két varázsló, s a mögöttük jövő hintóban egy elrablott herczegasszonyt visznek magokkal. Most kell a hősnek megmutatnia bátorságát, most van itt a pillanat, hogy ez istentelen erőszakoskodást példásan megtoroljam.

– No ez még a szélmalmoknál is veszettebb lesz – jegyzé meg Sancho – hiszen nézze csak, uram, ez a két első utas itt benediktinus barát, a hintó pedig vagy tartozik hozzájok vagy se.

– Nem értesz hozá – hallgattatá el Don Quijote szárazon, s azonnal előre rugtatva, odaállt az út közepére, merről a barátok jöttek, s mikor ezek már oly közel jutottak, hogy szavait meghallhatták, nagy hangon rájok kiálta:

– Ördöngös és erőszakos fajzat! Rögtön szabadon bocsássátok a magas herczegnőket, kiket ama hintóban magatokkal visztek erőszakosan, mert ha nem: legyetek elkészülve, hogy tüstént halál fiai lesztek, gonosz tetteitek méltó büntetéséül.

A barátok majd lefordúltak ijedtökben és meglepetésökben öszvéreikről. Soha se láttak ilyen csodát, de még szavakat sem hallottak ezeknél csodálatosabbakat. Az egyik, a ki mégis előbb össze tudta magát szedni valamennyire, illedelmesen s alázatosan, de azért elég határozottan így felelt:

– Engedjen meg lovag úr, de mi csakugyan sem ördöngösök, sem erőszakosak nem vagyunk. Mi a szent Benedek szerzetéhez tartozunk s megyünk a magunk útján; azt pedig hogy a hintóban ki s mi utazik, mi se nem tudjuk, se nem kutatjuk.

– Mézes-mázos szavak engem el nem ámítanak, mert jól ismerlek benneteket, könyvtárt pusztító, aljas csőcselék!

S e dörgő hangon kiejtett szavak után előre szegzett dárdával oly dühvel és hevességgel rontott az egyik barátra, hogy ha a szerzetes hirtelen le nem veti magát öszvéréről, bizony csunyáúl a földre lökik, sőt talán halálra is sebesítik.

A másik barát látván mi történik társával, nem vette tréfára a dolgot, hanem bokáját jól belevágta öszvére oldalába, és úgy neki iramlott a mezőnek, hogy a szél is alig ért nyomába.

Sancho Panza látta, hogy a varázsló a földre terült s szentül meg volt győződve róla, hogy ez már le van verve, így tehát szabad a vásár, s a győztes fél jogosan szedheti a maga zsákmányát. Nagy könnyen leugrott szamaráról, odasietett a leterítetthez s azonnal fosztogatni kezdé ruháit. De csakhamar ott termett mellette a szerzetesek eddig észre sem vett két szolgalegénye, a kik mérgesen rárivaltak, hogy meri az ő gazdájukat vetkőztetni.

– Mint győztes fél a legyőzöttet! – viszonzá Sancho nagy hetykén – a ki birja, a marja.

A legényeknek sem kellett több ennél, neki estek a gömbölyü Sanchonak, s úgy meggyűrték, gyomrozták, hogy majd egészen simává lapították. Rugdalt, kapálódzott a mennyire csak keze lába ért, de bizony mind nem használt a semmit; a két markos legény úgy eldöngette puszta ököllel, s úgy hagyták a porban elterűlve, hogy alig szuszogott. Késő volt már megbánnia kapzsiságát.

Az egészen halálnak vált barát pedig ez alatt talpra szökött, hirtelen felkapott paripájára s nyargalt a másik társa után, a ki jó távolast megállva nézte-leste mire fordúl a támadás. De nem várták be a dolog végét, hanem mikor megint egymás mellett voltak, neki eresztették paripáikat, s egy pár pillanat mulva csakugyan úgy eltűntek szem elől, mintha igazi varázslók lettek volna.

Sancho Panza veszedelmét Don Quijote nem látta, vagy legalább nem méltatta figyelmére. Az egyik nagyszemű varázsló meg lévén szalasztva, a másik földre terítve ő már most diadala érzetében büszkén odaléptetett a hintóhoz, hogy az uri asszonysággal szóba ereszkedjék.

