Part 41

– Nézd csak mily nyájas, híves, barátságos szobácska ez Sancho. Egészen alkalmas volna arra, hogy a tegnap este félbenhagyott munkát folytassuk. Ebédig üthetnél magadra még vagy ötszázat.

– Nem lehet uram, – viszonzá a furfangos Sancho – kárbaveszett fáradság lenne. Próbáltam én azt már szobában, de mindjárt lelankadt a karom. Míg ellenben a szabadban, árnyékos fák alatt, olyan jól megy, mintha csak a fák is segítségemre szolgálnának, s lehajló ágaikkal törülgetnék homlokom verejtékét. Hagyjuk azt csak estére, szabad ég alatt a fák szomszédságában.

Don Quijote, a ki maga soha nem csalt, s így csalást másról sem tudott feltételezni: elhitte Sancho szavait, s még e nap estére úgy intézék utazásukat, hogy megint fák közelében tölték az éjszakát, a hol aztán Sancho meg is felelt a maga kötelességének szakasztott azon módon, mint a mult éjjel, tudniillik, sokkal inkább a bükkfák kérgének rovására semmint a maga hátáéra, a mit annyira kimélt, hogy az erre ütött csapásoktól ugyan még a légy sem repült volna el, ha rajta ül vala. A távolabb álló Don Quijote hűségesen számlálta az ütéseket, s egyetlen egyet se tévesztett el, s úgy találta, hogy a múlt éjjeliekkel együtt mindössze háromezer huszonkilenczre rugnak.

Ugy látszék a nap is korábban kelt, hogy tanuja legyen ezen áldozatnak; annak világosságánál azután ujra tovább folytatták utjokat, a melyen, valamint a rá következőn sem történt velök semmi egyéb nevezetes, minthogy ezen éjjel az áldott fák segítségével Sancho egészen elvégzé feladatát, a minek Don Quijote rendkivül megörült, s alig várta a nappalt, azon reményben, hátha talán már ez nap, még útközben szembe találkozik a varázs alól immár tökéletesen feloldott Dulcineával. Nem is haladt el asszony mellett egyetlen egy mellett se a nélkül, hogy ne Dulcinea del Tobosot kereste volna benne, oly szentül hitte, hogy Merlin igéretei hazugok nem lehetnek.

Ily gondolatok és sóhajtások között léptettek föl egy halomra, a honnan falujokat már megláthatták. A mikor Sancho ezt megpillantotta, térdre borúlt s így szóla:

– Nyisd ki a szemeidet, én óhajtott hazám, imé a te fiad Sancho Panza tér vissza hozzád, ha gazdagon nem is, de jól eldöngetve. Tárd ki karjaidat másik fiadnak, Don Quijoténak ölelésére is, a ki legyőzve jő bár más karjától, de jön egyszersmint úgy, mint a ki magán is diadalmaskodott, a mi pedig – mint nekem egykor ő mondá – a képzelhető legeslegnagyobb diadal. Pénzt is hozok, mert ha emberűl elvertek, uriasan meg is jutalmaztak.

– Hagyd ezt a fecsegést, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s menjünk mentül előbb haza, hadd lássuk barátainkat s főzzük tovább terveinket a pásztoréletről.

Ezzel lefelé indultak a dombról s egyenesen falujoknak tartottak.

XL. FEJEZET.

Milyen jeleket látott Don Quijote, falujába érkeztekor.

Mikor pedig a falu elé értek, Don Quijote azt pillantotta meg, hogy az egyik szérüs kertben két gyerek tusakodik s azt mondja egyik a másiknak:

– Ne is fáraszd magadat, Periquillo, nem látod meg te azt többé soha életedben.

Hallva ezt Don Quijote, így szóla Sanchohoz:

– Nem vetted észre, Sancho barátom, mit mondott társának az a fiucska: Nem látod meg te azt többé soha életedben?

– Nos – viszonzá Sancho – tesz is az valamit, hogy ez a gyerek azt mondta.

– Ha tesz-e valamit? – kérdé Don Quijote – vidd át csak ezt a szót az én óhajtásomra, nem azt fogja-e jelenteni: soha sem fogom én többé meglátni Dulcineát.

