Part 37

S mi okozta ezen vidámságot? Talán ő is annak örült, hogy megint a kalandok ösvényére térnek? Megsugjuk a szíves olvasónak, hogy a hű csatlós örömét bizony nem ez okozta, hanem az, hogy elindulások reggelén a herczegné egyik komornája egy aranynyal telt erszényt adott át Sanchonak, a mit a herczegné küldött utiköltségül, illetőleg pedig kárpótlásul azért a sok bohó tréfáért, a mit az uraság mulattatására, magoknak e két kalandos emberrel megengedtek. Sancho azonban egy cseppet sem törődött vele miért s miért nem adták, elég az hozzá, hogy adták, s hogy a tömött erszény az övé volt, melyet ezen pillanattól kezdve mindig ott a szívén hordott és szorongatott.

A kastély egész népessége kijött az udvarra nyiló tornáczokra, maga a herczeg és herczegné kézzel és kendővel intett bucsút, a többiek fenszóval kiáltottak „szerencsés utat, sok kalandot és fényes győzelmeket“ a lovagnak, ki most fejét mély hódolattal meghajtá, köszönt először a herczegnének, aztán a herczegnek, aztán minden többieknek, majd megrántá Rocinante kantárát, s a szürkéjén ülő Sancho kiséretében kirobogott a várudvarból s utját egyenesen Barcelona felé irányzá.

A mint megint a nyilt mezőségre jutottak, Don Quijote úgy érzé, hogy most van igazán elemében s lelkében egészen ujjászületett, hogy ismét folytathatja lovag tiszte teendőit. Odafordult Sanchohoz s így szóla:

– A szabadság, Sancho egyike a legdrágább adományoknak, a mit az egek az embereknek ajándékoztak; ahhoz még csak hasonlítani sem lehet azon kincseket, melyeket magába a föld zár vagy a tenger rejteget. A szabadságért, mint a becsületért bátran koczkára lehet, sőt kell is tenni az életet; míg ellenben a rabság meg a legnagyobb szerencsétlenség, a mi az embert érheti. Azért említem ezt Sancho, mert magad is jól láttad, milyen kényelemben s bőségben usztunk e kastélyban, a melyből im eltávozánk, s mindamellett én ez ízes lakomák és üditő italok közepette is úgy éreztem, mintha az éhség kinjait kellett volna szenvednem, mert nem élvezhetém oly szabadon, mint akkor élvezém vala, ha az enyimek lettek volna; boldog az, a kinek az ég juttatott egy falat kenyeret, de úgy hogy érte senki más iránt, csak az egy ég iránt van hálára kötelezve.

– De mindamellett – jegyzé meg Sancho – a mit most nagyságod mondott, nem volna rendin, ha mi nem éreznénk háladatosságot azért a kétszáz tallérért aranyban, a mit egy zacskóban a herczegné asszony komornája nyomott nekem a markomba, s a mit szíverősitőül s búfelejtő gyanánt itt hordok a szívem fölött minden eshetőségre, mert nem akadunk ám minden lépten-nyomon kastélyokra, a hol bennünket megvendégelnek, hanem néha-néha olyan fogadókra is bukkanunk, a hol jól ellazsnakolnak.

Kóbor lovag és fegyvernöke ilyen s ehez hasonló beszélgetés közben folytatták utjokat, a midőn valami egy mérföldnyi haladás után azt látták, hogy egy zöld gyepes rétecskén, a földre terített szüreiken, tiz-tizenkét parasztember ül és falatozik. Mellettök olyas fehér vászonlepedő félék voltak, a mikkel valami alattok lévő volt leborítva. A lepedők csucsosan feszültek ki s csoportonként valának elhelyezve.

Don Quijote odaléptetett a falatozókhoz s előljárójában udvariasan köszöntvén őket, megkérdezte tőlök, mi van ezek alatt a vászonlepedők alatt.