A csodálatos alak láttára a hintó is megállt s Don Quijote ekkor ily szavakat intéze a bennülőhez:

– Szépséged, magas úrnő, egészen szabadon folytathatja immár utazását, mert elrablóinak kevélységét le a porba sujták hatalmas karjaim. S nehogy hosszas gyötrődésébe kerűljön szabadítója nevének megtudása: az én nevem Don Quijote de la Mancha, ki rabja vagyok a páratlan szépségű Doña Dulcinea del Tobosonak. S viszonzásáúl azon jótéteménynek, melyet véled tettem, magas asszonyom, nem kérek egyebet csupán azt, menj el Tobosoba, köszöntsd nevemben drága menyasszonyomat, s mondd el néki, mit cselekedtem megszabadításodért.

Az úri asszonyság kiséretéhez egy vízcayi lovász is tartozott, a ki igen heves, indulatos természetű ember volt, s mint a vizcayiak általában, nagyon roszúl beszélte a spanyol nyelvet. Ez is meghallotta a lovag szavait, meg is értette s olyan bolondos embernek tartotta a manchai hős vitézt, a kinek szavára nem érdemes még csak rá hederíteni sem, kivált mikor olyan esztelenséget követel, hogy ők – a kiknek sietős az utjok – forduljanak meg Toboso felé s egészen más irányban haladjanak mint a merre kitűzött czéljuk vezeté. Ez a heves ember oda lépett tehát Don Quijotehoz, s dárdáját megragadván furcsa kiejtésével rárivallt:

– Menni, menni lovag; máskép kutya-macska megette, ha kocsi nem menni hagyni, én megölsz tégedet, oly igazán, mint én vizcayi lenni.

Don Quijote jól érté mit akar mondani s egészen nyugodtan viszonzá:

– Hát ez is a gonoszok czimborája?! Ha lovag volnál, a mi nem vagy, már eddig megbüntettem volna vakmerőségedet és szemtelenségedet, szolgalelkű aljas teremtmény!

– Én nem lovag? – kiáltá a vizcayi, a ki nagyon sértve érezte magát Don Quijote becsmérlő szavai által – dobja dárdát, huzja kardot, mindjárt meglátsz ki fojtja vízbe macskácskát. Vizcayi a földön, úr a tengeren, úr az ördögbennél is, s te csuf hazudni, ha mást mondszani.

– Tüstént meglátod! – viszonzá Don Quijote – s dárdáját a földre lökvén, kardját ragadá s pajzsát maga elé tartva rárohant a vizcayira, azzal a határozott szándékkal, hogy a csunya, illetlen szavakért a legkeményebben megfenyíti.

A mint a vizcayi látta, hogyan ront rá a pánczélos ellenség: szeretett volna hirtelen leugrani öszvéréről, mely csak bérbe vett állat lévén, igen sílány volt s nem lehetett benne megbízni. Erre azonban nem volt már idő, s mindössze sem tehetett egyebet, mint hogy egyik kezével kardot rántott, a másikkal pedig kikapta hirtelen az egyik hintó-vánkost, s ezt tartotta maga elé pajzs gyanánt.

A váratlan jelenet láttára az úri asszonyság és a hintóban ülő két komornája sikongtak-rikongtak, a többiek is kiáltoztak s a mérges ellenségeket minden áron ki akarták volna békéltetni egymással: de a vízcayi mindenek szavát túlkiáltva azt mondá: senki bele ne vegyüljön küzdelmökbe, s hagyják őt magára, mert ha nem engedik viadalát bevégezni, rakásra öldösi asszonyostól valamennyijöket.

Az asszonyság halálra réműlve azt parancsolá kocsisának: hajtson kissé előbbre, de egészen eltávozni sem mert, mert a vasba öltözött embertől hű cselédjét is féltette. Ezer aggodalommal várták s lesték tehát a szemlélők mind, a tusakodás lefolyását.

A viadal mind a két részről hevesen folyt, s a vakmerő vizcayi egyszer oly hatalmas vágást mért Don Quijote vállára a pajzs fölött, hogy ha kardja élét a pánczél föl nem tartóztatja, csakugyan két darabra vágta volna a lovagot. Don Quijote érzé a csapás sulyát, hiszen az elvitte a sisakja felét, de ráadásúl még a füle egy darabját is, úgy hogy a vér abban a nyomban az egész vállát elborította.