Sancho épen felelni akart, szavában azonban egy nyúl akadályoztatta meg, a melyet sok agár és agarász hajtott a mező felől. A nyúl ijedtében oda menekült, s ott lapult meg a szürke lábai között. Sancho puszta kézzel elfogta s átnyujtá Don Quijoténak, a ki így szólott:

– Malum signum, malum signum! rosz jel ez! Kis nyúl szalad, agár űzi, s Dulcinea nincs sehol!

– Nagyságod igazán különös – jegyzé meg Sancho – mert hát tegyük fel, hogy ez a nyúl Dulcinea del Toboso, a mik meg hajtják, az agarak ama gonosz varázslók, a kik parasztleánynyá változtatták; ő menekszik, én elfogom, s oda adom nagyságodnak. Micsoda rosz jel lehet ez, vagy mi gonoszat lehet ebből sejteni?

A két czivódó fiu is oda jött most, hogy a nyulat nézzék; Sancho mindjárt megkérdezte az egyiktől miért tusakodtak? Azt kapta válaszul attól, a ki a fönebbi szavakat mondá, hogy ő elvett a másiktól egy tücsök-kalitkát, a mit vissza se akar neki adni soha életében. Sancho kihuzott nehány fillért a zsebéből, megvette rajta tőle a parányi kis kalitkát s odaadta Don Quijoténak e szavakkal:

– Ime uram, azok a rosz jelek mind elenyésztek, megsemmisültek, s én minden együgyüségem mellett is azt gondolom, annyi közük van azoknak a mi dolgunkhoz, mint a tavalyi felhőknek. Ne akadjunk fen tehát az ilyes semmiségeken, hanem folytassuk utunkat, s mindjárt benn leszünk a faluban.

Az agarászok ekkorra már odaértek s elkérték tőlök a nyulat; Don Quijote átadta, de olyan szomoruan nézett utána, s még most is azt mormogta latinul:

– Malum signum, malum signum!

A falu szélén, egy rétecskén a lelkészt és Carrasco Sámsont pillantották meg, a kik épen együtt tett sétájokból tértek hazafelé. Ezek rögtön rájok ismertek s tárt karokkal siettek hozzájok. Don Quijote leszállt s a legmelegebben kebelére szorítá őket. Szegény, ha tudta volna kit ölel, midőn Carrasco Sámsont ölelte!?

El sem váltak egymástól, hanem mentek mind együtt Don Quijote háza felé. Még oda sem érkeztek, s a faluban már is hire futamodott megjöttöknek, úgy hogy a mire Don Quijote házánál kaput nyitottak az érkezettek előtt, már akkorra Panza Teresa is ott termett leányostul, s nem győzték a nő férjét, a leány apját ölelni csókolni.

Az asszonyon azonban meglátszott, hogy valami még is furja a fejét; nem is tudta soká titkolni, mert a viszontlátás első örömének elpezsgése után mindjárt így szólott hozzá:

– Hogy-hogy jön kegyelmed, édes uram, ilyen állapotban? Gyalog és feltört lábbal, hogy az ember inkább nézné akármi másnak mint kormányzónak.

– Hallgass, Teresa – viszonza Sancho – sok dolognak nagyobb a füstje mint a lángja; jerünk csak haza, csoda dolgokat hallasz. Kormányzó nem vagyok már, de azért egy kevés pénz mégis csak akad nálam, s pedig becsületes keresmény, a mivel senkit meg nem károsítottam.

Most csak néhány szóval bucsuzott el kedves gazdájától, hogy mindketten övéik körében lehessenek, de megigérte, hogy mentül előbb meglátogatja ismeretes tervök felől beszélgetni. Ekkor aztán egyik oldalról felesége, másikról leánya kapaszkodva karjaiba, ő hű szamarának kötőfékét most sem eresztette el a kezéből, hanem hol Teresára, hol Sanchicára, leányára, hol meg vissza a szamárra pillantva, így vonult gyalogszerrel haza, kis hajlékába Barataria szigete volt kormányzója, a ki itt ebben a kis gunyhóban bizonyosan sokkal nyugodtabban s boldogabban érezte magát, mint az egykori palotában.

