Part 39

A levél Don Antonio Morenonak volt czímezve Barcelona városába s Roque Guinart egyik embere vitte el, a ki azonban – nehogy utközben elcsípjék – átöltözött parasztruhába.

Don Quijotet és Sancho Panzát csakugyan elnyomta az álom, s olyan különös volt az, hogy a mig a kóbor lovag aludt, – ő a rablók és gonosztevők réme, a világ legbátrabb ígazságszolgáltatója, a mint ő képzelte magáról – addig a valóságos rablófőnök ott állt mellette, s szánalommal nézte azt a sovány testet, azt a beesett ábrázatot.

XXXVI. FEJEZET.

Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába.

Don Quijote két napot és két éjet töltött Roquenál, de ha ugyanannyi száz esztendeig itt időzött volna is, még akkor sem fogyott volna ki abból, a mi ez életmód szemléleténél csodálkozását és bámulatát minden lépten-nyomon felgerjeszté. Itt viradtak meg, amott töltötték a delet, egyszer menekültek a nélkül hogy tudták volna ki elől, másszor leselkedtek, a nélkül, hogy tudták volna kire. Egész életök abból állt, hogy kémeket küldöztek szét, őröket hallgattak ki, a puskák kanóczára fujtak, bárha puskával csak kevesen voltak ellátva, a többi mind karabélyt használt.

Roque az éjet mindig társaitól különválva tölté, olyan helyen a mit senki se tudott, mert a barcelonai vicze-király igen nagy jutalmat tűzött ki fejére, úgy hogy ő mindig félt s rettegett, nem bízott senkiben s attól tartott, hogy a tulajdon maga emberei ölik meg vagy azok szolgáltatják az igazság kezébe; bizonyára nyomorúlt, fáradságos élet!

Végre aztán járatlan utakon, rejtett, tekervényes ösvényeken Roque, Don Quijote és Sancho, hat más rablóval együtt elindultak Barcelona fele. Roque maga kisérte el a lovagot, hogy semmi baja ne essék.

A tengerpartra Szent-János napja előestéjén érkeztek, későn, s ekkor Roque megölelte Don Quijotet, sőt még Sanchonak is nyomott egy pár tallért a markába, kárpótlásúl azon rettenetes félelmekért s aggodalmakért, melyeket a szegény fegyvernöknek ki kellett állania.

Roque most czimboráival együtt visszatért az erdőbe, vagy ő tudta hová, Don Quijote pedig a tengerparton maradt s a mint volt, fegyveresen, pánczélosan, úgy várta be ott a reggelt.

Nem telt bele sok idő s a hajnal már-már pirulni kezdett kelet felé. Ekkor a város irányából egyszerre sípok és dobok hangja, csengők csengése s lovagok robogása és dobogása hangzék, a kik úgy látszék egyenesen a tengerpartnak tartottak. A hajnal helyet adott a napnak, mely pajzsnál nagyobb kerek arczával lassan-lassanként emelkedett föl a láthatár legalsó pereméről.

Don Quijote és Sancho minden irányban meghordozták tekintetöket; megpillanták a tengert, melyet eddigelé még sohasem láttak; roppant nagynak s téresnek-tágasnak találták, sokkal nagyobbnak mint a Ruidera tavai, mik a la Manchában láthatók. Látták a gályákat az öbölben, melyeken a napellenzők félre voltak vonva, s teli lengő, libbenő lobogókkal, melyek majd a szellőben lengtenek, majd a vízet csókdosák s legyingették. A hajókon klarinet, trombita, óboa hangzott, a mi közel és távol kellemes és harczias zenével tölté be a levegőt. A hajók mozogni kezdének s a síma viztükrön olyas csete-paté félét utánoztak, mintha tengeri csatát vivnának. Ezen tengeri csatát ugyanis annak emlékezetére ünneplik Barcelonában minden esztendőben Szent-János napján, mert hajdanában ezen a napon küzdöttek a spanyol hajók egy diadalmas tengeri csatát a mórok ellenében az öbölben.

