Part 32

– Gondolja meg csak jobban, Sancho barátom, mit mond. Én úgy sejtem, kegyelmed nem a földet látta, hanem csak a rajta járó kelő embereket. S világos, ha a föld egy mustármagnyinak látszott, az emberek meg mogyorónagyságúaknak: akkor egyetlen egy embernek is egészen el kellett volna a földet fednie.

– Az igaz – viszonzá Sancho – de azért egy kis csücskén kiviggyant, s akkor megláttam egészen.

– De Sancho barátom – faggatózzék a herczegné, a ki Sanchot a hazugságért sarokba akarta szorítani – hiszen egy kis csücskénél fogva nem lehet a szemlélt tárgyat egészen meglátni.

– Nem értek én az ilyen szem-életekhez, kegyelmes asszonyom – viszonzá Sancho – csak azt tudom, jó lenne, ha kegyelmességed meggondolná, hogy mink varázslás utján repültünk a levegőben, s így varázslás útján megláthattam én az egész földet meg a rajta járókat is. S ha méltóságod ezt el nem hiszi, akkor azt sem fogja elhinni, hogy a mint a szemem pilláját kissé kiszabadítottam, láttam, hogy oly közel vagyok az éghez, hogy alig van már közöttünk másfél arasz köz. Arra pedig akár hitet tegyek, kegyelmes asszonyom, hogy az ég csakugyan roppantott nagyságú. Egyszer csak ott mentünk el a fiastyúk mellett; s jaj, teremtő szent atyám! no nem hiába, hogy gyerekkoromban odahaza magam is libapásztor voltam: annyira szeretem az ilyen apró jószágot, hogy most úgy megkivántam, csak kissé is megsimogatnom őket, hogy talán a szívem is megszakadt volna, ha meg nem tehetem. Kapom hát magamat s mit teszek? Nem szólok én egy kukkot se senkinek, még a gazdámnak se, hanem nagycsöndesen csak úgy loppal lecsúszom a Fafülesről, odamegyek a fiastyukhoz, össze meg össze tapogatom őket, olyan az mind anyastul, fiastul, mint a viola-virágszál! Kimulattam velök magamat vagy háromfertályig, a mely idő alatt a Clavileño egy lépést se tett előbbre, de még csak meg se mocczant.

– S a mig a jó Sancho a fiastyúkkal mulatozott – kérdé a herczegné – mivel töltötte addig señor Don Quijote az időt?

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Minthogy mind e dolgok és mindezen események oly nagyon eltérnek a természet szokott rendjétől: nincs azon mit csodálkozni, a mit Sancho elmondott. A mi engem illet, magamról azt a bizonyságot tehetem, hogy én sem alulról, sem fölülről ki nem kukucskáltam s nem láttam se eget se földet se vizet se szárazat. Azt, az igaz, éreztem, hogy a levegőrétegen áthaladtam, sőt azt is, hogy a tűzréteget megérintettem. Hogy azonban még ezen is túl mentünk volna, azt nem hihetem, mert a tűzréteg az utolsó lévén a holdas ég és az utolsó levegőréteg között, mi az égben, melyen a Sancho említette fiastyúk van, csak elégésünk árán juthattunk volna el! mivel pedig nem sültünk meg, ebből az következik, hogy Sancho elbeszélése vagy hazugság vagy álom.

– Bizony nem hazugság s bizony nem álom az – jegyzé meg Sancho – s a ki nem hiszi, ám kérdezze meg, milyenek azok a csillagcsirkék, s majd elválik, igazat mondtam-e vagy se?

– Milyenek hát, Sancho? – kérdé a herczegné.

– A ketteje zöld – viszonzá Sancho – a másik ketteje vörös, kettő kék, egyik meg iromba.

– Az utolsónak kivételével egészen különös csirkék – jegyzé meg a herczeg. – Ilyen színű állatok, legalább baromfiban, a mi földi tájékunkon csakugyan nincsenek.

– De hiszen az világos is – mondá Sancho – hogy a mennyei baromfiak meg a földiek közt csak kell valami különbségnek lenni.

