Part 35

A titoknok pecsétet ütött a levélre s a futárt azonnal utnak indította. Azok pedig, a kik Sanchóval e tréfát üzték, e levél irásának ideje alatt összesugtak, s megbeszélték magok között hogyan vigyék keresztül azon furfangosságot, hogy Sanchot a kormányzóságtól megfoszszák. Ilyen ármányos dolgon törték a fejöket, míg Sancho meg e nap hátralevő részét azzal tölté, hogy rendeletet rendelet után tervezett, mind a képzelt sziget javának érdekében. Egyet kettőt ide igtatunk, a kormányzó bölcseségének jellemzésére. Rendelte, hogy az egész álladalomban senki élelmi szereket nagyban összevásárolni ne merészeljen; ellenben bort szabad behozni akárhonnan is, azon hozzáadással azonban, hogy világosan ki legyen rajt fejezve hová való, hogy árát hiressége, jósága és igazi értéke szerint lehessen megszabni; a ki pedig megvizezi a bort, vagy nevét elcseréli: lakoljon életével. Lejebb szállította minden lábbelinek, különösen a czipőnek árát, mert úgy vélte, hogy az kelletinél nagyobb. Megszabta a cselédbért, melyet az illetők eszeveszett módon felvertek. Súlyos büntetést szabott azokra, a kik az éjjeli órákban nagy lármával, kiáltozással csapongtak utczaszerte, s így háborították a békés polgárok édes nyugalmát, melynél pedig drágább ajándéka alig van az égnek. Felállított egy koldus-bírát, de nem a végre, hogy a szegényeket hajkászsza, hanem, hogy alaposan megvizsgálja ha igazán szegények-e; mert a szinlelt bénaság és tettetett nyomoruság örve alatt lesz az ép kar sokszor rablóvá, az egészséges iszákossá. Szóval olyan jó rendeleteket adott ki, hogy azok ott mind a mái napig fenmaradtak s ezen a czímen ismeretesek:

„A nagy kormányzó rendeletei.“

XXVIII. FEJEZET.

Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának.

Már az előbbi fejezetben említettük, hogy a kormányzó környezete, élükön a furfangos udvarmesterrel, azon törték fejöket hogyan lehetne a legalkalmasabban végét vetni Sancho pünkösti királyságának, a mely hosszasan – természetes, hogy úgy sem tarthatott. Jól kiosztották egymás között a szerepeket, melyekben megegyeztek, s a mint utóbb a tapasztalás bizonyítá, ép oly jól tudták el is játszani.

Sancho Panza, uralkodásának hetedik éjszakáján, igen kevés eledelnek magához vétele, de annál több zaklató pörös ügynek szerencsés elintézése után, nyugodtan pihent már ágyában s szeme pilláinak le-lecsukódása azt bizonyítá, hogy inkább az alvók, semmint az ébrenlévők seregéhez lehet sorozni, midőn ime első édes álmából nagy harangzúgás és éktelen kiáltozás riasztá fel, de akkora, mintha talán az egész sziget mindjárt elsülyedne.

Hirtelen felült az ágyban, fülelt és hallgatódzott, ha ki tudná-e venni valamiből, mi az oka e rémitő zajongásnak. De nemcsak hogy semmit ki nem tudhatott, hanem a mikor a lármához s a harangzúgáshoz még egy egész sereg trombita harsogása és dob pergése is járult: akkor még jobban megkeveredett és megzavarodott, s teljes mértékben elfogta a félelem. Kiugrott az ágyból, de minthogy a föld nyirkos volt, papucsot huzott hamarjában a lábára, magára kapkodta felöltőjét úgy, a hogy épen lehetett s kirohant a szoba ajtaján épen abban a pillanatban, midőn már vagy húsz ember szaladt feléje, más meg más oldalról, kezökben égő fáklyával s kivont karddal, nagy fennszóval kiáltozva:

– Fegyverre, fegyverre, kormányzó úr! Fegyverre! Tenger ellenség tört be a szigetre s oda vagyunk, ha nagyságod bölcsesége és bátorsága nem segít!