A lelkész és a tanuló jó darabig ott maradtak még a lovagnál. Don Quijote pedig minden tétova nélkül azonnal elmondta nékik hogyan győzték le s mikép kötötte le magát arra, hogy egy álló esztendeig ki nem mozdul falujából, mit az utolsó betüig meg is akar tartani, a mint kóbor lovaghoz illik is, kit a lovagrend szigorú törvényei a legpontosabb szótartásra köteleznek. Elmondá egyszersmind azt is, hogy ezen esztendő alatt pásztoréletet szándékozik folytatni s ott akar tartózkodni a mezők magányán, hol érzelmeit s gondolatait szabad kényökre eresztheti s a természettel való társalkodásban édes vigasztalást találhat a legyőzetése fölötti keserüségben. Felkérte őket, ha nincsenek nagyon elfoglalva s más fontosabb teendőjök nem akadályoztatja, csatlakozzanak hozzá, majd vesz ő juhokat, nyájat elegendőt, hogy méltán viselhetik a pásztor nevet. A felől is megnyugtatta őket, hogy a mi az egész ügyben a leglényegesebb, az már el van intézve, tudniillik adott ő már mindnyájoknak olyan neveket, a milyeneknél kivánva sem lehetne jobbat találni.

A lelkész kiváncsi volt ezeket hallani, mire Don Quijote mindjárt el is mondta, hogy ő Quijotiznak fogja magát hivatni, Sámson deák meg Carrascon pásztor legyen, a lelkésznek Curiambro pásztor, Sancho Panzának pedig Pancino pásztor lesz a neve.

Mindaketten egészen odalettek Don Quijote ez ujabb bohósága hallatára; hogy azonban rögtöni ellenkezésökkel még jobban el ne keserítsék, egy szóval sem szóltak ellene, sőt megigérték, hogy gyakran meg fogják látogatni közös barátjokat, jól megbeszélik majd a tervet, hogy azután életbe is lehessen léptetni.

Ekkor bucsút vettek tőle, s a gazdasszonynak, meg a házi kisasszonynak ismét lelkökre kötötték, hogy vigyázzanak jól s ápolják híven és gondosan azt a férfiut, kinek betegsége ezen gondosságot valóban igényelte, jósága pedig e hűséget teljesen megérdemlé.

LXI. S EGYSZERSMIND UTOLSÓ FEJEZET.

Mi hiúsította meg a tervezett pásztor-életet?

A legyőzetés fölötti bánat, vagy az öregecske testnek a fáradalmak által okozott megviselése okozta e vagy – a mi leghihetőbb – mindakettő együtt: de annyi bizonyos, hogy a jó Don Quijote még hazaérkezése napján igen heves lázba esett, mely hat napig ágyhoz szegezte. Ezen idő alatt jó barátai a lelkész, a tanuló, s a borbély igen gyakran meglátogatták, Sancho Panza a hű fegyvernök pedig, soha el sem távozott ágya fejétől. Mind azt hitték, hogy a legyőzetése fölötti fájdalom teszi a lovagot ily beteggé, a miért is minden áron fel akarták vidítani, s a tanuló arra serkenté: vegyen erőt magán, keljen föl s kezdjék meg már a pásztor-életet, a melynek dicsőitésére ő már irt is két pásztori versezetet; de sőt két pompás juhász kutyát is vett egy quintanari juhásztól, a melyek egyikének Barcino, másikának Butron a neve. Don Quijote szelid mosolylyal fogadta e tudósítást s azt mondá:

– Milyen jó ön, – s milyen szép nevek!

De csak olyan szomorú maradt azután is.

Barátai orvost hivattak, az megtapintotta az erét, elkomolyodott, minden jóval vigasztalta a beteget, de azért azt is mondá, legyen mindamellett gondja mind testére, mind lelkére, mert életünk Isten kezében van és a jövőt senki sem tudhatja. Don Quijote megtudta ebből, megtudta, hogy a halál szárnyai suhognak már fölötte. Nem ijedt meg, nem félt tőle, szíve rettenthetetlen bátorságát egész halálos órájáig megtartotta. Csak arra kérte a jelenlévőket, hagyják magára, mert kissé aludni akar. Megis tették s ő egy hosszában tovább aludt hat óra folyásánál, úgy hogy a leányka meg a gazdaaszony már is alig tudtak hová lenni aggodalmukban, hogy bizony fel sem ébred többé. Ő azonban az említett idő elmultával fölébredt s nagy fenszóval és erős hangon felkiálta:

– Áldott legyen a mindenható Isten, hogy ily nagy jót cselekedett én velem! Csakugyan igaz, hogy az ő irgalmasságának nincs határa s az emberek bűnei sem meg nem rövidítik sem meg nem akadályoztatják.

