Part 3

Don Quijote hálás szívvel mélyen meghajolt a várnagy előtt s azután várakozott.

Nemsokára megjelent az ünnepélyes díszmenet. Mindössze négy tagból állt. Elől jött egy mezítlábos siheder, a ki kezében egy szál égő faggyú gyertyát tartott. Utána maga a vendéglős nagy könyvvel a kezében, melybe a fuvarosok számára kiszolgáltatott szénát meg abrakot szokta ügyetlen irással felkörmölni: ő utána pedig az a két szolgáló, a kik Don Quijote vacsorálásakor segítséget nyujtottak.

Mikor odaértek a rájok várakozó lovaghoz, akkor a fogadós megparancsolá Don Quijotenak, térdeljen le, a mit az rögtön híven teljesített. Erre a furfangos csaplár kinyitotta az abrakos lajstromot, s lassú hangon mormogott valamit mintha imádkoznék. Don Quijote a legnagyobb áhitattal hallgatta, míg a leányok alig tudták visszatartóztatni a nevetést. A mormogás egyszerre megszűnt egy pillanatra, s ekkor a fogadós jól képen legyintette sulyos tenyerével a sovány lovagot, – ezután megfogta annak kardját, kivonta hüvelyéből s miután megint mormogott egy-két szót, a rozsdás karddal kissé megütötte Don Quijote vállát, – s ezzel végbe ment az a szertartás, a mit a manchai hős oly rendkivül fontosnak tartott, hogy addig boldogtalannak érezte magát, míg a lovaggá ütés e szerencséjében nem részesült.

Most már egyéb sem maradt hátra mint az, hogy az egyik szolgáló felkötötte a lovag oldalára a kardot, a másik meg nem csekélyebb ünnepélyességgel lábára a sarkantyút, miközben a boldog vitéz a legudvariasabb szavakban rebegett mindegyre ujabb meg ujabb köszönetet e rendkivüli kegyességért s igérte, fogadta mindenre a mi szent, hogy e nagy jóságért hálával fog tartozni mind halálig.

Midőn így futtában, s a legnagyobb gyorsasággal véget ért e páratlan ünnepélyes szertartás, Don Quijote alig tudta bevárni a pillanatot, hogy most már mint felütött lovag pattanhasson lovára, s induljon kalandok keresésére.

S csakugyan alig szűrkült még a hajnal, már is felzavarta szegény Rocinanteját édes nyugalmából, megnyergelte s kivezette az udvarra. Házi gazdáját, a várnagy urat kéreté azután magához, hogy tőle illendőkép elbucsuzzék. Megölelte kétszer háromszor, vége hossza nem volt a czifránál czifrább hálálkodásnak, mit a furfangos fogadós hasonló czikornyás szavakban viszonzott, s csakhogy egyszer a vendéglőn kivűl tudja már ezt a furcsa embert, se a szállásért, se a fogyasztásért egy fillért se követelve, kaput nyittatott a lóra pattant vitéz előtt és menni hagyta Isten hirével.

IV. FEJEZET.

Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott.

Nem volt ezen nap reggelén boldogabb ember a kerek világon, mint a mi hős manchai bajnokunk, a kinek szive legforróbb óhajtása teljesűlt, s ki amaz ünnepélyes szertartás által ime annak rendje s módja szerint fel volt tehát véve a kóbor lovagok sorába.

Hova menjen, merre tartson, mibe kezdjen legelőször is: ezek voltak most már azon kérdések, a melyek keresztűl-kasul jártak fejében. Eszébe jutott, a mit a várnagy tanácsolt. Eszébe jutott az, hogy neki nincs fegyvernöke! S pedig a várnagynak e tekintetben csakugyan igaza volt, mert hiszen lám a lovagregényekben is ugy van megirva, hogy minden jelesebb lovag szolgálatában csakugyan állt egy egy derék, hű és ragaszkodó fegyverhordozó. Neki sem szabad a nélkül maradnia!

Igen, – de hol vegye, kit tegyen azzá, a ki az ő küzdelmes élete minden fáradságát készséges szívvel meg fogja osztani?

– Megvan! – kiáltott fel egyszerre nagy örömmel – megvan! Haza megyek, s azt fogom felszólítani! Ha elvállalja, olyan hatalmas fegyverhordozó válik abból, hogy maga a gaulai Amadis is irigy szemmel nézhetne rám érette.

S ki volt az a jeles férfiú, a kire Don Quijote ily örömmel számított? Egy alacsony, tömzsi, meglehetősen dologtalan paraszt ember, a ki ott lakott a nemes úr szomszédságában, s a ki számos tagból álló családját csak ajjal-bajjal tudta fentartani, mert olyan szegény volt az Isten adta mint a templom egere. Sancho Panzának hivták[6], s korára nézve bizony az sem volt már mai gyerek. Erre a derék férfiura fordította tehát figyelmét a mi jó lovagunk, s hogy vele mentől előbb találkozhassék, egyenesen faluja irányába fordította lova kantárát, s a nemes paripa talán a múlt éjjel kapott abraktól, vagy azért, mert megsejtette hogy haza mennek, olyan vidáman indult neki az utnak, hogy nyargaló vágtatása – csendes koczogásnak is beillett volna.

– A mily gyorsan jó Rocinantem repűl – jegyzé meg magában Don Quijote – dél tájban ma otthon leszünk.

Ezt gondolá, – azonban: ember tervez, Isten végez. Haza jutott ugyan, de nem egészen úgy, a hogy ő sejtette.

Nehogy azonban egyik szavunkat a másikba öltsük, azon kell kezdenünk, hogy nem haladt még valami nagyon messzire, midőn egyszerre olyasmit vőn észre, mintha jobb kéz felől, az ott terülő pagony sűrűjéből, gyenge hangon jajkiáltások törnének elé. Alig hallá meg a neszt, igy szóla magában:

– Hálát kell adnom az égnek azon kegyért, melyben részesít, hogy ily rögtön alkalmat nyujt, lovagi tisztem teljesítésére. E hangok bizonyára valamely szükségben szenvedő embertársamnak hangjai, a ki az én védelmemre szorúlt, s a kin segíteni szent kötelességem.

Azzal Rocinante kantárát megrántva, egyenesen arra tartott, a merről a zaj hallatszék.

S alig tett néhány lépést a sűrűségben, midőn az egyik tölgyfánál egy odakötött lovat pillantott meg, a másiknál pedig egy szintén odakötött fiut, a ki lehetett valami tizenöt éves, s kinek válláról a felső ruha le volt huzva. A jajkiáltás ennek ajkairól hangzott s pedig nem ok nélkül, mert egy termetes parasztember állt mögötte, a ki egy mogyorófa suhogóval ugyancsak husángolta, s minden rá-ráhuzásnál egy-egy pirongató vagy figyelmeztető szóval toldotta meg kemény fenyítését, ilyen formán:

– Semmirevaló vigyázatlan gyerek te… (sutty!)… fogd be a szádat… (sutty!)… nyisd ki máskor a szemedet… (sutty!)

A fiú keservesen kiáltozott:

– Uram, soha se teszem többé! A Krisztus kinszenvedésére mondom, soha se teszem többé! Ugy vigyázok eztán a nyájra, mint a két szemem világára!

Don Quijote látva a történteket, odarobbant s haragvó hangon rákiálta a paraszt emberre:

– Udvariatlan lovag, mily illetlen dolog megtámadni azt, a ki magát nem védelmezheti. Ülj lovadra, fogd a dárdát (a paraszt ember ugyanis hosszú pásztorbottal jött oda, s ez volt a fához támasztva) kelj párviadalra velem, s majd megmutatom én mi az emberség!

A paraszt látva háta mögött ezt a tetőtől talpig fegyverbe öltözött lovagot, hogyan forgatja egyre dárdáját az ő szeme előtt, halál fiának hitte már magát, s azért egyszerre nagyon megjuhászodva, alázatos hangon szóla:

– Ez a fiú, nagyságos uram, juhász bojtárom, s azért kell megfenyítenem, mert vagy elalszik vagy ellopatja rá bizott nyájam birkáit, de annyi bizonyos, hogy egy-egy birkával a nyáj mindennap kevesebb. A mi sok az sok, s ha a szép szó nem használt, én bizony mi türés-tagadás, most már a másik huron hegedűltem.

– Dehogy veszett el mindennap a nyájból – szóla közbe most a fenyített, úgy látszék vérszemet kapva a maga mentegetésére minthogy a lovagban védelmezője akadt – csakhogy gazduram olyan, a ki minden kicsinységet fölvesz, s még a kákán is csomót keres, csakhogy aztán lehuzhasson a béremből.

A fiú ezen vádja olyan méregbe hozta a különben is indulatos paraszt embert, hogy a lovagról majdnem megfeledkezve, kevésbe múlt, hogy újra hozzá nem látott ahoz a másik huron való hegedüléshez. Most azonban úgy fújta ki mérgét, hogy Don Quijote felé fordulva így szóla:

– Hallotta nagyságod ezt az akasztófavirágot? Egy szava se igaz! Hazudik!

– Hazudik?! – kiálta fel Don Quijote még nagyobb haragra gyuladva – ez a szelíd, ártatlan fiu hazudnék? S ezt nekem mered szemembe mondani, neveletlen, durva ember! A napra esküszöm, mely felettünk tündököl, mindjárt izzé-porrá zuzlak e dárdával. Kifizesd neki mindjárt egy fillérig a mivel tartozol, különben a pokolba taszítom fekete lelkedet! Oldozd fel kötelékét azonnal!

A paraszt ujra megszeppent s látva, hogy több kettőnél, kénytelen kelletlen feloldotta a fa derekától a bojtár gyereket. Ettől aztán a lovag megkérdezte mennyivel tartozik neki még gazdája.

– Kerek számmal harmincz forinttal – viszonzá a fiú.

– Öt forint híjján – igazítá ki a gazda, a mit egy pár elszaggatott csizmádért, meg betegkorodban két érvágásért fizettem helyetted.

– Ez nem huz le a tartozásból semmit – mondá ki az itéletet Don Quijote nagy igazságosan – mert ha ez a fiucska elszaggatá a csizma bőrét, a miért kend fizetett, kend meg elszaggatta a fiú bőrét; s ha vérét betegségében vette a borbély pénzért, most meg kend vette vérét egészséges korában ingyért, így tehát a fiú semmivel se tartozik. Csak fizesse ki azonnal azt a harmincz forintot.

– Nagyságod parancsolatára bizony tüstént megtenném – viszonzá a paraszt ember – de nincs én nálam uram egy kis krajczár se. Jőjjön velem András haza, s otthon megkapja tőlem az egészet az utolsó fillérig.

– Már, hogy én menjek haza kegyelmeddel? – kérdé a fiú feleselve – van jó dolgom! Nem ettem bolondgombát. Tudom isten, ha magunkra maradnánk, úgy megnyuzna kegyelmed, mint valami szent Bertalant.

– Azt nem fogja, azt nem meri tenni, gyermek! – mondá Don Quijote büszkén fölegyenesedve nyergében. Nézz meg jól engemet. Tudod-e ki vagyok én? Kóbor lovag. S tudod-e mi a kóbor lovag? Az ártatlanok védelme és gonoszok ostora! Görbítse meg csak ez az ember egy hajszáladat: keress föl engemet, panaszold el sérelmedet, s én visszajövök ujra, felkutatom a szószegő embert, ha úgy elrejtőzött volna is, mint a gyík, s olyan boszut állok rajta az új sérelemért, hogy holta napjáig megemlegeti! Bízzál benne, s bizzál különösen én bennem.

– Bennem is bizhatik – mondá a paraszt ember – megfizetek én ő neki.

– Hallottad a mit mondott – szóla Don Quijote – én is hallottam s igy nyugodt lehetsz. Menj vele bátran, s ha mégis csalódnál, itt van az én karom, a mely majd igazságot szolgáltat.

Ezt mondván, sarkantyuba kapta Rocinantet s rövid idő mulva eltünt szemök elől.

A paraszt egy darabig követé tekintetével; de midőn tapasztalta, hogy az erdő sűrüjén túl van már s olyan messze járhat, hogy többé a kiáltozás sem hallatszik el hozzája, ezen szavakkal fordult ismét a bojtárgyerekhez:

– Gyere csak fiam, hadd fizessem meg a mivel tartozom, mint a sérelmek ama megtorlója parancsolta.

– No úgy is legyen – mondá a bojtár – beteljesítse kegyelmed ennek a jó lovag úrnak parancsolatát; mert ha csak egy fillért lehuz is kegyelmed a béremből, majd utána megyek s ide hívom.

– Dehogy huzok le, dehogy – felelt a gazda galléron csipve a sihedert, – sőt inkább – mivel nagyon szeretlek, gyarapítani akarom az adósságot, hogy annál több legyen a fizetés.

S ezzel – akármint szabadkozott is a vásott fiú – csak odakötötte azt megint a tölgyfához, s másodszor is úgy meg-megrakta, hogy alig maradt benne egy porczika eleven. Mikor aztán kitöltötte rajta eléggé boszuját, akkor feloldozta, szárnyára ereszté egy krajczár fizetés nélkül s még ő adta neki azt az utasítást, menjen felkeresni biráját, hadd szolgáltasson számára igazságot.

András kedvetlenül kerekedett utra, váltig azzal fenyegetőzve, hogy bizony fel is keresi a bátor Don Quijote de la Manchat, elmondja neki pontról-pontra a mi történt, s majd megadja ennek ő kegyelme az árát! Mindamellett sírva ríva távozott biz ő, míg gazdája meg utána nevetett.

Ilyen módon torolta meg a sérelmet a hős Don Quijote.

Ez pedig úgy találván, hogy lovag élete a legszerencsésebben és legnemesebben kezdődik, mind önmagával, mind a történtekkel teljesen megelégedve, faluja felé folytatá már utját, miközben félig fenhangon igy szóla:

– Minden élők, vagy a földön lévő minden szépek legboldogabbjának mondhatod magadat méltán, oh szép Dulcinea del Toboso, kinek a kegyes sors megengedé, hogy minden te akaratod és kivánságod hódoló alattvalójául oly hős, oly hirneves lovagot nyerj mint Don Quijote de la Mancha, a kit – mint az egész világ tudja – még csak tegnap, vagy úgy szólván még csak ma ütöttek lovaggá, s ime már is megtorolta a legnagyobb sérelmet és gonoszságot, melyet a jogtalanság valaha tervezett és a kegyetlenség végrehajtott. Ma ragadtam ki a korbácsot ama kegyelmet nem ismerő ellenség kezéből, a ki oly ok nélkül fenyítette azt a gyenge gyermeket!

E közben olyan helyre érkezék, hol az út négy ágra szakadt. Tüstént azok a keresztutak jutottak eszébe, melyeknél a kóbor lovagok fontolóra szokták venni, melyikre térjenek. Ezek példája szerint tehát néhány pillanatra ő is megállt, s miután a dolgot jól meghányta vetette magában, elereszté Rocinante kantárát, s annak akaratára bizta, ám menjen a merre kedve tartja. Persze, hogy a nemes paripa egyenesen hazafelé tartott, a merre ösztöne az istállót érezte.

Don Quijote erre folytatta tehát útját, s már mintegy két mérföldnyire haladt, midőn egyszer csak nagyobb csoport embert vőn észre, kik – mint utóbb kitűnt – toledoi kereskedők valának s Murciába igyekeztek selymet vásárolni. Számszerint hatan voltak, mindnyájan napernyőkkel; az urakon kívül négy szolga lóháton s még három öszvérhajcsár-fiú gyalog.

Alighogy őket Don Quijote észrevette, már is azt képzelé, megint új kaland van keletkezőben. S minthogy mindent úgy szeretett volna utánozni, a hogy regényes könyveiben olvasta, ő is ama költött lovagok módjára, bátor, urias magatartással szilárdan elhelyezkedett kengyelében, lábát jó erősen megvetette, dárdát szegzett, pajzsával mellét elfödé s az út közepét elállva, bevárta mig a kóbor lovagok (mert az érkező kereskedőket azoknak tartotta) közelibe jutottak. Mikor aztán ezek már odaértek, a honnan megláthatták és hallhatták, Don Quijote harsány hangon és parancsoló szóval rájok kiálta:

– Álljon meg az egész világ, ha mind a világ nem vallja, hogy a világon nincs több olyan szép kisasszony, mint la Mancha császárnője, a páratlan Dulcinea del Toboso!

E szavak hallatára s láttára az ezeket hangoztató különös alaknak, a kereskedők megálltak, s mind maga az alak, mind meg az a sok világ, a mit feléjök kiabált, tüstént világossá tették előttök, hogy a ki e szavakat kiejtette, az eszelős. Azonban bővebben is meg akarván tudni, mi végre kivánja tőlük e vallomást, egyikök – a ki nagyon elmés s kissé csintalan volt – igy szóla:

– Mink, lovag úr nem ismerjük azt a nemes kisasszonyt, a kit nagyságod említett. Kérjük tehát, mutassa meg, s ha valóban oly szép, a milyennek állítja, részünkről kész örömmel s minden vonakodás nélkül be fogjuk vallani azon igazságot, melynek megerősítését tőlünk ily hatalmasan követelik.

– Mutassam meg az ő szépségét? – veté ellen Don Quijote. S ugyan mi érdemetek lenne akkor, ha egy olyan általánosan ismert igazságot vallanátok be? A dolognak épen az a veleje, hogy látatlanúl is higyétek, valljátok, erősítsétek, esküdjetek rá és bizonyítsátok; mert ha nem, velem gyülik meg bajotok, fenhéjázó, büszke népség!

– Lovag úr – viszonzá a kereskedő – kérem nagyságodat, mind ez itt lévő herczegek nevében, ne kényszerítsen bennünket olyasminek bevallására, a mit eddigelé soha se láttunk. Mutassa meg ama kisasszonynak képét, ha csak akkorában is, mint egy buzaszem: s mi a világ legszebb hölgyének fogjuk mondani, ha elől-hátul pupos és mind a két szemére kancsal is.

– Nem pupos, nem kancsal! – kiáltá föl Don Quijote minden képzelmet felűlmuló lángharaggal, – de te megadod az árát e káromlásnak!

S ezt mondván, keményen hóna alá szorított dárdájával úgy neki rontott a kötekedő kereskedőnek, hogy ez bizony rosszul járt volna, ha szerencséjére Rocinante a nagy megiramodásban meg nem botlik s földre nem henteredik. Rocinante azonban elbotlott, gazdáját pedig jó messzire vetette magától, ki váltig fel akart volna kelni, de a dárda, a pajzs, a sarkantyúk, a sisak s a nehéz régi rozsdás pánczél annyira akadályoztatták, hogy jóformán meg se tudott mocczanni. De a milyen mozdulatlanok keze és lábai valának, annál szabadabban neki eresztette nyelvét s úgy szidta az ellenséges csoportot mint a jégeső.

A sok szidalmazást az egyik öszvérhajcsár végre mégis csak megsokallta, s maga is mérges ember lévén, odarohant a földön keczmergő lovaghoz, kicsavarta kezéből dárdáját, s előbb darabokra törve, egy ilyen forgácscsal úgy elpáholta Don Quijotet, hogy a vaspánczél daczára is egészen puhává porhanyította. Gazdái rá is kiáltottak, hagyjon békét már neki, mert bizony kárt tesz benne, de a ficzkó rájuk se hederített, s folytatta a lazsnakolást a míg bele nem fáradt.

Végre aztán maga is megsokallta, vagy legalább megelégelte a páholást, ott hagyta a szegény lovagot a földön s ment már jó távolra eléhaladott társai után, a kiknek, ha útja két olyan messze lett volna is, még akkor is elég tárgyat szolgáltat vala beszélgetésökre az a különös alak, a kivel ez alkalommal találkoztak.