Ki irhatná le azt a haragot, melyre a mi nemes lovagunk ekkor lobbant! Neki keseredésében felemelkedett a kengyelben s kardját két marokra szorítva akkora csapást zuhantott alá a vizcayira, hogy az hiába védte magát a kocsivánkossal, feje még azon keresztül is megérezte a lovag karja sulyát; úgy hogy orrán száján egyszerre eleredt a vér, s kardját is kiejtette mindjárt a kezéből. Maga is leesett volna öszvéréről, ha ennek nyakában meg nem kapaszkodik, mi által teste előre hanyatlott, lába pedig hátrafelé egészen ki csuszott a kengyelvasból, a mire a silány öszvér is megugrott, neki iramlott a mezőnek, azonban egy pár ugrás után a földre terült gazdástúl.

Don Quijote már ezt teljes nyugalommal szemlélte. Mikor pedig látta, hogy ellensége leesett: ő maga is leszállt lováról, nagy könnyedén odasietett amahhoz s kardja hegyét egészen a vizcayinak szeme bogarához tartva, azt követelé tőle, adja meg magát, máskülönben fejét veszi.

A vízcayi annyira meg volt zavarodva a kábulás miatt, hogy egy szó kevés, de annyit sem tudott kiejteni, s Don Quijote felgerjedésétől csakugyan pórúl is járhatott volna, ha a hintóbeli hölgyek oda nem rohannak hozzá, s mennyre földre nem kérik, legyen oly irgalmas és könyörületes s kegyelmezzen meg a lovász életének.

Don Quijote nagy komolysággal s méltósággal viszonzá:

– Meg lehetnek győződve, szép hölgyeim, kész örömmel teljesítem kivánságukat, de csak azon egy feltétel alatt, ha e lovag megigéri, hogy elmegy Tobosoba s magát a páratlan Dulcineának bemutatja s elmondja hűségesen, hogyan kellett e párviadalban Don Quijote de la Mancha előtt meghajolnia.

A megréműlt asszonyok igértek, fogadtak a lovász nevében mindent, pedig azt se tudták, volt-e, van-e Dulcinea a világon.

– Ezen igéret folytán kegyelem legyen tehát e vakmerő ifjoncz életének, bárha bizonyomra, a legszigorúbb megfenyítésre volna érdemes.

IX. FEJEZET.

Milyen nagyszerű beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál.

A kimondott szavak után Don Quijote illedelmesen meghajtotta magát a hintóbeli uri asszonyság előtt s tőle ezzel búcsút vevén, visszasietett Rocinantehoz, mely hozzá illő szokott nyugalmával csendesen egy helyen állva várta be gazdáját.

Már akkorra azonban Sancho Panza is magához jött a legények ütlegei által okozott kimerültségből, sőt szemlélője is volt azon rettenthetetlen bátorságnak, melylyel a hős lovag a párviadalt végig küzdötte. Látva most, hogy gazdája lóra kiván ülni, fegyvernöki tiszte szerint odasietett a paripához, a kengyelszíjat tartani. Mielőtt azonban Don Quijote felült volna, Sancho térdre borult előtte, megragadva kezét, csókot ejte rá s mély hódolattal igy szóla:

– Kivánságunk beteljesült; kérésünket meghallgatta az ég, győztünk! Váltsa be hát kegyes igéretét nagyságod is, s nevezzen ki most azon sziget kormányzójává, melyet e diadalmas ütközetben elfoglalt.

Don Quijote nem mosolygott a nevetséges kérésen. Jószivűsége türelmes volt az együgyűség iránt, s ennélfogva egészen komolyan így szólott:

– Elfeledtem mondani, édes fiam, s igy nem is veszem rosz néven, ha nem tudod, hogy nem minden kaland szigetszerző kaland. Vannak különféle kalandok: országút-kalandok, gyalogut-kalandok, erdei kalandok; szóval különfélék, melyek mellett egy-egy levágott fül vagy orr árán az ember nem szigetet, nem országot szerez, hanem csupán örök hirt és dicsőséget, a mi többet ér egy egész országnál. Ez a mostani is ilyen fülvesztő, hirszerző kaland volt; de tűrj békén, lesz nekünk még szigetnyerő kalandunk is. A mit én igértem, arra bizton számolhatsz.