Ily eget verő lármával, kiáltozással, zajongással rohantak oda Sanchohoz, a ki egészen belerémült, belekábult a látottakba és hallottakba. Mikor odaérkeztek hozzá, az egyik igy szólt:

– Fegyverkezzék nagyságod azonnal, ha nem akarja, hogy itt veszszen s veszszen egyszersmind az egész sziget is!

– Mi az ördögért fegyverkezzem én? – kérdé Sancho – s mit tudok én a fegyverforgatáshoz és hadakozáshoz? Az ilyesmit a gazdámra, Don Quijote úrra kellene bízni, az azután egy-két szempillantás alatt majd elbánnék velök s mindent rendbe hozna. De én, szegény bünös, lelkemre mondom, még csak nem is konyítok az ilyes dulakodásokhoz.

– Jaj, kormányzó úr! – kiálta egy másik – mire való ez a késedelmezés? Fegyverkezzék nagyságod, hoztunk mi védelmi és támadó fegyvert eleget, s aztán ki a síkra, álljon csapata élére, legyen vezérünk, hiszen ez kormányzónk létére jogosan meg is illeti.

– Akkor hát, Isten neki, fegyverezzenek föl – viszonzá Sancho, s abban a pillanatban odateremtettek két nagy embernyi pajzsot, a mivel már előbb ellátták magukat, s felöltötték rá az egyiket előlről, a másikat hátúlról s a rajtok levő két lyukon kihúzták a két karját, s azután holmi kötelekkel olyan szorosan összekötözték, hogy a befalazás és a deszkák közé szorítás folytán olyan egyenesen állt, mint az orsó, de se térdeit meg nem tudta hajtani, sem egyetlen lépést tenni nem tudott. Kezébe egy dárdát nyomtak, melyre aztán rátámaszkodott, hogy állva maradhasson talpon. Mikor már ennyire mentek vele, azt mondák neki, hogy most már törjön előre, vezesse őket, s öntsön lelket mindnyájokba, mert ha ő lesz iránytűjök és fáklyájok, akkor szerencsésen bevégzik tusájokat.

– De hogyan menjek előre, én boldogtalan! – nyögé Sancho – a ki még csak a térdem kalácsát sem tudom meghajtani, minthogy ez a deszka nem engedi, a mi egészen hozzá tapad a testemhez. Ha csak azt meg nem teszitek, hogy ölbe vesztek, – s úgy vigyetek aztán s fektessetek keresztbe, vagy támaszszatok oda valami ajtóba, hadd védelmezzem azt vagy ezzel a dárdával vagy a tulajdon testemmel.

– Csak előre, kormányzó úr – sürgeté megint egy másik – talán nem is annyira ez a deszka, mint inkább a félelem akadályoztatja a menésben? Vessen véget neki s induljunk! Az idő múlik, s az ellenség szaporodik, a lárma nől, a veszedelem sürget!

Erre a serkentésre s ezekre a szemrehányásokra a szegény kormányzó meg is próbálta, hogy megmozduljon, de abban a pillanatban akkorát esett, hogy azt hitte, darabokra törött. Ugy feküdt ott, mint a teknős béka, a mely be van zárva, el van rejtőzve teknőjében; vagy mint a két teknő közé szorított oldalszalonna, vagy mint a felfordított csónak a fövényen. S az az ármányos népség még estében sem tudta megszánni, sőt ellenkezőleg, fáklyájokat eloltva, ujra éktelen lármát csaptak s szakadatlanul ismételték a fegyverre szólítást, kiáltozák a kormányzó nevét, hogy: rajta, rajta! előre, előre! miközben át meg át dobogtak fölötte s olyanokat ütöttek a deszkákra, hogy csak úgy döngött, s bár ha csak egy hajaszálát se akarták megsérteni, a kormányzó mégis úgy összezsugorodott a deszkák között, s úgy behúzta a nyakát, mintha csakugyan a valóságos ellenség nyargalódznék körülötte. A szűk helyre beszorulva, egyre izzadt, egyre verte a veríték s a mint csak kérni tudta, úgy kérte az istent, szabadítsa ki ebből a veszedelemből. A körülötte tombolók pedig más hangon kiáltozva, majd az ellenségeket, majd a jóbarátokat játszva, s a közben fegyvereiket csattogtatva, mindegyre kiabáltak:

– Ide, bajtársak, itt szorít legjobban az ellenség; álljátok el azt a kaput, zárjátok be azt az ajtót, el azokkal a lajtorjákkal, ide a gránátokkal, ide a szurkot, a gyantát üstökben, ide a forró olajat! El kell sánczolni az útakat gyapjuszsákokkal! Nem kell félni semmitől! Kormányzónk elől jár, úgy harczol mint az oroszlán! Csak utána, csak nyomában! Rajta, rajta!