A város felől csillogó ruhában, gyönyörű paripákon fényes lovagcsoportok robogtak kifelé; a hajós katonák még egyre-másra lődöztek, mire a város erősségében s kőfalain állók hasonló lövöldözéssel válaszoltak; majd a nagy lövegek bömbölő dörgése reszketteté meg a levegőt, a mire ismét a gályák sudárágyúi feleltek.

A vídám tenger, a mosolygó föld, a tiszta ég, melyet csak a lőporfüst homályosított el néha, mindez együtt és egyszerre elevenséget s vídámságot öntött és keltett minden emberben. Sanchonak sehogy se fért a fejébe, hogy azok a nagy szörnyetegek, tudniillik a tengeri hajók, melyek ott lenn a vízen iregnek-forognak, honnan vették azt a tenger sok lábokat, vagyis más szóval az evezőket, a miket ő a hajók mozgékony lábainak nézett.

E közben ama fényes öltözetű lovagcsoport, nagy zajongás és csatakiáltozás rivalgásával egészen odaérkezett, a hol Don Quijote állt ámulásba s bámulásba merűlve. Az egyik lovag pedig, az, a kit Roque tudósított, Don Antonio Moreno, fenszóval így kiáltá:

– Isten hozta városunkba a föld kereksége összes kóbor lovagságának tükrét, világító tornyát, fény- hajnal- és sarkcsillagát! Isten hozta, ismétlem, a hős Don Quijote de la Manchát, a kinek hálával tartozunk, hogy városunkat meglátogatta, s becses jelenlétével, díszére fog válni a falaink között tartandó lovagjátéknak.

Don Quijote rendkivül meg volt lepetve. Ő igen is tartott számot dicsőségre, de hogy az egyszerű kóborlovag tiszteletére ennyi fényes úri lovag seregeljen ki a városból, ennyi zene zengjen, ennyi ágyú dörgjön: ez mégis felűlmúlta minden képzelődését. A lovagok körül körül nyargalták őket, s tiszteletökre mindenféle kanyarulatokat tettek, mi közben Don Quijote a büszkeség mosolyával fordúlt oda Sanchohoz s igy szóla:

– Nos, Sancho, mit mondasz hozzá? Úgylátszik itt is ismernek bennünket!

Ekkor az a lovag, a ki Don Quijotét az imént megszólítá, újra odarobbant hozzá s mélyen meghajolva előtte, igy beszélt:

– Én Don Antonio Moreno, barcelonai lovag vagyok, s a kóbor lovagság határtalan tisztelője. Kérve kérem nagyságodat, szerencséltesse szerény hajlékomat azzal, hogy szálljon meg nálam, hadd élvezzem mentűl tovább lélekemelő társaságát, s hadd legyen így nekem is valami csekély részem abban a nagy dicsőségben, melyet nagyságod e mi városunkban kétségkívűl aratni fog.

Mire Don Quijote így felelt:

– A diadal a jövő kezébe letett s bizonytalan szerencse; de a jelennek kézzelfogható szerencséje s megbecsűlhetetlen öröme az, hogy a kedvező sors nagyságod közelébe juttatott, kinek e pillanattól fogva, hódoló tisztelője és szolgája vagyok. Parancsoljon vélem nagyságod rendelkezzék szabad tetszése szerint, s én mindenben áthághatatlan törvénynek fogom tekinteni nagyságod akaratát.

Moreno lovag is épen ilyen kikacskaringózott udvariassággal válaszolt, intett lovagtársainak, s azzal közre fogván őket, trombita és dobszó között megindúltak a város felé.

Mily fényes menet! Mily nagy kitűntetés! Mily szivemelő boldogság!

De jaj, a gonosz, a ki minden baj szerzője, – s az utczás gyerekek, a kik még a gonosznál is gonoszabbak, még is csak meg akarták s meg is tudták zavarni ezt a pompás bevonúlást.

Két ilyen semmirekellő gézen-gúz, valóságos pokol fajzatja nagy vakmerőséggel keresztűl tört az ember- és lovagtömegen, s az egyik a szamár farkát, a másik meg a Rocinanteét emelte föl, s nagy hirtelenséggel odanyomtak egy-egy jó teli marék szúró tüskét. Azzal aztán persze úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A szegény állatok abban a nyomban alig tudtak hová lenni kínjokban ez eddig soha nem érzett sarkantyútól, behúzták a farkukat, de mennél jobban behúzták, a tövis annál jobban szúrta, gyötrelmökben ekkor elkezdtek rugdalózni, kapálózni, hányták-vetették magokat a mig végre gazdáikat szerencsésen földre teremtették.

