Part 17

Ezen szavak hallatára a körülállók mind tudták hányat ütött az óra s hogy Don Quijote bizonyosan meg van bolondúlva, úgy hogy azonnal hangosan fel is kaczagtak. Nevetésök azonban olaj volt Don Quijote haragjának tüzére, a ki csakugyan egy szót se szólt többet, hanem kardot rántott és neki rontott az állványnak. A vivő ezt látva, hirtelen egy mellette álló embert intett oda a maga helyére, ő pedig azzal a doronggal, melyre pihenés vagy megállás alkalmával az állványt támasztották, azzal szegült ellene Don Quijotenak, s azzal fogta fel a csakugyan kegyetlen, mérges csapást, mely a dorongból egy jó darabot lehasított. De már erre aztán a bucsús sem vette tréfára a dolgot, hanem a markában maradt jó súlyos darabbal olyan derekas ütést teremtett oda Don Quijote jobb vállára, hogy nem csak a kard esett ki a lovag kezéből, hanem maga a lovag is abban a nyomban leszédűlt a nyeregből. A búcsus maga is úgy megijedt, hogy rémültében elkiáltotta magát.

– Uram bocsáss, embert öltem! – s azzal dorongját messze elhajítva, úgy neki iramlott a mezőnek, hogy a szél se ért nyomába. Szentűl hitte, hogy agyoncsapta.

De még maga Sancho is ezen nézetben volt, mert a midőn lélekszakadva oda érkezett, s urát oly mozdulatlanul látta mint számos veresége után még soha sem: szive egyszerre elfacsarodott s nagy jajgatás és sirásrívás között ily szavakban adott kifejezést keserves fájdalmának:

– Oh te virága a lovagságnak, hogy egyetlen egy dorongütés vetett véget munkásságban töltött életed pályájának! Nemednek büszkesége, dísze és dicsősége te az egész la Manchának, de még az egész világnak is, a mely a te távoztoddal tele lesz már ezután gonosztévőkkel, s mindenféle kötnivaló gazemberrel, a kiknek nem kell többé tartaniok attól, hogy gaztetteikért valaki megbüntesse! Oh bőkezűbb te a világ minden királyánál, a ki csak mindössze nyolcz hónapi szolgálatomért három szamárcsikóval akartad már is megjutalmazni fáradozásaimat, s ráadásul még a legeslegszebb szigettel, a mi csak a szárazföldön található! Oh te alázatos a kevélyek közt, kevély az alázatosok közt, bátor a veszedelemben, veszedelmes a bátorságban, megtorló a sérelmekben, sérelmes a megtorlásban, te a jók utánzója, a rosszak ostora, a gonoszoknak pedig cséplője, egyszóval te kóbor lovag, királynak és császárnak nevelkedő hatalmasság! mivé lettél, mivé lettem! Oldalba ütöttek egy doronggal, s veled együtt porba sujtották örökre az én szigetkormányzóságom reménységét.

Már ekkorra a Don Quijotehoz tartozó társaság is oda érkezett, s mig a lelkész meg a kanonok a bucsusokat csitították le, addig Miklós mester a földre roskadt lovagot vette ápolása és gondviselése alá s a halántékára hintett frís vizzel ájulásából magához térítette. Don Quijote még ekkor sem tudta hogy mind elbűvölője, mind a halálból feltámasztója az ő kedves komája Miklós mester volt.

– Mikor Don Quijote magához tért, még szemeit is alig nyitotta fel, s ajkai már is e töredelmes vallomást tették:

– Oh én bűnöm, én nagy bűnöm!

– Ugy-e mondtam, – jegyzé meg a mellette térdelő Sancho – ugy-é mondtam, hogy bűn lesz a bucsúsokat megtámadni.

– Nem bucsúsok ezek, Sancho – nyögdelé a lovag – s nem az az én bűnöm. Bűnöm az, hogy elbűvölt létemre, s kivált hogy szavamat is adtam rá, hogy el nem távozom s szabadságommal vissza nem élek, mégis elhagytam magamat ragadtatni, s új harczba bocsátkoztam, mielőtt a bűbájosok a varázs alól feloldottak. Czélom szent volt ugyan, hogy ez elrablott herczegasszonyt megszabadítsam, de még azért sem lett volna szabad megszegnem adott szavamat!

A kanonok egészen meg volt hatva ily nagy bohóság mellett ezt a tiszteletreméltó becsületességet láthatni.

– Keljen fel hát, nagyságod, – mondá Sancho, a ki persze egészen más bűnbánatot várt és gondolt ura fönnebbi nyilatkozában.

De nem tudok ám – viszonzá Don Quijote. – Segíts föl barátom, az elbűvölt szekérre, mert az az ütés úgy lesujtott, mintha egy egész felhő villámostul szakadt volna le reám.

– Szívesen, kedves jó uram – felelt Sancho – s jerünk haza a mi falunkba e jó urak társaságában, a kik nagyságod javát akarják. Ott aztán majd kieszeljük, hogyan induljunk utra harmadszor is, hogy nagyobb sükerrel és szerencsével járhassunk.

– Jól mondod, Sancho – jegyzé meg Don Quijote – s jobb is lesz ha bevárjuk, mig a csillagzatok azon káros, ártalmas befolyása eloszlik, a mely fölöttünk most uralkodik.

Mind a kanonok, mind a lelkész, de még a borbély is nagyon helyeselték e szavait s miután jól mulattak Sancho Panza együgyüségén, Don Quijotét megint feltették a szekérre azon módon a mint előbb jött. A búcsusok rendbe szedték magokat s tovább folytatták utjokat. Don Quijote fen lévén a szekéren, s olyan állapotban, hogy elillanásáról most már csakugyan nem lehetett többé aggódni, a poroszlók is fölöslegesnek tartották tovább kisérni, a miért is megkérték a lelkészt, hogy igérete szerint jutalmazza meg fáradságukat s aztán hagyja őket menni Isten hirével. A lelkész meg is tette, s az igazság szolgái el is távoztak rögtön, valamint eltávozott a maga utján a kanonok is, a kit különösen Sancho Panza kisért bús tekintettel, a mig csak láthatta; tulajdonkép nem is őt magát, hanem azt a hatalmas öszvért, mely a jó izű falatokat vitte a hátán. Egyszóval eloszoltak mindnyájan s távoztak úgy, hogy csak a lelkész, a borbély, Don Quijote és Sancho Panza maradtak már a tetthelyen, meg a jó Rocinante, a mely mindannak, a mi körülötte történt, ép oly türelmes szemlélője volt mind gazdája.

A szekeres befogta ökreit, egy pár csomó szénát adott Don Quijote alá, s aztán a megszokott lassusággal indult utnak arrafelé, a merre a lelkész parancsolta. Hatod napra szerencsésen meg is érkeztek Don Quijote falujába, hová épen déltájban vonultak be s esetleg épen vasárnap, mikor az egész lakosság ott volt a piaczon, melynek kellő közepén kellett a Don Quijote szekerének áthaladnia. Minden lélek odatódúlt csodájára, mit hoznak ezen a szekéren s mikor ráismertek földijökre, alig tudtak hová lenni bámultokban; egy fiatal gyerkőcz pedig tüstént haza szaladt hírt adni a gazdaasszonynak, meg a lovag unokahugának, hogy nagybátyját és gazdáját hozzák sápadtan és halaványan egy oldalköz szénára fektetve ökrös szekéren.

Szörnyűség volt még csak hallani is, milyen keserves jajgatásra fakadt ez a két jó lélek, s hogyan átkozták újfent azokat a kárhozatos lovagregényeket, a mi aztán megint ismétlődött, mikor Don Quijotet a kapun át bevonulni látták.

Hazajöttök hirére Sancho Panza felesége is odasietett, a ki tudta már, hogy férje a lovaggal együtt ment el fegyverhordozója gyanánt. Alighogy meglátta Sanchot, első kérdése is az volt, nem történt-e valami baja a szamárnak? Sancho azt felelte, jobb bőrben van mint a gazdája maga.

– Hála a jóságos Istennek, hogy ilyen irgalmas, kegyelmes volt hozzánk! – mondá az asszony. – Hanem hát, mondja csak kegyelmed, lelkem uram, mit takarított meg a fegyvernöki szolgálatból? Milyen szoknyát hozott nékem? Hát a gyerekeknek milyen czipőcskét?

– Nem hoztam én semmi ilyest, édes feleségem – viszonzá Sancho – hanem hoztam olyasmit, a mi sokkal becsesebb és értékesebb. Királyné adta ajándékba!

– Annak igazán lelkemből örülök – jegyzé meg az asszony. De hát mutassa meg már, hadd lássuk mi az a sokkal becsesebb meg értékesebb. Úgy szeretném már látni, hadd viduljon fel a szivem, úgy is olyan szomorú, úgy is olyan vigasztalhatatlan voltam azon az egész örök életen keresztül a mig kegyelmed odajárt.

– Oda haza majd megmutatom – viszonzá Sancho – mert hogy senki el ne csenje tőlem, jó mélyen elrejtettem a körülkötőmben. Most pedig maradj veszteg, s ha Isten is úgy akarja, hogy még egyszer utra keljünk kaland keresni, nemsokára azon veszed magad észre, hogy én gróffá lettem, te meg olyan grófnévá, hogy a záporeső se mossa el a méltóságodat.

– Adja Isten! – mondá Sancho felesége – de hát micsoda királynétól kapott kegyelmed ajándékot? Mi uton gondolja, hogy – –

– Csitt! – szakasztá félbe szavait a férj – ne akarj egyszerre mindent megtudni! Várj sorára, odahaza majd elmondom hegyiről tövire. Előre csak annyit, hogy olyasmiket hallasz majd asszony, hogy szemed szád eláll bele!

Sancho Panza feleségét majd megölte a kiváncsiság, s alig várta, hogy férje haza menjen. Ez is megtörtént nem sokára, tudniillik akkor, mihelyt Don Quijotet a kocsiról levették s lefektették szokott ágyába.

A lovag nagy szemeket meresztett rájok, de folytontartó kábultságában nem tudta magát tájékozni hol van. A lelkész nagyon szivére kötötte a leánykának, hogy a mint csak Isten tudniok adta úgy viseljék gondját s folytonosan szemmel kisérjék, hogy ujra el ne illanjon, s nagyobb igazság okáért elmondta, hogy mennyi fáradságukba került a mig haza hozhatták. Erre aztán a két nő megint ujra rákezdte a jajveszéklést, szidták megint a lovagregényeket s kérve kérték az eget, taszítsa a pokol fenekére mind azokat, a kik ennyi hazugságot és ostobaságot összefirkáltak.

Attól féltek és rettegtek, mihelyest bátyjok és gazdájok jobban lesz, egyszer majd megint csak kereket old, – a mi egyébiránt valóban úgy is történt, a hogy képzelték.

MÁSODIK RÉSZ.

I. FEJEZET.

Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől.

A lelkész meg a borbély majd egy álló hónapig nem látogatták meg a lovagot, nehogy újra fölelevenítsék lelke előtt az elmúlt dolgokat; e mellett azonban nem mulasztották el, hogy be ne szóljanak unokahugához és gazdaasszonyához, a kiknek szívökre kötötték, viseljenek rá gondot hűségesen s adjanak neki erősítő eledeleket, a mik testet-lelket táplálnak, élesztenek, mivel az ő meggyőződésök szerint a lovag minden szerencsétlensége épen onnan vette eredetét, hogy mind testileg, mind különösen lelkileg, igen silányúl táplálkozott. A fehércselédek azt felelték, megtettek eddig is s megtesznek ezután is mindent a legszívesebben s olyan gondossággal ápolják, a mint csak Isten tudniok adta, mert már is tapasztalták, hogy gazdájok egyszer-másszor úgy viseli magát, mintha tökéletesen eszén volna. Minek hallatára a két jó barát nagyon megörült s úgy hitték igen derekasan eltalálták, hogy Don Quijotet elbűvölten haza hozzák az ökrös szekéren.

Utóbb elhatározták, hogy meglátogatják s meggyőződést szereznek javulásáról, a mit egyébiránt majdnem lehetetlennek tartottak. Megegyeztek egyszersmind abban is, hogy a kóbor lovagságot a legtávolabbról sem fogják érinteni, attól való féltükben, nehogy az alig behegedt sebeket megint ujra felszaggassák.

Végre tehát csakugyan elmentek hozzá látogatóba s ott találták az ágyon ülve, zöld flanell ujasban, toledoi tarka sipkával a fején, de az egész ember úgy elszáradt s úgy összeaszott mint a valóságos mumia. Igen szívesen fogadta a látogatókat, a kik elkérdezték, hogy és mint szolgál egészsége, mire ő a legértelmesebb s a legválogatottab szavakban válaszolt.

Társalgásuk folyamában a mint mondani szokás, egyszer csak elkezdték az ország dolgát dönteni, mit hogyan kellene intézni, s ekkor majd ezt a hibát zöttyentették helyre, majd amazt itélték el, most egyik szokáson igazítottak, majd a másikon adtak túl, s fejenként mind a három egy-egy új törvényhozóvá, mái Lykurgussá, újdonsült Solonná lett, s úgy teremtették újjá az egész álladalmat, mintha valami kohóba dugták volna, melyből egészen más alakban jött ujra elé mint a milyenben beletették. A mi pedig Don Quijotet illeti, ez minden felmerülő tárgyhoz olyan okosan szólt hozzá, hogy a két kérdezősködő minden kétségen kivül hitte, hogy ép és józan esze megjött immár teljesen.

Az unokahugocska és a gazdaasszony is tanui voltak a beszélgetésnek s azt se tudták, hogyan adjanak elég hálát az Istennek, hogy gazdájokat ilyen józan értelműnek tapasztalják. Azonban a lelkész, megváltoztatva előbbi föltett szándékát, hogy a lovagdolgokat meg nem érinti, egész bizonyossággal szerette volna megtudni, valjon csakugyan lehetne-e hát építeni Don Quijote kigyógyulására vagy sem? Lassankint szóba hozott egy s más hírt a fővárosból, egyebek közt azt is: széltiben erősítik, hogy a török hatalmas hajóhaddal közelít, csakhogy mindeddig nem lehet tudni mi a szándéka s hol készül lecsapni a fenyegető zivatar. S ez az aggodalom, mely majdnem minden évben fegyverre szólít, talpra kelté az egész kereszténységet s ő felsége már is megerősité Nápoly és Sziczilia partjait, úgy szintén Malta szigetét.

Mire Don Quijote ekképen válaszolt:

– Ő felsége úgy járt el a mint a legelőreláthatóbb harczoshoz illik, ha országát idejekorán megerősíti, hogy az ellenség készületlenűl ne találja. Azonban, ha az én tanácsomat fogadná el, tudnék én neki olyan védekezést ajánlani, a milyenről ő felsége mostanság jóformán még csak nem is álmodik.

Alig hallotta meg a lelkész e szavakat, mindjárt így szóla magában:

– Isten legyen neked irgalmas, szegény Don Quijote, úgy látszik te most is, és megint csak a régi vagy.

A borbély, a kinek ugyanaz ötlött elméjébe a mi a lelkésznek, megkérdezte Don Quijotet, miben állana ez az óvatossági rendszabály, melyet ő olyan kitünőnek tart?

– A mennykőbe is! kiáltá fel Don Quijote lelkesülten – mi egyébre lehetne szüksége ő felségének, mint hogy nyilvánosan kihirdettesse, hogy egy meghatározott napon jelenjen meg az udvarnál minden kóbor lovag a ki csak szerte barangol Spanyolországban; s ha csak egy féltuczat verődik is össze, akadhat közöttök olyan, a ki egy maga is elégséges, hogy a török egész hatalmát tönkre verje. Figyeljenek rám, uraim, s hallgassák meg a mit mondok. Avagy soha meg nem történt dolog-e talán, hogy egyetlen kóbor lovag úgy lekaszaboljon egy kétszázezer emberből álló hadsereget, mintha valamennyinek egy gégéje volna, vagy mindnyájan árpaczukorból volnának? S ha nem, ugyan mondják meg, kérem, hány meg hány történet van teli ilyes csodatételekkel? Élne csak mai napság a hirneves Don Belianis, vagy egyetlen tagja Amadis de Gaula számtalan nemzetségének, élne csak egy ezek közül, s akármi legyek, de nem szeretnék részt venni abban, a mit a török kapna, ha ez egymaga rajt ütne. Egyébiránt gondot visel az Isten az ő népéről s majd támaszt más valakit, a ki, ha nem lesz is oly hatalmas mint a hajdani kóbor lovagok, bátorság dolgában legalább bizonyosan nem lesz nálok alábbvaló; az Isten tudja mit gondolok, egyebet nem mondok.

– Jaj! – kiáltá fel e szavakra unokahuga – akármibe mernék fogadni, hogy a bácsi megint föl akar csapni kóbor lovagnak!

Mire Don Quijote igy válaszolt:

– Az leszek mind halálig! S ám jőjjön a török éjszakról vagy keletről, a mikor csak akar s a mily erővel csak jöhet: még egyszer is azt mondom, az Isten tudja mit gondolok.

Most a borbély vágott közbe ily szavakkal:

– Esedezem, engedjék meg nagyságtok, hadd mondjak el egy rövid történetet, a mely Sevillában esett meg, s melyet igen nagy kedvem volna elmondani, minthogy egészen ideillik.

Don Quijote megengedte, a lelkész s mind a többiek meg figyelmesen hallgatták a mint következőkép fogott hozzá elbeszéléséhez:

– Volt Sevillában, az őrültek házában egy ember, a kit rokonai a miatt adtak be oda, mivel meg volt tébolyodva. Osunában végezte az egyházi pályára vezető tanulmányokat, de ha Salamancában végezte volna is, – a mint sokan tartották – bizony még akkor is csak bolond lett volna. Ez az elmebeteg egy két esztendei visszavonultság után egyszer azt képzeli magáról, hogy bajából kigyógyúlt s esze tökéletesen helyre jött. Ekkor tehát kapja magát s ír az érseknek, kérve könyörögve s igen értelmes szavakban: szabadítsa ki e mostani nyomorúságából, minthogy Isten különös kegyelméből teljesen visszanyerte már eszméletét, s csupán rokonai azok, a kik itt tartják, hogy az ő vagyonában dúskálkodhassanak, s az igazsággal merőben ellenkezőn azt akarnák, hogy ő holtig bolond legyen. A sok józan s értelmes levél rábírta az érseket, hogy egyik káplánját oda utasította, kérdezősködjék a tébolyda igazgatójától, ugy áll-e dolog, a hogy ama bizonyos ember írja; beszéljen aztán magával a tébolyodottal is s ha csakugyan arról győződik meg, hogy eszén van, akkor mentse ki onnét s helyezze szabad lábra. A káplán el is járt megbizásában s az igazgatótól annyit tudott ki, hogy az az ember bizony még mindig tébolyodott; s ha egyszer másszor egészen ugy beszél is, mint a legértelmesebb ember, utoljára megint csak annyi értetlenséget hadar össze, hogy az nagyon sokkal túltesz előbbi okos beszédén; egyébiránt ám beszéljen vele magával, így legjobban meggyőzödhetik az igazságról. A káplán csakugyan hajlandó is volt erre, s mikor a tébolyodottal összehozták, beszélt vele tovább egy óra folyásánál, a mely egész idő alatt az őrült egyetlen egy bántó vagy értelmetlen szót sem ejtett ki, sőt ellenkezőleg oly józanúl beszélt, hogy a káplán kénytelen volt hinni, hogy a tébolyodott már helyre jött. Az őrűlt a többi közt azt is mondá, az igazgató azért néz rá ferde szemmel, mert nem szeretné elveszteni azt a jutalmat, a mely a rokonságtól üti a markát s ezért állítja őt még most is tébolyodottnak, habár néha vannak is tisztább pillanatai; szerencsétlenségének legfőbb oka azonban a nagy vagyon, mert hogy ellenségei ezt élvezhessék, rá kigyót békát kiáltanak s kételkednek azon kegyelemben, melyre a hatalmas Isten méltatta, mikor értelmét megint visszaadta. Szóval úgy beszélt, hogy az igazgatót egészen gyanúba keverte, rokonait szivtelen fukaroknak tüntette fel s a káplán abban állapodott meg, hogy magával viszi, bemutatja az érseknek s ám az hozzon végleges itéletet. A becsületes káplán e jó hiszemben megkérte az igazgatót, adassa rá a volt tébolyodottra azt a ruhát, a miben a tébolydába hozták. Az igazgató váltig figyelmezteté, jól meggondolja mit akar, mert az az ember minden kétség kivül még mindig tébolyodott.

De az igazgató minden intése, figyelmeztetése falra hányt borsó volt a káplán előtt, a ki sehogy sem akart felhagyni a kiszabadítás szándékával; az igazgató végre engedett az érsek határozott rendeletének s a betegre ráadták a maga újdonatúj takaros ruháját. Mikor ez látta, hogy az épeszű emberek öltözetében van s a bolondokétól megszabadult, megkérte a káplánt, legyen oly szives és engedje meg, hadd vegyen bucsút társaitól. A káplán azt mondá, ő is vele megy és sorra nézi a házban ápolt örülteket. Csakugyan fel is kerekedtek s velök együtt még egypáran az ott lévők közül. A mint a szabaduló egy ketreczhez érkezett, melyben egy őrjöngő volt zárva, ki ugyan most nyugodt és csendes vala épen, igy szóla hozzá:

– Nem üzen valamit, barátom? Mert én már haza megyek, mivel hála a jóságos Istennek, az ő kegyelméből és irgalmából s a nékül, hogy megérdemlettem volna, én már viszanyertem eszméletemet. Már én kiépültem s eszemen vagyok, a mint hogy Istennél semmi sincs lehetetlen. Viseltessék iránta bizalommal, reménységgel, s valamint engemet visszahelyzett előbbi állapotomba, önt is visszahelyezi ha bízik benne. Lesz rá gondom, hogy tápláló eledeleket küldjenek önnek; azokat aztán minden esetre egye meg, mert nem akarom eltitkolni az én nézetem az, ki e bajokon magam is átmentem, hogy minden őrültség onnan ered, ha az ember gyomra üres, agyveleje meg levegővel van teli. Csak bátorság, bátorság! mert szerencsétlenségünkben a kétségbeesés fogyasztja az egészséget és sietteti a halált.

A távozni készülő e szavait egy másik bolond is meghallotta, ki egy másik ketreczben volt, szemben az örjöngőével; felemelkedett a kopott gyékényről, melyen nyomorúlt rongyaiban heverészett s nagy fenszóval kérdezé, ki az, a ki felépült és okosan akar távozni?

– Én vagyok az, barátom – viszonzá a kérdezett – én távozom, a kinek semmi szükségem többé, hogy itt maradjak, a miért nem is tudok elegendő hálát adni a nagy égnek, hogy olyan nagy kegyelemre méltatott.

– Vigyázzon szavaira, meg ne csalja az ördög! – mondá az őrűlt – ne menjen, maradjon nyugton hajlékában. Akkor nem kell megint visszaternie.

– De én tudom, hogy kigyógyultam – felelt amaz – és semmi szükségem rá, hogy ide ujra visszavándoroljak.

– Kigyógyúlt? – kérdé a tébolyodott. – Jó, jó, majd elválik. Isten áldja. De én esküszöm Jupiterre, a kinek fenséges képét a földön én viselem, hogy egyedűl ezért az egy bűnért, a melyet Sevilla ma elkövet, midőn önt e házból menni hagyja és okosnak tartja: olyan büntetést bocsátok e városra, hogy megemlegeti mind örökkön örökké! Hát nem tudod te, egyűgyü ficzkó, hogy én a mennydörgő Jupiter vagyok, a ki kezemben tartom a gyujtó villámokat, melyekkel tudom és szoktam fenyegetni és összerombolni a világot. Most azonban csak egy módon akarom megbüntetni e tudatlan várost, ugymint azzal, hogy sem benne, sem teljes egész környéken eső nem lesz három hosszú esztendeig azon napságtól számítva, melyen a fenyegetés felhangzott. Te szabad légy-e, te ép, te okos? Én meg bolond, én meg beteg, én meg ide bilincselve? Ugy segéljen! akaszszanak fel ha esőt adok!

A körülállók figyelmesen hallgatták a tébolyodottnak szavait; a szabaduló félben lévő pedig a káplánhoz fordulva megragadta kezét s így szóla:

– Ne törődjék vele, jó uram, s föl se vegye, a mit ez a bolond mondott, mert ha ő Jupiter létére nem akar esőt adni: én, a ki a vizek atyja, és istene, Neptun vagyok, majd megáztatom a földet, a mikor csak kedvem tartja s valahányszor szükséges.

Mire a káplán ekképen válaszolt:

– Még sem lesz jó, tisztelt Neptunus úr, Jupiter urat haragra gerjeszteni, most csak maradjon kegyed itthonn, majd eljövök én uraságodért máskor, mikor az idő és az alkalom kedvezőbb lesz.

Az igazgató s a körülállók elnevették magokat, a mi a káplánnak kissé zokon is esett; a licentiatust megint levetköztették, szépen ott maradt s ezzel – vége az elbeszélésnek“.

Pillanatnyi szünet állt be a borbély szavai után.