Elég volt kóstulóúl ennyi is a Sancho légi utazásáról szóló tudósításból, mert attól tartottak, ha még tovább is kérdezősködnek tőle, csakugyan meghordozza őket az ég egész ürében s hegyiről tövire elmondja mit s mit nem láta odafen, – persze a nélkül, hogy a kertből csak egy tapodtatnyira is távozott volna.

Igy végződött tehát a Dueña Dolorida kalandja, a mely a herczegpárnak nem csak ekkor, hanem egész éltök fogytáig mindig alkalmat szolgáltatott a nevetésre, Sanchonak pedig kimeríthetetlen tárgyat a beszédre, ha száz meg száz esztendeig élt volna is.

Don Quijote azonban azt sugta Sancho fülébe:

– Csak annyit mondok, Sancho, ha te azt akarod, hogy elhigyék, a mit az égben te láttál, én is azt kivánom, hogy viszont te is elhidd, a mit a Montesinos barlangban én láttam.

XXIII. FEJEZET.

Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho Panzát.

A Doloridával történt kaland oly szerencsésen s oly mulatságosan sükerűlt, hogy a herczegpár a tréfa továbbfolytatására határozta el magát, látva mily hiszékeny emberekkel van dolgok, a kik készpénz gyanánt fogadnak el mindent, a mi velök történik. Kiadták tehát a rendeletet a cselédségnek s alattvalóiknak, hogyan viseljék magokat Sancho irányában az igért szigetet illetőleg; s másnap, mely a Fafülesen történt repülés után esett, a herczeg azt mondá Sanchonak: készüljön és szedje magát rendbe a kormányzóság átvételére, mert szigete lakosai úgy várják már, mint a májusi esőt.

Sancho mélyen meghajtotta magát s így szóla:

– Mióta odafen jártam az égben s annak magasságából néztem szét a földön s oly kicsinynek láttam: azóta jóformán megcsökkent előbbi kivánkozásom, melylyel oly nagyon óhajtoztam a kormányzóságra. Mert mi nagy dicsőség van abban, hogy az ember egy mustármag fölött uralkodjék s kormányozzon, igazgasson féltuczat embert, a kik akkorák, mint egy-egy mogyoró, mert nekem legalább úgy látszott, mindössze sincs több az egész földön. S ha nagyméltóságod olyan kegyes lenne s nekem csak egy darabkát adna is az égből: akár csak egy fél mérföldnyit: nagyobb örömmel fogadnám a világ legeslegnagyobb szigeténél.

– Jaj, kedves barátom, – viszonzá a herczeg – én, az égből csak egy arasznyit sem adhatok senkinek se; ilyen kegyelmet és jóságot egyedül csak Isten az a ki gyakorolhat. A mit én adhatok, azt meg is adom, ez pedig derekas egy sziget, takarosan kikerekített, s oly rendkivül gazdag és termékeny, hogy ha benne kegyelmed jól forgolódik, a földi kincsekkel még a mennyeieket is megszerezheti.

– Akkor hát rendin van minden – mondá Sancho – csak ide azzal a szigettel s tudom Isten leszek olyan kormányzó, hogy égbe kelek, ha minden gazember megpukkad is bele. De azt is el merem mondani, nem kapzsiságból hagyom ám el gunyhómat s nem az az oka, hogy talán minden áron magasabbra kivánnék emelkedni, hanem csupán azt szeretném megtudni, hogyan ízlik az ilyen kormányzóság.

– Ha egyszer megízlelte kegyelmed – jegyzé meg a herczeg – tudom még az ujját is megnyalja utána, mert nincs annál édesebb valami, mint ha az ember parancsolhat és mások engedelmeskednek. Semmi kétség, ha kegyelmed gazdája majd császárrá lesz s pedig, a hogy dolgai állanak, bizonyosan azzá lesz, tudom nem egyhamar szállíttatja le magát a nyeregből s szíve mélyéből fogja sajnálni, hogy olyan sokáig késett azzá lenni.

– Már hiszen, a mi a parancsolást illeti – viszonzá Sancho – azt tudom, hogy az bizony kellemes, akár csak egy juhnyájnak parancsolhasson az ember.

– Eltalálta, atyámfia – mondá a herczeg – reménylem is, hogy olyan kormányzó válik kegyelmedből, a milyent csak várni lehet értelmességétől. Most pedig értésire adom, hogy már a holnapi napon át fogja venni a sziget kormányzóságát s még ma este ellátják kegyelmedet az állásához illendő ruházattal s minden szükséges utravalóval.

– Öltöztessenek akármibe – viszonzá Sancho – csak kidug a szög a zsákból, hogy én vagyok a Sancho Panza.

– No igen – jegyzé meg a herczeg – mindazáltal a ruhának hozzá kell illeni az álláshoz vagy méltósághoz, melyet az ember betölt. Furcsa lenne úgy-e, ha a pap katonaruhában járna, vagy megfordítva. Kegyelmed, Sancho, félig tudóshoz, félig katonaviselt emberhez illő ruhában fog járni, mert azon a szigeten, a melyet adok, ép oly szükséges a fegyverviselés, mint a tudomány.

– A mi a tudományt illeti – felelt Sancho – ebből ugyan édes kevéssel dicsekedhetem; fegyvert azonban viselek én mindenfélét csak ide vele.

– Nem is marad el – jegyzé meg a herczeg – s a mily jó emlékező tehetsége van Sanchonak, tudom el nem felejt semmit, s kormányzása olyan rendesen megy majd, mint a karikacsapás.

E közben Don Quijote is odaérkezett s értesűlvén a herczeg és Sancho Panza között folytatott párbeszéd tartalmáról, s hogy Sanchonak mily rögtönösen át kell vennie a kormányzóságot: a herczeg engedelmével karon fogta s elvitte magával szobájába azon szándékkal, hogy jó tanácsokkal látja majd el, hogyan viselje magát hivatalában. Mikor aztán Don Quijote szobájába léptek, a lovag bezárta magok mögött az ajtót s majdnem erőszakkal ülteté le maga mellé a fegyvernököt s nyugalmas hangon így szóla hozzá:

– Nem győzök elég hálát adni az égnek, Sancho barátom, hogy előbb semhogy a szerencse nékem valami különösen kedvezett volna, téged olyan tárt karokkal fogadott és ölelt magához. Te, a ki hozzám képest valóságos tökfilkó vagy, se teszed, se veszed, alig hogy a kóbor lovagság rád lehellt: egy lépés fáradság nélkül, olyan szigetkormányzóságba cseppensz bele, mint a pinty. Mindezt pedig egyedűl azért mondom, oh Sancho, hogy szerencsédet ne tulajdonítsd ám saját érdemednek, hanem az égnek adj érte hálát, a ki a dolgokat ily kegyesen intézi, s azután adj hálát azon méltóságnak, melylyel a kóbor lovagság rendje ékeskedik. Ha tehát szived hajlandó hitelt adni annak, a mit mondottam, akkor édes fiam, hallgasd meg figyelmesen a te jó barátod szavát, a ki néked jó tanácsokat akar osztogatni s iránytűd és vezércsillagod kíván lenni, hogy biztos révbe vigyen és vezessen azon háborgó tengerről, melyre szállni készülsz; mert a hivataloskodás és a magas méltóságok nem egyebek, mint a nyughatatlanságok mélységes tengere.

Sancho tudta, hogy most jó hosszú beszédet kell végig hallgatnia; a miért is neki fohászkodott nagy keservesen s hallgatá a mi következik:

– Legeslegelőször is, fiam, isten-félőnek kell lenned, mert az Istennek félelme minden bölcseségnek kezdete, s ha bölcs vagy, nem követhetsz el hibát semmiben. Másodszor pedig tartsd szünet nélkül szemed előtt, hogy ki vagy s legyen rá gondod, hogy megismerd magadat, a minél nehezebb ismeret nem képzelhető. Ha magadat ismered, ebből az fog származni, hogy nem puffadsz fel úgy a hogy a béka tett, mikor akkorává akart lenni mint az ökör; ha ezt a tanácsomat megfogadod, bolondságod pávafarka mellett mindig eszedbe juttatja lábaid rútságát az, ha arra gondolsz, hogy odahaza egykor disznópásztor voltál.

– Az igaz, hogy az voltam – veté közbe Sancho – de csak gyermekkoromban; mikor aztán suttyóvá cseperedtem, akkor libát őriztem s nem malaczot. Ennek azonban azt tartom, semmi köze a dologhoz, mert nem minden kormányzó származik ám királyi családból.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s épen ezen oknál fogva szíves nyájassággal kell hivataluk méltóságát párosítaniok azoknak, a kik nem származnak nemes családból s e mellett bölcseség vezérelje tetteiket, hogy menttek maradhassanak a rágalom nyelvétől, a mely különben semmiféle állást nem kimél. Azonban légy büszke alacsony származásodra, Sancho, s ne tagadd el, hogy paraszt szüléktől származtál; mert ha látják, hogy ezt nem szégyenled, senki sem fog érte megszégyeníteni. Becsüld többre az alázatos erényességet mint a kevély bűnösséget; soha se bízd magadat önkényed vezetésére, a mely hibába azok szoktak esni, a kik tudatlan létökre nagyon okosaknak képzelik magokat. A szegények könyjei gerjeszszenek igen is nagyobb részvétre, de ne hozzájok hajlóbb igazságtételre, mint a gazdagok bizonyító, igaz okai. Arra törekedjél, hogy mindig az igazságot mondd ki, úgy a gazdagok ajándékaival s igéreteivel, valamint a szegények zokogásával s alkalmatlankodásával szemben is. Ha a méltányosság helyén van, vagy helyén lehet: ne sujtsd a bűnöst a törvény egész szigorával, mert a szigorú birónak sincs jobb hire mint a részvevőnek. Ha az igazság pálczáját meggörbíted, ne az ajándék súlyjától történjék, hanem a részvevő könyörületesség miatt. Ha esetleg valamely ellenséged panaszát kell elintézned, távoztassad el magadtól a téged ért sérelmekre való visszaemlékezést s figyelmedet egyedül a kérdésben forgó igazságra fordítsd. A kit tényleg meg kell büntetned, ne hordd le azon fölül még szóval is; elég az ilyen szerencsétlennek a büntetés sulya, a pirongató szavak ráadása nélkül. A ki vádlott gyanánt kerűl itélő széked elé, tekintsd olyan szerencsétlen embernek, a ki természetes gyarlóságunknak lett áldozatává, s a mennyire tőled telhetik, az ellenfél megsértése nélkül, légy hozzá irgalmas és kegyelmes, mert bárha Istennek minden tulajdonsága egyenlő, a mi szemünkben az ő irgalmassága még is ragyogóbbnak, tündökletesebbnek látszik mint igazsága.

– Ha ezeket a rendeleteket és e szabályokat megtartod, Sancho, hosszu idejü lészsz e földön, hired örökké fennmarad, óhajtásaid beteljesűlnek és boldogságod kimondhatatlan lészen. Gyermekeid és unokáid mind tisztességes állást foglalnak el majd az emberi társaságban, te magad békességben és jó barátságban élsz mindenekkel s ha életednek véghatárát elérted: tisztes, élemedett öreg korban látsz halált s harmadízen lévő unokáid szelid és gyengéd keze fogja majd bé szemeidet.

Ki ne tartotta volna Don Quijotét egészen ép eszű s még jobb indulatu embernek azon szavai hallása után, melyeket Sancho Panzához intézett? Nem mondott-e azokban mind megannyi arany-igazságot, úgy hogy mondásai csakugyan méltók valának a meghallgatásra. Hallgatta is Sancho úgy, a mint csak a két fülén befért s minden erejét megfeszíté, hogy emlékezetébe véshesse, mert a jó tanácsokat meg akarta tartani, hogy kormányzósága ezek segedelmével szülessék meg szerencsésen.