A leányka odafigyelt nagybátyja szavaira s úgy látszott neki, mintha most sokkal okosabban beszélne mint egyébkor szokott, legalább e mostani betegsége alatt; majd ezt a kérdést intézte hozzá:

– Mi az, a mit kedves urambátyám mond? Valami különös történt talán bácsikámmal? Micsoda irgalmasságot s micsoda emberi bűnöket emleget?

– Azon irgalmasságot, kedves hugom – viszonzá Don Quijote, – melyben Isten engemet e pillanatban részesített, s a melynek gyakorlásában őt minden én bűneim is meg nem akadályoztathatták. Értelmem tiszta és világos immár s mentt a tudatlanság ama sötét homályától, melyet a gyülöletes lovag regények áldatlan és folytonos olvasása borított reá. Belátom már esztelen és csalfa voltukat s csak azt fájlalom, hogy ily későn tudtam kiábrándulni s nem marad időm azzal tenni jóvá hibámat, hogy olyan könyveket olvassak, melyek a lélekben világosságot gerjesztenek. Ugy érzem, kedves hugom, hogy halálom órája közel van; szeretném, ha úgy érne, hogy a világnak értésire adhatnám, nem volt az én életem oly nagyon rosz, hogy örökre a bolond név maradjon rajtam. Mert ha talán az voltam is, nem akarnám, hogy halálom is ugyanezt bizonyitsa. Hivd ide, kedvesem, jó barátaimat, a lelkész urat, Carrasco Sámsont és Miklós mestert a borbélyt, mert meg akarok gyónni és végrendeletet szeretnék tenni.

A leánykát azonban e fáradságtól megkimélte az a körülmény, hogy a nevezett három jó barát épen e pillanatban nyitott a szobába. Alig hogy Don Quijote megpillantotta őket, így szóla:

– A hírvivő jutalmát kérem, jó uraim, mert azt kell tudtokra adnom, hogy én nem Don Quijote de la Mancha vagyok többé, hanem Alonso Quijano, a kit ennekelőtte tisztességes életemért a jó-nak szoktak nevezni. Ellenségivé lettem már Amadis de Gaulának s egész a végtelenségig menő minden atyafiságának; gyülöletesek már előttem mindazon erkölcsrontó, emberbolondító történetek, melyek a kóbor lovagságról szólanak. Beismerem balgatagságomat, s nyilván látom milyen veszedelembe sodort olvasásuk. Isten irgalmassága eszemre térített s immár megvetem őket.

Carrasco Sámson még mindig kételkedett a tökéletes kijózanodás fölött s még egy próba végett így szóla:

– Most mondja ezt nekünk señor Don Quijote, a kik épen az imént vettük hirét, hogy Dulcinea kisasszony fel van oldva a varázs alól? S most, a mikor mindnyájan fel akarunk már csapni pásztoroknak, hogy folytonos énekszó mellett úgy éljünk, mint a kis király, nagyságod most akar remetévé lenni? Hagyjon fel e szándékával, mindenre kérem s ne tépelődjék ilyes mesékkel.

– Az eddigiek voltak a mesék – viszonzá Don Quijote – s pedig igazán nagy káromra váltak, – de halálom, Isten segítségével, javamra fogja fordítani. Én, uraim, igen is érzem, hogy nagyon rövid idő alatt meghalok, azért tehát félre a tréfával, hívjanak ide gyóntatót, a kinek meggyónhassam, s jegyzőt, a ki megirja végrendeletemet. Olyan állapotban, a milyenben immár én vagyok, nem szabad az embernek tréfát üznie lelkével.

Mind egymásra néztek Don Quijote szavai hallatára s mindnyájok arcza egyszerre elkomorodott.

A lelkész kilépésre kérte föl a jelenlévőket, egyedül maradt vele a szobában s meggyóntatta.

