Part 26

Elfelejtettem mondani, hogy ezen bizonyos Pedro mester balszemét s majd a fele arczát egy darab zöld bársony fedte, a miből azt lehetett következtetni, hogy ezen az oldalán bizonyosan valami baja van. A fogadós így folytatá:

– Isten hozta Pedro mester uramat; de hol a majom meg a bábuk, hogy egyiket sem látom.

– Mindjárt itt lesznek – viszonzá a zergebőrös – csakhogy én magam jöttem előre, megtudni ha kapható e szállás?

– Még magától Alba herczegtől, Spanyolország leghatalmasabb vezérétől is megtagadnám, csakhogy Pedro mesternek adhassam – viszonzá a fogadós – csak jőjön a majom meg a bábjáték; van itt ma ember a fogadóban, a ki szívesen megfizet ha a játékot meg a majom ügyességét megláthatja.

– Akkor hát minden jól van – mondá a bársonyfoltos – én meg jutányos árt szabok s azzal is beérem, ha a magam költsége megkerűl. Mindjárt ideszólítom a kocsit, mely a majmot és a játékot hozza.

S azzal tüstént kiment a fogadóból.

Don Quijote mindjárt azt kérdezte a fogadóstól, ki ez a Pedro mester s miféle játékot és majmot mutogat? Mire a vendéglős igy válaszolt:

– Egy hatalmas bábjátékos, a ki Aragonból jött s már régen jár-kél itt la Manchában s azt mutogatja bábjaival, hogyan szabadítá meg a derék Don Gaiferos nejét Melisendrát; a mi olyan szép történet s olyan takarosan van eléadva, hogy ahhoz foghatót rég nem láttak ezen ország e részében. De azonkivül meg hordoz még magával egy olyan rendkivüli ügyességü majmot is, a mely ritkítja párját a majmok között, de még embernek is sok volna. Mert ha valamit kérdenek tőle, figyelmesen ráhallgat a kérdésre, aztán egyszerre gazdája vállára ugrik, fejét odahajtja ennek füléhez, s megsúgja a feleletet, a mit ez aztán tolmácsol. De sokkal inkább arról szokott beszélni, a mi már megtörtént, semmint arról, a mi még csak ezután fog történni. S ha ugyan néha-néha nem találja is el egészen, igen ritkán téved, úgy hogy az embernek azt kell hinni, maga az ördög van benne. Két tallért követel minden kérdésért, a mire a majom felel, akarom mondani, a mire helyette gazdája felel, mikor a majom már a fülébe súgott. Ennek folytán az a közhiedelem, hogy Pedro mester nagyon megszedte magát s úgy él, mint valami kis király. Beszél annyit, mint hat más, s iszik annyit, mint más tizenkettő se, s mindezt nyelve, majma és játékmutatványa kegyelméből.

E pillanatban Pedro mester ujra megjelent s hozta magával kocsin a bábjátékot, meg egy farkatlan majmot, a mely minden tekintetben szakasztott olyan volt, mint minden majom.

Alighogy Don Quijote meglátta, kapva ismét a rendkivüliségen, mindjárt ezt a kérdést intézte hozzá:

– Mondja meg nékem, nagyságos jós uram, mi járatban vagyunk s mit hoz ránk a holnap? Itt a két tallér.

S ezzel megparancsolta Sanchonak, hogy a pénzt adja oda Pedro mester kezébe; ez azonban majma helyett igy felelt:

– Uram, ez az állat nem ád sem feleletet, sem felvilágosítást a jövendőről; a multról azonban tud egyet-mást mondani, nemkülönben a jelenről is.

– Süsse meg! – mondá Sancho – azért ugyan soha egy kurta fityinget se adnék, hogy azt mondják meg nekem, a mi már megtörtént; ki tudja azt jobban, mint én magam? Már pedig, ha én azért fizetnék, a mit különben is tudok, az csakugyan sült bolondság lenne. No, hanem ha azt is tudja, a mi éppen most történik: Itt a két tallér, s mondja meg nekem ő legmajmabb urasága, mit csinál ez időszerint az én feleségem Panza Theréza s mivel foglalkozik?