Az egyik ember így felelt:

– Ezek alatt a lepedők alatt, señor, egy pár dombormívű faragott kép van, a mik a falunkban épített oltárhoz kellenek; azért visszük letakarva, hogy szinöket ne veszszék s azért vállon, hogy el ne törjenek.

– Ha megengednék – viszonzá Don Quijote – nagyon szeretném megnézni, mert az olyan képek, a miket ilyen nagy gonddal visznek, bizonyára igen szépek lehetnek.

– De még milyen szépek! – felelt egy másik – s nagyobb igazság okáért még azt is megmondom mibe kerültek, mert nincs közöttök egyetlen egy se a mi ötven aranynál olcsóbb lett volna; s hogy nagyságod is meggyőződjék, hogy igazat mondtam: várjon kissé, s mindjárt meggyőződhetik róla a saját szemével.

Ezzel, félbeszakasztva étkezését, felállt s levette a lepedőt az első faragványról, mely szent Györgyöt ábrázolta lóháton, lábainál az összetekerődző sárkánykígyó a torkán átütött dárdával, oly rettenetes módon, a mint rendesen festeni szokták. Az egész kép szinte vakított az aranytól.

Minek láttára Don Quijote ezt jegyzé meg:

– Ez a lovag egyike volt a legjelesebb kóboroknak az egész mennyei hadseregben. Don San Jorjenak nevezték s dicső nevéhez ezer meg ezer hős kaland fűződik. Lássuk a másikat.

Az ember leleplezte: az meg Szent Mártont ábrázolta lóháton, a mint a köpenyegének felét odaadja a szegény embernek. Alighogy Don Quijote meglátta azonnal így szóla:

– Ez a lovag is a keresztyén kalandorok közé tartozott, csakhogy azt hiszem, nála nagyobb volt a bőkezűség mint a bátorság, a mit abból is láthatsz, Sancho, hogy a köpönyegét megosztja a szegénynyel s odaadja neki a felét. Akkor azonban bizonyosan tél lehetett, mert különben, a mily könyörületes volt, bizonyosan az egészet adta volna oda a szegénynek.

– Nem az lehetett az oka – jegyzé meg Sancho, – hanem bizonyosan az, hogy ő is a példabeszédhez szabta magát, a mely azt mondja: „Vigyáznod kell, de nagyon is, hogy jusson is, maradjon is.“

Don Quijote elmosolyodott s a harmadik takaró föllebbentését kérte, mely alatt Spanyolország védszentjének képe volt lóháton, kezében véres karddal mór csapatokat legázolva s fejökön tapodva. A mint Don Quijote ezt megpillantá, így szóla:

– Ez is igazi lovag, még pedig a Krisztus seregéből. Neve Don San Diego Matamoros (mór-ölő) s egyike volt a legbátrabb szenteknek és lovagoknak, a kik valaha e földön éltek s most mennyben vannak.

Utána megint egy másikat lepleztek le, a mely szent Pált ábrázolta, mikor a lováról lebukik, mindazon körülményekkel egyben, a miket fordulása jellemzésére szoktak az oltárképekre festeni.

S a mint Don Quijote látta, hogy e kép szakasztott olyan, mint az eleven, így szóla:

– Ez a maga idejében a mi urunk istenünk egyházának legnagyobb ellensége volt, azután pedig oly hatalmas védelmezője, a milyen többé soha se lesz. Élte folytában kóbor lovag, még halálában is igazi szent, fáradhatatlan munkás az úr szőlőjében, a népek tanitója, kinek a kereszténység oly kimondhatatlanúl sokat köszönhet!

Több kép ezeken kivül nem volt már, a miért is Don Quijote azt mondá, takarják be ujra; aztán így szólott vivőikhez:

– Jó jelnek tartom, atyámfiai, hogy azt láttam, a mit láttam; mert ezek a szentek és lovagok is annak éltek, a minek én élek – a fegyverviselésnek. Csakhogy közöttünk az a különbség: hogy ők szentek voltak s isteni módon harczoltak, én meg bűnös vagyok s emberi módon harczolok. Ők az eget vivták ki karjok erejével, – míg, én hogy mit vívok ki az én fáradalmaimmal, azt mind ez ideig nem tudom bizonyosan. Hanem szabadulna meg csak az én Dulcinea del Tobosom szenvedéseitől, hogy sorsom enyhülne, s értelmem világa felderülne: akkor meglehet, én is jobb útra téríteném lépteimet, mint a melyen most haladok.