A tanuló ment el a jegyzőért s nemsokára ezzel és Sancho Panzával tért vissza, a kinek több se kellett, minthogy a kisasszonyt és a gazdasszonyt sirni látta, maga is elpityeredett s szemei könnybe lábadtak.

A gyónás megtörtént s a lelkész e szavakkal lépett ki:

– Csakugyan meghal és csakugyan egészen kijózanodott a jó Alonso Quijano; jó lesz bemennünk, hogy végrendeletet tehessen.

Ez a hír rettenetes nyomást gyakorolt a gazdasszonynak, a leánykának és Sancho Panzának, a hű fegyvernöknek könnyekkel terhes szemeire, úgy hogy ezek árja egyszerre eleredt s vele együtt a kebleknek ezer meg ezer mély sóhajtása; mert, a mint már több ízben említettük, mindakkor, a mikor Don Quijote még egyszerűen csak a jó Alonso Quijano volt, mind akkor is, a mikor már Don Quijotevá lett, mindig olyan szelid lelkű, nyájas magaviseletű vala, hogy e tulajdonaiért nem csupán a legközelebb hozzátartozók, hanem igazán szívből szerették mindazok, valakik csak ismerték.

A jegyző a többiekkel együtt lépett be s megirván a végrendelet bevezetését, s miután Don Quijote lelkét Istennek ajánlotta s mindazon formaságon túlestek, a mi ilyen esetekben szokás: mikor a hagyományozáshoz ért, így szóla:

– Továbbá, az a kivánságom, hogy bizonyos pénzek, a mik Sancho Panzánál vannak, a kit bohóságomban fegyvernökömmé fogadtam, minthogy közötte és közöttem egynémely számadás, fizetés és levonás forgott szóban: akarom, hogy e felől kérdőre ne vonassék, se tőle számon ne kérjék, hanem ha marad is fen valami tartozásom kiegyenlítése után, az is az övé legyen s fordítsa a maga és családja hasznára. S ha eszelős koromban egy sziget kormányzóságával akartam megajándékozni, most, teljes kijózanodásom után, ha módomban állana, egész királyságot is rá mernék s rá fognék bizni, mert szive őszintesége és hűsége valóban megérdemelné.

Majd Sanchohoz fordúlva így folytatá:

– Bocsásd meg barátom, hogy alkalmat szolgáltattam rá, hogy téged is olyan bolondnak tartsanak a milyen én magam voltam, s téged is azon tévelygésbe ragadtalak, melybe magam estem vala, hogy a világon voltak s még ma is vannak kóbor lovagok.

– Oh! – viszonzá Sancho szívből zokogva – ne haljon meg, kedves jó uram, hanem fogadja el tanácsomat s éljen még sok számos évekig, mert nem követhet el az ember világéletében soha nagyobb bolondságot, mintha így, seteszi-seveszi egyszer csak meghal, a nélkül, hogy valaki megölné, vagy a búbánat kezén kívül más rántaná ki a gyékényt alóla. Ne legyen olyan lusta, keljen fel ebből az ágyból, öltözzünk fel pásztoroknak s jerünk ki a mezőre, a mint terveztük. Ki tudja, hátha ott ugratjuk ki majd valami bokorból a varázs alól feloldott Doña Dulcinea kisasszonyt, úgy hogy szinte öröm lesz látni! Ha a fölötti keserüségében hal meg talán, hogy legyőzték, vesse én rám a hibát s mondja azt, hogy mért taszították le, mert az a kötni való Sancho Panza roszúl szorította meg Rocinante terhelőjét; annál is inkább, mert hiszen bizonyosan olvasta ugy-e lovagregényeiben: akárhányszor megesik, hogy egyik lovag lelöki a másikat a lóról de a kit ma legyőztek, holnap az lesz győztes!

– Ugy van – jegyzé meg Sámson – s a jó Sancho Panza egészen jól fogja fel a dolgot.