Az összelapított Sancho pedig mindezt hallgatta, mind ezt, az egész gyilkos szerszámok felsorolását, – s a két deszka közé lapulva azt, hogy ő úgy harczol mint az oroszlán! No hiszen, ha az oroszlánok így harczolnak!

– Oh bár az isten irgalma, kegyelme elsülyesztené ezt a szigetet – mondá magában rettenetes félelmei között – akkor legalább én is halva látnám magamat, vagy megmenekülnék ebből a szörnyüséges szorultságból.

Az ég meghallgatta esengését, s a mikor legkevésbé várta volna, akkor hangozék fel e kiáltás:

– Győzelem, győzelem! Dicsőség a kormányzónak, a ki diadalra segített! Hol van a mi kormányzónk? Még most iz űzi, vágja az ellenséget? Hol a fáklyák? Világosságot! Ni hogy fut az ellenség! Mily diadal, mily győzelem!

A meggyujtott fáklyák ujra megjelentek, s a cselvetők majdnem magok is zavarba jöttek, nem találták a kormányzót. Rémültében úgy behúzódott a deszkák közé, hogy a feje búbja is alig látszott ki belőlök.

– Hol a kormányzó, hol a mi dicső vezérünk? – rivalgott megint húsz torok, de legalább is két száz torok erejével.

– Emeljetek fel! – nyöszörgé Sancho siralmas hangon itt van a ti diadalmas vezértek, a ki miatt az isten akáhová tegyen minden ellenséget!

Talpra segítették s a mikor már egyenesen állt, így szóla:

– Azt az ellenséget, a kit én meggyőztem, akár mindjárt ide szögezzék a homlokomra! Jaj, dehogy vágtam, jaj dehogy űztem, jaj dehogy futottam utána: itt voltam az egész viaskodás alatt, e közé a két szál deszka közé lapúlva, mint a préselt sajt. Nem kell nekem ellenségtől elvett zsákmány, hanem ha van itt valami jóakaró emberem: arra kérem, a Krisztus szerelmére, adjon egy korty bort innom, mert majd elepedek, s törölje le rólam az izzadtságot, mert facsaró víz vagyok.

Megtörölgették, hoztak neki bort, leoldották róla a pajzsokat, betántorgott a szobába, felült az ágyára s elalélt a kiállott félelemtől, ijedtségtől és gyötrelemtől.

A kik vele ezt a tréfát űzték, már azok is majd megbánták tettöket, mert attól tartottak, hogy akaratuk ellenére is kárt tettek benne; de mihelyt Sancho magához tért, ez megint lecsillapítá az elájulása okozta aggodalmaikat.

Megkérdezte hány óra? Azt felelték rá: hajnalodik.

Mélyen hallgatott.

Egyetlen szót se szólva, rendes öltözködéshez fogott, de olyan síri csendben, hogy mind csodálva nézték s csak várták mire való az a nagy sietség, a melylyel öltözik. Végre készen lett s azzal nagy lassan, mert annyira törődöttnek érzé magát, hogy sebesen nem emelgethette lábát, oda lépkedett az istállóhoz.

A többi jelenlévők vele mentek mind.

A mint az istállóba ért, s oda szamarához, megölelte, baráti csókot ejte homlokára s nem könytelen szemekkel így szóla hozzá:

– Gyere pajtás, te hű társam, jó barátom, a ki hordozni segítéd minden ajomat-bajomat, a mig én beértem a te társaságoddal s egyébre se volt gondom mint, hogy a te szerszámodat toldozgassam-foldozgassam s a te testecskédnek viseljem gondját, addig folytak igazán boldogan az én óráim, napjaim és esztendeim. De a mióta téged elhagytalak s felkapaszkodtam a dícsvágy és büszkeség tornyára: azóta ezer nyomoruság, ezer szomoruság s négy ezer aggodalom lopódzott a szívembe.