Pedro mester vonakodott a pénzt elfogadni s így szóla:

– Nem szoktam előbb elfogadni a jutalmat, a mig meg nem szolgáltam.

S azzal kétszer ráütvén balvállára, a majom abban a nyomban fen termett rajt, s száját odahajtva gazdája füléhez, csunya gyorsasággal csikorgatta fogait. Ezt a mesterséget egy-két perczig folytatta s aztán egy másik ugrással megint a földre szökött, akkor pedig Pedro mester hirtelen térdre borúlt Don Quijote előtt s lábait átkarolva igy szóla:

– Úgy karolom át nagyságod két lába szárát, mintha csak a Hercules oszlopait karolnám! Oh dicső feltámasztója a már-már feledésbe merűlő kóbor lovagrendnek! Oh, érdeme szerint eléggé soha nem magasztalható nemes lovag, Don Quijote de la Mancha, lelke ön az aléldozóknak, támasza az elesőknek, karja az elesetteknek, mankója és vigasztalása minden szerencsétlennek!

Don Quijote megmerevűlt, Sancho elképedt, az unokaöcs bámult, a szamárordításos elkábúlt, a vendégfogadós megkeveredett, egy szóval, a kik csak hallották a bábjátékos szavait, mind egészen elhaltak ámulásokban. Ez pedig így folytatta:

– Te meg, oh jó Sancho Panza, a világ legjobb lovagjának legjobb fegyvernöke, örülj, örvendezzél, mert a te jó nőd, a gondos Thereza, most is házi dolgaival van elfoglalva, s most éppen ez órában egy csomó lent gerebenez, s nagyobb igazság okáért, egy csempe korsó áll mellette balfelől, lehet úgy egy jó pintes, a melylyel magát munkája közben mulatgatja.

– Már ő az! – mondá Sancho fejét csóválva – akár hol tanulta, vagy szerezte ez a majom a mesterségét, de igazán csodálatos!

– Be kell vallanom – mondá Don Quijote is – a ki sokat olvas, sokat jár: sokat lát az s sokat tud. Ennek bevallására pedig az ösztönöz, mert ugyan ki tudta volna elhitetni velem, a mit most a tulajdon két szememmel láttam, hogy e világon még jósmajmok is létezzenek. Igen, én csakugyan az a Don Quijote vagyok, a kit e kedves állatka említett, bárha kissé túlzó volt is a dicséretben. Egyébiránt akármilyen legyek is, hálát adok az Istennek, hogy olyan érző és résztvevő szívvel ruházott fel, mely javát akarná mindenkinek, kárát pedig senkinek.

Pedro mester ekkor zsebre tévén a könnyű szerrel – s utóbb majd elmondjuk, milyen csodamódon megszerzett – két tallért: elment, hogy a híres bábjátékot felállítsa. Míg ő azzal foglalkozott, Sancho oda lopódzott ura mellé s azt súgta néki:

– Nagyságos uram, ettől a majomformájú varázslótól kérdezzük meg, igaz-e mindaz vagy csak álom, a mi nagyságoddal a Montesinos barlangban történt? Mert én nagyságod kegyes engedelmével a mondó vagyok, hogy abban az egész históriában nem volt egy szikra igaz se!

– Az mind meglehet – viszonzá Don Quijote – én azonban bátran meg merem kérdeni, nemcsak ezt a majmot, hanem hozd ide valahány majom a világon van, megkérdem én bátran mindnyáját!

– A Krisztus mentsen meg annyi majomtól! – mondá Sancho elszörnyedve – lám az előbb csak ez az egyetlen egy szólalt meg, s már ennek a szavára is minden hajam szála égnek állott ijedtemben!

Pedro mester nem sokára visszatért azzal a jelentéssel, hogy a látásra méltó s csodálkozást gerjesztő bábjáték föl van állítva.