– Uraim – mondá Don Quijote – beszéljünk okosan. A tavalyi fészken már nincsen idei madár; voltam bolond, vagyok okos; voltam Don Quijote de la Mancha, s most, a mint már említettem, a jó Alonso Quijano vagyok. Az a legforróbb óhajtásom, vajha bünbánatom és őszinteségem újra visszaszerezhetné számomra önök részéről az egykori tiszteletet. A jegyző urat pedig kérem folytassa ekképen:

– Továbbá, minden ingó és ingatlan vagyonomat unokahugomnak, a jelenlévő Quijana Antoniának hagyom, a mely vagyonból azonban vonassék le előbb mindaz, a mi felől már rendelkeztem. Legelőször is azt akarom, elégíttessék ki szolgálatomban állott gazdasszonyom s kapja meg összes bérét, melylyel néki a mái napig tartozom; azonfölül pedig még husz darab aranyat hagyok neki egy öltöző ruhára. Végrendeletem végrehajtóivá a jelenlevő lelkész és Carrasco Sámson végzett egyetemi tanuló urakat kérem föl. Továbbá pedig azt akarom, hogy ha unokahugom, Quijana Antonia férjhez megy, olyan férfiuhoz menjen, a ki felől előbb bizonyosan meg kell győződnie arról, hogy még csak nem is tudja, mik azok a lovagregények. Mert ha az tűnnék ki, hogy tudja, s unokahugom mégis hozzá akarna menni, sőt menne is: veszítse el az egész örökséget, a mit néki hagytam, melyet aztán végrendeletem végrehajtói saját tetszésök szerint jótékony czélokra fordíthatnak.

Ezen jellemző szavakkal bevégzé végrendeletét, egy ájulás roham jött rá s teste egész hosszuságában elnyúlt az ágyon. Mindnyájan megrettentek, segítségére siettek, de az alatt a három nap alatt, a mit még végrendelettétele után megért, folytonosan gyengébbé s gyengébbé lőn. Végre utolsó órája is elérkezett. Egész a végső pillanatig magánál volt, mindegyre köszönte kedves övéinek jóságát; még ő vigasztalta őket, hogy ne sírjanak, jobb lesz neki immár a csendes sírban a föld alatt, s kérte őket, hogy elkövetett balgaságait bocsássák meg neki, s ha méltónak tartják rá, emlékezzenek meg róla szeretettel.

Igy halt meg, csendesen, nyugodtan, szelíd mosolylyal ajakán, s az egykori Búsképü lovagnak a halál ujra mosolygóvá változtatta ábrázatát.

Mindazok, a kik ismerték, igaz szívből megsiratták, meggyászolták, s ha bohóságain néha még utóbb is mosolyogtak, – sokan még évek mulva is szívből fakadó könnyekkel emlékeztek meg jó és nemes szivéről.

Vége.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Olvasd: Don Kihóte. A spanyolok ugyanis a qu-t k-nak, a j-t pedig h-nak ejtik.]

[Footnote 2: Olvasd: la Máncsa, mert a spanyol ch = megfelel a magyar cs-nek.]

[Footnote 3: Olvasd: Szid. Ez a spanyoloknak egyik legderekabb hőse, a kiről igen sok szép ének maradt fen, az úgynevezett Cid-románczokban. Hires paripáját Babiecának hivták.]

[Footnote 4: Olvasd: Roszinante.]

[Footnote 5: Olvasd: Dulszinea del Toboso.]

[Footnote 6: Olvasd: Száncso Panza.]

[Footnote 7: Szóról-szóra: Szent-Testvérség. Spanyolországban egy időben ez volt neve a rendőrségnek, mely rendes katonaságból, de egyszersmind polgárokból is állott.

Gy. V.]

[Footnote 8: A francziskanusok; prédikáló és térítő szerzet.

Fordító.]

[Footnote 9: Galiana mór herczegleány volt, a kinek számára atyja fényes palotákat építtetett a Tajo partjain, melyek romjai maiglan fenn vannak.

Gy. V.]

[Footnote 10: Ezen kifejezés a bikaviadalokból van véve. Udvariatlanságnak, illetlenségnek (spanyolul: descomedimiento, descortesia) neveznek minden döfést, melylyel a bika szarvai érintik a bikával vivót vagy lovát. Az első kapott döfés után a vivónak le kell tennie lándzsáját s csak karddal szabad a bika ellen küzdenie, de még lóháton; a második után azonban már csak gyalog.

Gy. V.]

[Footnote 11: Spanyolúl a lelkész neve cura.

Gy. V.]