S a mig e szavakat mondá, az alatt a maga két kezével föl is nyergelte a szamarat s még mindekkorig senki csak egyetlen szót se intézett hozzája.

Mikor aztán a szamár föl volt már nyergelve, nagy kinnal és nagy nehezen felkapaszkodott reá, s szavait most az udvarmesterhez, a titkárhoz, az asztalnokhoz, Pedro Recio orvoshoz s mind a többi körülállókhoz intézve, így szóla:

– Nyissanak utat, édes jó uraim, bocsássanak vissza régi szabadságomhoz; engedjék meg hadd keressem fel ujra előbbi életemet, s hadd támadjak fel e mostani halálomból. Nem születtem én kormányzóságra, se szigetek se városok védelmezésére a támadó ellenség ellen. Jobban értek én a szántáshoz, vetéshez szőllőmetszéshez, venyige kötözéshez mint a törvényhozáshoz s tartományok és országok megvédésihez. Szent Péternek Romában a helye; azt akarom ezzel mondani ott van jó dolga minden embernek, ha annak él, a mire termett. Jobban illik az én kezembe a kaszanyél, mint a kormánypálcza. Jobb nekem az eczetes olajos fokhagyma levesből jól laknom, mint egy mindig leskelődő doktor rabja lennem, a ki éhen akar veszteni. Szívesebben leheveredem én nyáron valami tölgyfa árnyékába s örömestebb takaródzom télen birkabőr subába ha e mellett szabad vagyok, semmint paplanos ágyba feküdjem s nyest prémbe öltözzem, ha e mellett meg kormányzónak kell lennem. Az Isten áldja meg uraságtokat s mondják meg kegyelmes uramnak a herczegnek, hogy én itt ugyan se a réven se a vámon nem nyertem, lapos zsebbel jöttem, lapos zsebbel távozom, tehát épenséggel nem úgy a hogy más szigetek kormányzói szoktak. Most pedig adjanak helyet, bocsássanak, hadd megyek megkenetni magamat, mert úgy érzem rapittyává törött minden oldalbordám, hála azoknak az ellenségeknek a kik a múlt éjszaka rajtam toporogtak.

– Ne úgy legyen, kormányzó úr – mondá doktor Reciso – majd adok én nagyságodnak valami hasznos italt esésről, törődésről, a mi egyszeriben helyre állítja régi épségét, egészségét; a mi pedig az evést illeti, fogadom nagyságodnak, hogy ezentúl engedékenyebb leszek s hagyom bőségesen részesülni mindenből, a miből csak szíve, szája szeme kivánja.

– Késő már ünnep után kántálni – mondá Sancho – akkora kivánságom van a maradásra mint arra, hogy törökké legyek. Elég ebből az egy sütésből egy kalács. Isten a tanuságom, úgy maradjak ebben, vagy úgy tegyenek be más kormányzóságba, a mint az égbe lehet repülni szárny nélkül. Én Sancho-faj vagyok, a kik mind kemény nyakúak, s ha csak azt mondják egyszer, hogy: fehér, hát fehérnek is kell lenni, még ha olyan fekete volna is mint az éjszaka. Maradjon itt, ebben az istálóban az a hangyaszárny a mi engem a levegőbe emelt, hogy a föcske meg egyébb madár elkapkodjon. Gyerünk megint gyalog, lassan lépve a földön s ha a lábunkon nem lesz is valami hegyes orrú kordován csizma, lesz azért még is valami madzag-bocskor. Kiki a maga párjával, s addig nyújtozzék az ember a meddig a lepedő ér; most pedig hadd menjek, mert az idő mulik.