Sancho azt is megköszönte; másodszor is megcsókolta ura kezét, majd felsegíté Rocinantera, maga pedig szamarára ült s nyomban útnak eredtek egymás mellett.

Nem haladtak azonban nagyon meszszire, midőn Don Quijote azt mondá Sanchonak: nem bánná, ha a tarisznyából valami tépést vagy tapaszt keresne elé, hogy megsebesített fülét bekötözzék, mert jobban fáj, mint maga is szeretné.

Megálltak s Sancho a kenyér és sajt között kotorászott a tarisznyában. Mig a kivánt sebkötőt elékészítette, addig Don Quijote igy szóla:

– Oh én, én meggondolatlan kóbor lovag! Hogy is felejthettem el, hogy nem készítettem egy üvegecskére valót Fierabras csodabalzsamából?

– Miféle balzsam az? – kérdé Sancho Panza.

– Az olyan balzsam – viszonzá Don Quijote – s pedig készítési módját könyv nélkül is tudom, hiszen százszor meg százszor olvastam könyveimben, hogy a kinél az van, nincs annak a haláltól mit félnie s nyugodt lehet még ha halálra sebesítenék is! S azért, ha majd elkészítettem, és neked átadom s megtörténik, hogy valami csatában két külön darabbá vágták szét testemet, a mi a kóbor lovagoknál nem ritkaság: ha te ezt látod, Sancho, ne tégy semmi egyebet, mint illeszd össze óvatosan testem darabjait, s mielőtt a vér kihülne, csöppents egy-két csöppet a balzsamból ajkaimra, s abban a pillanatban épebb leszek a legépebb almánál.

– S nagyságod tudja ennek a csodabalzsamnak reczeptjét? – kérdé Sancho nagy élénkséggel.

– Könyv nélkül, fiam.

– De nagyon sokba kerül ugy-e bár?

– Dehogy kerül! Tiz-tizenöt garasért akár három pintet készíthetünk belőle.

– Uram s én istenem! – kiáltá fel Sancho – adja nekem ezt a receptet nagyságod, s örökre lemondok minden kormányzóságról! Aranyával mérem cseppenkint mint az igazi rózsaolajat s gazdagabb leszek a világ leggazdagabb emberénél!

– Szivesen megtanítlak rá, Sancho, de most ne kotyogj olyan sokat, hanem kösd be a fülemet, mert igazán mondhatom, nagyon sajog.

A bekötés műtétele végett a sisakot le kellett venni a lovag fejéről. Don Quijote még csak ekkor látta meg, hogy a vizcayi gonosz vágása mily csúffá tette az ő pompás sisakját. Majd a fele hiányzott.

Éktelen haragra lobbant a nagy veszteség láttára. Haragjában még fájdalmát is elfelejté, s égre-földre esküdött, hogy addig terített asztalról nem eszik, tető alatt nem hál, emberrel szóba nem ered, mint a hogy a sértett lovagok szoktak esküdözni, a mig azt a vizcayit ujra fel nem keresi s rettenetes boszút nem áll sisakjáért.

– Ugyan ne esküdözzék nagyságod mint a pogány – csitítá Sancho – mire való az?! Csak a lelkünket vesztjük vele. Aztán meg épen az imént bocsátott meg a vizcayinak, hát ilyen hamar megszegné adott szavát?

– Igazad van, derék Sancho, – mondá Don Quijote lecsillapúlva – én tehát ezennel ünnepélyesen visszavonom minden most tett esküvésemet és fogadásomat. De azt az egyet újra megfogadom: nem nyugszom addig, mig elroncsolt sisakom helyébe a Mambrin sisakját meg nem szerzem számomra.

S ezt a fogadását, a mint annak idejében majd elmondjuk, csakugyan híven meg is tartotta s a régi hős lovagnak, Mambrinnak sisakját, egy hatalmas párviadalban meg is szerezte.

Miután a sebet bekötözték, útjokat barátságos beszélgetés közben tovább folytatták, úgy hogy egyszer csak azon vették észre magokat, hogy az árnyak hoszszabbodnak, az alkony beállott. Sanchonak ez meglehetősen kedvét szegte, mert attól tartott, hogy a mai napon minden fogadástétel nélkül is úgy járnak, hogy sem terített asztalról nem esznek, sem pedig tető alatt nem hálnak, már pedig ebben a mulatságban a mult éjjel is volt részök, csakhogy akkor a kulacs még nem kongott olyan üresen, mint már a mostani pillanatban.