– De még előbb egy szóra kérem, Pedro mester – mondá Don Quijote. S aztán közlé vele miről gondolkozik s felszólítá, kérdezze meg majmát, mondja meg nekik, hogy bizonyos dolgok, a mik vele a Montesinos barlangban történtek, igazak voltak-e vagy csak álmodta, mert neki úgy látszik, hogy van bennök valami mind a kettőből. Mire Pedro mester minden további szó nélkül újra előhozta majmát s Don Quijote és Sancho elé állítva így szóla:

– Ime, majom úr, ezen lovag ő nagysága azt akarja tudni, hogy bizonyos dolgok, a mik véle az úgynevezett Montesinos barlangban történtek, igazak voltak-e vagy sem?

S ezzel megadván a szokott jelet, a majom mindjárt fölugrott a bal vállára s úgy tett, mintha fülébe súgna valamit; mire Pedro mester rögtön így szólott:

– A majom azt mondja, hogy azon dolgok egy része a miket nagyságod az említett barlangban látott vagy tapasztalt, nem igaz, másik része azonban igaz. Ő ezen kérdéses tárgy felől most csak ennyit tud mondani. Ha azonban nagyságod még többet is meg akarna tudni, a jövő pénteken megfelel minden kérdésre, most azonban kifogyott már minden erejéből, melyet péntekig nem is tud ujra összeszedni a mint már említettem.

– Nem megmondtam-e – szólt Sancho – hogy sehogy se fért a fejembe, hogy a barlangban történteknek csak a fele is igaz legyen?

– Majd elválik, Sancho, – viszonzá Don Quijote – mert az idő, mely mindent fölfedez, semmit sem hágy rejtve, de napfényre hozza, legyen bár a föld mélységes mélyébe elrejtőzve. S most erről elég ennyi, mi pedig menjünk a jó Pedro mester mutatványának megszemlélésére, a miben, azt hiszem, alkalmasint lesz valami érdekes is.

– Hogyan? Csak valami érdekes? – felelé Pedro mester. – Van az én mutatványomban ezer meg ezer érdekesnél érdekesebb látványság. Merem állítani nagyságod előtt señor Don Quijote, hogy alig van a világon mai napság valami, a mit érdemesebb volna megszemlélni. Majd meggyőződik felőle nagyságod saját szemével. Azért ne is késlelkedjünk, mert az idő már is előre haladt, nekünk pedig sok a tenni, mondani és mutatni valónk.

Don Quijote és Sancho szót fogadtak és odamentek, a hol a bábjáték már fel volt állítva s közszemlére kitéve s körülötte minden oldalról égő viaszgyertyácskák, melyek fénye az egészet igen csinossá s ragyogóvá tette.

A mint oda értek, Pedro mester az állvány mögé vonúlt, mert neki kellett a mesterséges bábukat igazítnia, az állvány előtt pedig egy fiatal gyerkőcz foglalt helyet, Pedro mester inasa, ki a látványságban előforduló történetnek magyarázója és felvilágosítója gyanánt szolgált. Kezében egy pálczácskát tartott, melylyel a kilépő bábukat mutogatta.

Mikor aztán a vendéglőbeliek mind helyet foglaltak már, némelyek szemben a játékkal állva, Don Quijote, Sancho s Don Diego unokaöcscse pedig a legjobb helyeken ülve: a tolmács így kezdé mondókáját, a mint látni vagy hallani fogja az, ki a következő fejezetet elolvassa vagy meghallgatja.

XIV. FEJEZET.

Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen.

Mind elhallgattak, a tyrusok, úgy mint a trójaiak, – vagy is más szavakkal a bábszinház nézői mind, azon gyerkőcz ajkain csüggöttek a ki a csodadolgokat magyarázni készűlt. Egyszerre dob-pergés, trombita-harsogás és nagy ágyudörgés hangzott fel a színpad mögött, melyek zaja azonban igen rövid idő alatt elnémúlt, a mire a siheder tüstént fölemelte szavát és így szóla:

– Ezen igaz történet, mely itt nagyságtok szeme láttára előadatik, betüről betüre a franczia krónikákból és azon spanyol románczokból van merítve, mik a nép ajkán szájról szájra járnak s miket az utczás gyerekek is ismernek. Szól pedig arról, hogy Don Gaiferos hogyan szabadította meg a hitvesét Melisendrát, a ki ekkor Spanyolországban fogva volt, a mórok hatalmában, Sansueña városában, a mint akkor azt a várost nevezték, melyet ma Zaragosának hívnak. Mig Don Gaiferos egyszer távol volt a hadban, a mórok ráütöttek várára, népét lekonczolták, kincseit elvitték, s rabbá tették feleségét Melisendrát is, a kiért egy egész országgal felérő váltságdíjt reménylettek. Don Gaiferosnak azonban feleannyi pénze sem lévén, egészen neki adja magát a búsulásnak és a sakkjátékban keres enyhülést, s ime ott látják sakkozni, a mint a dal is mondja:

Don Gaiferos bánatában Ott ül a sakktábla mellett.

Az a másik személy pedig, a ki ott látszik, fején koronával, kezében királyi pálczával, az Nagy Károly császár, Melisendra édes atyja. Nagyon rosz kedvű, hogy veje tétlenségét s kétségbeejtő kétségbeesését látja, s épen azért jön, hogy megpirongassa. Tessék csak nézni, milyen hevesen, milyen haraggal száll szembe véle, úgy hogy az ember majdnem hajlandó volna hinni, hogy királyi pálczájával mindjárt végig huzogat a hátán keményen. S a mikor már jól eleibe rakta, mennyire ártalmára van az mind neki, mind a fogságban epedő hitvesének, hogy elcsüggedése minden erejétől megfosztotta, s hogy mennyivel többet érne ha máskép nem lehet, ezek által megszabadítani hítvesét, végre igy szól hozzá:

Én beszéltem ám te lássad!

S lássák most nagyságtok is, hogyan fordít neki hátat a császár s hogyan hagyja magára a felbőszült, de egyszersmind felbuzdúlt Gaiferost, a ki haragjában és elkeseredésében nagy messzire eltaszítja a sakktáblát bábustól, fegyverzetét követeli sebtiben, unokaöcscsétől Don Roldantól kölcsön kéri kardját Durindanát, a mit azonban Don Roldan nem akar neki odakölcsönözni, hanem a helyett felajánlja szolgálatát, hogy ő is hozzácsatlakozik a veszedelmes útra, a melyre kelni készül. A bátor haragvó meg ezt az ajánlatot utasítja vissza s azt mondja, elég lesz ő egy maga is felesége kiszabadítására, még ha a föld kellős közepének mélységibe volna is elrejtve. S azzal aztán fegyverbe öltözik, hogy menten utra kelhessen.

Most pedig fordítsák tekintetöket arra a toronyra, mely amott látszik, s a melyről tudni kell, hogy ez Zaragosa vára tornyainak egyike, a melyet ma Aljaferiának neveznek. Ime azon a tornyon egy búsongó nőalak jelen meg, a ki tekintetét Francziaország felé fordítja s karjait is kitárja, a mivel azt akarja jelenteni, hogy oda szeretne menni férjéhez és atyjához. Ez a búsongó hölgy Melisendra, Don Gaiferos hitvese. S úgy látszik jó sorsa hozta ki most a vár falára, mert ime gascognei köpenybe burkolózva egy férfi alak lopózik a torony alá. Melisendra azt hiszi, hogy valami keresztyén utas, a ki Francziaországba ügyekszik, s azért azt mondja neki a vers szavai szerint

„Ha Frankhonba mégy, vitéz úr, Kérdezd hogy van Gaiferos“.

Azonban oh mily boldog csalódás! A köpönyeges vándor megismerteti magát feleségével, hogy ő maga a várva várt Don Gaiferos, karjait kitárja, s a bátor Melisendra nem soká gondolkozik, hanem leugrik a várfalról, s a mint látni méltóztatnak, férje oly ügyesen elkapja a légben köpönyegével, mintha egy alma pottyant volna a fáról sapkájába. Alig hogy ott van karjai között, Don Gaiferos sarkantyúba kapja paripáját s immár hátat fordítanak a mór városnak, elindulnak, s nagy örömmel boldogan térnek azon útra, mely Francziaországba s Párisba vezet. Oh menj is békével, boldog, szerencsés házaspár! Érjétek el bántatlanul, sértetlenül vágyva vágyott hazátokat s szerencsés utazásotokban semmi akadályt a sors ti elétek ne gördítsen! Barátaitok és rokonaitok békében s megelégedésben lássák telni napjaitokat, a melyeket az égnek kegyelme nyujtson oly hosszúra, a mily hosszúra csak nyujthat.

– Ne kotyogj ficzkó! – szólt közbe most Pedro mester a színfalak mögűl – csak egyszerűen; nem ér az a czifrázás fabatkát se!

A magyarázó nem felelt, hanem folytatta az eléadást:

– Azonban jaj, Zaragosa városában is akadt heverő – henye szem, a mi mindent észre szokott venni. Meglátták, hogy Melisendra mily vakmerően ugrott alá a bástyáról, s hogyan menekült férjével. Mindjárt hírűl vitték Marsilio mór királynak, a ki abban a nyomban harczi lármát üttet. S ime milyen gyorsan fegyverkeznek a mórok, íme az egész város cseng-bong a harangzúgástól, mely minden templom tornyából aláhangzik.

– Az ugyan nehezen – szóla közbe most Don Quijote – a mi a harangokat illeti, azzal ugyan elvetették a sulykot, Pedro mester, mert a móroknál nem szokás harangozni, hanem igenis dobolni, trombitálni és sípolni. Hogy Sansueñában harangozzanak, olyan vékony tornyocskákban, melyekbe egy ember is alig fér bele, az már mégis szarvas hiba.

Pedro mester e szavakra mindjárt félbeszakasztotta a harangozást s így szóla:

– Ne méltóztassék az ily apróságokon fenakadni, señor Don Quijote, s ne kívánja, hogy minden a legtökéletesebb legyen. Lőnek ám bakot sokszor még a fényes, nagy színházakban is!

– Az is igaz – jegyzé meg Don Quijote – Isten neki hát harangozzanak a mennyit akarnak.

Pedro mester azonban még is okúlt az intésen, s a harangozást abba hagyta; a magyarázó pedig folytatá:

– Nézzék uraim, mily számos és mily fényes mór lovasság rohan ki a városból a keresztyén hitves-társak üldözésére! Hány meg hány trombita harsog, hány meg hány réz síp süvít fel, hány meg hány kis és nagy dob pereg! Bizony, félek hogy elérik, s úgy hozzák vissza a ló farkához kötve… oh szegény Gaiferos, oh boldogtalan Melisendra, az ugyancsak iszonyú látomány lenne!

Don Quijote pedig látva ezt a tenger pogányságot; s hallva a nagy zengést-bongást, és a magyarázónak keserves jajveszéklését: ugy találta, hogy nagy ideje van immár, hogy a menekvők segítségére siessen. Talpra szökött tehát s hatalmas hangon így kiáltott:

– Semmikép se fogom eltűrni, hogy az én koromban s szemem láttára valami sérelmet kövessenek el egy oly híres lovagon, derék férjen, és hitvestárson a milyen Don Gaiferos. Vissza, ti alacsony csőcselék! Ne űzzétek, ne üldözzétek ama menekvőket, különben én velem gyűlik meg a bajotok!

E szavak után kardját kirántotta s egy ugrással ott termett a színpad előtt és soha nem látott dühvel és gyorsasággal rettenetes kardcsapás-záport zudított a fából faragott vagy tésztából gyúrt alig egy arasznyi magasságú bábu-mórokra. Kit ledöntött, kit levágott, ennek fejét vette, amazt ketté hasította s a többi között ütött egyszer akkorát, hogy ha Pedro mester le nem bukik, meg nem lapúl s össze nem húzza a nyakát, szent egy igaz úgy lecsippenti a fejét, mintha sifliből lett volna.