Mire az udvarmester így válaszolt:

– Kénytelenek vagyunk elbocsátani, kormányzó úr, ha minden áron távozni akar, bárha nagyon sajnáljuk, hogy el kell vesztenünk nagyságodat, a ki fényes értelmében s keresztyén magaviseletével egészen megnyert bennünket. Azonban tudva lévő, hogy minden kormányzónak kötelessége, mielőtt helyéről eltávoznék, számot adni az ő kormányzóságáról. Adjon tehát számot nagyságod is azon hét napról, a mit e szigeten töltött s azután Isten vezérelje szerencsésen.

– Senki azt tőlem nem követelheti – viszonzá Sancho – ha csak nem herczeg uram ő kegyelmessége határozott rendeletére. Én pedig most épen ő hozzá törekszem s majd beszámolok neki a mint Isten tudnom adta. Egyébiránt minthogy olyan üres zsebbel megyek is, a milyennel jöttem, ezenkivül semmi egyéb tanubizonyságra sincs szükségem annak igazolására, hogy csakugyan úgy kormányoztam mint az angyalok.

– Istenemre mondom, a nagy Sanchonak igaza van! – jegyzé meg Recio orvos – s nekem az a véleményem, hagyjuk távozni, mert a herczeg úr ő méltósága kimondhatatlanúl meg fog örülni neki ha ujra megláthatja.

Mindnyájan osztoztak e nézetben s nem akadályoztatták többé távozását, sőt még azt is felajánlották, hogy elkisérik s ellátják mindennel, a mi úri személyének s utazása kényelmére szükséges.

Sancho azt felelte, nem kér ő semmi egyebet, legfölebb egy-két marék abrakot a szürkéjének, a maga számára pedig egy fel czipót meg egy jó darab sajtot, mert a milyen kurta az egész út, ennél se több, se jobb ellátásra nem lesz semmi szüksége. Mindnyájan megölelték, ő is megölelte könnyes szemmel valamennyit s azután magokra hagyta őket, a kiknek nem fogyott csodájok, úgy szavain valamint ez ép oly szilárd mint bölcs maga elhatározásán.

XIX. FEJEZET.

Sanchoval is kalandok kezdődnek.

Furcsa sziget lehetett az a Barataria szigete, a melyre Sancho oda is úgy jutott oda, hogy semmi vizen, semmi hidon sem kellett átmennie, távozni pedig hasonló módon lehetett belőle.

A hivatalától megvált kormányzónak azonban most az egyszer kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ő vizet, folyót, hidat keressen, a mik nélkül a sziget sziget nem lehet: örült, hogy a mult éjjeli veszedelemből elhordhatta az irháját, gyomrát pedig, az ő hű gonddal ápolt gyomrocskáját, megszabadíthatta Pedro Recio doktor körmei közül.

Néha néha kissé bizony még is sajnálta, hogy azt a tisztes állomást el kellett hagynia, mert hiába! bármennyi fáradsággal, zaklatással s kellemetlenséggel járt légyen is a kormányzóság, még is csak kormányzóság volt az, s a mint ő fejezte ki magát: ott az emberek úgy tánczoltak, a mint ő hegedült. No de – a mint példabeszédei gazdag tárházában erre is talált akárhány vigasztaló mondást: „Késő bánat, ebgondolat.“ „Busuljon a ló elég nagy a feje.“ „Gombház, ha leszakad, lesz más!“ „Minden ember holtig él a világon!“

Igy azután, e szokott gyógyszereinél keresve orvosságot, szíve csakhamar megkönnyebbült, oldalba nyomta kedves szürkéjét a melynek hátán már különben is rég nem ült, s midőn a hű állat vigan koczogott a fris hajnali levegőben, Sancho Panza is egészen felvidult nemsokára, mintha semmi nevezetesebb veszteséget sem szenvedett volna, vagy semmi jelentékenyebb félelmet sem kellett volna mostanában kiállania.

Annyit tudott hogy szigetétől a herczeg kastélya mindössze sincs tovább néhány óra járásnyinál, s így folytonos ügetés mellett délre bizonyosan oda ér, hogy a herczeg úr előtt hét napi safárkodásáról beszámoljon. Tulságosan tehát sem aggódni, de még sietni sem kellett.

Azonban – ember tervez Isten végez; vagy a mint a közmondás más szavakkal kifejezi: Szegény ember szándékát boldog Isten bírja.