Szerencséjökre azonban még az éj teljes sötétének beállta előtt apró kunyhókat pillantottak meg, melyekben kecskepásztorok tanyáztak, éjszakára ezek karámjaiba hajtva nyájaikat.

Lovag és fegyvernöke rögtön e kunyhók felé tartottak, remélve, hogy a szives pásztornép nem tagadja meg tőlük az éjiszállást. E reménységökben nem is csalatkoztak, mert a kecskepásztorok őszinte szivességgel fogadták az utasokat s nemcsak kunyhójukat ajánlák fel hálásra, hanem még vacsorájukhoz is meghívták őket vendégekül, a minek Sancho Panza ugyancsak nem mondott ellent, minthogy az ilyen meghívást visszaútasitani soha életében sem volt szokása.

Rocinantenak s a szamárnak olyan jó helyet csinált, a milyet épen lehetett, de azután mindjárt odatartott a tűz fölött csüggő bogrács felé, melyből kellemes pörkölthús illata csapódott orrába.

A tűz közelébe a pásztorok egy pár báránybőrt terítettek le a földre s ezzel a mezei asztal meg volt terítve. Don Quijote számára egy vödröt borítottak a földre szájával lefelé s a lovagot ezen kínálták meg üléssel; ők magok pedig körben a földre települtek, mire az egyik levette a tűzről a bográcsot s az egész társaság csakhamar a legjobb izű falatozáshoz látott. Italban sem volt hiány, a mennyiben két boros tömlő volt a szomszéd nagy tölgyfára felakasztva, melyek egyike csakhamar kiürült. Igazat mondunk, ha azt állitjuk, hogy Sancho nyerte a legtestesebb falatokat s ő kortyantott a pohár gyanánt szolgáló szarvból legnagyobbakat.

Don Quijote vacsora közben is a lovagság viselt dolgairól beszélt, a melyhez persze a jó kecskepásztorok annyit értettek, mint a tyúk az ábéczéhez. De azért hallgatták nagy ámulattal.

Mikor a bográcsos hús elfogyott, a báránybőrre egy jó darab sajtot tettek le, mely azonban oly kemény volt, mintha kősziklából vágták volna: azonkivül nagy rakás pörkölt törött makkot öntöttek oda, minek láttára Don Quijote szive egészen ellágyult s szemei majdnem könybe lábadtak. Fölfogott egy tele marék makkot, lelkesülten felállt a vödör-trónusról s egészen megindult hangon igy kezde szólani:

– Boldog idők és szerencsés századok, melyeket a régiek méltán aranykornak neveztek, de nem azért, mintha azokban az arany, mely e mi vaskorunkban valóságos imádásban részesül, talán uton-utfélen hevert volna: hanem azért, mert a kik akkor éltek, az „enyim“ s „tied“ között nem tettek még semmi különbséget. Ama szent időkben mínden közös volt; s hogy az ember rendes táplálékát megszerezhesse, mást se tett csak kezét nyujtotta ki, s szedte ama terepélyes tölgyekről, melyek bőkezűen kínálták a makkot, ezen egyszerű de édes és izletes gyümölcsöket. A tiszta források és csörgő patakok dúsgazdag bőséggel nyujtották zamatos és átlátszó vizöket. Sziklahasadékokban s fa-odukban alapíták meg köztársaságukat a szorgos-gondos méhecskék s bármely kéznek, egészen ingyen szolgálának legédesebb munkájok bőséges termésével. A hatalmas paratölgyek önmagoktól hámlították le minden külső kényszer nélkül, csupa jószántukból széles és könnyed kérgöket, melyből faragatlan czölöpökre alkalmazott házfedelet készitének az emberek, legfölebb azért, hogy magokat a levegő égnek minden zordonsága ellen védelmezzék. Békesség volt akkor mindenütt, mindenütt barátság, mindenütt egyetértés; még a görbe szántóvas nehézkes csoroszlyája nem merészkedék szaggatni és hasogatni a földnek, ez ős anyánknak kegyteljes bensejét, mely minden erőszak nélkül, maga jószántából nyujtá termékeny és tág öléből mindazt, a mivel akkori gyermekeit táplálhatá, fentarthatá és megörvendeztetheté. Akkor az emberek nem kivánkoztak annyi fényre, annyi pompára és annyi kényelemre, de nem is voltak oly önzők, haszonlesők és pénzszomjasak mint e mi mostani szomorú napjainkban. Akkor a sziv nemes érzelme nélkülözhetővé tett minden biráskodást, minden itélet hozatalt; nem volt bünös, nem kellett büntetés. Bátran végig mehetett az egész országon egy egy kis gyermek is, még ha egész zsák aranyat vitt volna is magával, semmi rabló utját nem állotta, vadállatok nem bántották, legfölebb a szelíd kis báránykák szaladtak utána, hogy ártatlan kezecskéit nyaldossák. Oh mennyire megváltoztak az idők azóta! Ma a gonoszság még a zárt ajtókon is betör, s kész volna még a templomoknak is elragadozni kincseit. Az ily kártévő, vakmerő gonoszságnak ostoráúl állították fel nemes lelkű hős lovagok a kóbor lovagság áldott rendjét, hogy ennek tagjai gyámolítsák az árvákat, mentsék a sanyargatottakat, segítsék a szűkölködőket s szolgáltassanak igazságot az ártatlanúl megkárosítottaknak. Ezen rendhez tartozom én magam is, kecskepásztor testvéreim, kiknek ezennel hálát mondok azon szíves fogadásért és ellátásért, melyben engem fegyverhordozómmal részesítettetek. Mert ámbár a természet törvénye szerint minden élő léleknek tartozó kötelessége, hogy a kóbor lovagnak kedvezzen de mindazáltal elgondolva, hogy ti e kötelezettség tudta és ismerése nélkül is befogadtatok és megvendégeltetek engemet: illő, hogy én a tőlem telhető legjobb akarattal háláljam meg a tieteket.

Ezt az egész hosszú beszédet (melytől bízvást megkimélhette volna magát és környezetét is) a mi derék lovagunk annak folytán tartá, minthogy az eléje öntött makk az aranykort juttatá eszébe s így lelkesült fel arra, hogy a kecskepásztorok előtt ezen elmefuttatást tartsa, kik az egész előadásból édes keveset értettek, s majdnem elájultak már pásztor létökre, a mint a véget nem érő szavakat minden erejöket kimerítő feszült figyelemmel hallgaták.

Maga Sancho is egészen odáig volt már, s nyelte a makkot, de utóbb aztán kétszer háromszor is oda látogatott a másik tömlőhez s úgy látatlanul hatalmas kortyokat húzott belőle.

A pásztorok még azt is megtették vendégeik tiszteletére, hogy a vacsora végivel énekeltek is, s Don Quijote talán hajnalig se sokallta volna meg az egyszerű mulatságot, ha Sancho Panza nem figyelmezteti urát, hogy az idő már későre jár, s mind ők ketten, mind kivált a pásztorok a napi fáradalom után sokkal jobban el vannak törődve, semhogy szükségök ne volna a pihenésre.

Don Quijote nem vette rosz néven a figyelmeztetést s így nem sokára az egész társaság csakugyan a legédesebb álomra szenderült.

X. FEJEZET.

A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante szokatlan elevensége volt az eléidézője.

Sancho Panzának sokkal jobban ízlett a tegnap esti pörkölt hús, meg a zöld fára akasztott tömlő tartalma, semhogy igen szivesen ott nem töltött volna még egy két napot a barátságos, vendégszerető kecskepásztoroknál.

Erről azonban Don Quijote, természetesen, még csak hallani sem akart, mert hiszen hová lenne az egész szenvedő szegény világ, ha egyetlen védelmező lovagja tétlen nyugalomban hívalkodnék?

Menniök kellett tehát, s alighogy a hajnal hasadt, a lovag maga ébresztette fel fegyvernökét, nyergeltetett, szives köszönetet mondott a pásztorok részéről a tapasztalt vendégszeretetért, s azután indultak; merre, hová? Mit válaszolhattak volna egyebet annál: kalandok után.

Akadtak is egyre, a mi oly váratlan volt, hogy igazán méltó az elmondásra.