Don Quijote most, rövid pihenés után, ekképen folytatá szavait:

– A mi már most azt illeti, Sancho, hogyan viselj gondot a magad személyére s hogyan igazgassad házad táját: legelöször is azt kötöm szívedre, szeresd a tisztaságot s vagdald le körmeidet rendesen s ne hagyd olyan hosszura nőlni mint némelyek hagyják, a kiknek ostobasága azt hiteti el vélök, hogy a hosszú köröm széppé teszi a kezet, mintha bizony ez a kinövés és toldalék, melynek levagdalását elmulasztják, köröm volna, holott pedig valóságos vércse-karmó, a mi undorító és megfoghatatlan izetlenség.

– Ne járj lomposan és hanyagul, mert a rendetlen ruházkodás rendetlen lélekre mutat. – Hányd meg, vesd meg okosan, mennyit jövedelmez hivatalod, s ha kifutja, hogy cselédségedet libériában járathatod, járasd inkább tisztességesebben és czélszerűbben semmint czifrában és pompásban és oszd meg bevételedet a szegények és cselédid között. Más szóval azt akarom mondani, ha felruházhatnál hat apródot: ruházz fel hármat, de a másik helyett meg három szegényt, így aztán lesznek apródjaid mind az égben mind a földön; a hiuság kedvelői a liberia-osztogatás ezen új módját bizonyára nem fogják utánozni. Ne egyél se foghagymát, se vereshagymát, hogy ezek szagáról rá ne ismerhessenek alacsony származásodra; lassan járj, nyugodtan beszélj, de ne úgy, hogy az lássék ki, mintha magadat akarnád hallgatni, mert minden fitogtatás gyülöletes. – Keveset egyél ebédre, vacsorára még kevesebbet, mert az egész testnek egészsége a gyomor műhelyében készül. – Mértékletes légy italodban s ne feledd, hogy az elégen felül való borital sem a titkot, sem az adott szót nem tudja megtartani. – A mikor lovon ülsz, ne nehezkedjél tested egész sulyával a nyereg hátuljára, se a lábod szárait nagy mereven ki ne nyujtsd messzire a ló oldalától, de meg olyan pötyögősen se ülj, mintha a szürkéden nyargalnál, mert a lovagláson látszik meg, ki a lovag, ki a lovász. – Tarts mértéket az alvásban, mert a ki nem kel a nappal, nem élvezi a napot; és tartsd meg, Sancho, hogy a szorgalom anyja a jó szerencsének, míg a lustaság, a mely meg ellensége, soha sem éri el a jó kívánság czélját. – Viselj sarkig érő nadrágot, válladon dolmányt s valamivel hosszabbacska galléros köpenyeget; de a bő bugyogóról szó se legyen, mert az nem illik se gavallérhoz, se kormányzóhoz. – Most, egyelőre érd be ezekkel a tanácsokkal, Sancho; lesz rá idő, hogy a körülményekhez képest majd másokat is adhatok, ha te sem felejted el, hogy állapotodról tudósíts.

Sancho köszönettel fogadta a kapott sok jó tanácsot, a melyeket irásban is szeretett volna birni, hogy magának valakivel egyszer másszor elolvastassa, mert így egy hallásra lehetetlen mindnyáját megtartani. Don Quijote még ezt is megigérte Sanchonak, ki azután készen tartá magát a herczeg parancsolatának meghallgatására.

XXIV. FEJEZET.

Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak.

A herczeg parancsa nem soká váratatott magára. Mind a Sancho kisérete, mind a sziget, a hová az uj kormányzót vinni kellett, teljesen rendben volt már s ellátva minden szükséges utasítással, úgy hogy a kormányzó haladéktalanul útra indulhatott. A herczeg parancsolatára előbb fel kellett annak rendje s módja szerint öltöznie. Kapott szép lilaszín felöltőt, a kar felső részén sárgával vegyes dúdoros újakkal, fekete bársony nadrágot, s térdig érő testszín harisnyát, valamint szép csatos czipőt a lábára. Utra még egy hosszú, sarkig érő köpönyeget is kerítettek a vállára s széles karimáju kalapot nyomtak a kezébe. Szóval, a mint tetszelgéssel az ő szokott modorában maga jegyzé meg: „ugy ki volt nyalva, hogy a tulajdon felesége se ismert volna rá egyhamar.“ E díszbe felöltözvén, odament a herczeghez, hogy utasításokat nyerjen tőle. Mennyire meg volt azonban lepve, midőn a hosszú lajstrom helyett, a mit várt, mindössze is csak ezen rendeletet kapta:

– Kormányzó úr, legyen egészen Sancho Panza, s akkor tudom jó kezekre biztam szigetemet.