Meg is eredt aztán Pedro mester kiáltozása:

– Megálljon, nagyságos uram, señor Don Quijote! gondolja meg, hogy a miket itt szabdal, vagdal, öldököl, gyilkol, azok nem igazi mórok, hanem csak tésztabábok. Jaj nekem, jaj szegény bűnös lelkemnek! Oda vagyok, vége az egész vagyonomnak!

De csak mind nem használt az semmit és Don Quijote egyre ütött, vágott, szurkált, szabdalt sűrűn mint a záporeső. Szóval, rövidebb idő alatt mint egy pár Miatyánkot el lehetne mondani, tönkre verte az egész szinházat, diribbé-darabbá gépeket, bábukat. Marsilio király pogány egy sebet kapott, Nagy Károly császárnak pedig koronája, koponyástul ketté lett hasítva.

Az egész nézőközönség összezavarodott, a majom ijedtében a ház tetejére menekült, az unokaöcs remegett, a fogadós reszketett, de magának Sancho Panzának is az inába szállt minden bátorsága; mert utóbb, a zivatar elmultával, még esküvel is bizonyította, ilyen éktelen nagy haragban soha se látta még eddig gazdáját.

Midőn a bábszínház már végkép elpusztult, Don Quijote csak akkor csillapodott le némileg s így szólott:

– Szeretném, ha e pillanatban itt láthatnám magam előtt mindazokat, a kik nem hiszik, nem is akarják hinni, mennyire hasznára válnak a kóbor lovagok e világnak. Mert lám, ha én most nem vagyok, mi lesz a jó Don Gaiferosból s drága hitveséből a szegény Melisendrából? Eddig ezek a csúf mórok bizonyára utólérték volna őket, s tudom lett volna aztán hadd el hadd! Szóval, éljen a kóbor lovagság, éljen mindennél inkább a mi a földön él!

– Éljen, éljen! – nyögdécselé rá Pedro mester – én pedig gebedjek meg, ha már egyszer annyira semmivé lettem hogy Don Rodrigo királylyal együtt azt mondhatom:

Tegnap még enyim Spanyolhon, S már ma nincs egyetlen ormó Mit enyimnek mondhatok.

Nincs egy fél órája, de csak fél minutája sincs, s még akkor királyok és császárok ura voltam, istállóim, ládáim, zsákjaim tele számtalan lóval, megmérhetetlen pompával: most pedig oda vagyok, semmi vagyok, szegény vagyok, koldus vagyok s a mi legfőbb, majom nélkül való vagyok, mert tudom Istenemre, véres verejtékembe fog kerülni a míg azt a megriadt majmot megint megkeríthetem. S mindezt ennek a lovag úr meggondolatlan dühösségének köszönhetem, a kiről azt mondják, hogy az árvákat gyámolítja, a ferdeségeket eligazítja s más egyéb könyörűletes dolgokat cselekszik. S egyedűl vélem szemközt hagyta őt cserbe sok nemes felltétele, hogy az Isten áldja meg érte mind a két kezével! Szóval a Bús-képü lovag úr volt hivatva arra, hogy képtelenné tegye minden bábomat, s velük együtt koldussá, nyomorékká engem magamat!

Sancho Panza szíve nagyon megesett e keserves jajgatás között elmondott szavakra Pedro mesteren; mindjárt is így szóla hozzá:

– Ne sírj, ne ríjj, Pedro mester, megszakasztod bele a szívemet. Ne félj, van az én uram oly könyörületes keresztyén, hogy ha belátja, hogy neked valami kárt tett, meg is tudja, meg is akarja azt busásan téríteni.

– Ha Don Quijote úr a maga jószántából is megfizeti elpusztított bábuim egy részét – viszonzá Pedro mester – akkor én is megnyugszom s nem teszek sehol panaszt.

