Part 4

Most még jobban megijedtek, a mint sebekről hallották beszélni. Ágyba is fektették, meg is vizsgálták, de semmi egyéb sebek helyét nem találták rajta azoknál a kék-zöld foltoknál, a miket tulajdon dárdája szilánkjaival ütögettek rája.

A forró nap hevében pánczélosan tett hosszú útazás, a nagy kimerűltség s a felmérgelődött szolga dorongolása egyenként és összevéve úgy ellankasztották a lovagot, hogy őt bizony ringatni se kellett, mégis azonnal elaludt, mihelyt kényelmes ágyába fektették. Aludt az egész éjjel, sőt másnap is oly bágyadt volt még, hogy fel sem kelt, épen így harmadnap is. Ágyban költötte el ebédjét, vacsoráját, s minden ébredésekor mindig csak a lovagság dolgairól hadart összevissza mindenféle zagyvalékot, s azután megint befordúlt a fal felé s aludt csendesen tovább.

Hej! pedig ha tudta volna, hogy mi történik ez alatt az ő háza legkedvesebb szobájában, legszokottabb mulatóhelyén, az ő könyvtárában! Ha tudta volna! Bizony még félholtan is fölkel vala ágyából, hogy szóval és karddal megvédelmezze azokat az ő drága kincseit, melyek fölött ott épen ezen órákban mondották ki, de sőt hajtották is végre a legkeményebb itéletet.

S mik voltak e kincsek? Az ő drága, nagyrabecsűlt lovagregényei! Azok a poczkos, vaskos, majd termetes könyvek, melyek állványaikon a szoba majd mind a négy falát elfoglalták; azok a kedves barátok, melyek társaságában ő annyi időt töltött, melyekért ő annyit áldozott s melyek hála fejében aztán a becsületes, jóindulatú nemes embernek az eszét is elvették egészen. S kik voltak az itélő birák? A lelkész, a borbély, a gazdaasszony és a nemes úrnak unokahugocskája. Ezek vizsgáltak végig minden könyvet, itéltek halálra sokat, s megkegyelmezni csak igen kevés érdemesnek kegyelmeztek. És miből állott az itélet? Bizony nem kevesebből mint abból: hogy a mely könyvet pusztulásra méltónak találtak, azt levetették az ablakon át a baromfiudvarra, hogy ha majd mind az egész sereg odalent lesz, akkor alájok gyujtsanak, hogy az emésztő tűz égesse őket porrá, hamuvá. És ezt a szigorú itéletet menten végre is hajtották, s nem volt se irgalom, se kegyelem, repűlt a sok lovagregény ki az ablakon, le az udvarra, s mikor valamennyi egy rakáson volt, a gazdaasszony lesietett, s alájok gyújtott s egy pár pillanat múlva a levegőbe kavargó füst, mindjárt nyomban rá a magasra csapódó láng tettek bizonyságot a felől, hogy Don Quijote bolondítói a tűzhalálnak estek martalékáúl.

De a szigorú itélőbírák még ezzel sem érték be. Alig hogy a könyveket elemésztették, el akarták pusztítani magát a könyvtár-szobát is. Ez azonban máskülönben nem eshetett meg, mint hogy ajtaját, ablakait mentől hamarább befalaztassák. Még az nap kőművest is hivattak, az serényen hozzá látott munkájához, s mire a lovag az utolsó párbaj után – a mint a szolga döngetését nevezte – másodszor hajtotta le fejét otthon éjjeli álmára, már akkor nem volt házában többé se könyv, se könyvtár.

VI. FEJEZET.

Újabb útra-készülések.

Akármilyen nagy volt is a kimerültség, melylyel a mi nemes lovagunk első kirándulása végződött, s akármilyen kegyetlen is a bánásmód, melylyel szegény fejét az a neveletlen, durva lovag helybenhagyta: útójára mégis csak kiheverte ő amaz első utazás fáradalmait s töredelmeit, s negyed- vagy ötödnapra megint talpra állt már teljesen.

Igazszívű barátai s jóakarói kimondhatatlanúl megörűltek fölépülésének; de jaj, rövid ideig tartott ez örömük! Mert alig hogy a lovag tökéletesen magához jött, első dolga is az volt, hogy drága kincseit, kedves mulattatóit, az ő nagybecsű lovagregényeit felkeresse.