S csakugyan vidám nyargalása közben Sancho Panza meg sem álmodta, hol fog estére kelve az az utazás végződni, melyet ő hajnali barátságos órákban ilyen gondtalan szívvel megkezdett.

Az első baja, mely visszautaztában érte, az volt, hogy az útra egészen tökéletesen nem emlékezvén, az út egyik elágazásánál arra tért, mely szinte a herczegi kastélyhoz vezetett ugyan, csakhogy a terjedelmes birtok egy nagy részét megkerülve, több órával hosszabbá tette az utazást. A mint már most ezen jó távolra előrehaladott, azon vette magát észre, hogy embercsoport jő szembe vele, a kik valami különös hosszú dárdákat tartának kezökben, bárha gyalog jöttek.

Sancho megszeppent.

– Mi az ördög?! – mondá magában – ezek talán valami gyalog-lovagok? Milyen furcsa dárda van a kezökben. No hátam, készülj, itt kaland van keletkezőben.

Csakugyan az is volt, de egészen más természetü, mint a milyentől Sancho tartott. Az uton jövők épenséggel nem voltak fegyveresek, annál kevésbbé lovagok, – mert hiszen, hogy a manóba is lehetne gyalog-lovag! – hanem igen is zarándokok, a kik hosszú zarándok-botjokat tartották kezökben, a mit Sancho rémeket látó szeme dárdáknak képzelt.

A mint egymás közelébe jutottak, a zarándokok sorba álltak s egyszerre rákezdék az éneket olyan nyelven, a milyet Sancho eddigelé soha életében nem hallott. Az ilyen zarándokok énekszóval szoktak az utasoktól alamizsnát kéregetni; Sancho – közelebb jutva – mindjárt sejté, hogy azt kérnek tőle. Pénz dolgában igen soványul állt a kikopott kormányzó erszénye; hanem a mije volt, kormányzósága egyedüli jutalmát, eredményét, a fél czipót és a darab sajtot szíves készséggel kivette tarisznyájából s azt is oda adta volna a kéregetőknek, a mily jó szíve volt. Azok ugyan ezt is elfogadták, de azért csak nem tágítottak kérelmökkel, s mindegyre azt lármázták, most már inkább kiáltozva semmint énekszoval:

– Geld! Geld!

Sancho szörnyüségesen meg volt akadva nyelvtudományával.

– Nem értem, atyámfiai, becsületemre mondom, nem értem! – szabódék minden erejéből – ilyen beszédet, soha világéletemben nem hallottam.

Erre, a zarándokok egyike kivont a kebeléből egy pénzes zacskót, odamutatta Sanchonak, a miből ez azonnal megértette, hogy pénz kell nekik. Ő erre viszont odanyomta hüvelyk ujját a gégéjéhez, kezét még kinyította s üres tenyerét billegette, a mivel érthetőleg tudtokra adta a kegyes zarándokoknak, hogy neki ugyan nincs egy árva krajczárja se. Azzal oldalba ütötte szamarát s keresztül akart törtetni rajtok. Még azonban el sem indult, mikor az egyik zarándok, a ki már jó ideje nagyon, de nagyon nézte Sanchot szemre fejre: most beléje kapaszkodott, derékon átölelte s nagyon is fennhangon és ugyancsak tiszta spanyol nyelven így szóla:

– Teremtő szent atyám, kit látok! De hát valóságos igaz-e, hogy régi kedves barátomat, jó szomszédomat, Sancho Panzát ölelem? Már pedig bizonyos, hogy azt ölelem, mert akármilyen uras legyen is a ruhája, de arcza és szamara mind a régi Sanchora mutatnak.

A volt kormányzónak szeme szája elállt bámultában, mikor azt hallá, hogy ezek az idegen emberek nevén szólítják s az egyik olyan bizalmasan át is öleli. Ő is komolyan szemügyre vette tehát a spanyolul megszólamlott zarándokot, de bármíly merőn nézte, vizsgálta, fürkészte is: semmikép se tudott ráismerni. A zarándok látva e meglepetést, sejtve Sancho találgató kételkedését így szóla:

– Hogyan? Sancho Panza, kedves földim, de hát nem ismersz rám, egykori szomszédodra; én vagyok az a mór kereskedő, a Ricote, a ki boltos voltam a falutokban.