– Ugy adja isten, s veszszen rajt az ördög! – jegyzé meg Sancho e szavakra.

A paraszt emberek épen úgy csodálkoztak egész alakján, mint szavain, bárha felit se értették mit akart velök mondani. Falatozásukat elvégezték, vállokra vették képeiket s Don Quijotetól búcsút véve, tovább folytatták útjokat.

Sanchonak megint úgy tetszék, mintha urát soha se ismerte volna; annyira bámult tudományán, hogy azt hitte, nem lehet a világon olyan történet vagy esemény, a mi gazdájának a kis újjában ne volna, s benne ne lenne a fejében. Majd így szóla:

– Igazán, kedves uram, ha ezt is kalandnak lehet nevezni, a mi velünk most történt, akkor ez a legkellemesebb és legtisztességesebb kalandok egyike mindnyája között, valahányra csak barangolásunk folytában akadtunk. Ebben legalább se meg nem raktak, se ránk nem ijesztettek, se kardot nem rántottunk, se a földre nem teremtettek, de még csak meg sem éheztünk mellette. Hála a jóságos istennek, hogy azt is meghagyta érnem, hogy ezt a tulajdon két szememmel megláthassam.

– Az életben a jó a roszszal vegyül – jegyzé meg Don Quijote – mint a hogy nap és éj egymást fel szokták váltani. Bölcs volt a mindenható, hogy úgy intézte az emberek sorsát, hogy az örömet aggodalom, s az aggodalmat megint öröm váltsa fel; mert valamint az se lenne jó, ha mindig folytonosan csak éjjel, vagy mindig folytonosan csak nappal volna: ép úgy a folytonos öröm elbizakodottá tenné az embert, a folytonos aggódás pedig kétségbeesetté. Ugy van tehát helyén, hogy a jó roszszal vegyüljön.

Ez aztán elegendő beszédtárgyat szolgáltatott s folytatták is a beszélgetést felőle, míg egy váratlan esemény nem szakasztá félbe, – a miről a következő fejezetben akarunk megemlékezni.

XXXIII. FEJEZET.

A selyemruhás pásztortársaság.

Azon út mellett, a melyen lovag és fegyvernöke haladtak, gyönyörü árnyas erdőség terült, s annak sűrű lombjai mintegy hívogatólag intének a vándoroknak, hogy a napnak mindegyre égetőbb heve ellen az ő árnyukban keressenek menedéket s az alatt folytassák útazásukat. Betértek tehát az erdőbe s ime Don Quijote a nélkül, hogy tudta volna hogyan s mikép: egyszer csak azon vette észre magát, hogy valami zöld hálószövetbe keveredett belé, mely a fák között volt kifeszítve. El sem tudta képzelni, mit jelentsen e tünemény, s így szóla Sanchohoz.

– Ugy látszik, Sancho, ez a behálózás olyan különös kalanddá fogja kinőni magát, a milyenről nem is álmodunk. Akármi legyek, ha nem az üldöző varázslók akarnak ezzel behálózni s útamat állani. Én azonban tudtokra adom, hogy ha ez a háló e helyett a zöld fonál helyett, a miből kötve van, a legkeményebb gyémántból volna is: még akkor is úgy szétszaggatnám, mintha gyékénykákából vagy pamutszálakból volna.

