Part 25

– Igen, señor Durandarte, kedves, drága unokaöcsém, híven megcselekedtem, a mit veszedelmünk ama szerencsétlen napján parancsoltál. Kivettem szívedet, olyan jól a mint csak tudtam, s nem hagytam belőle kebledben csak egy porczikát se; megtörölgettem egy finom csipke kendővel s rohantam vele ló halálában Francziaországba, minekutána téged eltettelek előbb a földbe, annyi keserves könnyhullatás között, a mennyi arra is elég volt, hogy kezemet is tisztára mossam piros véredtől. S nagyobb igazság okáért még azt is elmondom, lelkem édes öcsém, hogy a legelső faluban, a mit Roncesvallesból távoztam után értem, szívedet jócskán besóztam, hogy meg ne romoljon, s ha már egészen friss nem lehet is, legalább száraz legyen, mire señora Belerma szine elé érkezünk, a kit veled, velem s fegyvernököddel Guadianával, valamint Ruidera asszonysággal és hét leányával, nemkülönben két unokahugával, ugy szintén sok ismerősöddel s barátoddal együtt a bölcs Merlin itt tart lebűvölve régóta. Ötszáz esztendejénél is több, hogy immár itt vagyunk, de azért még senki sem halt meg közülünk, csak Ruidera asszonyság leányai és unokái hiányzanak, a kik iránt szakadatlan sirásukért Merlinnek bizonyára szánalomra kellett gerjednie, s megannyi tóvá változtatta őket, miket az élők földén még ma is, kiváltképen pedig la Mancha tartományában a Ruidera tavainak neveznek; a hét leány Spanyolország hét királyáé, a két unokatestvér pedig azon szent lovagrendé a mely szent Jánostól vette nevezetét. Guadianát fegyverhordódat, a ki szintén siratta szerencsétlenségedet, hasonlóképen folyóvá változtatták, mely az ő maga nevét viseli, s mikor ez a földnek fölszinére jutott s meglátta a másik ég napját, annyira szívére vette, hogy tőled távoznia kellett, hogy ujra alámerült a föld mélyébe; minthogy azonban lehetetlen, hogy természetes folyásának ne engedelmeskedjék, helylyel-közzel ujra elélép a föld alól, s ott folytatja futását, hol a nap és az emberek láthatják. Vizökkel a már említett Ruidera tavak is szolgálnak neki, és ezekkel, valamint a beléje ömlő más egyebekkel, hatalmassá s nagygyá növekedve lép be Portugalliába. Mindazáltal szomorúsága és buskomorsága csak meglátszik rajta mindenütt s vizében sincsenek oly kitünő és keresett halak mint az aranyos Tajóban, hanem csak nyiszletek és izetlenek. Mindazt, a mit most elbeszéltem néked, óh drága rokonom, elmondtam én már akárhányszor is, de mivel szavaimra sohase válaszolsz, azt kell hinnem, hogy vagy nem hiszed, vagy nem hallod, a mit mondok, a mi nekem annyira fáj, hogy csak isten a megmondhatója! Most azonban még egy ujságot akarok közölni veled, a mi ha enyhülést nem fog is szerezni fájdalmadnak, nevelni legalább bizonyára semmi szin alatt sem neveli. Tudd meg, hogy im itt előtted (ha fölveted szemeidet magad is láthatod) ama nagy lovag áll, a kiről a bölcs Merlin annyi fontos dolgot prófétált meg, az a Don Quijote de la Mancha, a ki a mult századokénál is hatalmasabb minőségben támasztotta fel ujra halottaiból a jelenkorban már már feledésbe merült kóbor lovagrendet, s a kinek közbenjárásával és segítségével meglehet, hogy mi is fel leszünk oldva a mi varázsunk bilincsei alól, mert a nagyszerű hőstettek nagy emberek számára vannak tartogatva.

– S még ha úgy nem lenne is – viszonzá a szánalomra méltó Durandarte bágyadt, tompa hangon, – még ha, mondom, úgy nem lenne is, oh drága bátyám, csak türelem, s keverjük ujra a kártyát; – s azzal a másik oldalára fordult s minden további szó nélkül megint az ő szokott némaságába mélyedett.