Ment tehát a szokott úton, a szokott helyre: de ki irhatná le csodálkozását, a mint az ajtó előbbi helyéhez érkezve, szemei azt semmiképen föl nem lelheték. A fal igen ügyesen be volt rakva s meszelve, úgy hogy az új építésnek csak nyoma se látszék. Don Quijote megállt; a falat megtapogatta tenyerével, megkopogatta újjával, hallgatódzott, nézett jobbra, nézett balra, de csak nem tudott ő semmit kinézni.

Végre megsokalta a bizonytalanságot s azt a kérdést intézé a lépteit figyelemmel kisérő s már az adandó feleletre betanított gazdaasszonyhoz: hol van az ő könyvtárszobája?

– Hm, a könyvtárszobát keresi nagyságod? – viszonzá a gazdaasszony – a könyvtárszobát? Isten mentsen meg olyan eseménytől minden jó keresztényt!

Ha valami, ez a váratlan válasz még jobban fokozta Don Quijote bizonytalanságát.

– Micsoda esemény? – kérdé – mi köze az én könyvtáramnak a szerencsétlen eseményekhez?

– Az a köze, jó uram – felelt a gazdaasszony mélyen felsóhajtva s a milyen jó lelkű asszony volt, egészen belehalaványúlva most a hazugságba – az a köze, hogy a könyvtárszobát elvitte mindenestől az ördög!

– Hogy értsem ezt? – mondá a lovag a csodálkozás legszemmelláthatóbb kifejezésével.

– Úgy értse, kedves bácsikám – vette át most a szót a gazdaaszonytól a csalafinta felelésre szinte betanított leányka – hogy a mikor a kedves bácsi innen hazulról eltávozott: éjszakának idején egyszerre csak iszonyu dörgés morgás ébresztett fel bennünket álmunkból. Réműlve futottunk az ablakhoz: s íme mit kell látnunk?! Hát ott jön a levegőben egy szárnyas kígyó, melynek hátán egy varázsló ül; leszállnak a tetőre, a varázsló bemegy a könyvtár ablakán, s én nem tudom mit mit nem csinált ott, – egy-két szempillanatig, vagy tarthatott biz az egy fertály óráig is, (nekem legalább ijedtemben egy egész évszázadnak látszott) valamit kaczatolt, csötönözött, egyszer csak iszonyú hangon elkiáltotta magát: „Gyűlölöm e ház urát, s elpusztítom legdrágább kincseit! Hahaha!“ S átkozott nevetését rémítő dörgés, csattogás követé megint, szörnyű füst borította el az egész házat, s mire a fojtó kénkőszag eloszlott, már akkor hűlt helye volt varázslónak, de még a könyvtárszobának is!

– S ez mind mind igy történt, a hogy mondod? – kiáltá Don Quijote villogó szemekkel.

– Így bizony! Mind egy szálig! – erősíté a két fehércseléd, a kik majd a föld alá sülyedtek szégyenletökben, hogy ekkorát kellett hazudniok.

– Hah! kiáltá a lovag lelkesűlten – most merjétek tehát mondani, a mit oly sokszor mondtatok, hogy nincsenek varázslók, a kik felhőkön és szárnyas kígyókon nyargalnak?! Most merje tagadni valaki, hogy a kóbor lovagságra van-e hát szükség e világon?! Ki küzdene meg az emberiség amaz átkozott ellenségeivel, ha az emberiség leghívebb barátai, a dicső kóbor lovagok nem! Vesztes vagyok, mert kincseimet elrabolták, de azért nyertes, nagyon nyertes, mert az általam vallott és hirdetett igazságot juttaták diadalra.

S azzal a fehér népeket ott hagyva a faképnél, visszasietett hálószobájába, s a mint látszott, inkább örömre, semmint szomorúságra gerjedve a szenvedett veszteségen.