Don Quijotét majd megette a méreg, úgy restelte a dolgot; meg kellett állania az egész diadalmenetnek, körülvizsgálták a paripákat, kutatták megbokrosodásuk okát, s utóljára is rátalálva, nagy nehezen tudták csak megszabadítani a tüskebokrétáktól.

Ekkor aztán újra felültek, de most már minden lépten-nyomon, hol az egyik, hol a másik tekingetett hátra, hogy a gonosz csalárdság ne ismétlődjék, s a zene és öröm újjongás hangjai között igy vonultak be Don Antonio Moreno vendégszerető, gazdag házába.

XXXVII. FEJEZET.

Nagyfontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával.

Valamint mindenütt, a hol csak megszállt Don Quijote, úgy Don Antonio Morenonál is sok mulatságuk volt a házbelieknek és minden ismerősüknek a la manchai bogaras lovaggal.

Sokszor igazán gyönyörködtek értelmes, szép eléadásán, okos, elmés megjegyzésein, máskor azonban megint jóízűket kellett nevetni bohóságának, mihelyest a kóbor lovagság sületlen dolgai kerültek szőnyegre.

Itt Barcelonában is csak úgy csodálkoztak rajta az emberek, mint másutt mindenütt, hogyan lehet egy és ugyanaz a férfiu egyben oly értelmes, másban oly balgatag; itt is ép úgy sajnálták mint mindenütt másutt, hogy ez a jó és nemes szívü ember, ezen egy furcsaságba mennyire bele van bolondulva.

A csintalanabbak ennélfogva sok tréfát is megengedtek vele magoknak, a mik annál nevetségesebbekké lettek, mennél komolyabban vette Don Quijote. Itt is egészen úgy bántak vele mint valóságos kóbor lovaggal, a kit mindenki és minden alkalommal ki akart tűntetni, a lovag pedig egész komolysággal fogadta e hódolatokat s épen ezáltal lett a tréfálóknak nevetség tárgyává.

Másodnap már az egész Barcelona tudta, hogy a hóbortos lovag Don Antonio Moreno vendége, harmadnap pedig már a városon kivül is mindenfelé Don Quijotéról s a véle üzött tréfákról beszéltek. A hová csak ment, mindenütt megbámulták, s persze – háta mögött jól ki is nevették szegényt. Szánni lehetett saját maga által készített gyászos sorsát, s minden jobb érzelmü ember igazán óhajtotta, bár csak ki lehetne betegségéből gyógyítani. Ezt azonban többen óhajtották, mint a hányan hitték, hogy lehető legyen.

Kinek volt igaza… előre nem szabad megmondanunk.

Hanem annyi bizonyos, hogy a mióta Don Antonio Moreno élt és gondolkozni tudott, soha annyira meg nem lepte semmi, mint az a jelenet, melynek épen az ő háza lett színhelyévé egy napon s épen akkor, midőn egy nagy ebédelő társaság ült együtt az asztalnál.

Don Quijote most is, mint mindig, az első helyen ült az asztalfőnél, a szót most is, mint rendesen ő vitte, s a beszéd tárgyát, mint leggyakrabban, a kóbor lovagság viselt dolgai képezték. Épen arról folyt a szó, hogy a néhány nap mulva megtartandó lovagjátéknál ki lesz a győztes s ki fogja elnyerni azon jutalmakat, melyek a diadalmas számára ki vannak tűzve.

– Ki nyerné el más, mint a mi tisztelt vendégünk Don Quijote de la Mancha úr! – mondá señor Moreno – s én előre is poharat mernék üríteni győzelme örömére.

– Isten tudja – mondá Don Quijote s mélyen felsóhajtott – a fegyverek szerencséje is forgandó, s néha épen azt hagyja el hűtlenül, a kit sokáig kisért. Multamra nézve nincs miért pirulnom, jövőmet azonban Isten tudja!