– Ez igen könnyü feladat, kegyelmes uram – viszonzá Sancho – nehéz csak az volna, ha nem annak, hanem másnak kellene lennem, mint a mi vagyok.

S azzal térdre borúlt a herczegpár előtt, nagy illedelmesen megcsókolta a herczeg jobb kezét, a herczegnének még a balját is, Don Quijotenak szinte jobb kezét, a ki azonfölül meg karjai közé is odavonta, megcsókolta homlokát s megáldotta.

Már ekkorra kísérete, melyben a furfangos udvarmester is ott volt, a ki mind e tréfákat koholta és intézte, s a herczegi ház több kisebb-nagyobb szolgája diszes csoportban megjelentek s egy hatalmas öszvért hoztak a kormányzó úr alá, – az öszvér után pedig nyomban ujdonat uj selyemszerszámban, selyem zsinór kötőféken ott vezették a kormányzó szamarát is, melyre nézve Sancho kereken kijelentette, hogy ha ezt a hű társát el nem viheti magával, készebb örökre lemondani minden kormányzóságról.

Nem csak hogy megengedték, de a herczegné határozott parancsolatára azonnal selyemmel kantározták fel, úgy hogy a szamár is ép oly takaros volt szamárnak, mint gazdája kormányzónak. Megindult tehát a menet, a kalapok lebegtek, a karok integettek, a sok szerencsekivánásnak vége hossza sem akart lenni, Sancho pedig gyakran vissza visszafordúlt útközben, részint azért, hogy jóltévőire, részint pedig azért, hogy kedves szamarára vessen egy-egy tekintetet, melyet ilyen szépen feldiszítve, s közeliben látva, oly boldognak érezte magát, hogy nem cserélt volna a német császárral.

Az utazás, bárha nem siettek is valami nagyon lóhalálában mindössze sem igen tartott tovább három-négy órajárásnyinál s ennek elteltével a diszes menet megérkezett ama helységbe, melynek lehetett vagy ezer lakosa, a herczeg jobbágyai, s egyik legterjedelmesebb község a herczeg összes birtokán. A kormányzónak még a városba, (mert annak állították) való bevonulása előtt azt mondák, hogy a szigetet Baratariának hivják vagy azért, mert fővárosának Barataria a neve, vagy azért, mert ő olyan barátságos, olcsó áron jutott a kormányzósághoz.

Midőn a város kapui elé érkeztek, minthogy az egész helységet csakugyan kőfal vette körül: a község minden előljárói kijöttek eléje tisztelkedni. A harangok zúgtak, az egész lakosság ujjongott örömében s a legnagyobb pompával vitték az öreg templomba, a hol ünnepélyes isteni tiszteletet tartottak, azután pedig több nevetséges czerimonia között átadták neki a város kulcsait s elismerték Barataria szigete örökös kormányzójának.

Az uj kormányzó viselete, szakálla, alacsony, köpczös tömzsisége közbámulat tárgya volt mindazok előtt, a kik még nem tudták a dörgést, de még azok előtt is, a kik tudták, a kiknek száma pedig nem volt csekély.

Végre aztán, mikor a templomból már kivezették, odavitték a községházába a bírói székhez, beleültették s a herczeg udvarmestere ilyen szavakat intéze hozzá:

– Ősi szokás ezen a szigeten, kormányzó úr, hogy annak, a ki e hires sziget urává lesz, egy pár hozzá intézett kérdésre meg kell felelnie azonnal, mihelyt birói székét elfoglalja. Ezen kérdések azonban rendesen fogas és szövevényes kérdések, de épen azért azok, hogy a község lakossága azonnal megláthassa a rájok adott feleletből, mi fán termett ember az ő uj kormányzójok, s örüljenek avagy busuljanak-é jöttének.