E pillanatban nagy sirás, jajgatás hangzott fel, mély sóhajokkal s keserves zokogással egyetemben. Arra fordultam s a kristály falon keresztül láttam, hogy a másik teremben gyászoló leányok menete vonúl két sorban, mindnyájan fekete ruhába öltözve s fejökön török módra fehér turbánnal. A menet végén egy urnő jött, mert méltóságáról itélve csakugyan urnőnek látszott, az is egészen feketében, fején azonban széles és oly hosszu fehér fátyollal, hogy vége a földet csókolta. Ennek a turbánja két akkora volt mint a többieké közt a legnagyobbik. Kezében finom kendőcskét tartott, ebben pedig a mennyire kivehettem, egy mumia szivet, annyira össze volt aszva és száradva. Montesinos elmondá, hogy a gyászmenet Durandarte és Belerma cselédségiből áll, a kik gazdáikkal együtt szintén ide vannak varázsolva s hogy a legutolsó, a ki a kendőcskében a szivet viszi, az maga Belerma kisasszony, a ki nőcselédeivel együtt hetenként négyszer tartja ezt a gyászmenetet, s annyiszor éneklik, vagyis jobban mondva siratják el halottas éneköket az ő unokaöcscsének holtteste és szerencsétlenül járt szíve fölött.

A vezető meg nem állhatta, hogy e szavaknál közbe ne szóljon:

– Még elképzelni is alig tudom, señor Don Quijote, hogy azon rövid idő alatt, a mit nagyságod odalent töltött, hogyan láthatott s hallhatott oly tömérdeket.

– Mennyi ideje, hogy alászálltam? – kérdé Don Quijote.

– Alig egy órája – viszonzá Sancho.

– Az lehetetlen! – felelt Don Quijote – mert ott ért az est és ott virradtam meg, s ott ért ujra estve, reggel háromszor egymásután, ugy hogy az én számításom szerint nekem három napot kelle töltenem ama távol – s a mi szemeink elől elrejtett tájakon.

– Igaza lehet nagyságodnak – mondá Sancho – mert a miképen mind azon, a mi nagyságoddal történt, a varázslat hagyta rajta a keze szenyjét; meglehet, hogy a mi nekünk egy órának látszott, az odalenn három nap meg három éjjel egy végben.

– Bizonyosan úgy lesz – viszonzá Don Quijote. –

– S evett-e valamit nagyságod ezen egész idő alatt? – kérdé a vezető.

– Nem ettem én egyetlen egy falatot sem – felelt Don Quijote – de sőt az éhség még csak eszembe se jutott.

– Hát az elbüvöltek esznek-e? – kérde az unokaöcs.

– Nem esznek – viszonzá Don Quijote – bárha a közvélemény azt tartja ugyan, hogy körmük, szakáluk és hajok még is meg szokott nőni.

– De hát aludni alusznak-e az elbüvöltek, uram? – kérdé Sancho.

– Egyátalában nem alusznak, – viszonzá Don Quijote – legalább az alatt a három nap alatt, a mig én velök voltam, még csak a szemét se hunyta le egyik se, de még én magam sem.

– Ide aztán az a példabeszéd csakugyan jól ide vág – jegyzé meg Sáncho – barátjáról lehet az embert megismerni. Nagyságod is csupa merő megbabonázottakkal, bőjtölőkkel, virasztókkal barátkozott, nem csoda hát ha se nem evett, se nem aludt a míg közöttök vetyengett. De bocsásson meg, nagyságos jó uram, ha kereken kimondom, hogy mind abból, a mit nagyságodtól eddig hallottunk, Isten engem akár hová tegyen, hogy azt ne mondjam az ördög: egy szó, mondom, kevés, de én annyit se hiszek el.

– Nem hiszi? – kérdé Don Diego unokaöcscse – hát hazudik-e Don Quijote úr? De még ha hazudni akarna is, ugyan hogy lett volna ideje ennyi tenger hazugságot kigondolni?

– Azt nem hiszem hogy az én uram hazudnék – mondá Sáncho.

– S ha nem, mit hiszsz tehát? – kérdé Don Quijote.

