Part 36

Nagyobb igazság okáért odamutatott a gazdagon terített s különféle eledelekkel megrakott gyep-asztalra, melynek midőn falataihoz már jócskán hozzá láttak, a tarisznyából minden zarándok eléhúzta a maga kulacsát, de még a mór Ricote is egy akkorát, a mely egymaga is volt akkora mint az öt másik. Majdnem egészen egy akarattal megragadták ezen öblös edényeket, karjaikat a kulacsokkal együtt a levegőbe emelték, ezek száját a magokéhoz illeszték s szemeiket úgy szögezék az égre mintha rá czéloztak volna; de még fejöket is jobbra-balra csóválgatták, mintha ezzel is azt akarták volna jelenteni, hogy az iddogálás milyen jól esik. Sancho mindezt figyelmesen szemlélte, de már természete sem olyan volt, hogy meg tudott volna maradni a puszta szemléletnél, s hogy ő is kövesse a jól ismert példabeszéd intését: a baglyokkal huhogass, verebekkel csiripelj: elkérte Ricotetól a kulacsot s ő is úgy czélozott mint a többiek. Négyszer megemelintették a kulacsokat, de már ötödször kár lett volna vesződni vele, mert valamennyi úgy kiszáradt mint a gyékény-káka s még facsarva se lehetett volna belőlök nem egy kortyot, de csak egy árva cseppet is kipréselni.

Hanem ennek a kulacs emelgetésnek nem maradt el a maga rendes és szokott következménye. Először mindnyájának nagyon széles kedve kerekedett, s csaptak olyan éktelen éneklést, hogy abban ő magukon kívül ugyan senki se tudott volna gyönyörködni. Azután nemsokára ki jobbra, ki balra leheveredtek egy-egy bokor aljába a zöld fűre, s elszenderültek, de olyan mélyen, olyan hatalmasan, hogy a mire Sancho felpislantott, már akkorra a nap egészen hanyatlóban volt s csak egy puskalövésnyire az esthomály.

– Tyü, lánczos lobogós, Ricote pajtás! – kiálta fel Sancho – a mi déli álmunk ugyancsak soká tartott. No már most se ország, se tartomány, nekem nem lehet tovább késnem, mert bizony úton ér az éjszaka.

Még egyszer megölelték, megcsókolták egymást a volt szomszédok, a többi zarándokokkal mindnyájával kezet szorított, megköszönte szives barátságukat, azután felpattant szamarára, s ment a merre az út vezetett.

XXX. FEJEZET.

Sancho kalandja igen veszedelmessé fokozódik.

– Már mi tűrés-tagadás – mondá magában Sancho Panza midőn egy-két órai nyargalás után egészen öreg este lett körülötte, a herczegi kastély pedig még mindegyre nem merült föl szemei előtt – mi tűrés-tagadás, mi bizony eltarisznyáztuk az időt a zarándokokkal. Most már aztán segíts szürkém, merre tartsunk.

A szürke vitte, vitte, – míg aztán Sancho egyszer csak úgy vette észre, hogy nem tudja tájékozni magát. Az út elágazásánál alkalmasint nem az igazi útra tért s így természetesen minden előbbre tett lépés folyton messzebb és messzebb vetette czéljától. Körül-körül nézett, majd jobbra, majd balra tekintgetett, de a vidék mindegyre ismeretlenebbé vált előtte. Már-már azon gondolkozott, hogy megfordul s vagy az eltévesztett útat, vagy az elhagyott zarándokokat keresi fel ujra, mikor – szerencséjére vagy szerencsétlenségére-e, majd kitűnik nem sokára – a fellegek közül ki-kibukkanó hold fényénél a távolban valami épületnek az éjhomályban feketén magasló falait vélte észrevenni.

– Hála isten! – kiálta fel örömre gerjedve, – ott van a herczegi kastély! Mégis csak jól tájékoztam magamat, – gyerünk szürkém.

S avval a szürkét egyenesen az épület felé igazítá. Ment a szürke bátran – az útról letérve – cseren-bokron keresztül, Sancho pedig se az égre se a földre nem nézett, hanem szemével folyton-folyvást ott csüggött az épületen, mely most czélja is, vezető csillaga is volt egyaránt. Az épület jó távol állt, de azért a folytonos haladás lassanként mégis csak közelebb vezette hozzá Sancho Panzát. Határozottan még most sem tudta kivenni, csakugyan a herczegi kastély-e, de reménysége azzal kecsegteté szivét, hogy valóban az, s nem sokára eléri. Nézte, nézte tehát merően, – egyszerre azonban egy iszonyú zuhanás, – és se föld, se csillagos ég, se épületfalak többé, – hanem nyomasztó, fojtott levegőben rémséges, áthathatatlan setétség Sancho körül mindenütt.

Szamarastól belé esett valami mély üregbe. Hová esett, mibe esett, milyen mélyen esett, azt nem tudta, bárha ijedtében estében azt gondolá, hogy egész a pokol fenekéig fog alázuhanni. Ilyen mélyen ugyan nem esett, mert a szamár valami három ölnyire földet ért, sőt Sancho rajt is maradt a nyergen, paripája hátán, de azért az ijedtség és a nagy zökkenés egy-két pillanatra mégis majdnem teljesen megfoszták eszméletétől. Mikor kissé magához jött, leszállt nagy óvatosan a szamárról, végig tapogatta a maga egész testét; lélekzetét visszafojtá megtudni, ha ép maradt-e s nem lyukadt-e ki bordái között valahol? Mikor azonban tapasztalta, hogy ép, egész és semmi kár nem esett benne: alig győzött elegendő hálát adni a kegyelmes istennek, hogy olyan nagy irgalmasságot cselekedett véle, mert ő kétségkívül azt hitte, hogy ezer meg ezer darabra törött. Most azután két kezével végig-végig tapogatta az üreg falát, ha valjon minden segítség nélkül ki lehetne-e valami módon menekülni: de a fal mind puszta volt, sehol rajta semmi támaszték, a mi eléggé búsította is Sanchot, kivált a midőn hallá, hogy a szürke is milyen fájdalmasan, siralmasan panaszkodik; a min pedig nem volt mit csodálkozni, s nem is lehetett neki rosz néven venni, mert csakugyan nagyot rokkant estében.

– Jaj! – kiálta föl ekkor Sancho Panza – de csak különös váratlan szerencsétlenségek is szokták érni az embert minden lépten-nyomon ebben a nyomorúlt világban! Ki merte volna még csak gondolni is, hogy az, a ki tegnap még ott ült a sziget-kormányzóság trónusán, s szolgáinak és alattvalóinak parancsokat osztogatott: ma már ide legyen temetve egy gödörbe s körülötte se egy lélek, a ki vígasztalja, se egy cseléd, se egy jobbágy, a ki segítségére siessen?! Itt kell elpusztulnunk éhen szamarastól, ha ugyan még előbb is meg nem halunk, ő esése és megrokkanása folytán, én meg csupa merő aggodalmamban. Olyan szerencsés legalább bizonyára nem leszek, a milyen gazdám, Don Quijote de la Mancha úr volt, mikor leszállt s belement amaz elbűvölt Montesinos barlangjába, a hol jobban ellátták mindennel, mint a tulajdon maga házában, úgy, hogy azt hihette, terített asztallal és vetett ágygyal várták. Ő ott szép és kellemes látományokban gyönyörködött, míg én meg itt, azt tartom, alig látok majd egyebet kigyónál, békánál. Jaj nekem szerencsétlennek, milyen vége lett bolondságaimnak és képzelődéseimnek! Ha az ég majd úgy akarja, hogy valaha megtaláljanak, itt találják majd csontjaimat fehéren, s velök együtt kedves szürkém csontjait is, a miről talán majd rájönnek, kik voltunk, legalább azok, a kiknek van tudomása a felől, hogy Sancho Panza soha el nem hagyta szamarát, sem szamara soha Sancho Panzát. Még egyszer is azt mondom: jaj nekünk szerencsétleneknek! Miért nem engedte az ellenséges sors, hogy ott haljunk meg szülőföldünkön, a mieink között, a hol, ha segíteni nem tudtak volna is balszerencsénken, még se maradtunk volna olyannak híjjával, a ki megsirasson s életünk utolsó óráján befogja szemeinket. Óh én útitársam, én kedves barátom, de csak roszul is fizetek hűséges szolgálatodért! Bocsáss meg énnekem s kérd a jó szerencsét, a mint csak kérni tudod: mentsen ki bennünket ebből a nyomorúságból, a melybe mind a ketten jutottunk s én ezennel megigérem, babérkoszorút tűzök a homlokodra, úgy, hogy szakasztott olyan lészsz, mint valami koszorús költő, s megduplázom ráadásúl az abrakodat.