A két nő szótalanúl nézett egymásra, meglepetésökben alig tudtak hová lenni. Akármit vártak volna inkább a világon, csak ezt az egyet nem. Elvetették a sulykot, de el is sózták nagyon a levest. Gyógyítani akartak, s még betegebbé tették gazdájokat. Belátták, hogy a hazugság, akármilyen jóakaratú legyen is, mégis csak hazugság, és így olyan vétek, a mi jóra nem vezethet. Meg is bánták keservesen, hogy ilyen mesét penderítettek, de most már késő volt jóvá tenni.

Mi fog most történni? Kérdeni tudták, de felelni rá nem tudtak, minden feleletök abból állt:

– Isten annak a megmondhatója!

Történni pedig az történt, hogy jövő terveiről Don Quijote nem szólt senkinek egy hangot se, hanem magában annál határozottabban készült az újabb elutazásra. Tervezésének irányt a lovaggá ütő várnagynak vagy más szavakkal a vendégfogadósnak tanácsa adott, ki ama nevezetes éjszakán azt kötötte szivére, hogy mindenesetre fogadjon szolgálatába egy fegyvernököt, azonkivül pedig lássa el magát pénzzel s egyéb szükséges utravalóval.

Legfőbb törekvése az volt tehát most, hogy mindezt megszerezze.

A mint már fönebb említettük, még első hazatérte alkalmával, útközben jutott neki eszébe egy szomszéd paraszt ember, a kit ő a fegyvernöki szolgálatra igen alkalmasnak tartott.

Sancho Panzának hivták ezt a nevezetes férfiút. Nem volt utolsó ember, csakhogy a dolognak és munkának ő kegyelme bizony soha se törte valami nagyon a tollát, s így a pihenéssel kináló, szerteszélylyel barangoló kalandos életre, kivált olyan igéretek mellett, a milyeneket Don Quijote tett neki, sokkal hamarább meg lehetett nyerni, mint az ember maga is gondolta volna.

Don Quijote ez utóbbi napokban Sancho Panzát gyakrabban áthivatta magához, bezárkozott vele szobájába, s akkor aztán vége-hossza nem volt a sok beszédnek, tervezésnek, a lovag-élet szépségei festésének s különösen az igéretek bőséges elésorolásának.

– Térül-fordúl – így szokta a lovag szavait végezni – a mint a kóbor lovagoknál rendesen történni szokott, én császárrá vagy királylyá leszek, országomhoz több sziget is fog tartozni, s a kóbor lovagok ilyen esetben a szigetek kormányzójává mindig fegyvernöküket szokták tenni, hogy ezen magas méltósággal jutalmazzák meg a hű cseléd szolgálatát.

– S én kormányzóvá lennék, de igazi kormányzóvá? – kérdé Sancho Panza, hitelt adva is nem is e rendkivül fényes igéretnek.

– Olyan igazi kormányzóvá – viszonzá Don Quijote – hogy százak, meg ezerek fogják lesve lesni és várva várni Sancho Panza úr ő nagyságának intését, hogy akaratát és parancsolatát teljesítsék.

A paraszt embernek, kiről megjegyeztük már, hogy meglehetősen kapzsi volt, még a szeme is szikrázott e szavak hallatára. Gyanus volt előtte a dolog; nagyon hihetetlennek látszott, de azért utójára mégis csak elhitte, mert szerette hinni.

– Üsse part hát! én felcsapok! – mondá végre Sancho – s beállok nagyságodhoz kormányzónak.

– Azaz hogy előbb csak fegyverhordozónak – jegyzé meg Don Quijote mosolyogva – mert azon magas méltóság elnyerésére érdemeket is kell szerezni.

– Beállok hát fegyverhordozónak – viszonzá Sancho Panza – s tudom Isten, hűségem ellen soha sem lesz oka nagyságodnak panaszra.

Ezzel tehát a közös megegyezés legfőbb pontján szerencsésen átestek. Most már csak az egyes apróbb részleteket kellett megbeszélni, mikor, hogyan és merre induljanak. Ezek között azonban merűlt fel még egy, a mi Don Quijotenak nagy szeget ütött a fejébe, úgy hogy hamarjában azt se tudta mit válaszoljon. Ez pedig az volt, hogy Sancho egészen nyiltan bevallotta, neki bizony a gyaloglás nem kenyere, a miért is el van határozva, hogy ő magával viszi az ő kedves vizhordó szamarát, s azon ülve követi majd gazdáját.

– Sza-ma-rat? – kérdé Don Quijote majdnem ijedten, s meglepetésében tagonként sillabizálta ki a szót – sza-ma-rat?

– Olyan szamarat, uram – válaszolá Sancho egészen neki lelkesülve – a mely úgy a lelkemhez van nőve, mintha testvérek volnánk! Ugy szeretem mint a szemem világát; de meg is érdemli. Nincs is a világnak az a kincse, a miért megválnék tőle; csak az egy halál választ el egymástól bennünket.

Don Quijote elnémult, elgondolkozott. Végig, végig jártatta eszét száz meg száz lovagregényen, nem volt-e azok valamelyikében szó arról, hogy a kóbor lovagot fegyvernöke szamárháton kisérte volna; de bizony csak nem talált rá esetet. Minthogy azonban látta, hogy Sancho Panza oly nagyon erősködik a szamara mellett: végre tehát, Isten neki, fakereszt! – beleegyezett ebbe is, de csakis azon utógondolattal, hogy a legelső párbaj alkalmával az ellenséges lovagot legyőzvén, annak lovát és fegyverzetét hadi zsákmányúl elfoglalja s a hosszu fülű paripa helyett majd ezt az igazit adja fegyverhordozója alá.

Mikor tehát ez az akadály is szerencsésen el volt gördítve, Don Quijote pénz után látott, beszerezte mindazon szükséges holmikat, a mikre a lovaggá ütő várnagy-korcsmáros figyelmeztette, Sancho Panzának pedig a lelkére kötötte, el ne felejtsen tarisznyát hozni magával, a mely intésre az viszont azzal válaszolt: a tarisznya gondját ő nagysága bizza csak rá, nem fogja ő azt elfelejteni, de sőt még kulacsot is visz magával, mert a példabeszéd azt tartja a ki eszik, iszik is, – az ördög pedig úgy ölte meg a feleségét, hogy ennie adott, de innia nem.

Meghatározták végre a napot és az órát is, melyben majd utra kerekednek. Ezt pedig annyira titokban tartották, hogy sem a lovag, sem fegyvernöke nemcsak szóval nem, sőt még csak semminémű jellel sem árulták el házok népe előtt, hogy miben törik a fejöket. Nem is tudta meg senki.

Mikor tehát a kitűzött pillanat elérkezett: Don Quijote megint fölfegyverkezett, minekutána már előbb az ő magán elforgácsolt dárda helyett újjal látta el magát, – Rocinantet felnyergelte s az éj homályában zajtalanúl odavezette ismét a kis ajtóhoz. Hallgatózott. A falon kivül egyszer csak csendes dobogás hangzott a földön. Valaki közelített. A dobogás egyre közeledett, egyszerre megszűnt, s akkor a falon kivül megállott éji látogató háromszor elköhintette magát.

– Te vagy Sancho? – kérdé Don Quijote halkan.

– Én vagyok uram, – szamarastúl, tarisznyástúl, kulacsostól.

– Ember vagy! – viszonzá a lovag, mihelyt a kis ajtón kinoszogatta paripáját – derék, szavadtartó ember! E csillagos égre fogadom, senki se veszi el tőled a kormányzóságot.

Azzal lovára pattant, nyelvével csettentett egyet Rocinantenak, s előbb lassabban, utóbb gyorsabban neki kerekedtek az utazásnak, s még ez éjjel csakugyan akkora darab utat tettek, hogy a mire hajnalodott, már akkor nyugodtak lehettek a felől, hogy meg nem találják őket többé, ha mindent tűvé tesznek is érettök.

VII. FEJEZET.

Don Quijote híres harcza a hosszú karú óriásokkal, a miket Sancho Panza szélmalmoknak nézett.

Mikor a nap aranysugárai árasztottak már fénytengert a terjedelmes síkságra, már akkor lovag és fegyvernöke messze jártak falujoktól.

Pompás látomány volt ez a szemen szedett két ember egymás mellett! A lovag magas, szikár, csontos ember, tetőtől talpig vaspánczélban, s rajt azon a hórihorgas paripán; a fegyvernök, alacsony, pohos, köpczös kis tökmakzsacskó, a kard helyett nyakába akasztott kulacscsal, s fenülve hosszú fülű szamarán, mely ugyancsak meg volt rakva tarisznyával és más mindenfélével. Igy mentek, így koczogtak visszaállítani a már már feledésbe merűlt kóbor lovagságot, megküzdeni gonosztévőkkel, varázslókkal és óriásokkal, meghódítani országokat, elnyerni fejedelmi koronákat és kormányzóságokat. Mély gondolatokba volt merűlve mind a kettő, s eszét kiki azon a fényes jövendőn jártatá, a melynek most indúltak elibe.

A némaságot azonban egyszerre Don Quijote harsány szava szakasztá félbe, a ki így kiálta föl nagy lelkesen:

– Szerencse föl! Barátom, az ég ritka kedvezésben részesít!

Sancho Panza olyan fürgén jártatta végig szemeit a földön mint a gyermekek mikor ürgelyukat keresnek. Azt hitte, ura legalább is valami elpottyantott császári koronát pillantott meg az úton, a mivel aztán egymagával vele jár az egész ország meg a szigetkormányzóság.

De bizony hiába volt minden körültekingetése, nem látott a földön a harmaton kivül semmi egyebet csillogni. A koronákat nem szokták az utakon elpotyogatni.

Kérdőleg emelte tehát szemeit urára, a ki Rocinante kantárszíját jó erősen marokra fogta, paizsát melle elé voná, dárdáját pedig hóna alá szorítá.

– S mi az a nagy szerencse? – kérdé Sancho e harczias készülődés láttára.

– Mi? – viszonzá Don Quijote – Nézd, barátom, hogyan emelkedik ott az a harmincz vagy még annál is több óriás a kikre én rögtön rájok ütök, s megküzdök velök életre halálra.

Sancho Panza e rémítő szavakra úgy megijedt hogy kulacsostól, mindenestől majd lefordúlt a szamaráról. Összehúzta a nyakát, s csak pislogva mert arra felé hunyorgatni, a merre gazdája a dárda hegyével mutatott.

– Eltörlöm e gonosz fajzatot a föld színéről! – kiálta Don Quijote annál lelkesebben – s azzal a zsákmánynyal vetjük meg a gazdagságnak alapját, a mit ez óriásoktól nyerünk!

– Ne kiabáljon olyan nagyon, nagyságos uram, – susogá Sancho – bizony bizony meghallják. De micsoda óriások?

– Azok, nézd, ott előttünk – felelé gazdája – kiknek karja olyan hosszú, hogy van a kié két egész mértföldnyi.

Sancho Panza nézett, nézett, mindegyre bátrabban, végre majdnem egészen felvidámulva azt mondá:

– Bizony megtréfált nagyságod. Majd elhittem. De most már jól látom ám, hogy nem óriások azok, hanem szélmalmok; a miket pedig nagyságod karoknak gondol, vagy velem elhítetni akar, azok a vitorlák, melyeket a szél forgat s a malomkövet hajtják.

– Micsoda! – förmedt fel Don Quijote a kiejtett „tréfa“ szóra; haragját azonban csakhamar kicsinylő lenézéssé változtatva így folytatá szavait – látszik, hogy nem vagy lovag, s nem értesz az ilyes kalandokhoz. Óriások azok, s ha félsz: vonulj vissza, s imádkozzál az alatt, mi alatt velök én vakmerő és egyenlőtlen viadalba bocsátkozom.

S ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet, s nekik rontott a szélmalmoknak.

Sancho majd hogy sóbálványnyá nem változott ijedtében s ámulatában. Meg sem álmodta volna, hogy még ilyen bolondságot is lehessen képzelni; de látnia kelle, hogy ura neki szögzött dárdával csakugyan ostromolni készül a szélmalmokat. Mihelyt össze tudta szedni magát, utána kiabált torkaszakadtából, álljon meg mindenre kéri a mi szent, ő tudja, hogy azok igazi szélmalmok; de a lovag rá se hederített a fegyvernök kiáltozására, sőt talán meg sem hallotta; mert maga is fenszóval igy kiáltozott:

– Ne fussatok, gyáva és aljas teremtések! Csupán egyetlen egy magános lovag az, a ki ostromot hoz ellenetek!