De a mint előbbre akart hatolni s az egész hálót össze-vissza szakgatni, a fák mögül egészen váratlanúl két fiatal pásztorleányka termett előtte, a kik tetőtől talpig selyembe s aranynyal himzett ruhába voltak öltözve. A váratlan, kedves jelenség Sanchot bámulásra, Don Quijotet a legnagyobb meglepetésre gerjesztette, mert ilyen díszes öltözetü pásztorleányokat csakugyan nem láttak még soha életükben. El sem tudták képzelni, kik lehetnek, s Sancho nem késett megjegyezni:

– Ha a pásztorleányok ilyen selymesek, akkor a nyáj, a mit ezek őriznek, legalább is bársonygyapjas lehet bizonyosan.

A leánykák az első tekintetre megdöbbentek ugyan az érkezettektől, az egyik azonban csakhamar nekibátorodva, nyájas, szelid szóval e kérelmet intézte Don Quijotehoz:

– Álljon meg, lovag úr, s ne szakgassa szét, kérem, hálóinkat, a melyeket nem azért feszítettünk ki, hogy nagyságodat akadályoztassuk, hanem csupán a magunk mulatságára. S minthogy tudom ugy is meg fogná kérdeni miért feszítettük, s mi kik vagyunk: nehány rövid szóval azonnal elmondom. Egy szomszéd faluban, mely alig két mértföldnyire fekszik innét, a hol sok úri család s előkelő, gazdag nemes emberek laknak: sok barát és rokon összebeszélt, hogy leányaikkal, nejökkel, fiaikkal, barátaikkal és rokonikkal egyben, jőjjünk össze mulatságra mindnyájan e helyen, melynél kellemesebb s kiesebb fekvésü az egész környéken sincs, s teremtsünk itt egy új pásztor-Arkadiát, melyben a hölgyek pásztorleányoknak, az ifjak pedig pásztoroknak öltözzenek. Betanultunk egypár pásztori színdarabot is, a mit itt akarunk majd eljátszani. Csak tegnap óta vagyunk e helyen, és sátrakat vertünk ezen fák alatt egy dús vizű csermely partján, mely az egész vidék mezőségét termékenyíti. A mult éjjel azért feszítettük ki e hálókat a fákra, hogy az együgyü madárkák, a mi zajongásunktól felriasztva, ezekbe majd beléjök keverednek. Ha nagyságodnak kedve van vendégünk lenni, a legnagyobb örömmel és legszivesebben látjuk, mert ezen a helyen és ezen a tájon mostanában semmi helye a bánatnak és komorságnak.

Elhallgatott s nem szólt többet. Don Quijote azonban a legudvariasabb hangon így válaszolt:

– Igaz lelkemre mondhatom, kedves kisasszony, ha maga az erdőségnek legszebb szavu fülemiléje hangicsált volna is, annak édes zengedezése sem lehetett volna kellemesebb az én füleimnek, mint kegyességednek nyájas megszólítása s szíves meghivása. A tervezett mulatságról csak dicséretet, a hizelgő meghívásért csak hálás köszönetet mondhatok. Ha valamiben szolgálatukra lehetek, parancsoljanak velem, s bizonyosak lehetnek felőle, hogy engedelmeskedem, hiszen tisztem épen az, hogy mindenki iránt hálás, mindenkinek jóltevője legyek, főleg az olyan előkelő személyiségeknek, a milyennek nagyságodat is láthatom. S ha ez a háló, a mely hihetőleg csupán csekély térséget fog el, a föld egész kerekségét bekerítené: inkább új világokat keresnék föl én útam folytatására, csakhogy ezt szélylyel ne szakgassam. S hogy ezen látszólagos túlzásnak némi hitelt szerezzek, ime tudja meg, bájos pásztor-kisasszony, hogy a ki ezen igéretet tette, senki egyéb, mint Don Quijote de la Mancha, ha ugyan nagyságod e nevet hallotta már valaha.

– Jaj, kedves lelkem barátném! – kiálta fel a másik pásztorleány – milyen nagy szerencsében részesültünk! Látod ezen urat itt előttünk? Tudd meg, ez a legbátrabb, legderekabb s legudvariasabb lovag a világon, ha ugyan igazat mond a történet, mely hős tetteiről nyomtatásban megjelent, s melyet én magam is olvastam. S fogadni mernék, hogy ez a derék ember, a ki vele van, ez ama bizonyos Sancho Panza, az ő fegyvernöke, a kinek tréfái ritkítják párjokat.

– Szent egy igaz – szóla közbe Sancho – én vagyok az a mulattató fegyverhordozó, a kit nagyságod említ, ez az úr meg az én gazdám, az a Don Quijote de la Mancha ő maga, kiről a történet szól és megemlékezik.

– Jaj kedves barátném, – mondá a másik – kérjük őket, hogy maradjanak, mert tudom, hogy maradásuknak szüléink és testvéreink, szóval az egész pásztortársaság, kimondhatatlanul megörülne. Én is ugyan azt hallottam hősiségökről s mulatságos voltukról a mit te említettél, s úgy tudom, hogy valamint Don Quijote urnál nincs hősibb, bátrabb lovag a föld kerekségén: viszont drága menyasszonya Dulcinea del Toboso kisasszony meg oly tökéletes szépség, hogy párja sincs az egész világon.

– Volt! – sóhajtá Don Quijote a faágakat meglebbentő keserves sóhajtással, – de most el van bűvölve! S épen ezért, mert e gyászos esemény engem számkivet minden olyan helyről, a hol a vidámság ül ünnepet: ne fáraszszák magokat, hölgyeim, azzal, hogy engem tartóztassanak; az én hivatásom szigorú kötelességei, s azok mellett szivem mostani gyásza, sehol sem hagynak nyugton engemet.

E közben a négy együttállóhoz, az egyik lányka fitestvére érkezett oda, a ki szinte pásztornak volt öltözve, még pedig ép oly pompásan és gazdagon mint a pásztorleányok. Ezek elmondák neki, hogy a kikkel szemközt áll, az egyik a bátor Don Quijote, de la Mancha, a másik pedig Sancho, fegyvernöke, a kiket hírből bizonyára ismer immár, minthogy történetöket olvasta.

Az illedelmes pásztor üdvözlé Don Quijotét, a legszívesebben kérte, marasztalta, s hívta látogassa meg sátorában, mihez a pásztor leánykák is ujabban kérelmökkel csatlakozván, de még Sancho ís azt erősítvén, hogy igazán nemes lovaghoz nem illő embertelenség s udvariatlanság lenne ilyen szíves meghívást visszautasítani: Don Quijote végtére is kénytelen volt engedni, s így a kifeszített hálót megkerülve, fegyvernökével együtt a pásztortársaság mulató helye felé indult.

Nemsokára megkezdődött a hajtás, s a hálóba sok különféle madárka akadt bele, melyek a háló zöld színe által elámitva, épen abba a veszedelembe jutottak bele, melyet el akartak kerűlni.

Valami harmincz személy jött össze e helyen, a kik mind fényes ruhában pásztoroknak és pásztorleányoknak voltak öltözve, s egy pillanat alatt valamennyien értesítve lőnek a felől, hogy Don Quijote és fegyvernöke itt vannak, a minek szerfölött megörültek, minthogy történetükből ismerték már őket.

Mind a sátorokhoz gyülekeztek, a hol az asztalok terítve valának már tisztán, dúsan és gazdagon. Don Quijotét a főhelylyel tisztelték meg, mindenek szeme rajta függött s mind csodálkoztak látásán.

Végre aztán mikor az ebédnek vége lett, Don Quijote nagy nyugodtsággal fölemelte szavát s így szóla:

– Mindazon főben járó bűnök között, a miket az emberek el szoktak követni, bárha némelyek a kevélységet tartják a legnagyobbnak: én részemről a hálátlanságot tartom annak, mely állításom bizonyságául arra hivatkozom, azt szokták mondani: a pokol háladatlanokkal van tele. Ezt a bűnt, a mennyit csak erőmtől telék, mindig kerülni akartam azon pillanattól fogva, mióta csak eszemet birom, s ha talán a velem tett jókat nem tudom is hasonló jótéteményekkel viszonozni: ennek helyében legalább meg van jó szándékom, hogy viszonozni akarnám. S ha ez nem elegendő, akkor elhiresztelem a jó tetteket, mert a ki elmondja s nyilvánosságra hozza a véle tett jókat, az kétségkívül vissza is fogná fizetni, ha módjában állana. Minthogy én itt is mély hálára vagyok kötelezve azon sok jóért, a melyben e díszes társaság szívességéből részesültem, én ezt hasonlóval visszafizetni nem tudom, mert nekem sem erdőm nincs a hová meghívnám, sem sátram nincs, melyben megvendégelhetném e szép és barátságos pásztor-csoportot. Puszta szóval pedig nem elegendő a hálát kifejezni s így én tettleg akarok háladatos lenni, annyiban, a mennyi tőlem telhetik. Kitelik pedig tőlem az, hogy kiállok az út kellős közepére, ott maradok állva mátol számítandó két teljes napig s fenszóval hirdetem és állítom, hogy ezen uraknál és hölgyeknél, a kik engem itt meghívtak, elláttak, megvendégeltek, egész Spanyolországban sehol sincsenek nyájasabb, illedelmesebb, udvariasabb és előzékenyebb pásztorok! A ki tagadni merné, annak vélem gyüjlik meg a baja, vélem Don Quijote de la Manchával!

A pásztor-társaság e szavak okosan meginduló kezdetén meg sem álmodta volna, hogy micsoda bolondságon fognak azok végződni, ki a manó is gondolta volna, hogy Don Quijote azzal akarja meghálálni gazdái vendégszeretetét, hogy utját állja a békés utasoknak s azokat olyan vallomásra kényszerítse, a milyenre kényszeríteni akarta s igérte, a ki pedig netalán ellene merne mondani, azt agyba fejbe verje, szurkálja kardjával, dárdájával! Kérték is, csitították minden módon, hagyjon föl e merész szándékával, hiszik ők anélkül is, milyen igaz hálát érez az igaz szívből nyujtott vendégszeretetért: de bizony falra borsót hánytak, mert a mit Don Quijote feltett egyszer a fejébe, azt ki is akarta vinni törik-szakad. Most sem lehetett lebeszélni, mert nagy hevesen felugrott a székről, elévezettette Rocinantét, felpattant a hátára, pajzsát karjára ölté, dárdáját kezébe ragadta s egyenesen kirobogott az országut közepére, mely ott vonult el a zöld mezőség közeliben.

Sancho az ő kedves szürkéjén követte, de utánuk ment az egész pásztorosdi-társaság is, valamennyien kiváncsian, hogy mire durranik majd vakmerő és soha párját nem látott fogadás tétele.

Don Quijote az országut kellős közepén állásba helyezkedett, kardot rántott s a világ négy sarka felé vagdalkozván, nyomban e következő harsány szavakkal hasította a levegőt:

– Ti utasok és vándorok, lovagok, fegyvernökök, gyalogosok vagy lóháton járók, kik ez uton szemben jöttök, vagy a következő két napon jönni fogtok: tudjátok meg, itt áll a kóbor lovag Don Quijote de la Mancha, azon állítás megvédelmezésére, hogy a világ minden nyájasságán és udvariasságán, figyelmén és előzékenységén túltesz azon pásztoroké, a kik e völgyeken és ligetekben jelenleg lakoznak és tanyáznak. A kik vakmerők az ellenkezőt állítani, azokkal én kelek párbajra, gyalog vagy lóháton, karddal vagy dárdával vagy akárminemű szabad tetszésök szerint választandó tisztességes fegyverrel.

Még két ízben ismételte majdnem szóról szóra ezt a nagy hangú kihívást, de bizony sem éjszakról, sem keletről, sem délről, sem nyugatról egy árva lélek sem jött, a ki az ellenkezőt állítsa vagy a kihívást elfogadja.

Don Quijote majdnem belerekedt már a nagy kiáltozásba, a midőn egyszerre egy egész csoport lovas ember tűnt fel az országuton, a kik közül soknál lándzsa volt, de mindnyájan egymás mellé sorakozva egy csoportban s igen sietve közelítettek.