S alig mondá ki e szavakat, majdnem ugyan abban a pillanatban kitárult a terem szárnyas ajtaja, s az egész ebédelő társaság legnagyobb és igazi meglepetésére egy tetőtől-talpig pánczélos és sisakrostélyát mélyen lebocsátott lovag lépett a terembe.

– Itt van! – kiálta fel a sisakos, rostélya nyilásán keresztül Don Quijotera szögezve villogó szemeit – csakhogy itt van!

Az asztal mellett ülők mindnyájan, ki meglepetve, ki ijedten, de mind fölugrottak helyükről.

Minek láttára az ismeretlen lovag mélyen meghajtá magát a házi gazda előtt s ahhoz intézve szavait, így szólott:

– Señor Don Antonio Moreno! Bocsánatot kell kérnem mindenek előtt nagyságodtól, hogy ily váratlanul, illetlenül s ily alkalmatlan időben zavarom háza és vendégei szent nyugalmát. De az eskü, melyet tettem, a lovagrend, a melyhez tartozom, az ügy fontossága, melyben jövök, még ezen vakmerőséget is ki fogja menteni.

Don Antonio Moreno semmikép sem tudott a dologgal tisztába jönni. Nem tudta elképzelni, ki lehet e lovag, a kit sem hangjáról, sem fegyverzetéről fel nem tudott ismerni, és sehogy sem vala képes tájékozni magát, valami hozzátartozónak tréfája akar-e lenni az egész vagy pedig csakugyan még egy másik olyan bolond is van a világon mint Don Quijote.

Ezen kétség között habozva, s ha talán tréfa, azt elrontani, ha pedig komoly, sérteni nem akarva, így szóla a lovaghoz:

– Mind az eskü, mind a lovagrend, mind az ügy sokkal tiszteltebbek előttem, semhogy rosz néven venném nagyságod megjelenését. Magam is lovag vagyok s tudom, hogy lehetnek olyan eskük és olyan ügyek, melyek ily gyors és határozott intézkedést követelnek. Szóljon, lovag úr bátran, mi kihallgatjuk.

S azzal Don Moreno intésére a vendégek ismét mind helyet foglalván, az ismeretlen így kezde szólani:

– Hírűl vettem, hogy egy kóbor lovag, egy bizonyos Don Quijotécska de la Mancha nagy kevélyen azt hirdeti, hogy az ő menyasszonya Dulcinella del Toboso a legpáratlanabb szépség a világon. Engem sértett meg ezzel, mert megsértette hölgyemet, Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Mirandát, a ki oly szép, oly gyönyörü, hogy az a Tépázó vagy Toboso még csak arra sem méltó, hogy a papucsa talpát megcsókolja.

– Sancho! – rivalt föl e szavakra a már is lángharagban forró Don Quijote – Sancho! Ide Rocinantet, ide pajzsomat, fegyveremet!

S majd hogy keresztül nem ugrott az asztalon a vendégek feje fölött, hogy ott a hely színén s azon frissiben torolja meg ezt az iszonyu sérelmet, melynél borzasztóbb lovagot nem érhetett.

Alig tudták lecsillapítani, hogy várja be az ismeretlen szavainak végét.

– Mihelyest ezen vakmerő hazugságról értesültem – folytatá az ismeretlen – rettentő haragomban azonnal olyan nagy esküdt fogadtam mint Mantua őrgrófja, hogy addig nem nyugszom, terített asztalról nem eszem, födél alatt nem hálok, a míg ezt a lovagocskát föl nem keresem, meg nem találom, ki nem hivom, földre nem terítem s tévedése bevallására nem kényszerítem. Megesküdtem, hogy akárhol és akármikor találjak rá, ha reggelinél, ha ebédnél, ha vacsoránál, ha házban, ha templomban, ha uton, ha nem uton, ha vizen, ha szárazon, – én rögtön kihívom és ha rögtön el nem fogadja a párbajt s nyomban meg nem küzd velem: négy trombitással kürtöltetem ki a világ négy sarka felé: hogy a győzelem az enyim, s nincsen rútabb majom Dulcinella vagy Pulcinella néninél s nincsen gyávább lovag Don Quijoténál!