E perczben szellő támadt s a nagy vitorlák mindegyre sebesebben kezdének forogni, aminek láttára a mind jobban közelítő Don Quijote odakiálta a szélmalmokra:

– És ha még számosabb kart emelgetnétek mint a százkarú Briareus, én mondom, én Don Quijote de la Mancha, hogy mégis meg kell lakolnotok!

Most már csak annyi ideje maradt, hogy magát szíve egész melegségével drága menyasszonyának, Dulcineának ajánlja, s kérje, jőjön a rémletes harczban segítségére. Mikor ez megtörtént, nekirontott az egyik szélmalomnak, beleszúrt dárdájával annak vitorlájába, melyet azonban e közben a szél oly sebesen hajtott már, hogy a dárdánál fogva a lovagot lovastul együtt magasan felkapta a levegőbe, s mikor a dárda a nagy súly alatt ketté törött, a vitorla úgy oda teremtette a mezőre a felkapottakat, hogy se ló se gazda még csak meg se nyekkent.

A mint csak törtethetett a szamár inaszakadtában, Sancho Panza oly gyorsasággal nyargalt segítségökre. De már az mind késő volt. A hű fegyvernök látta urát dárdájával szurni, emelkedni s hanyatt vágódni, s mire oda érkezett, Don Quijote csak akkor kezde a nagy zuhanás után kissé megint eszmélni.

– Isten az atyám! – kiálta fel Sancho – de hát nem megmondtam-e nagyságodnak, nézze meg jobban, mit cselekszik, mikor ezek nem egyebek szélmalmoknál. Hiszen ezt csak az nem látja, a kinek magának is az van a fejében.

– Hallgass, barátom – viszonzá Don Quijote még most is nyögve – nem értesz hozzá. Nem tudod te még, hogy az örökös változandóságnak semmi sincs alávetve annyira mint a harczok eseményei. Én tudom, hogy itt mi történt. Óriások voltak ezek, oly igazán, a mily igaz, hogy te meg én élő emberek vagyunk. De van nekem egy ármányos ellenségem, egy gonosz bűbájos varázsló, a ki a minap könyvtáramat is elbabonázta helyéről, az fogta ellenemben pártjokat ezen óriásoknak, s tudta hogy legyőztem volna valamennyit, s örök hírre tettem volna szert általa: megirígyelte dicsőségemet, s az élő óriásokat hirtelen szélmalmokká vátoztatta, hogy a legnagyobb bátorság a legnagyobb botorságnak lássék! Sok olyan dolog van a lovagságban, Sancho, a mihez te nem értesz, fel nem tudsz fogni, nem csak ma, szolgálatod első napján, de még száz esztendő mulva se!

– No, úgy kell lenni – viszonzá Sancho fejcsóválva – mert én akár esküdni mertem volna rá, hogy ezek az óriások, kellős kezdetöktől fogva, mindig cseppentett szélmalmok voltak.

S ezzel aztán a lovagot talpra támasztván, valahogy ujra fölemelé Rocinantera, a mely szinte akkorát esett, hogy majdnem minden zörgő csontja kiment a helyéből.

Ezen gyászos eseményről beszélgettek ezután, a mint utjokat a Puerta Lapice nevű tájék felé folytatták, a hol – Don Quijote állítása szerint – okvetetlenűl bőviben lesznek a jelesebbnél jelesebb kalandoknak, minthogy azon a vidéken igen sok ember szokott járni kelni.

Csak a fölött búsongott a lovag szertelen, hogy most már a második dárdája is eltörött, már pedig kóbor lovag ilyes fegyver nélkül el nem lehet.

– No de sebaj – vigasztalá magát nemsokára – emlékezem, azt olvastam egykor a spanyol lovagról, Diego Perez de Vargasról, hogy dárdája a csatában ketté törvén, egy tölgyfa-törzset vagy ágat tört le s azzal, dárdának használva, annyi mórt izzé-porrá zúzott, hogy még utódait mai nap is a Mór-zuzó Vargasoknak nevezik. Én is utánzom példáját, s a legelső szemembe ötlő egyenes tölgyfa-ágat letöröm, ráteszem a másik dárda vashegyét, s ezzel a magam csinálta fegyverrel is viszek én végbe annyi hőstettet, hogy a világnak szeme szája eláll hallatára.

– Adja Isten! – viszonzá Sancho, – hanem igen tanácsos lenne, ha nagyságod kissé kiegyenesednék a nyeregben, mert olyan két rét ül a lovon, mintha a nagy zuhanás csakugyan kettétörte volna derékon.

– Bizony kevésbe mult, hogy úgy nem történt – felelé Don Quijote, – mert annyit mondhatok, a keresztcsontom fáj, még pedig kegyetlenül.

– Hát mért nem nyög, jajgat nagyságod? – kérdé Sancho Panza fejét csóválva – hiszen a nagy fájdalomnak a nagy nyögés az egyik legjobb enyhitő szere.

– A kóbor lovagnak soha sem szabad nyögnie, – jegyzé meg Don Quijote nemes büszkeséggel. Ez lovag-törvény.

– No furcsa törvény, – viszonzá Sancho – de ugy-e uram, a kóbor fegyvernököket ez a törvény nem kötelezi? Mert én előre is mondhatom, ha nekem fáj majd valamim, bizony csak nyögök én, jajgatok én majd, mintha nyúznának.

Don Quijote meg nem állhatá, hogy fegyvernöke együgyüségén el ne mosolyodjék, s megnyugtatta, hogy ha valami baja esik, nyöghet bátran, a mint csak akar, mert a lovagok e törvénye a fegyvernökökre nem tartozik.

Sancho – a kinek mindig igen nagy gondja volt a gyomrára, – nem sokára aztán arra figyelmezteté gazdáját, talán ideje is volna már a falatozásnak. A lovag azt felelte rá: ő még nem éhezett meg, a mi azonban Sanchot illeti, ha kedve tartja, ám falatozzék. Ez tehát, az evésre ekképen rászabadítva, szamarán a lehető legkényelmesebben elhelyezkedék, tarisznyájából előszedé a belerakottakat, s ura mögött jó távolast maradva, hozzá látott a falatozáshoz s oly jóízűen kortyogatott egyre-másra a kulacsból, hogy a legnyalánkabb malagai borkóstoló is irigy szemmel nézhette volna. S mig így mentiben kortyot korty után nyeldegélt sűrűen, a kellemes jelen mellett eszét azon a fényes jövendőn jártatta, a mit hű szolgálataiért gazdája igért; s ezen édes mulatsággal és kedves gondolkozással elfoglalva, úgy találta, hogy az ilyen kalandozásnál nincsen semmi kényelmesebb mesterség a világon.

Estére kelve, egy fiatal erdőcskébe jutottak, melynek szép, karcsú, sudár fái egyikét Don Quijote csakugyan levágta dárdanyélnek s a hegyes vasvéget rá alkalmazta.

Az éjszakát itt töltötték a fák árnya alatt, – Sancho Panza alva, hortyogva javában a síma fűre leterített pokróczon, Don Quijote pedig ébren, virasztva, a csillagok világánál az ő fényes jövendőjének ragyogó képein merengve.

Mit hozott ez a jövendő a legközelebbi napon: azonnal meglátjuk a következő fejezetben.

VIII. FEJEZET.

Szörnyű harcz a nagyszemű varázslókkal, s nagy diadal az elrablott herczegasszony lovagján.

Don Quijote reggelizni sem akart, mert hiszen evés, ivás olyan silány szükség, a mire az igazi kóbor lovagnak csak a végső esetben szabad rászorulnia. Nem így Sancho Panza; ez bizony a tegnap kapott engedelmet úgy fogta fel, hogy kiterjeszkedik az még a mai napra is, minélfogva alighogy a szemét felnyitotta, csakhamar megint a tarisznyában kotorászott, meg a kulacsot kotyogatta meg, s ha volt a mi szívét kissé elszomorította, az vala, hogy a kulacs ma már sokkal könnyebb volt mint tegnap ilyenkor, pedig a kalandos vidékből azt nézte ki, hogy itt óriások meg varázslók lehetnek ugyan, hanem olyan korcsmaféle nem igen akad, a hol a kulacs baján segíteni lehetne.