– Azt hiszem, – viszonzá Sancho – hogy az a Merlin, vagy azok a varázslók, a kik ezt az egész hadat megboszorkányozták, a melylyel nagyságod, a mint állítja, odalent találkozott és társalkodott, azok babonázták bele képzeletébe vagy eszébe ezt az egész mesét vagy álmot, a mit nekünk elbeszélt s a mit még ezentúl majd elbeszél.

– Az sem volna lehetetlen, Sancho – viszonzá Don Quijote – csakhogy még sincs úgy, mert a mit elmondtam, azt mind a tulajdon két szememmel láttam s kezemmel tapintottam. De hát ahhoz mit szólsz, hogy azon számtalan sok csoda dolog közt a miket Montesinos mutatott (s a miket utazásunk folytán majd mind elmondok, mert most nem mind ide valók) mutatott egyebek közt három parasztleányt is, a kik ezen a mezőségen úgy szökdécseltek s ugrándoztak mint a kecskék, s a kiket alig hogy megpillantottam, mindjárt ráismertem az egyikben a páratlan Dulcinea del Tobosora, a másik kettőben pedig arra a két parasztleányra a kikkel Toboso előtt találkoztunk. Kérdeztem Montesinostól, ismeri e őket? Azt felelte: nem ismeri, de azt gondolja, hogy valami elvarázsolt előkelő kisasszonyoknak kell lenniök, mert csak néhány napja, mióta ide kerültek a mezőségre. Ezen pedig én cseppet se csodálkozom, mert van itt akárhány más előkelő személyiség is mind a régi, mind a jelen korból, a kik mind mind ide e szomorú helyre vannak bűvölve. Ez lett gyászos sorsa Dulcineának is!

A mint Sancho urának e szavait hallotta, azt hitte vagy az esze megy el vagy meg kell pukkadnia nevettében. Jól tudta miben áll Dulcinea képzelt elbüvölése s hogy az egész boszorkányságnak és varázslásnak ő volt a mestere, a miből teljes bizonyossággal következtette, hogy urának csakugyan nincs egy mákszemnyi józan esze, hanem teljes tökéletesen meg van keveredve. Most tehát igy szóla hozzá:

– Igen szerencsétlen csillagzat alatt, igen rosz órában s igen veszedelmes napon szállott alá nagyságod, kedves jó gazdám, a más világra, s ugyancsak vesztére találkozott azzal a kötni való Montesinos urral, a ki nagyságodat ilyen állapotban küldte aztán vissza mihozzánk. Milyen ép ember volt nagyságod ide fent, mikor még teljesen meg volt az esze úgy, a hogy az Isten megteremtette; akkor minden lépten nyomon a legnyomósabb igazságokat mondta ki, a legjobb tanácsokat adta, most pedig, láj, olyan sületlenségeket hadar össze, hogy nagyobbakat már képzelni sem lehet.

– Sokkal jobban ismerlek, Sancho – viszonzá Don Quijote – semhogy szavaiddal törődném.

– De még én sem ám a nagyságodéival – felelé Sancho – ha mindjárt itt aprít is össze azért, a mit mondtam vagy még ezután is mondok, ha nagyságod józanabbúl és okosabban nem beszél. De hát most, hogy immár kibékültünk, ugyan kérem mondja csak nagyságod, hogyan s mikép ismert rá a mi kegyelmes asszonyunkra? S ha beszélt vele, mit mondott s mit felelt nagyságodnak?