A míg az udvarmester e szavakat intézé hozzá, Sancho addig azt a sok ákom-bákom nagy betüt nézegette, mely a székével szemközt álló falon volt látható; s mivel maga olvasni nem tudott, megkérdezte környezetétől, mit jelent az az irka-firka ott a tulsó falon? Azt kapta válaszul:

Ott uram, az van felirva s feljegyezve, mely napon ki vette át a sziget uralmát, végül pedig ez olvasható: A mai napon, ennek meg ennek az esztendőnek ebben meg ebben a hónapjában a Señor Don Sancho Panza jutott e szigetség birtokába, s adja isten, hogy sokáig birhassa.

– S kit hívnak itt Don Sancho Panzának? – kérdé Sancho, különös hangsulyt fektetve a don, uri czimező szócskára.

– Nagyméltóságodat – viszonzá az udvarmester – mert e szigetre semmiféle Panza se tette még be a lábát azon az egyen kivül, a ki most e székben ül.

– Akkor hát jegyezze meg, atyafi – viszonzá Sancho – hogy én semmiféle Don, de még semmi ivadékom se volt az. Engemet egyszerüen csak Sancho Panzának hivnak, úgy hivták apámat, Sanchonak az öregapámat is, szóval mind a hány volt, mindnyáját Panzának hivták s egyikhez se toldottak se Dont, se Donát. Nekem úgy látszik, hogy ezen a szigeten túlságosan sokat adnak erre a don-ozásra; hanem hiszen ha az én kormányzóságom csak egypár napig tart is, majd a nyakára hágok én ennek a sok donnak, a melyek úgy dönögnek-donognak az ember körül mint a dongó legyek. Most azonban ki vele hát azzal a kérdéssel udvarmester úr, megfelelek én rá, a hogy tudok, már aztán ha búsul, ha nem búsul is rajta a közönség.

E pillanatban két ember lépett a törvényházba s az egyiknek külsejéből az látszott ki, hogy paraszt, a másikéból meg az, hogy szabó, mert az olló most is ott volt a kezében. A szabó így szólott:

– Kormányzó úr, én meg az a paraszt ember azért járultunk kegyelmességed elé, mert ez az atyafi bejön hozzám tegnap a műhelybe, mert kegyes engedelmükkel légyen mondva, Istennek hála, én czéhbeli szabómester vagyok. Ő tehát, a mint mondom, bejött hozzám a műhelybe, s egy darab posztót adva a kezembe, így szóla: „Uram, kikerül-e ebből a posztóból egy sipka?“ Én fogom a posztót, megnézem, s azt felelem: kikerűl. Erre ő – úgy gondolom – azt gondolta, s alighanem jól gondoltam, hogy én bizonyosan el akarok csípni a posztójából, már a minthogy a szabók ilyen gonosz hírben állanak az emberek előtt általában; azt mondja aztán: „nézzem meg, kikerül-e belőle kettő?“ Keresztül láttam a szitán s azt felelem: kikerül. A derék gavallér folyton megmaradt istentelen első gondolatánál, és sipkát sipkához toldott, én meg „kikerül“-t kikerülhez. Igy aztán fölvertük öt sipkáig. Most épen e pillanatban jött el a sipkákért. Oda adom neki, de ő nem akarja megfizetni a munkabért, hanem még neki áll fölebb s azon erősködik, vagy fizessem meg neki vagy adjam vissza a posztóját.

– Úgy igaz az egész, atyafi? – kérdé Sancho.

– Úgy igaz az, uram – viszonzá az ember – de parancsolja meg csak neki kegyelmességed, mutassa meg azokat a sipkákat, a miket nekem csinált.

– Szíves örömmel – felelé a szabó, s azzal eléhúzta köpönyege alól a másik kezét s fölmutatott öt kis sipkát, a mi az öt ujja hegyén fityegett, s így szóla: „Itt az az öt sipka, a mit ez a jó ember rajtam keres; s akármi legyek, nem maradt a posztóból egy csipet se, oly igaz, hogy akár a czéhbeli atyamester vizsgálja meg, ha úgy van-e.

Az egész hallgatóság hahotára fakadt a sok apró sipka láttára és a furcsa per hallatára.

Sancho kissé magába mélyedt s ezután így szóla: