Part 29

– Doña Rodriguez de Grijalbanak – viszonzá a társalkodóné, a ki sokat tartott a maga tisztes állására – mi kell, atyafi?

Mire Sancho így szóla:

– Ugyan, az Isten is megáldja asszonyságodat, menjen ki csak kérem a kastély kapuja elé, ott találja az én szürke szamaramat. Legyen olyan jó, s vezettesse vagy vezesse be maga az istállóba, mert szegényke kissé félénkecske, és semmi módon se fogja magát beletalálni, hogy egymagára maradjon.

A társalkodónét ez a meggondolatlan kivánság egyszerre felpuskaporozta.

– Ha a gazdának is csak annyi az esze mint a szolgájának – pattant fel keményen – akkor ugyan szépen vagyunk! Menjen kend a pokolba, tökfilkó, azzal együtt, a ki kendet idehozta. Viselje kend maga a szamarának gondját; szoktunk is mi, e kastély hölgyei, ilyes dolgokkal törődni?!

– De lelkem adta – viszonzá Sancho – az én uramtól hallottam, a ki pedig valóságos táltos az ilyes történetekben, hogy mikor az a bizonyos Lanzarote nevű lovag Britanniából eljött: „Úrnők ápolák magát, s paripáját asszonyságok;“ már pedig, a mi az én szamaramat illeti, csakugyan nem adnám oda Lanzarote paripájaért, s bizony asszonyságodnak se esnék ám le az aranygyűrű az ujjáról, ha az én szürkém kötőfékét megfogná.

A társalkodóné olyan hangosan csattant föl megint, hogy szabadkozását a herczegné is meghallotta, a ki azonnal vissza is szólt hozzá, kérdé, kivel gyűlt meg a baja?

– Ezzel ni – viszonzá Doña Rodriguez, Sanchora mutatva – ezzel a finom gavallérral, ezzel a hájfejű uracskával, a ki másra se kért csak arra, hogy még én vezessem a kastély kapuja előtt álló szamarat az istállóba, s példa gyanánt holmi Lanzarotekat hoz fel, a kiknek lovát – mit tudom én hol s hol nem – asszonyságok ápolták.

– Úgy van megírva a régi történetekben – jegyzé meg a herczegné – s Sanchonak ennyiben igaza van. De ne aggódjék barátom; a paripa jobban el lesz látva mint magának Lanzarotenek paripája volt.

– No lássa, hogy a herczegasszony mennyivel nyájasabban beszél! – mondá Sancho Doña Rodriguez felé fordúlva. – Ne csodálja, hogy arra kértem, a mire kértem. A szamaram úgy oda van nőve a szívemhez, mintha együtt nevelkedtünk volna, s azért nem is szerettem volna rábízni senki másra, mint az ilyen tisztes öreg asszonyságra, a kinél öregebbet az egész házban se látok.

A herczegné majd elharapta a nyelvét nevettében, a társalkodónét meg majd a guta ütötte meg mérgiben, Don Quijote pedig fejét csóválva, e szavakban fejezte ki roszalását:

– Ugyan Sancho! Ide való beszédek ezek?

Sanchonak most meg a herczeg fogta pártját, a ki így szólt:

– A fegyvernök urnak igaza van, s épenséggel nem érdemel megrovást. A lovas ember előbb gondoskodik paripájáról mint magáról, s az ilyen hűségért csak becsülni lehet. De ne féljen, Sancho barátom! A szürkének majd kijár mindaz, a mit szeme-szája megkiván, s olyan jól gondját fogják viselni, mint a gazdája tulajdon maga személyének.

Ilyen beszélgetés között, mely az egy Don Quijote kivételével, a többieket mind nagyon mulattatá, jutottak fel a kastélyba, hol Don Quijotét és Sancho Panzát a legfinomabb szőnyegekkel bevont, s a legdíszesebben bebútorozott szobákba vezették s hagyták – öltözés végett – magokra.

Don Quijote alig várta, hogy egyedűl maradjanak, hogy e pirongatással ronthasson neki Sanchonak:

– Ugyan te újdon sült udvari bolond s régi vén szamár, hogyan lehettél olyan meggondolatlan, hogy azt a tisztes asszonyságot szólítsd fel arra, hogy szamaradat az istállóba vezesse?

– De hiszen nagyságos uram – mentegetődzék Sancho Panza – én nagyságodtól hallottam, hogy Lanzarote paripáját…

– Igen, de az lovag volt, Sancho, értsd meg jól, lovag és annak a paripája! – mondá Don Quijote – nem pedig egy fegyvernök hoszzúfülü szamara! Csak arra kérlek, válogasd meg mindig szavaidat, s mielőtt valamit kimondanál, gondold meg jól, hol és ki előtt mondod ki; mert ha már egyszer kimondtad, nincs többé az a hatalom, mely azt ki nem mondottá tegye, ha a föld alá szeretnél is sülyedni szégyenletedben.

Sancho mennyre földre fogadta, hogy lakatot tesz szájára s készebb leharapja a nyelvét, semhogy valami illetlen vagy meggondolatlan szót ejtsen ki s legyen megnyugodva a felől, hogy ő mindenben ahhoz fogja tartani magát, a mit ura parancsolt.

Don Quijote átöltözött, vagyis más szavakkal pánczélját levetette s csupán zergebőr újjasában maradt, felövezte kardszíját kardostól, vállára vetette a skarlát köpönyeget, fejére pedig zöld atlasz föveget illesztett, a mit szinte az apródok szolgáltattak kezébe, s ilyen módon felékesítve ment a nagy terem felé, hol az udvari cselédség két sorjában vala fölállítva, egyik felől épen annyian, mint a másikon, s mindnyájan hozzákészülve, hogy neki kézmosó vizzel szolgáljanak, a mi aztán sok udvarias bókolás és czerimonia között csakugyan meg is történt.

Ekkor tizenkét apród jelent meg, élökön az udvarmesterrel, kik az ebédlőbe akarták vezetni, hol az uraság már várta. Közre fogták s nagy ünnepélyességgel és méltósággal a másik terembe vezették, a hol az asztal igen gazdagon meg volt terítve, de csupán három személyre. A herczeg a főhelylyel kinálta meg Don Quijotet, a mit ez semmiképen el nem fogadott, mire kinálás és szabadkozás folytán olyan vita fejlődött ki, hogy végre Sancho szólt közbe eképen:

– Volt a mi falunkban egy nemes ember, a ki egy paraszt embert hítt magához egyszer ebédre vendégül. Mikor az asztalhoz akartak ülni, a házi gazda a főhelylyel kínálta meg vendégét; a paraszt ember meg váltig azon erősködött, hogy a házi úr üljön az asztalfőre. A házi úr mindenre hivatkozott, a parasztember azonban, a ki nagyon is adta volna az illedelmest, a becsülettudót, sehogy se állt kötélnek, mig aztán végre a nemes embert elhagyta a béketürés, belekapaszkodott két marokkal a vendége vállába, odanyomta a székre mérgesen és rákiáltott: „Üljön le kend, tökfilkó, mert ha én akárhová ülök is, kenddel szemben mindig ott lesz a főhely!“ Eddig van a mese s azt gondolom, senki se mondhatja, hogy ide ne illett volna.

Don Quijote ezer színt váltott, a mik egymásután tarkították barna bőrét. A herczegpár elfojtotta a nevetést, hogy Don Quijote haragja ki ne törjön, a ki nagyon jól észrevette, hogy az ármányos Sancho hova vágott. Végre a lovag csakugyan leült a főhelyre, a herczegné pedig, hogy a beszédnek más irányt adjon, mindjárt az étkezés kezdetén azt kérdezte Don Quijotétól, hallott-e valami ujabb hírt Dulcinea kisasszony felől, s küldött-e neki mostanában ajándékba óriásokat, gonosztévőket, mert semmi kétség, hogy sok ilyet kellett legyőznie. Mire Don Quijote így válaszolt:

– Kegyelmes asszonyom, az én szerencsétlenségemnek kezdete ugyan van, de vége sohasem leszen! óriásokat győztem le, rablókat és gonosztévőket küldtem hozzá, de valjon hogyan akadhattak volna rá, mikor el van bűvölve s oly rút pórnővé átvarásolva, a milyennél rútabb már nem is képzelhető.

– Nem tudom – jegyzé meg Sancho Panza – én meg úgy láttam, hogy olyan előkelő úri kisasszony az most is, hogy ritkítja párját. Legalább a mi a könnyűséget s az ugrást illeti, csakugyan nincs az a kötéltánczos, a kin túl ne tenne. Igaz lelkemre mondom, kegyelmes herczegasszony, úgy felugrik az a szamárra a földről, hogy a macska se különben.

– S látta őt elbűvölten, Sancho? – kérdé a herczeg.

– Ha láttam e! – viszonzá Sancho. – Láttam bizony, még pedig én legeslegelőször. Én akadtam az egész babonaság nyomára, úgy mintha csak magam lettem volna a boszorkánymester.

A herczegasszony hamiskásan elmosolyodott. Ugy látszik gondolt valamit, s furfangos fejecskéjét törte valamin. Mindjárt sejtette, hogy itt Sancho Panza keverhette a kártyát gazdája ellenében, s azonnal elhatározta magában először azt, hogy Sanchotól majd kitudja ő, miben áll a Dulcinea elbűvölése, s ha sejtelme valósúl, majd megtréfálja ő a csintevésért a fegyvernököt.

Most még nem szólt neki semmit, mert a herczeg egy intésére az udvarmester Sancho Panzát is elvitte a cselédekhez ebédelni.

Don Quijote – mint mindig, – kifogyhatatlan volt az asztal fölött a beszédben, s elmondott száz meg száz kalandot életéből, s elmondá széltében hosszában a Montesinos barlangban látott és hallott dolgok csodáját is, a minek hallatára herczeg és herczegné alig tudtak hova lenni bámulatukban, hogy egy máskülönben ily okosan is beszélni tudó ember, hogyan töltheti el képzelő tehetségét ily hihetetlen ostobaságokkal.

Elmondta aztán Don Quijote – a herczegnő kérésére – Sancho Panza viselt dolgait is, hűségét, de néha-néha kikimutatkozó kapzsiságát is, mely már már hajlandó lett volna megrontani a kóbor lovagság azon régi bevett szokását, hogy a fegyvernökök nem meghatározott havi bérért, hanem kegyajándékok reményében szolgálnak uraiknak, s ő egy sziget kormányzóságát igérte Sanchonak, mihelyt valamely országot elfoglal.

Épen e pillanatban lépett be Sancho Panza, a ki nagy illedelmesen odament a herczegnéhez, előtte féltérdre borúlt, kezet csókolt neki s úgy köszönte meg azt a jó ebédet, melynél jobbat – a mint mondá – soha életében sem evett.

– Meglátszik, Sancho, – viszonzá a herczegnő – hogy kegyelmed az udvariasságot az udvariasság főiskolájában tanulta. Meglátszik mondom, hogy ott nevelkedett föl Don Quijote úr kebelén, a ki maga a született és megtestesűlt udvariasság. Isten tartsa meg az ilyen gazdát s az ilyen szolgát, amazt a kóbor lovagság sarkcsillaga, emezt a fegyvernöki hűség fénycsillaga gyanánt. Keljen föl, derék Sancho, s udvariasságát s urától hallott sok szép és jeles tulajdonait én részemről azzal akarom jutalmazni, hogy férjemet a herczeg urat megkérjem, nyujtson segédkezet ő is, hogy nagyságos Don Quijote úr csakugyan beválthassa mentül előbb azon igéretét, hogy kegyelmednek valami kormányzóságot juttasson.

Sancho el volt ragadtatva; Sancho magán kivűl volt örömében. Azért is, mikor a herczegné arra kérte ezután, hogy a délutánt szentelje ma néki és udvarhölgyeinek, mert némely dolgok felől kérdezősködni akar tőle, Sancho azt felelte: igaz ugyan, hogy ő nyaranta délutánonként négy-öt óra folyásáig is el szokott szundikálni, de ma minden erejét meg fogja feszíteni, hogy olyan éber legyen, mint a nyul, s parancsolatára állhasson a herczegné ő méltóságának.

Asztal után Don Quijote kissé elvonult pihenni, Sancho a herczegné kérdéseire adott feleleteket, a mik némelyikére a diszes hallgatóság majd megpukkadt neveltében, a herczeg úr pedig új rendeleteket adott ki, hogy Don Quijoteval hogyan bánjanak mint kóbor lovaggal, s egy hajszálra se térjenek el azon bevett szokásoktól, a melyek szerint – állítólag – a hajdani kóbor lovagokkal bántanak.

XX. FEJEZET.

Milyen szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól feloldja.

Herczeg és herczegné igen mulatságosnak találták Don Quijote és Sancho Panza társaságát, s még szilárdabban megmaradtak feltett szándékuknál, hogy egy pár tréfát űznek még velök, olyat, a mi hasonló legyen azokhoz a hitetlen, eszeveszett kalandokhoz, milyenek a Don Quijotet elbolondító lovagregényekben foglaltatnak. Egyik bohó tervök különösen jól sikerült. Ezt arra alapították, a mit Don Quijote a Montesinos barlangról beszélt, s különösen azt tűzték ki czéljok gyanánt mellette, hogy Sanchot megleczkézik kissé azért a csalfaságért, a mit ura ellen elkövetett akkor, mikor a tobosoi parasztleányra ráfogta, hogy az az elvarázsolt Dulcinea. Ezen tervök kivitele előtt ugyanis egy beszélgetés alkalmával a herczegné azt hitette el Sanchoval, hogy az bizony épen nem lehetetlen, hogy az a parasztleány csakugyan Dulcinea herczegkisasszony volt, mert hiszen a varázslóknak akkora a hatalmok, hogy el is varázsolhatták, s készakarva hozták össze Sanchoval, s ők voltak azok, a kik Sanchot rábirták, tudtán kívül, hogy épen akkor mondja a legteljesebb igazságot, a mikor azt gondolta magában, hogy a legnagyobbat füllentette. Nagy szöget ütött a herczegné e furfangos beszéde Sancho fejébe! Elálmélkodott rajta, szótalanúl bámult maga elé egy ideig, végre azt mondta:

– Az bizony meglehet, – bizony meglehet! No lám, ki gondolta volna! Azt hittem, én tréfálom meg a gazdámat, s ime én magam vagyok kijátszva. Pedig bizonyosan úgy kell lenni, a mint herczegséged mondja. Bizony az ördög nem alszik.

A herczegnének se kellett több, csakhogy Sancho elhigye ezt a bohóságot. Most már bátran hozzá lehetett fogni ármányos tervök kiviteléhez.

Hatodnapra, – mely idő alatt mindent el lehetett rendezni s minden kiosztott szerepet betanúlni, nagyszerű hajtóvadászatot rendeztek. Don Quijotét s Sancho Panzát is megkínálták zöld posztóból készűlt vadászzubbonynyal, melyet azonban Don Quijote nem fogadott el, mondván, hogy az igazi kóbor lovagnak soha sem szabad pánczélos ruhájától megvállnia semmiféle kirándulásnál. Nem így Sancho Panza. Ő mindig készen tartotta ott a markát, a hol valami üthette, s igy most is nagy köszönettel elfogadta a vadászöltönyt, még a vadászat napja előtt fel is huzta, szörnyen tetszett benne magának, illegette-billegette magát a tükör előtt, s olyan hegyesen-kényesen lépegett, mint a páva.

Végre a vadászat várva várt napja elérkezett. A majd előforduló kaland minden szerepe jól be volt tanítva, minden szükséges intézkedés megtéve, a miről azonban a lovag és fegyvernöke mind nem tudtak csak egy árva szócskát sem. Lovon ült már az egész úri társaság, lóra akarták ültetni Sanchot is, ki azonban el nem fogadta s azt vetette ellen, hogy az ő kedves szamarától csak az egy halál választja el. Nem kell ő neki annál soha jobb, soha szebb, soha pompásabb paripa.

Elindultak olyan nagy vadászkisérettel, hogy királyi vadásztársasághoz is elég lett volna. Jó hosszu haladás után az erdő sűrűjének azon helyére értek, a hol már lesbe lehetett állani. Itt azután ki egy-egy vastag fa mögött, ki valamely szikla mellett keresett rejtekhelyet, s mikor a hajtók is szétoszoltak már külön csapatokra, a vadászat egyszerre elkezdődött olyan nagy zajjal, kiáltással, lármával, hogy az ember a szomszédja szavát se érthette a kutyaugatástól és kürtrivalgásról.

A herczegasszony leszállt paripájáról s ott foglalt állást, a hol tudta, hogy a vadkanok azon szoktak járni. A herczeg is leszállt, úgy szinte Don Quijote is, s odaálltak a herczegné mellé; Sancho pedig mindnyájoknak hátok mögött húzódott meg, le sem szállva szürkéjéről, melytől nem mert megválni, nehogy valami baja essék.

Alighogy lábuk a földet érte s alighogy számos cselédjök sorba állt körülöttök: roppant nagyságu vadkant látának feléjök törtetni, melyet az ebek hajtottak fel s a vadászok vettek üzőbe. Fogait és agyarait csattogatta s túrta szájával a tajtékot. Ez már nem volt tréfa, hanem igaz valóság, s lehetett volna belőle komoly veszedelem is. Don Quijote, mihelyt észrevette a hatalmas állatot, rögtön karjára fűzte paizsát, kardjához kapott s előrerontott, hogy szembeszálljon vele. Ugyanugy tett vadászgerelyével a herczeg is, de a herczegasszony még mindkettejöket megelőzte volna, ha a herczeg vissza nem tartóztatja.

Az iszonyú szörnyeteget Sancho Panza is megpillantotta. Ijedtében dobbant is a szíve akkorát, hogy beillett volna harangütésnek. Most az egyszer nem volt maradása többé szürkéje hátán; földre ugrott, – s aztán se ország, se tartomány! vesd el magad úgy neki iramodott a világnak, a hogy csak a lába bírta, s hogy a zöld vadászbugyogó csak úgy suhogott rajta szaladtában. A legmagasabb tölgyfát szemelte ki magának menedékhelyül. Nem volt valami ügyes mászó, de azért szorúltságában most ugy feltörekedett a fa derekán, mintha valami nagy, pohos zöld gyik futott volna fel, – de még ezzel se érte be, hanem az ágak között is fölebb akart hatolni, fel a fának egész a koronájáig. Ezzel a nagy igyekezettel azonban megjárta szegény feje. Teste nehéz sulya alatt az egyik gyengébb ág megrecscsent, el is törött, s Sancho bizonyára úgy a földre pottyant volna mint az elejtett háj, ha szerencséjére és szerencsétlenségére a zöld vadász zubbony, Sancho mostani legfőbb büszkesége, bele nem akad egy ág csonkájába, melyen az egész emberke függve maradt a levegőben. Úgy csüggött, lógott odafent, mint a fűszerárús boltajtaja fölött a czimer gyanánt odaakasztott tekenős-béka. Ebben a rettenetes helyzetben s tapasztalva azt, hogy a zöld dolmány reped-hasad, de meg arra is gondolva, hogy ha az a veszett állat erre veszi az utját, még el is érheti: olyan éktelen ordítást csapott, s oly keservesen kiabált segítségért, hogy a kik csak hallották, de nem látták, szentűl azt hitték, már bizonyosan valami vadállat marczangolja.

Végre az agyaras vadkant a neki szögzött sok vadászdárda szúrásai elejtették. Don Quijote még csak ekkor fordult arra, a merről Sancho felismert kiáltozásait hallotta, – s ime azt látta, hogy az ő fegyvernöke, a ki még csak az imént illendő pontossággal ott állt gazdája háta mögött, most ott függ a fa ágán s majd a kezeit, majd meg lábait nyugtogatja, a mint kinos helyzetében keservesen keczmereg!

Don Quijotét bosszantotta is az ő csatlósának ilyen gyávasága, de a tölgyfaágon ezt a furcsa makkot lehetetlen volt elmosolyodás nélkül megpillantani. Oda ment hozzá s le akarta akasztani. Sancho azonban előbb lekiáltott:

– Elpusztult, megdöglött?

– Kicsoda? – kérdé Don Quijote.

– Az a csattogó szörnyeteg! – nyögé Sancho a vadkan felé mutatva.

– Elesett s kilehelte a páráját, te goromba! – igazítá ki gazdája.

– Akkor hát vegyen le nagyságod! – mondá Sancho nagy sóhajtással, a miből látszott, hogy szíve e jó hír hallatára mennyire megkönnyebbült.

Félig leemelve, félig lepottyanva jutott le Sancho a földre. Még gazdája segítségét is elfelejté megköszönni, mert először is a kedves zubbony repedését tapogatta végig, s látva mily nagy rajt a hasadás, szive mód nélkül elfacsarodott, mert ezt a szép ruhát olyan becsesnek tartotta, mint ha valaki egy egész úri jószággal ajándékozta volna meg.

E közben a hatalmas vadkant egy öszvérre tették s fölbokrétázták rozmarin ágakkal és myrtus galyakkal, mintegy győzedelmi jel gyanánt, s a zsákmányt így vitték egy nagy sátor felé, mely az erdő közepén volt verve. Itt az asztalok már terítve álltak s volt rajtok mindenféle jó, a mit az embernek szeme szája csak kivánhatott. Ez a pillantás Sancho Panza szomorúságát is megenyhítette némileg, a ki különben a herczeg és herczegné nagy mulatságára szórt az ilyen veszedelmes nagy vadra való vadászat ellen annyi átkot szitkot, hogy a vadászat kedvellőinek ugyancsak volt mit hallgatniok.

A gazdagon megterített asztalok mellett vidám társalgás közben folyt az ebéd, mely után kiki kénye-kedve szerint pihenőt tartott, a délutáni hőség szüntével pedig ujra az erdőbe mentek s a nap hátralévő részét a tőrök és hálók megtekintésével töltötték. Igy érte őket az erdőben az est, mely azonban nem volt sem oly tiszta, sem oly csendes mint az évszaktól várni lehetett volna, mely épen nyár közepe volt. A félhomály egy neme borongott a tájon, mi azonban épen nagyon elésegíté a herczegpár szándékát. S igy, a mint béestveledett, kevéssel a szürkület beállta után egyszerre csak úgy látszott, mintha az erdő mind a négy sarkán kigyuladt volna s nyomban e fellobbanó fény feltűnése után jobbra-balra, szana-szerte, mindenfelé számtalan trombita és egyéb hadi zeneszer rivalgása harsant fel, mintha az erdőn át egész lovas-seregek robognának. A tüzek világa s a hadi hangszerek harsogása majdnem megvakítá s szinte elkábítá szemét, fülét a közel állóknak, de általában mindazoknak is, valakik csak az erdőben voltak. Egyszerre iszonyú üvöltés hangzott fel, trombiták és kürtök harsogása, dobok pergése és sípok süvöltése által kisérve, úgy hogy e pokoli zajra csak az nem süketült meg, a ki hallását már különben is elvesztette. A herczeg megdöbbent, a herczegné összerezzent, Don Quijote bámult, Sancho Panza reszketett mint a kocsonya, de még azok is meghökkentek, a kiknek egyébiránt volt már tudomásuk a dologról.

A félelem mindnyájokat némává tette s ime egy ördögnek öltözött gyors futár száguldott el előttök, a ki póstasíp helyett egy öblös, roppant kürtöt fujt, a mely recsegő és borzalmat keltő hangot adott.

– Hóha, futár! – kiálta rá a herczeg – ki vagy? hová törekszel? Micsoda hadsereg az, mely ezen az erdőn át akar vonulni?

Mire a futár hajmeresztő s irtózatos hangon így válaszolt: – Én az ördög vagyok, s Don Quijote de la Manchát keresem; az a tömeg, a mely erre tart, hat sereg varázsló, a kik egy diadal-kocsin hozzák magokkal a páratlan Dulcinea del Tobosot. Elbüvölten jő a nemes franczia Montesinossal s értésére akarja adni Don Quijotenak, mi módon lehet azt a kisasszonyt a varázs alól feloldani.

– Dulcineát a varázs alól?! – kiálta fel Don Quijote örömtől ittasan, – szólj, ördög, vagy angyal te, ördög képében, mit kell tennem, mihez tartsam magamat, mert én vagyok az a Don Quijote de la Mancha!

– Ismerlek! – viszonzá az ördög, fogait rávicsorítva – ne tégy semmi egyebet, mint itt e helyen tűrj és várj. Jól tudják a varázslók, hogy te hol vagy, majd megtalálnak!

S ezzel roppant kürtjébe belefujt, hátat fordított s úgy elvágtatott, mintha csakugyan az ördög vitte volna.

A bámulat ujra elfogta mindnyájokat, de legjobban Sanchot és Don Quijotet. Hát ha a világ minden kincsével kinálják meg e pillanatban a nemes manchai lovagot, el tudták volna-e mozdítani e helyről, hol oly nevezetes felvilágosítás lesz majd nyerhető.

– Hajlandó lesz nagyságod bevárni e veszedelmes társaságot? – kérdé tőle a herczeg, hogy szilárdságát próbára tegye?

– Hogy ne lennék! – viszonzá ő – megállom itt helyemet bátran és rettentethetlenül, ha a pokol minden hatalma támadna is ellenem!

Az éj nemsokára teljesen besötétült, s ekkor egyszerre oly iszonyú csikorgá-nyikorgás hangzék fel, a milyet az ökrös szekerek idomtalan, kenetlen szekerei szoktak okozni, mely fülhasító zajtól – a mint mondják – az erdőségben medvék, farkasok is megszaladnak. Ehhez a borzasztó lármához még egy másik is járult, a mely mindent felülmúlt, nevezetesen az, hogy a mint látszott, az erdő mind a négy sarkán javában megeredt egyszerre az ütközet, legalább az ágyúk bömböléséből, puskák ropogásából, trombiták rivalgásából s száz meg száz torok csatakiáltásából azt lehetett következtetni.

Ez az iszonyú dörgés, zugás, fegyver- és csatazaj éjnek éjszakáján s a sötét erdő mélyén még magát Don Quijotet is megdöbbentette, Sanchonak pedig úgy az inába szállt a bátorsága, hogy odaájult a herczegné lábai elé, s csak úgy lehetett eszére téríteni, hogy a nyaka közé öntöttek egy fél dézsa friss vizet. Mire magához tért, már akkor az egyik nyikorgó kerekü szekér odaérkezék az uri társaság elé. Négy lomha ökör huzta, mind a négy bevonva fekete takaróval. Mindeniknek szarvára egy-egy nagy égő viaszfáklya volt kötve, a szekéren meg egy magas ülés, melyen egy tisztes külsejü vén ember ült, a kinek szakálla fehérebb volt a hónál és olyan hosszú, hogy egész övig ért. Az ökröket két rút ördög hajtotta s ábrázatok olyan csunya volt, hogy a mint Sancho egyet nézett rajtok, mindjárt behunyta a szemét, hogy tovább ne lássa.

A mint tehát a szekér a herczegpár meg Don Quijote elé érkezett, a tisztes képü öreg ember fölemelkedék üléséről s talpra állván így szóla:

– Én a bölcs Lirgandeo vagyok! – s azzal a szekér megint tovább ment minden szó nélkül.

Ez tehát varázsló volt! Olyan varázsló, a milyenektől Don Quijote sok lovagregénye csakúgy hemzsegett. Nézte is a lovag nagy csodálkozással a hatalmas bűbájost, a mig csak láthatta, az azonban elvonult, de jött nyomban utána egy másik, Alquife, – azután meg a gonosz Arkalausz, – s mindezek nevök kimondása után tovább vonultak. Most azonban egyszerre megszünt a hadi lárma, s éktelen zaját a legkellemesebb hárfa- és fuvola-hangok zenéje váltotta fel.

E kellemes zene hangzása közben egy úgy nevezett diadalkocsi tűnt elé az erdő sürüjéből, fehér takaróval borított hat szürke öszvértől húzva; mindegyik állat mellett egy egy fehérbe öltözött vezető, egyik kezében égő viaszgyertyával. Ez a szekér majdnem két akkora, sőt három akkora volt mint az előbbiek, s oldalait meg az elejét más tizenkét hófehér alak foglalá el, azok is égő fáklyával valamennyien, a mely látomány épen oly meglepő volt, mint a mily félelemgerjesztő is egyszersmind.