Don Quijotét tehát, mi tűrés-tagadás, a lovaggá ütés után nemsokára bizony derekasan megnáspángolták, még pedig mi több, a tulajdon maga fegyverével. A vereséget maga is kénytelen volt beismerni, mert hiszen minden tagja annyira érezte, hogy jó darabig meg sem tudott mocczanni helyéből. De azért mégis volt a mivel magát vigasztalja. Nem ő volt a hibás, nem bátorsága vagy ügyessége hiányának lett ő áldozata: hanem azon rendkivüli hevességnek, melylyel a gyors Rocinante a tusába rohant. Szegény gyors Rocinante! Azt is annyira megviselte a nagy zökkenés esésében, hogy bárha őt csak egy kis ujjal se illette senki, mindazáltal ép oly mozdulatlanúl feküdt, mint gazdája, s mintha az erre zúdult fele ütés az ő sovány bordáit zúzta-törte volna.

S ki tudja a szegény megvert lovag s a szegény veretlen paripa meddig maradtak volna ott a földön fekve mozdulatlanul, ha esetleg egy parasztember nem vetődik arra, ki szintén a Don Quijote falujába való volt, s valami szomszéd faluban tett látogatásból épen most tért megint haza szamarán.

A mint ez a jó ember azon az úton mentiben ott a porban látta eviczkélni azt a különös pánczélos, sisakos alakot és nyögdécselését meghallotta nem igen messze tőle meg egészen mozdulatlanúl feküdni a felnyergelt paripát, a mely oly csendes volt, mintha a pára is kiment volna belőle: először megijedt, s alig tudta magát rátökélni, közelebb menjen-e hozzájok, vagy inkább oldalba nyomja a szamarat s úgy odább álljon, mintha soha erre nem járt volna.

Végre mégis győzött szivében a felebaráti szeretetnek jobb és nemesebb érzelme, odalépett a nyöszörgő lovaghoz, leszállt szamaráról s felemelte a vassüvegnek papirosból készült sisakrostélyát, s ki irja le csodálkozását, midőn a lovag arczáról az ő falujabeli nemes urat, a señor Quijadát ismerte fel.

– Señor Quijada! – kiáltá fel meglepetten, mitsem tudva még arról, hogy a nemes úr állást és nevet cserélt – mit keres itt nagyságod ilyen maskara öltözetben! És, teremtő szent atyám, ki rakta meg ily rútúl nagyságodat?

A lovag azonban semmit sem válaszolt egyenes szavakban e kérdésekre, hanem a régi lovagtörténetekből s hősökről szóló versekből hordott össze mindenféle zavart badarságot, úgy hogy a parasztembernek majd belekábult a feje s szentűl hitte, ez a szerencsétlen nemes ember csakugyan meg van háborodva. Mentűl előbb övéinek gondviselésére akarta tehát bizni, a miért is a lovagot nagy nehezen feltámasztotta, s gondolván, hogy e törődött testnek jobb lesz a csendesebb léptű szamáron folytatnia útját, felültette a maga szamarára, melyről Don Quijote hosszú lábszárai majd egész a földig értek. Még nagyobb fáradsággal csülökre szuszakolta Rocinantet is, s a lovag összes lecsatolható fegyverneműit egybenyalábolván, összekötötte s felveté Rocinante nyergére, mire aztán szamarát kötőféken fogva, a csillagokat rúgó paripát pedig kantárszáron vezetve, ő maga gyalog előttük megindult Don Quijote faluja és háza felé.

V. FEJEZET.

Nevezetes események a lovag házában.

Ott pedig, már tudniillik a nemes lovag hajlékában, már ekkor javában állt a sírás, rívás, kesergés, panaszkodás, bátorítás, vigasztalás és tanácskozás.

Don Quijote leghívebb emberei, a gazdaasszony, az unokahúgocska, a lelkész meg a borbély mind együtt voltak, amazok sírva keseregve, emezek töprenkedve ugyan, de azért a gyengébbeket vigasztalva.

A házbeliek már az első nap is észrevették – természetesen, – hogy a gazda nincsen odahaza. De még ekkor fel sem igen vevék, hiszen megtörtént az másszor is, hogy szótalanúl távozott korán reggel vadászni s oda maradt délig vagy estelig is. Azt gondolták most is ez az eset. Hanem mikor még éjszakára, sőt még másnap délre sem tért haza, már ekkor oda lett minden reménységük s vígasztalódásuk, búnak ereszték fejöket, s küldték a mindenest paphoz, borbélyhoz, kérje őket az isten szent szerelmére, jőjjenek ide mindjárt, adjanak jó tanácsot, nyujtsanak vigasztalást, mert máskülönben ők maguk se tudják, mire vetemednek kétségbeesésökben.

A ház két jó barátja nagy ijedten sietett oda azonnal, kikérdezték, vallatták a fehér cselédeket mindenről, mit tett, hogy tett a házigazda egyet s mást a lemúlt legközelebbi napokban: s mikor a lelkész a paizsról, sisakról értesült, – mindjárt eltalálta, hol a bibe, s azt mondá a siránkozóknak:

– A baj bizony elég nagy, mert én úgy sejtem, hogy a mi tisztelt barátunk addig olvasta, addig bújta a lovagregényeket, hogy most már maga is beállt kóborlovagnak s eddig ungon berken odacsatangol kalandok után.

No hiszen ennél sem kellett több az asszonyoknak! Nem volt abban a száz-százhúsz nagy könyvben annyi betű, mint a hány átkot, szitkot szórtak ama regények ellen, melyek itt tönkre tették La Mancha legfényesebb elméjét.

– Már úgy van, már bizonyosan úgy van, a hogy a tisztelendő úr mondja – nyögött a gazdaasszony kezeit tördelve – s most már jut eszembe, hogy a mikor maga-magával beszélgetett, akárhányszor hallottam tőle, hogy kóbor lovaggá akar lenni s világgá megy kalandozni! De ki hitte volna, hogy megteszi? Olyan okos ember ilyen bolondságot! Oh, hogy a sátán fűtené a poklot ezekkel az átkozott regényekkel!

Az unokahúgocska sem állhatta meg szó nélkül s igy fakadt ki a borbélyhoz fordulva:

– Tudja, Miklós mester, akárhányszor megtörtént ám szegény, áldott jó nagybátyámmal, hogy ezeket az istentelen, bűbájos könyveket kétszer huszonnégy óráig folytonosan olvasta éjjel-nappal; mig aztán az olvasmányt eldobta, kardot ragadt s neki ment a falnak, össze meg össze szurkálta a szoba mind a négy falát s mikor erre teljesen kifáradt, azt mondá, hogy most olyan négy óriást ölt meg, mint ugyanannyi bika, az izzadtságról pedig mely a nagy erőlködés folytán rajta végigcsorgott, azt, hogy ez ama sebektől ömlő vér, melyeket a csatában kapott. Aztán rögtön egy korsó fris vizet ivott s azt állítá, hogy az nem viz volt, hanem a legeslegdrágább bájital, melyet a bölcs Esquife, egy igen hires varázsló, s neki nagy barátja küldött az ő számára. De nem szánnám fejemet a falba verni, miért hogy hamarább el nem mondtam mindent; kegyetek talán idejekorán ki tudták volna még gyógyítani háborodottságából. S régen el kellett volna égetnünk azokat az eszeveszett rosz könyveket (s pedig hány meg hány van neki e fajta!) melyek épen úgy megérdemlenék, hogy a tűzbe vessék, mintha maga az ördögök ördöge irta volna!

S még folyt ez a keserves panaszkodás, midőn egyszerre hangosan verték odalent a ház kapuját. Erre mind az ablakhoz szaladtak, s a mennyire az esthomályban ki lehetett venni, úgy látták, hogy a kalandok után járó s újra meg újra megsiratott lovag van odalent, összegörnyedve a szamár hátán.

A mennyire előbb a kesergésnek, oly túlságosan neki adták most magokat a hirtelen visszatért örömnek, boldogságnak. Futott, a ki csak futhatott, s az érezte magát szerencsésebbnek, a ki előbb szoríthatta szivére a visszatértet.

De az édes öröm poharába nagyon keserű csöppet pottyantott azon siralmas állapotnak szemlélete, melyben a lovagot visszatérni látták.

Száz kérdést is intéztek hozzá is, meg a vele jött parasztemberhez is, de a lovagtól egyéb feleletet sem nyertek annál:

– Lovam volt az oka, fektessetek ágyba, s hívjátok a bölcs Urgandát, az vizsgálja meg és az kötözze be sebeimet.