– Sancho! – kiálta Don Quijote oly harsány hangon, hogy a terem szinte rengett bele – Sancho Panza, nyergelj!

Sancho, a ki nevének előbbi kiáltására azonnal besietett a cselédszobából, látva urának haragtól lángoló arczát s hallva az egymás között váltott szavakat: csakugyan nem vette tréfára a dolgot, hanem hű szolgához illően megfordult a sarkán, ki a szobából, le az istállóba s rögtön felnyergelte Rocinantet, hogy ura parancsára minden pillanatban készen legyen.

Míg a fegyvernök ennek végzésében odafáradozott, a párbajra hívó lovag igy folytatta fenn a teremben vakmerő szavait:

– Nyomról-nyomra követtem ezen Don Quijotét. Könnyü volt utána jönnöm, nem ugyan hőstettei, hanem bolondságai hírének nyomán, mert akármerre ment, mindenütt annyi hóbortosságot követett el, hogy még a gyerekek is nevetve emlékeznek rá. Igy tehát nem volt nehéz megtudnom, hogy Barcelonába jött s bizonyos elhullatott tövis pamatok egyenesen ide vezettek, a hol csakugyan fel is találtam. Kérdezem tehát ezen fenhéjázó, elbizakodott, magahitető Don Quijote de la Mancha nevű úgy nevezett kóbor lovagot: visszavonja-e állítását, be vallja-e láttatlanba is, hogy Doña Pimpinella Hirondella Lindabella de Miranda százszorta szebb, mint Dulcinea del Toboso, vagy pedig kész velem a lovagság szabta korlátok között és törvények értelmében párbajra kelni leveretésig, vagy ha úgy tetszik életre-halálra?

– Semmi egyébre se vagyok kész – dörgé Don Quijote – mint küzdeni életre-halálra s fogadom, hogy vakmerőségednek kegyetlenül megadod az árát.

S azzal indult fegyverkezni.

Don Antonio Moreno s a többi vendégek mind tartóztatták, kérlelték ezt is, amazt is, elkövettek volna mindent, hogy kibékítsék őket: de egyik fél oly hajthatatlan volt mint a másik.

Mindössze is annyit tudtak kieszközölni, hogy a párbaj félóra mulva történjék meg Moreno úr házának téres, tágas udvarán, mely idő elegendő lesz arra, hogy a két lovag fölfegyverkezzék, ügyét-baját elrendezze, a pályabirákat megválaszszák, a viadal feltételeiben megállapodjanak s a szolgák a vivóteret elkészítsék.

Az ismeretlen lovag akkor ujra mélyen meghajtá magát Don Antonio Moreno felé, üdvözölte – az egy Don Quijote kivételével – a többi jelenlévőket is mind s azzal eltávozott, Don Quijote is sietett fegyverkezni.

A mig a két lovag távol volt, Moreno úr és háza vendégei mind összesúgtak, nem ismeri-e közülük valaki ez idegent, s nem az ő társaik valamelyikének tréfája-e az egész? Azonban csakugyan teljesen ismeretlen volt mindnyájok előtt s ki nem tudták találni ki s mi lehet.

– Most már benne vagyunk, – mondá a házigazda majdnem kedvetlenűl – mulattunk a tréfán, tűrnünk kell hát a kellemetlenséget is. Majd meglássuk mi lesz belőle.

… A félóra még el sem múlt, a pályatér el volt igazítva a Moreno-ház udvarra nyíló ablakai, csarnokai mind telve kiváncsi szemlélőkkel, Rocinante a maga teljes soványságában kivezetve az istállóból, Don Quijote meg a maga egész hosszúságában rajta már a hátán, – fején idomtalan sisakjával s kezében a rengeteg dárdával: midőn a Moreno-ház kapúja előtt kürt harsant meg, s a jövő pillanatban gyönyörű, de roppant erős, megtermett igazi hadi ménen berobbant az ismeretlen lovag, jobb kezében ő is hatalmas dárdanyéllel, balkarján pedig pánczéllal, melynek czímere egy csillogó-villogó fényes ezüst hold vala, a melyről a vitéz épen a „Fehér-Hold“ lovagjának neveztetett.

Most már meg lehetett választani a pályabirákat is s megszabni a viadal feltételeit. Amazok megválasztása után a Fehér-Hold lovagja így szólott:

– Lovagi kötelességem, jegyesem dicsőségének védelme hozott engem e helyre. Valld be lovag, hogy nekem van igazam, s akkor megkiméled magadat a haláltól, valamint engem is azon fáradságtól, hogy éltedet vegyem.

– Ha azonban viadalra akarsz kelni, s én legyőzlek, nem kivánok tőled egyéb elégtételt, hanem csak azt, hogy leoldva fegyverzetedet s felhagyva minden kalandkereséssel: álló egy egész esztendeig vonúlj vissza és tartózkodjál odahaza, nem nyulva sem kardhoz, sem dárdához, sem a hadakozás semminemű fegyveréhez. Ezt meg kell ígérned és fogadnod lovagi becsületszavadra, s akkor hiszek neked, mert kóbor lovag oly aljas nem lehet, hogy adott szavát megszegje. Ha pedig te győznél le engemet, szabadon rendelkezhetel életemről, bírd zsákmányúl fegyveremet s paripámat, azonfelűl pedig hőstetteimnek híre is fűződjék a tieidnek koszorújához, hogy a mit valaha én tettem, minden ember úgy tartsa és tekintse, mintha te tetted és végezted volna.

Don Quijotet az ebédlő teremben hallott vakmerő szavak után nem lepte már meg szerfölött a Fehér-Hold lovagjának e fenhéjázó kihívása. Szívében elegendő haraggal ugyan, de azért magatartásában teljes nyugodt méltósággal így válaszolt:

– Fehér-Hold lovagja, kinek hőstetteiről mind e mai napig semmit sem hallottam: bátran esküvel merném állítani, hogy a magasztos Dulcineát nem láttad szinről színre sohasem, mert ha láttad volna és van szemed, bizonyosan nem vetemülsz e kérkedésre, mert az ő egyszeri látása is meggyőzhetett volna arról, hogy soha sem volt s nem is található olyan tökéletesség, melyet az övével egybe lehetne hasonlítani. Így tehát nem akarva épen azt mondani: hazudsz, csupán annyit mondok: tévedsz állításodban. A mi pedig a kihívást illeti, azt a fölöttünk ragyogó nap s a köröttünk lévő pályabirák jelenlétében s tanúbizonysága mellett elfogadom, csupán azon egynek kivételével, hogy győztességem esetén a te hős tetteidnek híre is rám szálljon. Ezekre nem vágyakozom, mert nem tudom azt sem, hogy mi fán termett hőstettek azok. Én beérem a magam hőstetteivel, ám legyenek olyanok a milyenek. Foglalj helyet tetszésed szerint, foglalok tüstént én is, s a kit Isten győztessé tesz, Szent-Péter is áldja meg.

S azzal megfordítá Rocinantet, hogy az udvar túlsó végén a támadásra szükséges távolságban helyet foglaljon. Hasonlóképen tett a Fehér-Hold lovagja is, s majdnem egy pillanatban fordúltak megint vissza is, hogy egymással farkasszemet nézzenek.

Most az e végre megkért pályabiró jelt adott a rohanásra.

A lovagok egyszerre sarkantyúzták meg paripáikat, de a Fehér-Hold lovagjáé sokkal gyorsabb futó lévén a vívótérnek kétharmadán is átvágtatott addig, a mig a szegény Rocinante csak állóhelyéből is nagynehezen kiczammogott. Igy aztán oly hatalmas erővel ütött rá a manchaira, hogy a támadásra nekiszögzött dárda használása nélkül is, a puszta összerobbanással rettenetes módon földrezuhantatta Rocinanét lovagostól. Don Quijote olyan hosszan elterűlt a földön, a mennyire csak kinyúlhatott; Rocinante nemkülönben. Ennek láttára a Fehér-Hold fürge lovagja, még mindig lóháton, rögtön ott termett Don Quijote mellett, s dárdája hegyét a legyőzött sisakja rostélyának szögezve így szóla:

– Le vagy győzve, lovag, de még halva is azonnal ha nem teljesíted a viadal feltételeit!

Don Quijote egészen elkábultan, összezúzva s föl sem emelve sisakja rostélyát, mintha a sírból szólna, olyan tompa, olyan bágyadt hangon mondá:

– Dulcinea del Toboso a legszebb hölgy e világon, én pedig földkerekségen a legszerencsétlenebb lovag, s nem volna rendén, ha gyávaságom ez igazságot meghazudtolná. Döfj át a dárdával, lovag, s vedd el életemet, ha már elvetted becsületemet!

– Távol legyen tőlem! – viszonzá a Fehér-Hold lovagja sokkal nemesebben mint eddigi nyilatkozataiban – éljen, éljen a señora Doña Dulcinea del Toboso szépségének híre a maga egész teljességében, s én – a mint előre kikötöttem – beérem azzal is, ha Don Quijote úr visszavonúl falujába egy esztendőre, s ennek mától számítandó lefolyásáig, semmiféle lovagkalandba nem keveredik.

– Azt megtartom – nyögé Don Quijote – ha belehalok is fájdalmamban; de megtartom, mert becsületszavam kötelez rá.

– S én annak meghiszek – viszonzá a Fehér-Hold lovagja – Isten velünk!

S azzal, még minekelőtte valaki szólhatott volna neki, vagy tartóztathatta volna, a kapu felé fordúlt, köszönt a néző seregnek és elvágtatott. Don Aotonio Moreno azonban hirtelen utána küldte egy szolgáját azon meghagyással, megtudja minden áron, hol van a győztes lovag szállva, mert ő tudni akarja, hogy kicsoda.

Mig a szolga a távozó után odajárt, addig a földre teritett Don Quijotét fölemelték, sisakja rostélyát felnyiták s úgy tapasztalták, hogy arcza egészen sápadt, s csak úgy csorog rajta az izzadás. Rocinante is annyira tönkre volt téve, hogy jó darabig meg se tudott mocczanni. Sancho egészen búnak eresztette fejét s keserűségében se szó, se beszéd nem jött ajakára. Úgy látszott neki, hogy a mi történt az puszta álom volt s az egész jelenet merő boszorkányság. Látta urát legyőzötten s arra kötelezve, hogy egy álló esztendeig fegyvert nem fog. Hős tettei, dicsőségének fénye halaványulni látszék előtte s újabb ígéreteinek reménye úgy eloszlani, a mint a füst eloszlik a szelek szárnyain.

S mikor Don Quijotét fölemelték, hogy karon vigyék ágyba, minden bohósága mellett a jelenlévők, de még a szolgák is sajnálkozó tekintettel néztek rá, a hű Sancho Panza pedig csendes zokogással s könnyes szemekkel segítette vinni szerencsétlenül járt gazdáját.

XXXVIII. FEJEZET.

A legyőzetés után.

A Fehér-Hold lovagja után küldött szolga nem sokára biztos tudósítással tért vissza gazdájához. Don Antonio Morenonak sem kellett több, hogy tüstént menjen s felkeresse a diadalmas lovagot. Ez egy közel vendéglőben volt szállva, hová a látogató épen akkor kopogtatott be hozzája, midőn sisakját és pánczélját egy inas segítségével levetette már magáról.

A győzelmes lovagot kissé kellemetlenűl lepte meg az első pillanatra Don Quijote házigazdájának megjelenése, midőn azonban Moreno úr egész illedelemmel kért bocsánatot a betolakodásért, a fiatal férfiú mosolyogva jegyzé meg:

– Csak a kölcsönt adja vissza, señor Don Antonio, mert én voltam a sokkal vakmerőbb, a ki nagyságod házába oly illetlenül berontottam, a mit más, rendes körülmények között, meg nem tettem volna egy világért sem. Most kérek érte ünnepélyesen és igaz szívem szerint bocsánatot.

Don Antonio Moreno e néhány szóból azonnal belátta, hogy itt nem hóbortos lovaggal, hanem egészen józan, értelmes, tanult fiatal emberrel van dolga, a kinek előbbi szereplése ezáltal még sokkal érdekesebb s egyszersmind érthetetlenebb lett előtte.