Erre Sancho még figyelmesebben méregette s kezdett rá emlékezni; végre aztán csakugyan tetőtől talpig annak ismerte, a mire le se szállva szamáráról, átnyalábolta nyakon e szavakkal:

– De hát ki az ördög is tudott volna rád ismerni, Ricote, ebben a farsangi bolondra való öltözetben? Ki a csoda francziázott fel így, s hogyan mersz te visszajönni Spanyolországba, a hol ha megcsipnek, keservesen megadod az árát vakmerőségednek!

Sancho ezt igazán mondta, mert épen ez idő tájban történt az a szomorú esemény Spanyolországban, hogy a király parancsolatára ez országból minden mahomedán vallású mór ember örökre számüzetett, s ki lett mondva, hogy a kit a visszatérésen rajt kapnak, halál fia. Szigorú rendelet volt az, s Ricote ime mégis áthágta s visszatért szülőföldére.

– Ha csak te el nem árulsz, Sancho – viszonzá a zarándok – biztos vagyok a felől, nincs az az ember, a ki ebben a ruhában rám ismerjen. De jerünk félre innen az utból s vonuljunk abba az idelátszó nyárfás pagonyba, a hol czimboráim pihenőt akarnak tartani s falatozni. Tarts te is velünk, s légy nyugodt, hogy czimboráim szivesen fognak látni, mert igen barátságos emberek. Ott aztán majd nyílik rá alkalom, hogy elbeszéljem mi minden történt velem azóta, a mióta falunkból a király parancsolatára eltávoztam, a ki olyan szigoruan fenyegette – a mint te is hallottad – mindazokat, a kik az én szerencsétlen nemzetemhez tartoztak.

A hol barátságos beszélgetésre, s talán még jóízű falatozásra is lehetett kilátás, Sancho Panza ott szivesen elidőzött; a miért most sem vetette meg a nyájas meghívást, sőt ellenkezőleg köszönettel fogadta, mi felől aztán Ricote is szót váltott a magok nyelvén külföldi társaival s azzal odavonultak a jegenyésbe, mely jó távolast esett az országuttól. A zarándokok itt félrelökték hosszú botjaikat, csuhájokat, kámzsájokat meg levetették s csak ujjasban maradtak s valamennyi jó kinézésü, fiatal ember volt, az egy Ricote kivételével, a ki már meglehetősen éltesnek látszott. Mindnyájának volt tarisznyája, még pedig, a mint ki lehetett venni, ugyancsak megtömve degeszre, ha egyébbel nem is, legalább olyan italfélét tartalmazó kulacscsal, a mi Sancho gégéjét már egy mérföldnyi távolságról is csiklandozta. Letelepűltek a földre s a zöld gyepet használva abroszúl, ráraktak kenyeret, sót, késeket, diót, sajtot, de még sonkát s más egyéb húsnéműt is, úgy hogy a mint látszott, a szegény kéregető zarándokok asztala százszorta is dúsabb volt mint a gazdag kormányzóé.

Ricote, falatozás közben elmondta tehát Sanchonak, hogy a mint a király kiadta azon parancsolatot, hogy egy esztendő mulva minden mór takarodjék ki Spanyolországból: ő a maga kincseit elásta, hogy útközben valaki el ne rabolja tőle. Azután kiment külső országokba körül nézni hol fogadnák legszívesebben, s hol találhatna családjával együtt legbiztosabb menedéket. Volt Francziaországban, volt Németországban is s itt talált számukra alkalmas helyet. Családjának hírt adott hogyan s mikép jőjjenek utána, maga pedig most még egyszer visszajött, hogy elásott kincseit magával vigye. Legalkalmasabb módnak tartotta, hogy keresztyén zarándokok csoportjához szegődjék, a milyenek Németországból évenkint nagy számmal vándorolnak a spanyol szent helyekre s rendesen koldulásból, kéregetésből tartják fen magokat, de hála a spanyolok jószívűségének, sokkal jobban élnek, mint az ember első tekintetre gondolhatná.