Sancho Panza ily kifakadásokban kesergett, szamara pedig úgy hallgatta, hogy egy szóval se válaszolt rá, oly nagy volt szegénynek kínja és nyomorusága.

Végre a keserves panaszok és jajgatások között eltöltött éj után jött a regg s ennek fényénél és világosságánál látta be Sancho Panza még csak igazán, hogy ha segítséget nem kap, a mélységből teljes lehetetlen menekülnie, mire aztán ujra kezdte a jajgatást, de meg kiáltott is akkorákat, a mekkorákat csak tudott, ha netalán valaki meghallaná. Azonban minden ő kiáltása elhangzó szózat vala a pusztában, mert ezen az egész környéken nem volt egy lélek se, a ki meghallgassa, úgy, hogy utoljára csakugyan annyivá lett: bizonyosan itt kell halnia.

A szamár hanyatt feküdt, Sancho Panza azonban addig nógatta, a míg csülökre állította, csakhogy a lábai alig birták. Ekkor a tarisznyából, mely szinte lepottyant velök együtt szerencsésen, egy darab kenyeret vett elő s odaadta szamarának, mely rágta is mindjárt jóizűen, mire Sancho azt jegyezte meg mintha a szamár is értené:

– Kenyérrel csak elcsúszik hát a háj is, de még a fáj is.

Nemsokára a gödör egyik oldalán egy nyílást vett észre, a mibe egy ember belefért, ha leguggolt és összehúzta magát. Sancho Panza oda sietett, összezsugorodott egy gombolyaggá, belebújt s látta, hogy azon belül téres-tágas hely van, a mit annál fogva vehetett ki, mert felülről – hogy úgy mondjuk tetejéről – egy napsugár lövellt be, a mely az egészet bevilágította. Azt is látta most már, hogy a lyuk mindig nagyobbá s tágabbá lesz, s egy másik üreggé szélesbül. Ennek láttára visszacsúszott oda, a hol szamarát hagyta, s egy darab kővel vájni kezdé a nyílást nagyobbra, úgy, hogy nemsokára annyira kitágította, hogy a szamár is könnyü szerrel átbújhatott rajta; meg is tette, s ekkor kötőféken fogva szürkéjét, útnak eredt ama másik barlangban előre, hátha talán ezen az oldalon majd csak akad valami nyílásra. Néha setétben ment, másszor csak homályban, de sohasem félelem nélkül.

– A mindenható isten legyen kegyelmes énnekem! – mondá magában – milyen alkalmas kaland lenne ez az én gazdám, Don Quijote de la Mancha úr számára, a mi nekem ilyen nagyon alkalmatlan szerencsétlenség! Ő ezeket a mélységeket és földalatti lyukakat mindenesetre virágos kerteknek s Galiana[9] palotáinak tartaná, s azt várná, hogy e setét szűk helyről, ott lyukad ki valamely viruló mezőségen. De én, szerencsétlen, félelmemben, aggodalmamban attól tartok minden lépten nyomon, hogy most meg most nyílik meg lábom alatt egészen váratlanul egy másik verem, a mi amannál is sokkal mélyebb s az aztán egészen elnyel szőröstül, bőröstül. Jó baj volna az olyan baj, a mi egyedül jönne.