– Arról a ruháról ismertem rá – viszonzá Don Quijote – a mit akkor is hordott, mikor nekem te megmutattad. Megszólítottam, de ő semmit sem válaszolt, sőt ellenkezőleg hátat fordított s olyan gyorsan elhaladt, hogy a nyíl sem tudta volna utólérni. Utána akartam iramodni, s meg is tettem volna, ha Montesinos azt nem mondja, soha se fáraszszam magamat, úgy is mind hiába, azonfelül meg itt is már az ideje, hogy a mélységből megint visszatérjek. Megmondta azt is, hogy annak idejében értésemre adják, hogyan lehet a varázs alól Belermát, Durandartet s mind a többi ott lévőt feloldani. De a mi minden itt látott s tapasztalt dolgok között szivemnek legfájdalmasabban esett, az volt, hogy a mig Montesinos hozzám e szavakat intézé, egyszer csak a nélkül, hogy láttam volna merről, honnan, a boldogtalan Dulcinea egyik társa áll ott mellettem s könnyekkel tölt szemmel, zavart, halk hangon ezt susogja: Asszonyom, Dulcinea del Toboso csókoltatja nagyságod kezeit s kéri nagyságodat, üzenje meg, hogy s mint érzi magát; minthogy pedig Dulcinea kisasszony aprópénz dolgában nagyon meg van szorúlva, igen-igen szépen kéreti a lovag urat, legyen olyan kegyes, s kölcsönözzön neki erre az ujdonat új fejkendőre egy-két tallért, vagy a mennyit épen kölcsönözhet, s ő becsülete szavára fogadja, hogy a lehető legrövidebb idő alatt visszafizeti.

Ezen kivánság hallatára alig tudtam hová lenni bámulatomban és csodálkozásomban. Tüstént Montesinos urhoz fordultam e szavakkal: Lehetséges-e az, hogy az elbűvölt fejedelmi személyek pénz dolgában meg legyenek szorúlva?

Mire ő így válaszolt:

– Higye meg nagyságod, señor Don Quijote de la Mancha, hogy az az úgynevezett pénzszükség mindenütt érezhető; kihat az mindenkire, érzi azt mindenki, s nem kiméli meg az még az elbüvölteket sem. S minthogy Dulcinea del Toboso kisasszony ezt az egy tallért kéreti, a zálog pedig, úgy látszik, elég jó, nincs mit tenni, mint oda kell adni, mert kétségkívül igen nagy zavarban lehet.

– Zálogot nem fogadok el én – viszonzám – de annyit sem adhatok, a mennyit kér, mert magamnak sincs több mindössze féltalléromnál (a mit a minap te adtál nekem, Sancho, ha útközben alamizsnát kellene adnom valahol). Ezt tehát a leánynak adtam s így szóltam hozzá: Mondja meg asszonyának, jó leány, hogy teljes szívemből szánom és sajnálom szegényt, s szeretném, ha a Dárius kincsével birnék, hogy minden baján segíthessek. Azt is üzenem neki, hogy számomra nincs üdv, nincs boldogság, a míg azt tudom, hogy ő ily szomorú s gyászos varázsnak van alávettetve. Nem is lesz addig nyugodalmam, békességem, míg ezen nem segítek, s kész vagyok megküzdeni a világ minden varázslójával, csakhogy őt szenvedéséből fölszabadíthassam.

– Tartozik is vele nagyságod, kegyelmes asszonyomnak – mondá most a leány, s átvette a pénzt, azonban a helyett, hogy köszönésül magát mélyen meghajtotta volna, akkorát ugrott, hogy majdnem két ölnyire libbent föl a levegőbe.

– Szentséges Istenem! – kiáltá föl e szavakra Sancho – hát még ilyen is eshetik meg a világon! S ekkora hatalmok lehet a varázslóknak és babonaságoknak, hogy az én uram józan eszét ilyen éktelen bolondsággá tudják átvarázsolni? Oh uram, uram, az Isten szent szerelmére kérem, gondoljon nagyságod magával s becsületével és ne adjon hitelt ezeknek a sületségeknek, a mik az eszét úgy elvették, s elcsavarták. –

– Tudom, hogy a szeretet szól belőled, Sancho – mondá Don Quijote – s mivel magad járatlan vagy a világ folyásának ismerésiben, azért látszik neked mindjárt lehetetlennek minden, a mi csak némileg is eltér a dolgok szokott rendjétől. De majd eljön az az idő, mikor, a mint már említettem, beszélek neked az ott alant látottak felől egyet s mást, a mi majd hitelt szerez az eddig elmondottaknak is, melyeknek igaz valóságához sem kétség nem fér sem ellentmondás.

XIII. FEJEZET.

A szamárordítás története és a jós majom.

Don Quijote elbeszélése tovább tartott mint egész lenléte a Montesinos barlangban, melyben beteges képzelődése az elmondott egész zagyvalékot bizonynyal csak úgy álmodta. A hanyatlásnak induló nap őket is indulásra serkenté, lóra ültek tehát s mentek, de még útközben is folytonosan a barlang álmodott, vagy képzelt s igazaknak egyedül az egy Don Quijote által tartott csodáiról beszélgetve.

Még folyton ezen társalgásba voltak elmélyedve, midőn egyszer csak egy embert látnak magok után sietni, a ki nagyon sebesen jött gyalog s egyre ütlegelte dárdákkal és alábárdokkal ugyancsak súlyosan megterhelt öszvérét. A mint utólérte őket, nyájas jó estét mondott, de csakhamar tovább sietett.

Don Quijote megszólítá:

– Álljon meg kissé, atyafi, úgy látszik szaporábban halad, mint öszvére szeretné.

– Nem állhatok meg, uram – viszonzá az ember – mert ezekre a fegyverekre, a miket öszvéremen látnak, holnap reggel már szükség lesz, útam tehát nagyon sietős; Isten áldja meg az urakat. Hanem, ha kiváncsiak tudni, miért viszem e fegyvereket: az éjszakát ott akarom tölteni a remetelakon túl fekvő korcsmában. S ha talán egy úton jönnek velem, ott majd találkozhatunk, a hol aztán csodadolgokat fogok elbeszélni. Most pedig másodszor is Isten velünk!

S azzal úgy neki esett dorongjával megint az öszvérnek, hogy Don Quijotenak nem nyílt többé alkalma megkérdezni, milyen csoda dolgokat akar neki elbeszélni. Minthogy pedig a mi jó lovagunk mindjárt égett, sőt lobogott a kiváncsiságtól, mihelyest csoda dolgokról tétetett említés, most sem volt többé nyugta, hanem még ha egészen ellenkező irányban kellett volna is haladniok kitűzött útjokkal szemközt, még akkor is készebb lett volna megváltoztatni az irányt, csakhogy az igért csodadolgokat meghallhassa; mennyivel inkább most tehát, a midőn egészen egy úton haladtak. Sietteté is uti társait, Rocinante nagy keserüségére, melynek szinte lépést kelle tartania a két utitárs futósabb barmával.

A nagy sietésnek az lőn aztán csakugyan eredménye, hogy kevéssel a fegyver csomagot vivő ember után ők is beérkeztek a vendéglőbe, melyet Don Quijote ezúttal, Sancho kimondhatatlan örömére, nem nézett várkastélynak.

Alig tértek be, s Don Quijote a fogadóstól mindjárt ama dárdás és alabárdos ember után tudakozódott; a fogadós azt felelte, hogy ott van az istállóban és épen abrakol. A vezető és Sancho is hasonlóképen cselekedtek aztán csakhamar, de az istállóban a jászol mellett a legjobb helyet Rocinantenak hagyták.

Don Quijote pedig azonnal oda ment, a hová az ember után a fogadós utasította. Ott is találta s felszólította, hogy elmondjon neki okvetlenül mindjárt mindent, a mi felől az úton említés történt. Az ember azonban így felelt:

– Több idő kell ahhoz, uram, aztán meg nem is lehet igy álltában elbeszélni; engedje meg előbb, jó uram, hogy végezzem az abrakolást s akkor hallhat tőlem olyan történetet, hogy tudom, csodálkozik!

– Ha csak az abrakolás hátráltatja – mondá Don Quijote – szivesen segítségére leszek én magam is.

S azzal mindjárt hozzá látott az abrak rostálásához s a jászol kikotrásához, a mi oly nagy leereszkedés volt, hogy az ember most már kétszerte oly szívesen teljesítette kivánságát. Leült egy kőpadra, Don Quijote meg melléje, körülöttök pedig hallgatóság gyanánt az unokaöcs, Sancho Panza és maga a fogadós foglalván helyet, az ember így kezdé eléadását:

– Előljárójában tudniok kell uraságtoknak, hogy a környékbeli egyik faluban, mely e fogadótól mintegy négy mértföldnyire fekszik, egy odavaló esküdt ember szamara, szolgálójának gondatlansága vagy rosz akarata folytán elveszett, a mit nagyon is hosszas lenne hegyiről tövire elmondani; elég az hozzá, hogy elveszett, s bár az esküdt mindent tűvé tett is érte, csak nem tudták az ő szamarát megtalálni. Valami két hete mult már, mióta közhirré lett, hogy a szamár elveszett, mikor egyszer a piaczon a vesztes esküdtnek egy ugyancsak odavaló másik esküdt ember azt mondja:

– Ide a borravalót, komám uram, megvan a szamár!

– Meg is adom szívesen, komám uram, csapunk tisztességes áldomást – viszonzá a másik – de hát hol a szamár?

– Az erdőben – mondá, a ki megtalálta – ma reggel ott láttam, de nincs rajta se nyereg, se semmi szerszámféle, s a mellett úgy lesoványodott, hogy szinte megesik rajt az embernek a szíve. Haza is akartam terelni, de már annyira elvadúlt s oly szilaj, hogy a mikor feléje mentem, futásnak eredt s elrejtőzött az erdő legsűrűbb sűrűjébe. Ha akarja komám uram, hogy elmenjünk érte mind a ketten, én tüstént itt leszek, csak ezt a szamarat vezetem előbb haza.

– Bizony jó szívvel veszem – mondá a szamár gazdája – s vagy egyben vagy másban majd megszolgálom komám uramnak.

Egy szó mint száz, a két belső ember tehát karonfogva neki indúlt az erdőnek gyalog. S a mint odaértek arra a helyre, a hol úgy gondolták, hogy megtalálják, bizony csak nem volt az ott, de se híre se hamva még az egész környéken se, akármennyire keresték.

A mint látták, hogy semmikép se akadnak már nyomára, azt mondja a tanácsbeli, a ki a szamarat látta, a másiknak:

– Megálljon csak, komám uram, jutott eszembe valami mesterség, a minek segítségével ide csalogatjuk mi azt a szamarat, még ha a föld gyomrába s nem csak az erdő sűrűjébe bujt volna is. Ez pedig abból áll, hogy én csodálatosan jól tudom utánozni a szamárordítást s ha komám uram is ért hozzá valami keveset, akkor úgy tekinthetjük, mintha már a markunkban tartanók.

– Valami keveset? azt mondta komám uram? – szólt a másik. De lelkem adta, úgy értek én hozzá, hogy senki különben; jobban mint az igazi szamár.

– No majd meglássuk – viszonzá a másik tanácsbeli – mert én úgy gondolnám jónak, hogy komám uram egy felűl kerülje meg az erdőt, én meg más felűl, úgy hogy az egészet körüljárjuk, s közbe-közbe egyszer komám uram ordít szamár módjára, egyszer meg én, s lehetetlen, hogy a szamár meg ne halljon bennünket s ne feleljen, ha csak az erdőben van még.

Mire a szamár tulajdonosa így válaszolt:

– Annyit mondhatok, komám uram, hogy ez egészen helyre egy terv s méltó a kegyelmed szép eszéhez.

S ezzel aztán közmegegyezés szerint külön válltak, de történetesen majd egy és ugyanazon pillanatban fogtak az ordításhoz mind a ketten úgy, hogy egyik a másik ordításától elámítva, oda siettek s megint összeakadtak, pedig azt gondolták, hogy megvan már a szamár.

Mikor egymást megpillantották, a vesztes igy szólott:

– Hát nem az én szamaram volt az, komám uram, a ki ordított?

– Nem ám, hanem én – viszonzá a másik.

– Akkor hát a mondó vagyok – szólt a tulajdonos – hogy komám uram és az igazi szamár között, már a mi az ordítást illeti, csakugyan nincs semmi különbség, mert ilyet én még soha életemben se nem láttam, se nem hallottam.

– Ez a dicséret és magasztalás – viszonzá a tervkoholó – jobban illeti komám uramat mint engemet: mert, Isten az atyám, kegyelmed legalább is kétszer olyan jól ordít mint a világ legügyesebb ordítója. Kegyelmed hangja oly csengő, olyan jól tudja a taktust tartani, olyan sűrűn kezdi s szakasztja félbe az i–á i–át, hogy én megadom magamat, s egész tisztelettel kimondom, hogy komám uramnál nincs tökéletesebb szamár széles e világon.

– Akkor hát mától fogva tartok valamit magamra – mondá a tulajdonos – s még elhiszem, hogy engem se a gólya költött s van olyan tehetségem, a miről ugyan eddig is tudtam, hogy nem épen megvetendő, de hogy igazán olyan tökéletes legyen, mint komám uram mondja, soha még csak meg se álmodtam volna.

E szavak után ujra külön váltak s megint hozzáfogtak az ordításhoz, de majd minden lépten-nyomon megcsalódtak s ujra összejöttek, úgy hogy utoljára kénytelenek voltak ismertető jel gyanánt, hogy ők ordítottak, nem pedig a szamár, abban egyezni meg, hogy mindegyik kétszer fog ordítani egymás után. Igy tehát az iákolást megduplázták s bejárták már az egész erdőt a nélkül hogy a szamár csak a fülét is billentette volna. De hát hogy is billenthette volna a szerencsétlen, s hogyan adhatott volna jelt, mikor utoljára is ott találták meg az erdő legsűrűbb sürüjében, a hol a farkasok már szétmarczangolták.

A mit a tulajdonos látva, igy szólott:

– Nem fogyott csodám, hogy nem felel; de tudom, ha élt volna, ordításunk hallatára bizony felelt volna ha szamár. Mindamellett én nem sajnálom a fáradságot s még ha élettelenül találtam is meg a sok keresés után, mindent kipótol az, hogy komámuramat oly pompásan hallottam ordítani.

– Nem nagy tus, komámuram – viszonzá a másik – mert: hogy ha jól fújja az apát, a kántor se hagyja magát.

Ekképen mind a ketten megnyugtatva s elrekedve tértek vissza falujokba s elmondták fűnek-fának mi történt velök a szamár keresése alkalmával s nem győzték dicsérni egymás ordító képességét.

Híre is ment ennek az egész környékszerte, és az ördög, a ki nem alszik, hanem a hol csak lehet mindenütt izgágát szokott csinálni, beleüti az orrát mindenbe s még a kicsit is nagygyá fújja: az rendelte és intézte úgy, hogy ha azóta vidékiek találkoznak a mi falunkbeli emberrel, mindjárt elkezdenek szamár módra ordítani, mintha csak a mi esküdtjeinket akarnák szemtől szembe gúnyolni. Még a gyerekek is rákaptak, a mivel aztán úgy elmérgesedett a dolog, mintha a pokol minden ördöge vette volna a kezébe, szájába s az ordítás ráragadt egyik faluról a másikra, hogy ma már az ordító falubelieket úgy ismeri mindenki mint a hogy a szerecsent meg lehet különböztetni a fehérektől. S ez a gonosz tréfa már annyira ment, hogy a kigúnyoltak fegyveres kézzel egész csapatonként ütöttek rajtok a gúnyolókon s valóságos csatát küzdöttek egymás ellen; de nincs az az erő, nincs az a hatalom, se szégyen se félelem a mi ezt a bajt meg tudja orvosolni. Alkalmasint holnap vagy holnapután száll síkra a mi falunk, melyet a szamarak falvának neveznek, egy két mérföldre fekvő másik falu ellen, a melyik belőlünk leginkább csúfot szokott űzni s hogy annál jobban helyt állhassunk, azért viszem én magammal ezeket a most vett dárdákat és alabárdokat. Ez az a csodadolog, a minek elmondását igértem s ha az urak nem találták olyan csodálatra méltónak, én különbet nem mondhatok.

S ezzel a furcsa történet elmondója végét szakasztotta az elbeszélésnek. Épen e pillanatban lépett be a fogadó kapuján egy férfiú, a kinek egész öltözete bekecse, nadrágja, harisnyája mind zergebőrből volt, – s emelt hangon így szóla:

– Fogadós úr, van e szállás? Mert itt a jós majom s Melisendra megszabadulásának mutatványa.

– Tyűh, lánczos – lobogós! – kiálta fel a vendéglős – hisz ez Pedro mester! Jó estét fogunk ma tölteni!