Part 19

– Ha jól emlékszem – viszonzá Sancho – egyszer-kétszer kérve kértem már nagyságodat, ne javítgassa az én szavaimat, a mikor különben is érti, mit akarok mondani; ha meg nem érti, akkor ám rivaljon rám: Vigyen el az ördög, Sancho, nem értlek. Ha még erre sem tudom magamat világosabban kifejezni, akkor ám igazítson ki, s szorúlt belém is annyi a dudásból, hogy belejőjjek az igazi kerékvágásba.

– Nem értlek, Sancho, – szóla közbe Don Quijote rögtön – mert nem tudom, mit akarsz azzal mondani, hogy beléd is szorúlt a dudásból.

– A dudásból belém szorúlni azt jelenti – viszonzá Sancho – hogy nekem is van sütni valóm.

– Most még kevésbé értelek – mondá Don Quijote.

– No ha még most sem ért nagyságod – felelt Sancho – akkor én, oly igaz mint élek, nem tudom hogyan mondjam másképen.

– Ahá, sejtem már, – szóla most Don Quijote – ugy-e azt akarod mondani, szorúlt beléd is annyi a tudásból, vagy olyan tanulékony, értelmes, hogy felfogod a mit mondok, és nem lesz ellenedre, ha tanítlak.

– Fogadni mernék, – szóla Sancho – hogy nagyságod kellős kezdetétől fogva kivette szavaim értelmét s csak azért volt olyan akadékoskodó, hogy velem még egy pár tuczat sületlenséget mondasson.

– Az is meglehet, – viszonzá Don Quijote – hanem hát hogy a dologra térjünk, mit mond Teresa, a feleséged?

– Teresa azt mondja, – felele Sancho – kötve higyj a komának; az igéret szép szó, ha megadják, akkor jó, s jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Én ugyan azt tartom, hogy az asszonynak hosszú a haja és rövid az esze, de azért az is csak igaz, a vak tyúk is talál búzaszemet.

– Magam is a mondó vagyok – viszonzá Don Quijote. – Folytasd, barátom Sancho, tovább, tovább. Ugy beszélsz ma, mintha gyöngyöt szórnál.

– Minden oda akar kilyukadni, – folytatá Sancho – hogy a mint nagyságod is igen jól tudja, egy halállal mindnyájan tartozunk, ma még vagyunk s holnap nem, a halállal senki sem ivott még áldomást, sohasem tudja az ember előre, mikor veti el a kanalát, a kasza a fűvet is úgy elvágja, mint a kórót és a halál órája senkinek sincs a homlokára írva, hanem akkor jön el, mikor az isten úgy akarja. A halál süket, s akármikor jön, mindig korán jön, ha meg egyszer kopogtat az élet ajtaján, hiába akkor minden kérés, könyörgés, halál ellen nincs orvosság, még a korona sem használ, a halállal senki sem bír, a mint a világ tartja s száz meg száz prédikáczió hirdeti.

– Szent igaz – viszonzá Don Quijote – csakhogy még most sem tudom, hová akarsz mindezzel czélozni?

– Oda akarok czélozni, – mondá Sancho – kössön ki nekem nagyságod rendes bért, a mit hónaponként felvehessek, a mig a szolgálatomba tart s a mit fizessenek ki nekem nagyságod vagyonából készpénzzel, mert üres igéretre nem akarok beállani, a mihez felibe-harmadába jutok hozzá, vagy későn vagy sohanapján; így aztán Isten oltalmába ajánlom magamat. Szóval tudni akarom, mi üti a markomat, ha több, ha kevesebb; a tyúk is egyet tojik, és sok kicsi sokra megy; szegődött bér osztott koncz. Ha majd aztán csakugyan úgy fordúlna, hogy nagyságod igazán ide adná azt az igért szigetet, nem leszek olyan háládatlan, sem olyan kapzsi, hogy bele ne egyezném, hogy a sziget jövedelmét összeszámítsák s vonják le belőle az én fizetésemet pamatostúl.

– Bizony Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – a kamat néha csakugyan pamat.

– Értem uram – felelé Sancho – fogadni mernék úgy kellett volna mondanom: kamatostúl nem pamatostúl; no de se baj, csakhogy elértette nagyságod igy is.

– Annyira elértettem – jegyzé meg Don Quijote – hogy beláttam szíved legmélyebb mélyére s tudom már, hová czéloztál közmondásaid számtalan nyilveszszejével. Elhiheted, Sancho, szívesen kötnék ki szegődött bért a számodra, hacsak egyetlen egy példát találnék is a kóbor lovagok történetében, a mi a legtávolabbról sejtetné s mutatná, mit szoktak évenkint vagy havonkínt fizetni. Elolvastam én e történeteket majd mind egy szálig, de nem emlékszem, hogy akárhol is szó lenne arról, hogy valamelyik kóbor lovag szegődött bérre fogadta volna meg fegyvernökét. Én csak annyit tudok, azok mind valamennyien kegyadományok reményében szolgáltak s a mikor meg sem álmodták, ha uroknak a sors kedvezett, egyszer csak azon vették észre magukat, hogy valami szigetet vagy ehhez hasonlót nyertek jutalmúl, vagy legalább is nagyságos czímet kaptak. Ha te ilyen feltételek mellett s ezek reményében kész vagy szolgálatomba visszatérni, Sancho, akkor azt mondom: Isten hozott; ha azonban azt hiszed, hogy én csak egy hajszálnyira is eltérek a kóbor lovagság régi jó szokásaitól, akkor igen nagyon csalatkozol. Igy tehát, kedves Sanchom, eredj szépen haza, s közöld Teresával az én elhatározásomat, s ha mind ő, mind te magad beleegyeztek, hogy engem kegyadományok reményében szolgálj: bene quidem; de ha nem, ezután is jó barátok maradunk; mert a mig szemet szórhatunk, madarat még várhatunk, és tartsd meg, fiam, jobb a jó reménység, mint a kész szegénység s jobb a sok kamat, mint a kis tőke. Ezen módon pedig azért szólottam, Sancho, hogy megmutassam, én is tudom ám zápor gyanánt önteni a közmondásokat, mint akár te magad. Röviden azonban azt akarom mondani, s ezennel mondom is, ha nincs kedved kegyadományok fejében szolgálni s az én sorsomban osztozni, akkor áldjon meg a jó Isten s tartson itthon szentnek. Kapok én más fegyvernököt is, a ki szófogadóbb és eszesebb lesz nálad s nem olyan ügyetlen meg szószaporító.

A mint Sancho gazdájának e szilárd elhatározottságát észrevette, besötétedett fölötte az ég, és szíve szárnyai lelankadtak: mert ő szentűl hítte, gazdája nála nélkül a világ minden kincséért sem fog útra kelni. A mint ekképen se té- se tova, elgondolkozva ott álla, egyszer csak Carrasco Sámson toppant a szobába, nyomban utána a gazdaasszony meg a leányka, a kik égtek a vágytól meghallani, milyen szavakkal fogja a tanuló lebeszélni gazdájokat azon szándékáról, hogy újra kalandok után járjon.

De ime, – oh csodák csodája! Sámson, a helyett, hogy a lebeszéléshez fogna, most is mint az első alkalommal átkarolván Don Quijotét, – nagy fenszóval igy szóla hozzá:

– Oh a kóbor lovagság virága! oh tündöklő fénye a fegyvereknek! Oh dicsősége és tükre a spanyol nemzetnek! Cselekedje meg a mindenható Isten, hatalmának teljességéből, hogy az, vagy azok, a kik a te harmadik kirándulásod elé akadályokat gördítenek s hátráltatni akarják: ki ne tudjanak menekülni kivánságaik útvesztőjéből és soha el ne érjék álnok szándékukat. – S itt a gazdaszonyhoz fordúlva, igy folytatá:

– Bátran felhagyhat már a nagyasszony a Szent Apollonia imádságának elmondásával, mert én tudom, hogy az az egek határozott rendelése, hogy a señor Don Quijote ujra hozzá lásson magas és új terveinek kiviteléhez s én nagyon megterhelném lelkiismeretemet, ha nem sürgetném és sarkalnám e lovagot, hogy ne fékezze s ne tartsa vissza tovább hős karjának erejét és bátor lelkének hevülését, mert késedelmével csak megcsorbítja a sértettek jogát, az árvák védelmét, rágalmazottak becsületét, az özvegyeknek nyújtandó segélyt, a házasoknak támogatását, szóval mindazon nemes teendőket, melyek a lovagsághoz tartoznak s vele szoros összefüggésben állanak. Fel, señor Don Quijote, szép és bajnok uram, inkább ma mint holnap keljen utra nagyságod és magasságod. S ha netalán valamie hiányoznék a mi szándéka életbeléptetését hátráltatná, itt vagyok én, a ki személyemet és vagyonomat felajánlom szolgálatára. S ha méltoságodnak netalán fegyverhordozóra lenne szüksége, legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha a kegyadományok fényes reménysége fejében, mint ez bevett s egyedül helyes szokás a kóbor lovagságnál, ezen díszes állást én lehetek boldog elnyerhetni.

Don Quijote a megelégedés büszke mosolyával fordúlt Sanchohoz:

– Nos Sancho – mondá – nem megmondtam-e, hogy a fegyvernököknek nem leszünk szűkében. Látod ki ajánlkozik; ő maga a nagynevű Carrasco Sámson, a tanúló, dísze és büszkesége a salamancai egyetemnek; ő, a kinek teste ép, tagjai hajlékonyak, termete sugár, s nem olyan pohos mint te, a ki szakasztott mása vagy a keresztes póknak; ő, a ki hallgatag s nem oly fecsegő mint te, a ki mindíg darálsz; ő, a ki kész panasz nékül eltürni hevet, fagyot, éhet, szomjat, egy szóval a kiben megvan minden tulajdon, a mi a kóbor lovag fegyverhordozójában kivánatos. De ments Isten, hogy én csupán saját óhajtásom elérése végett, ledöntsem és összetörjem az ismeretek oszlopát és a tudományok diszedényét, s kivágjam a szép és szabad müvészetek pálmáját. Maradjon ez új Samson az ő hazájában, s a mig ennek dicsőségére válik, váljék egyszersmind dicsőségére elaggott szüléi ősz hajszálainak; beérem én akármi egyébb fegyverhordozóval is, ha Sanchonak nincs kedve szolgálatomba állani.

– Dehogy nincs – viszonzá Sancho ellágyulva, mi közben szemei könnybe lábadtak s igy folytatá: Ne mondja senki rólam, uram, ha megettük a vacsorát, ott hagyjuk a háznak urát; engem se a gólya költött s tudja az egész világ, de kiváltképen a szülőfalum, kik voltak a Panzák, a kiktől én származom. Azután meg azt is tudom, azt is tapasztaltam nem egy jó tettéből s még több szép szavából, mily kegyes akar lenni irántam nagyságod. Ha azonban mégis billegettem a fülemet a szegődött béremért, csupán a feleségem ösztönzésére tettem, a ki igy látta, volna jónak, már pedig a házastársaknak tartozó kötelességök, hogy jó tanácsát meghallgassák s elfogadják. Tudom, hogy Teresa is beleegyezik abba, a mit én javaslok, most már nincs is más hátra, csak nagyságod tegyen végrendeletet meg testamentomot, de olyat, a minek füle-farka meglegyen, s aztán ill’ a berek nádak, erek, kerekedjünk mindjárt útra, hogy a Sámson úr lelke ne gyötrődjék, a ki azt mondja, lelkiismerete kényszeríti, hogy nagyságodnak azt tanácsolja harmadszor is, menjen ujfent világgá. A mi pedig engem illet, én megint csak felajánlom nagyságodnak hű és igaz szolgálatomat, s helyt is állok úgy vagy még jobban mint akárki fia, a ki valaha kóbor lovagot szolgált.

A tanuló alig tudott hová lenni csodálatában Sancho Panza beszéde és kifejezése módjának hallatára; mert a midőn olyan nyilatkozatok kellett hallania Sanchotól, melyben olyan végrendeletet akar tétetni, melynek füle is legyen meg farka is: már akkor csakugyan meg volt győződve a felől, hogyez a szolga, a maga nemében ép oly ritka madár mint a gazdája.

Don Quijote és Sancho végre megölelték egymást és ujra szent lett a békesség s azután a nagy Carrasco helyeslése- és beleegyezésével, kit ez időszerint valóságos tekintélynek tartottak, elhatározták, hogy harmadnap mulva útnak indulnak, a mely idő alatt mindent rendbe lehete szedni mi az útra szükséges volt, de még rostélyzott sisakot is teremteni valahonnan, a miről Don Quijote azt állította, hogy anélkül semmi szín alatt el nem lehet. Sámson felajánlotta, hogy megszerzi, mert van neki egy barátja, a kiről tudja, hogy nem fogja kérését megtagadni s ide adja a magáét, igaz ugyan, hogy azt a por és rozsda úgy belepte, hogy aczélának oda volt minden fényessége.

Se szeri se száma annak a tenger átkozódásnak a mit a gazdasszony és a lovag unokahuga szórtak a tanuló ellen; hajokat tépték, arczukat összevissza karczolták s nincs az a fizetett sirató asszony, a ki nagyobb jajveszéklést tudna csapni, mint gazdájok távozásán ők csaptak, a kik olybá vették, mintha már temetni vinnék. Sámsonnak azon eljárása, hogy Don Quijotét harmad ízben is távozásra serkentse, mint e történetből utóbb majd kiderűl, a lelkész és a borbély tudtával történt, a kikkel a tervet előleg közlötte.

A kitűzött három nap lefolyása alatt Don Quijote és Sancho Panza ellátták magokat mindazzal, a mire szükségök volt, s miután Sancho az ujabb alkura nézve megbékíté feleségét, Don Quijote pedig unokahugát és gazdasszonyát: az éj beálltával, az egy tanulón kivűl senki mástól nem látva, ki valami fél mértföldre el akarta kisérni őket a falutól, útnak eredtek Toboso felé, Don Quijote az ő jó Rocinanteján, Sancho pedig a maga régi szürkéjén. Tarisznyájok jól el volt látva mindenféle harapni valóval, az erszény pedig tele pénzzel, mit Don Quijote fegyvernökének adott át, hogy szükség esetén ehhez a segedelemforráshoz is hozzá folyamodhassanak.

A tanuló csakugyan elkisérte őket jó darabig, az elvállás perczében aztán megölelte a lovagot s kérve kérte, tudósítsa jó és balsorsáról, hogy amannak örülhessen, emebben szíves részt vehessen, a mint az igaz barátságtól várható. Don Quijote megigérte, Sámson visszatért a faluba, a két utas pedig, megállapított tervök szerint egyenesen a nagy Toboso városának tartott, hol a lovag, a kiállott vezeklés után, és a varázs alól történt szerencsés feloldozása végeztével, Dulcinea del Toboso kisasszonynál kivánta tenni, minden más egyéb teendő előtt, tiszteletét.

IV. FEJEZET.

Don Quijote Toboso városába jut.

Don Quijote és Sancho tehát kettecskén maradtak; s alig hogy Sámson elvállt tőlök: Rocinante egyszerre elnyerítette, a szamár meg elordította magát, a mit ura és szolgája mind a ketten a legszerencsésebb süker jó előjelének tartottak. Ha azonban az igazat meg akarjuk vallani, a szamár ordítása és iákolása sokkal harsányabb volt, mint a paripa nyerítése, a miből Sancho azt következteté, hogy az ő szerencséje nagyobb lesz s felül fogja mulni gazdájáét, a mit nem tudom micsoda csillagjóslat alapján mert állítani.

Don Quijote így szóla hozzá az első napi haladás végezte felé:

– Kedves Sanchom, az éjszaka sebes szárnyon közelít és sötétebb lesz, semmint óhajthatnók, ha holnap reggelre meg akarjuk pillantani Tobosót, a hová a végett törekszem előbb, semmint bármely kalandba bocsátkoznám, hogy a páratlan Dulcinea áldását és engedelmét kinyerhessem, a melyekkel, úgy hiszem, sőt bizonyosan tudom, a legveszedelmesebb kalandot is szerencsés sikerrel fogom végezni és betetőzni; mert az eddigiek nem végződtek mind oly fényesen mint a vizcayival küzdött párviadal, s hogy a Micomicona herczegasszonyt úgy el kellett vesztenünk szemünk elől: annak mind a bűbájos varázslat volt az oka, s azon kivül főleg az, hogy jegyesem, Doña Dulcinea del Toboso, mind ez óráig meg nem áldott s kalandos utazásomra nem ő szabadított föl engemet. Minden kóbor lovagról úgy olvastam, hogy kardjok akkor lett igazán győzhetetlenné, ha választott hölgyök, a kinek szolgáltak, áldást mondott rá, s áldólag érinté fegyvereit. Látom, nekem is így kellett volna mindjárt legelejétől fogva cselekednem.

– Magam is úgy hiszem – viszonzá Sancho – mert bizony több is ránk fért volna a szerencséből, mint a mennyinek eddigelé örvendettünk. Csakhogy attól tartok, most is aligha találkozhatik vagy beszélhet vele nagyságod, legalább olyan helyen nem, a hol tőle áldást kaphat, hacsak a kis udvar kerítésén keresztül meg nem áldja, a hol én az első ízben láttam, mikor azt a levelet hoztam, melyben ama bolondságokról és eszelősségekről volt szó, a miknek végrehajtására nagyságod ott rekedt a Sierra-Morena kellős közepén.

– Kis udvar kerítésének tartád te azt, Sancho? – kérdé Don Quijote. Mit gondolsz? Mily homály boríthatá pilláidat! Bizonyára oszlopcsarnokok, boltívek vagy fényes tornáczok valának, mint a gazdag, fejedelmi palotáknál lenni szokott.

– Az is meglehet, – viszonzá Sancho – csakhogy nekem kerítésnek látszott, ha ugyan emlékező tehetségem cserbe nem hagyott.

– Akárhogy s mint legyen is, mi csak menjünk, Sancho, mondá Don Quijote – csak én áldását elnyerhessem s az már aztán teljesen mindegy, kerítésen vagy ablakon, deszkahasadékon vagy kertrácsozaton keresztül szól-e hozzám, a hang mindezeken áthat, és az áldásnak meglesz a maga ereje.

– Már azt hiszem, hogy annak a hangnak csakugyan meg lesz az ereje, de még a kéznek ís, ha úgy egész súlyával ráveti – jegyzé meg Sancho. Lánczos-lobogós, de csak mekkorát is rám kiáltott azzal az erős hangjával, a mi meg a karját illeti, a búzarostálás alkalmával azt a mérős zsákot úgy odább teremtette, mintha pehely lett volna.

– Ugyan hogyan emlegetheted újra meg újra azt a búza rostálást, te boldogtalan! – veté ellen Don Quijote – holott ez olyan munka, a mi rengeteg távol esik mindattól, a mit az előkelő egyének tenni szoktak és tartoznak, a kik egészen más foglalkozásokra és mulatságokra születtek s neveltettek, úgy hogy egy puskalövésnyiről is rá lehet ismerni magas méltóságukra. Roszúl emlékszel, édes Sanchom, a mi híres költőnknek, Garcilasonak ama verseire, melyekben azt festi, mivel foglalkozott a királyi palotában ama négy nympha, a kik a sárga Tajo vizéből emelkedtek ki s oda ültek a zöld fűbe, hogy azon drága szöveteket munkálják, melyeket a lángeszű költő úgy ír le előttünk, hogy azok mind aranyból, selyemből s igaz gyöngyökből voltak szőve és azzal hímezve. Ilyesmivel foglalkozott bizonyára Dulcinea kisasszony is mikor te láttad, csakhogy valami gonosz varázslónak irígysége, a ki minden dolgomba beleavatkozik, minden előttem kedves tárgyat átalakít s elfordít akképen, hogy a valósággal merőben ellenkező képet mutasson.

– Az is meglehet, – jegyzé meg Sancho – de még az sem lehetetlen, hogy talán nem is az igazi Dulcineával találkoztam. Egye kutya azt a sok varázslót, hogy ilyen nagy hatalmuk van az emberen!

Ilyen s hasonló beszélgetés közt töltötték a beállott éjszakát, mig mindketten csendesen elszunnyadtak. Másnap jó korán útra keltek megint, azonban vagy az útat tévesztették el, vagy Rocinante szokott lassúsága lehetett az oka: a nagy Toboso városát nem reggel, hanem csak alkonyat táján pillantották meg, még pedig ekkor is olyan jó messziről, hogy mire oda érkeznének, bizony öreg estére lehetett volna kilátás még gyorsabban futó inak számára is, nemcsak az olyan rokkantakra, a milyenekkel Rocinante sebeskedett.

Toboso megpillantására Don Quijote lelke egészen felvidúlt, Sanchonak ellenben nagyon leesett az álla, mert nem tudta hogy Dulcinea háza merre van, s ép úgy nem látta soha életében, mint a hogy gazdája sem. Igy tehát egyik ép úgy fel volt izgatva, mint a másik; egyik azért, hogy megláthassa, a másik meg azért, mert sohasem látta még, s Sancho el sem tudta képzelni, hová legyen, mihez fogjon, ha ura előre küldi Tobosoba.

Minden erőmegfeszítés daczára, bizony csak éjfélre járt már az idő, midőn a lovag és fegyvernöke Tobosoba bevonúlának.

A faluban, mert az bizony csak falucska volt, zavartalan nyugodalom ütötte fel sátrát, mert az egész lakosság a tyúkokkal együtt szokott elülni s úgy aludt ilyenkor már mindig, mint a tej. Az éj elég világos volt, bárha Sancho jobb szerette volna ha olyan sötét mint a szurok, akkor legalább a homályra foghatá vala tudatlanságát s járatlanságát.

Az egész faluban egyéb sem hangzott, mint kutyaugatás, a mi Don Quijote fülét hasogatta, Sanchonak pedig a szivét szorította össze. A lágy fuvola-hangok, hárfa és czithera gyengéd pengése helyett, a mit a lovag várt, remélt s képzelt Dulcinea várkastélya körül felhangzani: néha-néha egy-egy szamár ordította el magát, disznók röfögtek, macskák nyávogtak, a mely különféle hangok az éji csend által még áthatóbbakká váltak. Mindezt a lovag igen rosz jelnek tartotta, mindazáltal ily szavakat intéze Sanchohoz:

– Sancho fiam, vezess engem Dulcinea palotájához, meglehet, hogy még ébren találjuk.

– A mennydörgős mennykőbe is! – viszonzá Sancho – micsoda palotához vezessem nagyságodat, mikor az, a melyben én láttam ő magasságát, mindössze is egy alacsony vityilló volt.

– Akkor bizonyára várkastélya valamely kisebb melléképületébe vonúlt vissza hölgyeivel – jegyzé meg Don Quijote – a mint a magas úrnők és herczegasszonyok rendesen szoktak.

– Uram, – mondá Sancho – ha nagyságod ellenemre minden áron azt akarja, hogy Dulcinea kisasszony háza népes várkastély legyen: ugyan mit gondol, illendő dolog lenne e, hogy mi ily késő éji órán kapust, inast, kuktát felzörgessünk, s azt követeljük tőlük, küldjék ki asszonyukat, hogy bennünket megáldjon s felszabadítson a verekedésre.

– Ki akarná az ő nyugalmukat háborítani Sancho? – jegyzé meg Don Quijote – ki lenne oly illetlen és vakmerő?! Én csak a várkastélyt akarom meglátni mindenek előtt, hogy azután a holnapi napra tájékozva legyek. És nézz csak körűl, Sancho, mert ha jól látom, bizonyosan az az ide látszó nagy sötét tömeg lesz Dulcinea palotája.

– Akkor hát nagyságod vezessen – felelé Sancho – meg lehet, hogy az lesz; de ha a tulajdon két szememmel látom s a magam két kezével tapintom is meg, még akkor is csak úgy hiszem el, mint azt, hogy most nappal van.

Don Quijote ment tehát elől s alig tett mintegy kétszáz lépést, odaértek a sötét tömeg elé s látták, hogy az egy magas torony a miről tüstént ráismertek az épületre, hogy nem várkastély, hanem a falu öreg temploma, mire Don Quijote így szóla:

– A templomhoz értünk, Sancho.

– Látom – viszonzá Sancho – s körülötte itt van a temető. Rosz jel az uram, ilyen későn temetőben barangolni! Különben is, ha jól emlékszem, figyelmeztettem én nagyságodat, hogy annak a kisasszonynak a háza egy kutyaszorítóban fekszik, a honnan nincs kijárás.

– Hogy a sátán tépje ki a nyelvedet! – fakadt ki Don Quijote – hát hol láttad te valaha, hogy a királyi várakat és palotákat zsákutczákba építsék.

– Hja, uram – viszonzá Sancho – valahány ház, annyi szokás. Meglehet Tobosoban az a szokás, hogy a palotákat és nagy házakat épen kutyaszorítóba építik, a miért is arra kérem nagyságodat, engedje meg hadd én keresem ezekben a zig-zug utczákban, valahol az Isten háta mögött majd csak rá akadok, hogy a kutya egye meg azt a palotát, a mely ennyire meglóttat-futtat bennünket.

– Sancho! tisztelettel szólj mindarról a mi jegyesem s leendő úrnőd tulajdona! – pattant fel Don Quijote – most pedig szent a béke s vigyázz, hogy a szád el ne járjon.

– Rajta leszek – viszonzá Sancho – de hát tűrhetem e szó nélkül, hogy nagyságod azt akarja, hogy én egyszeri látás után rögtön rátaláljak asszonyunk házára akármikor, még éjfélben is, mikor nagyságod maga se akad rá, a ki pedig bizonyosan száz meg százezerszer látta.

– Kétségbe ejtesz, Sancho, – kiálta fel Don Quijote – jöszte csak, te eretnek! Hát nem mondtam e néked számtalanszor, hogy a páratlan szépségű Dulcineát én soha életemben se láttam, sem palotája küszöbét soha át nem léptem, s csupán hallomás után választottam jegyesemmé, leendő nőmmé s életem úrnőjévé.

– Most már értem! – viszonzá Sancho – s kimondom, hogy ha nagyságod nem látta, bizony nem láttam én magam sem.

– Lehetetlen! – kiálta fel Don Quijote – egykor legalább azt mondtad, hogy buzarostálás mellett találtad, mikor a neki küldött levelemre választ hoztál.

– Arra ne építsen uram! – viszonzá Sancho – mert az igazat megvallva, én is csak úgy hallomásból láttam a kisasszonyt és hoztam tőle feleletet s oly kevéssé tudom ki az a Dulcinea kisasszony ő nagysága, mint a mily igaz, hogy az égbe föl nem repülhetek.

– Sancho, Sancho! – felele Don Quijote – van ideje a tréfának, de lehet ideje annak is, hogy nagyon pórul jár, a ki tréfálózik. Azért, mivel én azt mondtam, hogy Dulcineát se nem láttam, sem véle nem beszéltem: neked nem szabad azt állítanod, hogy te sem láttad s vele te sem beszéltél, a mi homlokegyenest ellenkeznék az igazsággal.

Még tartott ez a beszélgetés, midőn valami ember két öszvérrel ment el azon mellettök, s az eke csörömpöléséből, melyet a földön vontatott, azt következtették, hogy valami földműves lehet, ki a hajnal hasadta előtt pillantott fel, hogy korán dolgára siessen. S valóban így is volt. Az ember útközben ezt a népdalt dúdolgatta:

Ugyan rútúl megjártátok Roncesvallesnál, francziák!

– Életembe mernék fogadni, Sancho – jegyzé meg Don Quijote e szavak hallatára – ez éjjel semmi jóra sem viradunk. Hallod mit énekel ez a paraszt?

– Hallom-e! – viszonzá Sancho – de hát mi közünk nekünk a roncesvallesi ütközethez? Énekelhetne ez egészen mást is, a mi csupa örömről és lakodalomról szólana.

E közben a paraszt egészen oda érkezett s Don Quijote így szóla hozzá:

– Nem tudná kegyelmed megmondani, földi, hogy az isten áldja meg, merre van itt a páratlan Doña Dulcinea del Toboso herczegasszony palotája?