Ilyen módon s ily gondolatok között folytatott haladásával úgy látszott neki, hogy immár legalább is félmérföldnyi messzeséget hagyott háta mögött, mely után valami kétes világosságot vett észre, a mi már napfénynek látszék, s a mely valahol oldalvást jövén le, odamutatott, hogy végre még is csak kivezet valahová ez az út, a melyet ő másvilági ösvénynek tartott.

Valósult e sejtelme vagy sem, azt a következő fejezet fogja megmutatni.

Mi pedig most kénytelenek vagyunk a homályos üregben aggodalmával együtt magára hagyni Sancho Panzát, s visszatérünk a mi hős lovagunkhoz, Don Quijote de la Manchához, a kit fegyvernökének kormányzósága, s ebben viselt dolgai oly soká leszorítottak e könyv lapjairól.

XXXI. FEJEZET.

Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel.

A herczegi háznál, a kényelmes kastélyban, a gazdag uraság körében, Don Quijote úgy élt mint a kis király, mint a hal a vizben.

Enni, inni való a legnagyobb bőségben, kényelem éjjel-nappal mindig, – szóval a legteljesebb jóllét, – s a lovag még sem érezte magát jól, sőt a mint Sanchonak egy ízben meg is irta, elkivánkozott már e jóllétből, mert mit ért ő neki ez az egész bőség s boldogság, ha egynek még is híjjával volt: kaland, a lovagság e legfőbb éltetője, – kaland nem vala található!

Naponta kilovagolt az utakra, várta a rablókat, az óriásokat, az ellenséges hadseregeket: de azok e békességes tartományban nem akartak megjelenni; inségben, szükségben szenvedő emberek, rablánczra füzött öregek, börtönbe vetett és kinzott hajadonok sehol sehol nem kerültek, a mi Don Quijotét aztán végre annyira keseríté, hogy tétlensége valóságos lelkiismereti furdalássá lett, s már-már elhatározá magában, hogy minden áron eltávozik onnan, a hol hivatását nem gyakorolhatja.

Kalandkereső lovaglásai közben, a mint levelében is említé, valami régi vár omladékaira talált, a melynek regényes vidéke oly igen alkalmas volt az ő busongásra hajlandó lelke ábrándozásának és sóhajtozásának táplálására. Igaz ugyan, hogy e helyen soha vár nem állott, hanem réges-régenten valami gazdasági épületek voltak, juhaklok, istállók, vermek és pinczék, a miket utóbb azonban nem használtak többé, s a puszta falakat átadták az enyészetnek. Don Quijote azonban vár-omladékoknak nézte őket, s ha már kalandok nem kerültek, legalább annyiban talált kárpótlást, hogy ide-ide lovagolt e romok közé, Rocinantet odakötötte valami fa derekához, maga pedig bement az omladványok közti térségbe, leült valami tégla vagy kőrakásra s ott sóhajtozott elbűvölt Dulcineája után, néha egy-egy epedő verset körmölgetve térdein, néha pedig sóhajtva akkorákat, hogy az ingó-bingó romfalakat majd magára szakasztotta keserves fohászkodásaival.

Ezen kirándulások aztán úgy szólván mindennaposakká lettek, s így történt, hogy azon gyászos éjszakára következő reggel is, mikor Sancho a mélységbe sülyedett, Don Quijote szokása szerint sebes nyargalvást vagy is más szavakkal igen csendes léptetve ismét megjelent a romoknál. Leszállt Rocinanteról, a ki ezt az irgalmasságot majdnem mindig csaknem szemmel láthatólag megköszönte, a paripát odakötötte a romok előtt álló egyik fa derekához, maga pedig határozott léptekkel ment az omladvány közé, úgy hogy a sok üreg szinte kongott alatta. De most ez egyszer sem kedve, sem ideje nem volt az ábrándozásra; egészen váratlanul hajmeresztő kaland gátolta meg abban. Mert alig ült le szokott helyére, abban a nyomban olyasmit vőn észre, mintha a mélységből alatta valami jajgató, nyögdelő, panaszkodó emberi hangokat hallana.

– Hah! – kiálta föl talpra ugorva – elkárhozott lélek nyögése-é az odalent, vagy élő emberé, kit az egykori várúr sötét börtönre vettetett?

S ment azonnal a hang irányában. Léptei kongását odalent bizonyosan meghallották, mert csakhamar ez a kiáltás hangzék egészen tompán a föld alól:

– Ki van odafent? Talán valami keresztyén, a ki kész lesz meghallgatni? Vagy valami irgalmas lovag, a ki könyörülni fog egy elevenen eltemetett szegény bünösön, egy kikormányzóskodott boldogtalan kormányzón?

Don Quijotenak úgy tetszett mintha Sancho Panza hangját hallaná, a mi rendkívül meglepte s meg is döbbenté, úgy hogy oly harsányan a mint csak Isten tudnia adta, lekiáltott:

– Ki van odalent? Ki az a jajgató?

– Ki volna itt más, s ki lehetne a jajgató egyéb – viszonzák alulról – mint a szerencsétlen Sancho Panza, a ki bűneinek büntetéseül és a maga vesztire a Barataria szigetének kormányzójává lett s a ki fegyverhordozója volt a nagyhírű Don Quijote de la Mancha lovagnak.

Minek hallatára Don Quijote csodálkozása mégegyszer akkorává lett s megrémülése is nevelkedett, mivel az ötlött eszébe, Sancho Panza bizonyosan meg van halva s lelke ide kárhoztatva gyötrődésre. Ezen képzelődéstől indíttatva így szóla:

– Kérlek és kényszerítlek mindenre a mire csak igaz keresztyén létemre kényszeríthetlek, mondd meg nekem ki vagy? És ha gyötrelemre vetett lélek vagy, mondd meg mit akarsz, hogy érted cselekedjem, mert nekem az lévén tisztem, hogy segítsem és gyámolítsam azokat a szükségben szenvedőket, a kik e világon élnek: kötelességem gyámolítani és segíteni a másvilági szenvedőket is, ha a magok erejéből nem tudnak magokon segíteni.

– Akkor tehát – viszonzák – nagyságodnak, a ki hozzám szól, az én uramnak Don Quijote de la Manchának kell lennie, a mint hogy hangjáról itélve senki más nem lehet.

– Igen, Don Quijote vagyok – viszonzá a lovag – kinek az a tisztem és kötelességem, hogy élőket és holtakat segítsek és gyámolítsak szenvedésökben. Épen ezen oknál fogva mondd meg énnekem ki vagy, a ki a legnagyobb bámulatra keltettél. Mert ha Sancho Panza vagy, az én fegyvernököm s meghaltál és nem ördögök vittek el, hanem az Isten irgalmából a tisztító tüzbe jutottál: van a mi anyaszentegyházunknak elegendő kegyelmi eszköze, gyötrelmeidből kiszabadítani, s én a magam részéről szolgáltatok neked annyi misét, a mennyi csak vagyonomból kitelik. Ennélfogva nyilatkozzál tehát végre valahára s mondd meg nékem ki vagy?

– Esküszöm tehát mindenre – viszonzák – esküszöm mindazok születésére, a kikére nagyságod csak akarja, señor Don Quijote de la Mancha, hogy én uraságod fegyverhordozója Sancho Panza vagyok, s hogy soha teljes világéletemben meg nem haláloztam; hanem igen is elrugtam a kormányzóságot olyan okok és dolgok mián, a miknek elmondására több idő szükséges; a mult éjjel beleestem ebbe a verembe, a hol most is kinlódom szamarammal együtt, a mely bizonyára nem hágy hazugságban, mert nagyobb igazság okáért csakugyan idelent van énvelem.

És valóban a szamár, mintha csak megértette volna Sancho szavait, e pillanatban olyan éktelen ordításra gyujtott, hogy az egész barlang szinte rengett bele.

– Ez Sancho Panza! – kiálta fel Don Quijote – ez a te hangod, én hű fegyvernököm, vagy is jobban mondva a te szürkédé, a kivel úgy egybe vagytok kapcsolva a legtisztább szeretet lánczai által, mintha ikertestvérek volnátok! Dicső tanú, melynek szaváról most ismertem rá igazán gazdájára. Várj reám itt, mindjárt visszamegyek a herczegi kastélyba, mely ide közel van s hozok magammal valakit, a ki majd kihúz a mélységből a hová bizonyosan bűneid büntetésére zuhantál.

– Csak menjen is nagyságod – könyörgé Sancho – s kérem az egy élő Istenre, térjen vissza mentül hamarább, mert alig tudom már elviselni ezt az elevenen való eltemetést s majd meghalok félelmemben.

Don Quijote magára hagyta s visszament a kastélyba, hol a herczegpárnak azonnal elbeszélte Sancho Panza esetét, a min azoknak nem fogyott csodájuk, bárha bizonyosnak gondolták, hogy a régi gazdasági épületek vermébe vagy pinczéjébe eshetett. De azt az egyet nem tudták elképzelni, hogyan hagyhatta oda a kormányzóságot anélkül, hogy eljöttéről őket előbb valaki tudósította volna.

Végre aztán, a mint mondani szokás: kötelet, kóczot, vittek oda mindent s egy egész sereg ember nagy ügygyel-bajjal még is csak kihúzta a szamarat meg Sancho Panzát ama setétségből a napvilágra.

Don Quijote egészen meghatottan ölelte meg a föld alól porosan, piszkosan elékerült kormányzót s ujra azt kérdezte tőle: hogyan s mikép jutott e rettenetes helyzetbe.

– Nagy sora van annak, uram – viszonzá Sancho, – a mit most hevenyében nem lehet itt egy két szóval elmondani. A herczeg úr ő kegyelmességéhez sietek, ott számot adok majd minden tettemről, vettemről, s akkor nagyságod is tudomást fog az egészről vehetni.

Ezzel aztán nagy csapat gyerektől, embertől környezve elindultak a kastély felé, a hol a herczeg és herczegné az egyik csarnokban várták Don Quijotet és Sancho Panzát. Ez utóbbi azonban nem akart addig a herczeg elé menni tisztelkedésre, a míg szamarát jól el nem helyezte az istállóban, mert a mint mondá, igen rosz éjszakát töltöttek abban a fogadóban, a melybe a mult éjjel nem annyira be mint leszállottak. Mikor azonban a szamár el volt már látva, akkor gazdája tüstént fölment a hódolásra, s midőn a főuraság elé érkezék, térdre borúlt és így szóla:

– Én, kegyelmes uraim, méltóságtok kivánatára s anélkül, hogy magamnak rá valami érdemem lett volna, elmentem méltóságtok Barataria nevű szigetét kormányozni. Üres zsebbel mentem oda, üres zsebbel tértem vissza is, se nem nyertem, se nem vesztettem. Jól kormányoztam e vagy sem, elegendő szemtanú látta, ám azok valljanak a mit akarnak. Kétes dolgokat felderítettem, pörökben ítéltem s majd éhen haltam, minthogy így akarta a tirteafuerai születésü doktor Pedro Recio, a szigetség s a kormányzóság udvari gyilkosa, – akarom mondani orvosa. Éjnek idején ellenség tört reánk s bennünket ugyancsak megszorított, de a mint a szigetbeliek mondják diadalmasan megszabadultak tőle, még pedig az én karomnak hősisége által; úgy adjon nekik az Isten üdvösséget, a hogy igaz a mit állítanak. Szóval, ezen idő alatt megismerkedtem minden teherrel, kötelességgel, a mi a kormányzósággal együtt jár, s úgy találtam az én vállam nem birja meg; nem az én erőmhez illő, nem az én eszemhez való. Azért tehát előbb semhogy a kormányzóság engem vetett volna le a hátáról, levetettem inkább a kormányzóságot én s tegnap reggel úgy hagytam el a szigetet, a hogy találtam; most is az minden utczája, minden háza és fedele, a mi akkor volt a mikor én beléptem. Kölcsön senkitől nem kértem, senkit én ki nem fosztottam; s ámbár feltett szándékom volt egy pár üdvös rendeletet kiadni, még sem adtam, mert attól féltem úgy se fogják megtartani; így aztán akár kiadjuk, akár ne adjuk ki, mindegy kutya. A mint már mondottam, a szigetet úgy hagytam oda, hogy senki más el nem kisért csak az egy szamaram; beleestem egy gödörbe, abban mind előbbre másztam, míg ma reggel napvilágnál rábukkantam a kijárásra, csakhogy ez még se ment valami könnyen, úgy hogy ha az ég irgalma oda nem hozza a gazdámat, Don Quijote urat, ott vesztem volna a világ végéig. Szamaram ordított, uram rám ismert, kötelet hoztak, minket kihuztak, s most itt állok kegyelmes herczeg uram és herczegné asszonyom előtt. Ime itt van kormányzójok Sancho Panza, a ki csupa tiz napig tartó kormányzósága alatt azt a belátást szerezte: nem ér az egy hajító fát se, nem csak valami szigetnek, de magának az egész világnak is kormányzója lenni. Ezen oknálfogva, csókolom méltóságtok kezét lábát, de a mint a gyerek-játékban mondják: „Hess el innen, én oda!“ ugrom egyet én is a kormányzóságból s megint visszatérek gazdámnak Don Quijote urnak szolgálatába, mert ha ugyan verejtékemmel eszem is kenyeremet, de legalább jóllakom s ha jóllaktam, nekem ugyan mindegy, sárgarépával laktam-e jól vagy császármadárral.

Sancho igy szakasztotta végét hosszú beszédének, melynek folyamában Don Quijote mindig attól félt, hogy ezrivel lesz majd benne a sületlenség; de a mint okosnál okosabb szavait hallotta, mindegyre nagyobb csodálkozással tekintett a jeles férfiura, a ki úgy beszélt, mintha gyermekkorától fogva mindig a bölcseséget tanulta volna.

A herczeg megölelte Sanchot s azt mondá: lelkéből sajnálja, hogy oly hamar megvállt a kormányzóságtól; azonban lesz rá gondja, hogy birtokán más valami állásra juttassa, a mi nem lesz olyan terhes s a mellett mégis jövedelmezőbb. A herczegné is megölelte s azonnal megparancsolta lássák el minden jóval, mert csakugyan nagyon meglátszott rajta a kormányzósága idejebéli koplalás.

XXXII. FEJEZET.

Ujra a kalandok ösvényén.

A mikor már Sancho Panza is megint ott volt oldala mellett, Don Quijotenak nem volt többé maradása a herczegi kastélyban. Azt képzelte: nagyon megérzi a világ azt a hiányt, ha ő még tovább is rabja lesz tétlenül ama véget nem érő mulatságoknak és élvezeteknek, melyekben őt a kóbor lovagot a herczegpár részesíté; sőt azt is hitte, még az ég is szigoruan számon kéri tőle valamikor hogyan engedhette át magát a tétlenségnek és magába zárkozásnak. Ennek folytán egyszer aztán csakugyan erőt vett magán s azon esdekléssel fordult a herczegpárhoz, engedjék meg neki, hogy immár eltávozzék, mert lelkiismerete ellen vét, ha tovább is itt időzik a kényelem párnáján, holott néki ott van igazi helye a kalandok ösvényén.

A herczegpár a legszívesebben tartóztatta, mert igen szerették az egy kóbor lovagság bolondságán kivül, minden más tekintetben nemes és kellemes társaságát; azonban hiába volt minden marasztás s így a távozásba bele kellett egyezni. Don Quijote forró köszönetet mondott a szíves fogadtatásért, hálát azon sok jóságért, melylyel elhalmozták, s másnap reggel teljes fegyverzetében, pánczélosan robbant ki a kastély udvarára, hová Sancho Panza is kivezette szamarát, még pedig a mint látszott, arczán olyan örömnek és vidámságnak kifejezésével, a milyen kormányzósága egész ideje alatt soha sem volt rajta látható.