Alighogy ezeket a Don Quijote körülállók megpillantották, mindjárt hátat fordítottak s messzire eltakarodtak az út szélitől, mert azt gyanították valami baj érheti őket, ha tovább is itt időznek. Csak az egy Don Quijote maradt nyugton rettenthetetlen szívvel, Sancho Panza pedig a Rocinante mögött keresett menedéket.

A lándzsás csapat sebesen közelített s egyikök, a ki legelől jött, már messziről harsányan rákiáltott Don Quijotera:

– Hordd el magad, ördög adta embere az utból, máskép ezek a bikák ízzé-porrá zuznak.

– Csak rajta, csőcselék! – viszonzá Don Quijote – félek is én a ti bikáitoktól, még ha a legderekabbak volnának, a mik valaha a Jarama partján nevekedtek? Valljátok be, gonosztevők, minden tétova nélkül, hogy igaz, a mit én itt hirdettem, mert ha nem, ki akkor sikra én ellenem!

Az ökör-hajcsárnak nem volt már ideje a felelésre, Don Quijotenak sem a kitérésre, még ha ki akart volna is térni s így tehát az egész csoport vad bika és a szelidebb előkolomposok s az egész csapat hajcsár és néptömeg, a kik a csordát közbefogva egy szomszéd város felé hajtották a másnap tartandó bikaviadalra, mind átmentek Don Quijotén, Sanchon, Rocinantén meg a szamáron, úgy legázolva mind a négyöket, hogy a porban fetrengettek.

Sancho össze volt zuzva, Don Quijote alig tudott felocsúdni, a szamár egészen porhanyóvá puhítva, de még Rocinantenak sem állt legjobb rendin a szénája. Végre azonban még is csak mind a négyen talpra állottak s Don Quijote sebes futvást, miközben azonban egyre-másra csetlett-botlott, utána iramlott a csordának s mindegyre így kiabált:

– Megálljatok, várjatok, silány csőcselék! Egyetlen egy lovag az, a ki viadalra hív ki benneteket, s ti még is oly gyáván menekültök, mintha egy egész hadsereg vett volna üldözőbe!

De bizony a csordapásztorok, a kiknek igen sietős volt az utjok, csak nem áltak meg egy pillanatra sem, s annyiba se vették minden fenyegetését mint a tavalyi menydörgést.

Don Quijote végre kifogyott a szuszból s inkább haragra gerjedve semmint boszuját hűtve, leült az utra s ott várta be Sancho, Rocinante és a szamár odaérkezését. Ezek odaérkeztek, úr és szolgája nyeregbe ültek s most már bucsút sem kivánva venni a selyem ruhás pásztortársaságtól, inkább megszégyenülve semmint elégedetten, tovább folytatták utjokat.

XXXIV. FEJEZET.

A ki sokat igér, keveset ád.

Azon a poron és kimerültségen, melybe Don Quijotét és Sanchot a bikák udvariatlansága[10] taszította, egy átlátszó, tiszta forrás segített, melyre egy árnyas ligetben akadtak s a melynek partján a két zaklatott vándor, úr és szolgája, letelepültek, mig Rocinantét meg a szamarat minden kötőfék és zabla nélkül egészen szabadon kicsapták a legelőre. Sancho mindjárt tarisznyája éléstárához folyamodott s kiszedett vedett belőle minden olyast, a mit ő kenyérhez valónak szokott nevezni; Don Quijote megmosakodott, s a frissítő víz hatására a meglankadt életerő ujra éledni kezdett. Ő azonban csupa bánatában sem evett, mig Sancho meg puszta illedelemből sem mert az eledelekhez hozzá nyulni addig a míg ura nem eszik. A mint végre látta, hogy a lovag annyira el van mélyedve gondolataiba, hogy egy falatot sem akar szájához vinni, félretett ő is minden illedelmet s egymás után hányta-vetette szájába a kinálkozó sajt- és kenyér falatokat.