– Panaszt, Pedro mester? – kérdé Don Quijote – s megtéríteni valamit? Én mind e mostani óráig se tudom, hogy valamit Pedro mestertől elvettem volna.

– Valjon? – kérdé Pedro mester – hát ezt a sok romot, a mi itt hever a kemény, terméketlen földön, ugyan ki szórta szélylyel, ki pusztította el más egyéb, mint e hatalmas karnak legyőzhetetlen ereje? Kiéi voltak e büszke lovagok, császárok, királyok, egész hadseregek, ugy-e az enyimek? S mivel kerestem meg én a kenyeremet, úgy-e hogy ezekkel?

– De most már csakugyan teljesen hiszem – szóla közbe Don Quijote, – hogy azok a varázslók, a kik üldöznek, először a magok valóságában állítják szemeim elé a tárgyakat s azután mindjárt azzá változtatják a mivé akarják. Igaz lelkemre mondom, uraim, a mi itt történt, én azt egészen szó szerint vettem, azt gondoltam, hogy Melisendra csakugyan igazi Melisendra, Don Gaiferos Don Gaiferos, Marsilio Marsilio, Nagy Károly meg igazán Nagy Károly. Ezért ragadt el a harag s kóbor lovag tisztem betöltése végett akartam a menekvőkön segíteni s így a legjobb szándékkal tettem a mit tettem. Ha fonákul ütött ki, annak nem én vagyok az oka, hanem azok a gonoszok, a kik üldöznek. Mindazáltal habár hibám nem eredt is szántszándékos gonoszságból, kész vagyok magamat kártérítésre itélni. Mondja ki Pedro mester mit kiván az elpusztított bábukért s ime én ezennel felajánlom készségemet, hogy jó és folyó spanyol pénzben az egészet rögtön megtérítem.

Pedro mester most egyenként felbecsülte bábúit, Sancho Panzának és a fogadósnak, mint becsűsöknek helyeslése és jóváhagyása mellett, a kik végre aztán kimondták, hogy Don Quijote mindössze hetven kerek tallért tartozik fizetni a megkárosított bábjátékosnak. Pedro mester ráadásul még egy tallért követelt azonkívül azon fáradságáért, melybe a majom visszakerítése kerül.

– Add oda neki, Sancho – mondá Don Quijote, a kinek drága diadala még így is igen jó kedvet szerzett, – ha nem is a majomért, de a bajomért, mert szívesen adnék akár kétszáz tallért is annak, a ki egész bizonyossággal hírt tudna hozni a felől, valjon Doña Melisendra asszonyság és Don Gaiferos úr csakugyan ott vannak-e már Francziaországban, övéik közt.

– Senki se tudná azt jobban megmondani mint az én majmom – szólt az egészen megvigasztalódott Pedro mester – csakhogy azt most emberi hatalom nem tudja kézre keríteni. Egyébiránt majd utána járok s ha Isten uj reggelt enged érnünk, majd meglássuk.

Igy tehát a bábszínház viharja végkép lecsillapult, s mindnyájan békén és barátságos egyetértésben vacsoráltak együtt Don Quijote költségén, a ki Melisendra megszabadítása és a mórokon nyert diadala örömében egész a tulságig bőkezű volt.

A lándzsás és alabárdos ember még jóval pitymallat előtt utra kelt; hajnal hasadta után pedig Don Diego unokaöcscse vett bucsút a lovagtól, ki a szíves vezető jóságáért nem győzött elég hálát mondani.

Don Quijote és Sancho Panza is utra keltek aztán, előbb azonban a lovag még Pedro mester felől tudakozódott; szerette volna megtudni, megfogta-e a majmát, a majomtól pedig azt, hogy Melisendra csakugyan szerencsésen hazaért-e Francziaországba?

De a mire Don Quijote fölébredt, már akkorra a bábjátékosnak híre hamva se volt a fogadóban. Találkozni sem akart többé Don Quijotéval, azért sietett oly nagyon. S miért nem akart? Majd elmondjuk a következő fejezetben.

XV. FEJEZET.

Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben.