Part 16

– Az igazat megvallva, barátom – viszonzá a kanonok, kihez Don Quijote a kérdést intézé – én bizony magam is bolondja voltam ifjúkoromban a lovagregényeknek, s annyit össze-vissza olvastam, hogy tudom a lovagélet minden csinját-binját, a mint ama könyvek elbeszélik.

– Akkor tehát emberemre akadtam – mondá Don Quijote – s akkor elmondhatom bátran, hogy én elbűvölt állapotban folytatom utamat e ketreczben, melybe a végre zárt a varázslat, hogy dicsőséges czélomat csoda módon elérhessem. Kóbor lovag vagyok én, de nem afféle, a kiknek nevét a hír sohasem említé, hogy őket megörökítse, hanem igenis azok közül való, a kik Persia minden mágusa, India minden brahmanja s Ethiopia minden bűbájosa irígységének daczára és ellenére be fogják vésni nevöket a halhatatlanságnak templomába, hogy a jövendő századokban példa és tükör legyen, melyből a kóbor lovagok megláthassák, milyen nyomon kell haladniok, ha el akarják érni a fegyverviselés tetőpontját és dicsőséges netovábbját.

– Señor Don Quijote de la Mancha igazat mondott – szólt közbe a borbély – mert ő csakugyan bűvölés utján jutott a szekérre, nagy és üdvös czélok elérése végett. Ez, uram, a Búsképü lovag, ha ugyan hallotta hírét valaha, a kinek hős tetteit és hatalmas cselekedeteit kemény érczbe és örökké tartó márványba fogják egykor bevésni, akármennyire törekedjék is az irígység, hogy elhomályosítsa, és a gonoszság, hogy elrejtse.

Mikor a kanonok látta, hogy beszéd dolgában a szabad meg a fogoly annyira hasonlítanak egymáshoz, hogy az egyik tizenkilencz, a másik egy híjján húsz: majd hogy keresztet nem vetett magára bámúltában s nem tudott az egészből kiokosodni sem ő, sem azok, a kik vele jöttek.

E közben Sancho Panza is odafurakodott a beszélgetés kihallgatása végett; s hogy az egésznek még csak ő adja meg isten-igazába, így szóla:

– Már, uraim, ha jó néven veszik is, ha nem is, de ki kell mondanom kereken, Don Quijote úr épen úgy van megbabonázva, mint akár én magam. Tökéletesen magánál van, eszik, iszik, beszél, kérdez s megfelel minden kérdésre, jobban mint akárki fia. S ha már ez így van, hogyan akarják akkor elhitetni velem, hogy meg van babonázva? Nem egy embertől hallottam, hogy a kiket megbűvöltek, azok se nem esznek, se nem alusznak, se nem beszélnek, míg az én gazdám, hagyják csak a maga szabadjára, többet beszél harmincz prókátornál.

Azután a lelkész felé fordúlva így szóla:

– Ejnye, ejnye tisztelendő úr! Azt gondolja, nem ismerem atyaságát, s azt gondolja nem sejtem, nem találom el a nyítját, mi czélja van ennek az új varázslásnak? Ismerem én atyaságát, ha még úgy elpatyókálja is az ábrázatát s keresztűl látok a szitán, akárhogy takargassa is csalfaságát. Bizony roszúl cselekedtek velünk! Ha nem találkozunk: az én uram eddig elvette volna Micomicona herczegasszonyt, én meg legalább is gróf lennék már, mert kevesebbet várni se lehetne uramnak, a Búsképünek jóságától, sem az én szolgálataim nagyságától. De már látom, csakugyan úgy van, a mint a példabeszéd tartja, hogy a szerencse kereke gyorsabban forog mint a malomkerék; s ki tegnap még fen fityegett, róla ma már porba esett. Csak a cselédeimet meg a feleségemet sajnálom, mert a helyett, hogy atyjok valami sziget vagy tartomány kormányzója vagy viczekirálya gyanánt tartaná bevonulását kapuján keresztül, most már csak úgy tér majd haza hozzájok, mint afféle lovászlegény.

A kanonok mindegyre jobban ámult bámult minden ujabb szó hallatára, a mi e különös társaság körében felmerült. Nem igen tudott tisztába jönni az egészszel, csak annyit sejtett, hogy itt annyi bohó emberrel van dolga, a mennyivel egyszerre életében még sohasem volt.

A lelkész sejtette ezt a kanonok bámuló arczából, miért is megkérte, haladjanak előbbre valami kevéssel s majd szolgál neki ő felvilágosítással. A kanonok előbbre haladt, s most a lelkész röviden s értelmesen elmondta neki Don Quijote megháborodása okát és kezdetét, cselekedetei további folyását egész addig, a mig e ketreczbe zárták, mit a végre tettek, hogy annál bizonyosabban hazavihessék s ha csak lehet, kigyógyítsák bolondságából. A kanonok csodálkozással hallgatta végig e különös tartalmú elbeszélést, melynek mikor vége szakadt, ő maga így szóla:

– Igazán, tisztelendő lelkész úr, én magam is azt tartom, hogy az ilyen sületlen lovagregények csakugyan nagy ártalmára vannak az emberi társadalomnak. Haszontalan, időrabló történetek ezek, a melyek csupán mulattatni, szórakoztatni akarnak, de nincs bennök semmi tanuság. Minden olyan olvasmány valóságos időpazarlás, a mely mellett sem a szív, sem az értelem nem lesz gazdagabbá. Lehetnek ilyen regényes dolgok is kedves és érdemes olvasmányok, de csak úgy, ha az értelmet fejlesztik vagy a jellemet nemesítik. Mig ezekben a lovagregényekben ugyan micsoda szív- vagy értelemképző lehet, holott teli vannak annyi haszontalan sületlen mesével, ostoba képzelődéssel, hogy az ember alig tudja min csodálkozzék inkább, azon-e, hogy volt olyan bolond ember, a ki megírja, vagy azon, hogy van olyan bolond, a ki elolvassa, sőt még el is higye, mint ez a szegény szerencsétlen la manchai. S pedig hány meg hány ilyen hihetetlenség fordúl elé bennök! Az egyikben egy tizenhat éves ifjoncz neki vág egy toronymagasságú óriásnak s úgy ketté szeli, mintha árpaczukor volna? Hát még a mikor valami csatát akarnak festeni előttünk melyről előre megmondták, hogy az ellenség száma egy millióra rug. S ime, a regény hőse szembe száll velök, s nekünk akár akarjuk akár se, el kell hinnünk, hogy ez a lovag egymaga legyőzte valamennyit az ő hős karjának erejével. Hát még az a sok varázsló, bűbájos, felhőn hajózó, sárkány kigyón nyargaló boszorkánymester? Meg azok az elbűvölt lovagok, a kik ma még itt vannak, holnap meg három ezer mérföldnyi távolságban? Ugyan ki adna hitelt józan észszel az ily ostobaságoknak s ki tudna gyönyörködni az olyan költeményben, melyben sem erkölcsi tanuság nincsen, sem semmi valószinűség. Olvasmányáról is ép ugy meglehet ismerni az embert mint barátjáról; a kificzamodott értelem kificzamodott olvasmányt szeret, a mi aztán, hogy mivé teheti a különben még elég sok jó tulajdonnal felruházott embert is, elég szomorúan bizonyítja e ketreczbe zárt szegény lovag példája.

A lelkész igen nagy figyelemmel hallgatta a kanonokot, s igen örült neki, hogy véleményök e tárgyban teljesen megegyezik egymással. El is beszélte rögtön, milyen itéletet tartottak egykor Don Quijote lovagregényei fölött, s hogyan röpítették le őket az ablakon a baromfiudvarra, hogy ott a tűz emészsze meg azt a sok sületlenséget, a mit a józan értelem csakugyan nem tudna megemészteni.

A kanonok és a lelkész beszélgetésöknek épen e pontjáig jutottak, midőn a borbély odalépett hozzájok, s így szóla a lelkészhez:

– Épen itt az a hely, tisztelendő komám, a melyet említettem, hogy jó lesz kissé kapatnunk s az ökrök is bőségesen legelhetnek.

– Magam is azt tartom, – viszonzá a lelkész, s azonnal közlé a kanonokkal, mi a szándékuk, ez pedig szintén hajlandó volt a velök maradásra, a mire az előttük terülő szép völgység fekvése is felhívta.

Igy tehát részint hogy ezt, részint meg, hogy a lelkész társaságát élvezhesse, a kit már egészen megszeretett, valamint a végett is, hogy Don Quijoteval még közelebbről megismerkedhessék, egy pár cselédjét be akarta küldeni a közel fekvő vendéglőbe, hogy hozzanak onnan mindnyájok számára ennivalót, mert ő a délutáni pihenőt e helyen akarja megtartani. Az egyik szolga azonban azt jegyezte meg, hogy az eleség-hordó öszvéren, a mely eddig már bizonyosan ott van a fogadóban, lesz annyi ennivaló, hogy a vendéglőből legfölebb csak abrakra lesz szükségök.

– Akkor hát vezessétek be a paripákat mind – parancsolá a kanonok – s hozzátok ide az öszvért.

A cselédek elvitték a paripákat, a szekeres is odaért, kifogta az ökröket a járomból s magok szabadjára eresztette a kellemes zöld mezőn, melynek viránya hivogatólag intett nem csak az olyan elbűvölt egyének felé, a milyen Don Quijote volt, hanem még a körülötte lévő józanok és okosok felé is. A kanonok maga kérte meg a lelkészt, hogy oldoztassa fel a szegény lovagot s bocsássa ki ketreczéből, ha lovag szavára megigéri, hogy csendesen viseli magát és el nem illan.

– Igérem – viszonzá Don Quijote, a ki a nyájas kérelmet szinte meghallotta – igérem, hogy engedelmök nélkül egy tapodtat se távozom, annyival is inkább igérhetem pedig, mert hiszen a ki úgy meg van bűvölve mint én, az nem szabad a maga személyével, mert elvarázslója megteheti, hogy három századig se mocczanjon meg egy álló helyéből s ha megszöknék is, visszahozná röpülve. S minthogy a dolog igy áll, bátran kiereszthetik azt, a ki fölött ily mindenható a hatalmuk.

A kanonok erre kezet fogott vele, bárha a lovagé még most is meg volt kötve mind a kettő, s azzal aztán becsületszavára kieresztették a ketreczből, a minek ő véghetetlenül megörült s boldog volt, hogy a rekesz alól kiszabadult.

Első dolga is az vala, hogy nagyot nyújtozott, de aztán mindjárt oda ment Rocinantehez, megveregette nyakát s így szóla:

– Hiszem az istent és a malaszttal teljes szent szüzet, virágja és tükre te a lovaknak, hogy nem sokára megint ott leszünk mind a ketten a hol akarunk, te gazdáddal hátadon, én meg te rajtad s folytatjuk azt a tisztet, melynek betöltésére Isten e világra küldött engemet.

A kanonok csak nézte s nem fogyott csodája e nagy bolondság láttára, holott minden szava és felelete meg arról tanúskodott, hogy esze egészen helyén van s csak akkor zöttyen ki a nyeregből, mikor – amint már említettük – a beszéd a lovagságra tér. S így mind nagyobb részvétre gerjedvén iránta, mikor mindnyájan leültek már a zöld fűbe, a kanonok így szóla:

– Lehetséges-e, lovag úr, hogy nagyságod elméjét annyira elcsavarta a lovagregények boldogtalan és mihaszna olvasása, hogy azt higye más hasonló balgaságokkal együtt, hogy el van bűvölve? S ugyan, hogy lehet emberi ész, a mely azt képzelje, hogy csakugyan létezett e világon az a töméntelen sok Amadis, meg az az egész sereg nagy hírű kóbor lovag, a sok trapezunti császár, a sok Felixmarte de Hircania, a sok kóbor kisasszony a sok kígyó, a sok óriás, a sok szörnyeteg sárkány, a sok hallatlan kaland, a sok mindenféle elbűvölés, a sok háború, a sok boldogtalan összecsapás, a sok díszruha, a sok gróffá lett fegyvernök, a sok elmés törpe, egy szóval az a tenger ostobaság, melylyel a lovagregények telisded teli vannak? Ugyan señor Don Quijote, szánja meg tulajdon magát és térjen eszére; fordítsa okosabbra azt a szép tehetséget, melylyel az ég kiváló kegyelme felruházta s válaszszon olyan olvasmányokat, melyek lelke épülésére s tisztessége gyarapodására szolgálnak. Ha azonban természetes hajlama oly könyveket óhajt olvasni, melyekben lovagokról szóló hőstettek foglaltatnak: olvassa el a Szent Irásban a Bírák könyvét, talál abban nagyszerü igazságokat s lélekemelő hős történeteket. Minden országnak s így a mi hazánknak is, meg voltak igaz hősei, miért nem ezek történetét olvassa nagyságod inkább, a mi szép elméjéhez sokkal méltóbb olvasmány lenne, mert abból ismerni tanulná nem a költött hanem az igaz történelmet, megszeretné az erényt, gyarapulna a jóságban, tökéletesebbé lenne erkölcsében, bátorrá vakmerőség nélkül, merészszé gyávaság nélkül s mindezt Istennek dicsőségére, a maga hasznára s La Mancha jó hírének javára, a honnét a mint hallottam, nagyságod eredetét és származását veszi.

Don Quijote csupa szem-fül volt, a mig a kanonok szavait hallgatta; s mikor aztán észrevette, hogy ez elvégezte mondókáját, jo darabig szótlanúl nézett rá, végre így szólott:

– Ugy látszik, nemes uram, nagyságod beszéde oda volt irányozva, hogy azt adja értésemre hogy e világon nem voltak kóbor lovagok s hogy minden lovag-történet hamis, hazug, ártalmas és haszontalan az emberi társaságra nézve s hogy roszúl cselekedtem olvasásuk, még roszabbúl elhivésök, s legeslegroszabbúl utánzások által, midőn a kóbor lovagság azon szigorú tisztének betöltésére vállalkoztam, melyre ezek tanítanak; nagyságod tagadja, hogy e világon valaha éltek volna gaulai vagy graeciai Amadisok, vagy más egyéb lovagok, kikről ez iratok szólanak?

– Betűről-betűre úgy van, a mint nagyságod mondja, – jegyzé meg e szavaknál a kanonok.

Mire Don Quijote így válaszolt:

– Nagyságod még azt is hozzátette, hogy ezek a könyvek nekem igen sok kárt okoztak, mert eszemet elcsavarták s ketreczbe juttattak, s jobban tenném, ha czélszerűbb és hasznosabb olvasmányokat választanék, olyan műveket, melyek igazabbak s a melyek mulattatóbbak és tanúlságosabbak.

– Ugy van! – viszonzá a kanonok.

– Én pedig – vágta vissza Don Quijote – kereken kimondom, hogy nagyságod az, a kinek nincs esze s a ki el van bűvölve, minthogy vakmerő volt kigyót-békát kiáltani egy olyan ügyre, melyet az egész világ igaznak ismer; s a ki ezt tagadja, és azt állítja, hogy Amadis soha sem volt e világon, sem a többi kalandor lovag, sem a kikről e történetek szólnak: az egy lenne azzal, mintha azt akarná elhitetni valakivel, hogy a nap nem világít, a jég nem hideg s a föld nem táplál. S ugyan van-e ember a világon, a ki be tudná bizonyítani, hogy a Floripes és Burgundi Guy története nem igaz történet, vagy Fierabrasé sem az a Mantible kútnál, a mi Nagy Károly császár korában történt? Esküszöm, hogy ez mind oly igaz volt, mint hogy most nappal van; s ha ez hazugság, úgy az is az, hogy Hector valaha volt, meg Achilles, meg a trójai háború, meg Francziaország tizenkét pairje, meg angolországi Artus király, ki pedig hollóvá lett s még ma is él, a mint hogy országában minden pillanatban várják visszatértét.

– Mind meglehet, – viszonzá a kanonok – de azt még csak gondolni is különös, hogy egy olyan férfiú, mint nagyságod, ki oly tiszteletreméltó jeles tulajdonokkal ékeskedik, ki oly szép értelemmel van megáldva: azt hihesse, hogy az az egész sereg képtelen ostobaság, mind igaz legyen, a mi e sületlen lovagregényekben foglaltatik.

– Ez nem rosz! – viszonzá Don Quijote. Hát ama könyvek, melyek királyi engedélylyel nyomattak, melyeket az egész világ, nagyok úgy mint kicsinyek, szegények úgy mint gazdagok, tudósok úgy mint tudatlanok, szóval minden rangú és rendű ember élvezettel olvas és magasztal, hát ez mind hazugság legyen, holott annyira magokon hordják a valóság jellegét, hogy még azt is elmondják, ki volt az atyja, anyja, melyik a hazája, kik rokonai, melyik a születési helye ezen, vagy ama lovagnak vagy lovagoknak, s el pontról-pontra és napról-napra mit hogyan s mikép cselekedtek? Hallgasson nagyságod, ne szóljon káromlást s higyen szavamnak; ha pedig nem hisz, ám olvassa el e műveket, s majd meglátja, milyen élvezetet fognak szerezni. Avagy mondja csak, lehet-e valami gyönyörködtetőbb, mint, ha – mondjuk – egy nagy szurok-tavat látnánk itt magunk előtt, a mely egyre forr és kavarog s a melyen keresztűl-kasul kigyók, gyikok s más egyéb rettenetes és vad szörnyetegek úszkálnak, de a tó közepéről egyszerre mélabús hang zendűl, a mely ezt mondja: „Oh, nemes lovag, bárki légy is, a ki e borzalmas tó szemlélésébe merültél, ha tieddé akarod tenni azt a kincset, mely e sötét víz mélyén rejlik, mutasd meg szilárd kebled bátorságát, s vesd magad e sötét, égő árba: mert ha meg nem teszed, nem lészsz méltó megláthatni ama bámulásra gerjesztő csodadolgokat, miket a tündér hét palotája magába zár és foglal, mik e sötétlő hullámok alján fekszenek. S a lovag ki sem hallgatva e mélabús hangot egészen, anélkül hogy fontolgatásba bocsátkoznék, s átgondolná mily veszedelembe kell rohannia, sőt még csak nehéz fegyverzetét sem vetve el magától, belérohan a forró szuroktóba s a mikor meg sem álmodná, hogyan s mikép: egyszerre csak olyan mosolygó virányon áll, melyhez még az elyseumi mezők sem foghatók. Itt, úgy látszik, az ég átlátszóbb, s a nap egészen új varázsfénynyel tündököl; szemei előtt kies berek terül, oly zöld és dús lombú fákból, hogy zöldjük maga felvidítja a tekintetet, a füleket pedig azon számtalan apró tarka madárkák édes és mesterkéletlen éneke gyönyörködteti, melyek a sűrű ágak között fel- s alászökdécselnek. Itt patak csörgedez, melynek üde habjai ömleteg kristály gyanánt lejtenek a finom fövény és fehér kavicsok fölött, a mik szinaranyhoz és igazgyöngyhöz hasonlítanak. Amott mesterséges kút látszik, tarka jáspisból és sima márványból készítve; itt egy másik apró kagylókból és fehér meg sárga csigahéjakból rakva össze, melyek közé csillogó kristálydarabok és utánzott smaragdok vannak alkalmazva, melyek vakító és szemkápráztató fénynyel csillognak. Amott távolabb egészen váratlanúl erős vár vagy gyönyörü alcazár tárul fel előtte, melynek falai színaranyból, ormai gyémántból, kapui jáczintból vannak, egy szóval oly csodálatos alkotvány, hogy bárha az anyag, a melyből rakták, nem csekélyebb mint gyémánt, karbunkulus, rubin, igazgyöngy, arany és smaragd: az építkezés munkája még ennél is többre becsülhető. De a mit eddig látott, az még nem minden, mert ime a kastély kapujából nagy számú fényes sereg lép elé, urak, hölgyek, olyan pompás öltözetekben, hogy ha én csillogó díszöket úgy le akarnám festeni most a hogy e regények lefestik, soha végét nem érném. Majd azután az egész sereg legelőkelőbb férfia, egy hosszú szakálú tisztes ősz megfogja a vakmerő lovag kezét, ki a lángoló tóba ugrott, bevezeti a fényes kastélyba, leülteti aranynyal himzett bibor karszékbe s csapnak számára és tiszteletére olyan lakomát, hogy földi szem hasonlót még nem látott, – szóval olyat, a mi az ő rendkívüli bátorságának egyedül méltó jutalma. Hány meg hány ilyen kitűntetést tudnék felhozni! Most azonban nem akarok e tárgyról bővebben szólani, mert már ez eddigiből is látható, hogy bár hol üssük is fel valamely kóbor lovag történetét, élvezetre s bámulatra fog az gerjeszteni akármely olvasót. Nagyságod pedig higyen szavamnak s a mint már említettem, olvassa el a legnagyobb figyelemmel e könyveket, s majd meglátja, hogyan felvidítják, ha búskomor találna lenni s hogyan meghozzák jó kedvét, ha netalán elvesztette volna. Magamról tudom, hogy a mióta kóbor lovaggá lettem, azóta vagyok bátor, udvarias, bőkezű, nemes lelkü, illedelmes, vakmerő, gyengéd, türelmes, munkabiró s azóta találom bele magamat fogságba és elbűvölésbe. S bárha – nem rég óta – azt tapasztalom is, hogy ketreczbe zártak mint valami bolondot, azt gondolom, ha az ég kedvez és a szerencse nem lesz ellenséges: karomnak ereje által nemsokára valamely ország királyává leszek, mikor aztán bebizonyíthatom, milyen háladatosság és bőkezűség lakozik kebelemben. Mert becsületszavamra mondom, uram, a szegény teljesen képtelen arra, hogy bárki iránt is bőkezűnek mutatkozhassék, bármennyire hajlandó volna is rá; az a háladatosság pedig, mely a puszta jóakaratnál egyébben nem tud nyilvánulni, nem olyan, a milyen háladatosságot én szeretnék tanusítani. Ezért óhajtanám, nyujtana bár a szerencse alkalmat mentül előbb s tenne császárrá hogy bebizonyíthassam mennyire szívemen fekszik, hogy barátaimmal jót tegyek, főleg ezzel a szegény Sancho Panzával, fegyvernökömmel, a kinek hűségre nézve nincs párja a világon, a kit gróffá szeretnék tenni, vagy valami sziget kormányzójává, a mint a kóbor lovagok hű cselédjeiket rendesen meg szokták jutalmazni.

Igy folyt a társalgás tovább, sajnálkozással vegyes mulatságára a kanonoknak, a ki nem győzte eléggé bámúlni Don Quijote valóságos ékesszólását, sem pedig eléggé sajnálni, hogy ilyen lelkes, ihlett szavakra ilyen silány, haszontalan tárgy tudja gerjeszteni.

E közben az élelmi szerekkel megrakott öszvér is megérkezett, a társaság jó ízűen falatozott, talán az egy Don Quijote kivételével, a ki annyira bele melegedett ismét a kóbor lovagság védelmébe, hogy lelkesedésében még az evést is elfelejtette. Az ízes falatoktól, s az élénk hangon folytatott beszélgetés folyton folyó tárgyáról, azonban egyszerre egy egészen váratlanul bekövetkezett esemény fordítá el az együtt lévők figyelmét.

A körülöttök levő halmok egyike megől szomorú, kesergő trombitaszó hangzott feléjök, mely valami fájdalmas, panaszos gyászdalt zengedezett. A zenehangba csakhamar emberi énekhang is vegyűlt, majd egészen különös öltözetü emberek csoportja tűnt fel a dombtetőn, a kik közül négyen egy magasra emelt s mozdulatlan nő alakot hoztak vállukon. A nő alak fátyollal volt arczán, fején leborítva, de azért vonásait közelebbről jól ki lehetett venni s tegyük hozzá, azonnal meglátni hogy nem élő lény, hanem faragott Mária-szobor volt. Mert az egész menet nem vala egyéb, mint bucsusok csoportja, a kik processioban mentek a völgység egyik remete lakához, a hol az esztendő ezen napján áhítatosságokat rendesen végezni szokták.

Don Quijotenak az élénk vita által most különösen felhevűlt eleven képzelőtehetsége azonban egészen másnak festette ki maga előtt e képet egyetlen egy pillanat alatt. A szobor nem lehetett egyéb, mint valami előkelő kisasszony, a kit ezek a gyáva, silány gonosztévők erőszakkal visznek magokkal, s azért trombitálnak és énekelnek körülötte, hogy segedelemkiáltását túlharsogják és elnémítsák.

Alighogy ez a gondolat eszébe ötlött, felpattant ülőhelyéről, nagy könyen egyszerre ott termett a legelésző Rocinantenál, a nyeregkápáról lekapta a kantárt és pajzsát s a lovat egy pillanat alatt felkantározta. Az ebédelő társaság alig vette észre e gyors kantározást, czélját még pedig nem is álmodta! Akkor ijedtek meg csak igazán, midőn Don Quijote már dárdáját is felragadta s Rocinantera felvetvén magát, odakiáltott hozzájok:

– Most fog kitűnni, szükséges-e hát vagy sem, a kóborlovagság? Tegyen tanuságot majd az az elrablott herczegkisasszony, a kit hóhérai kezéből e nyomban kiszabadítok!

S e szavakkal oldalba nyomta Rocinantét bokájával, mert sarkantyúja felcsatolására most nem volt ideje, s a mennyi sebesség csak kitelt a hórihorgás paripától, annyival rontott nekik a búcsusoknak. A kanonok, a lelkész, a borbély, mind felugráltak, utána kiáltottak, Sancho meg a hogy csak a lába bírta, még szaladt is utána s egyre kiabálta:

– Hová megy señor Don Quijote? Mit akar az Istenért! Micsoda ördög bújt a szívébe, hogy ilyen bűnös cselekedetre csábítsa?! Nem látja-e, a mennykőbe is, hogy processio, meg búcsusok, az a kisasszony pedig, a kit a vállukon visznek, a boldogságos szűz Máriának képmása. Gondolja meg, mit cselekszik! Megálljon! vakon rohan a veszedelembe.

De hiszen kiabálhattak annak! Se látott, se hallott az, s meg nem állt volna, még ha maga a király parancsolja is. Oda ért a processiohoz, lova kantárát visszarántá s ingerűlt nyers hangon rivalt az emberekre:

– Bizonyosan azért burkoltátok be arczotokat, mert gonoszságon töritek fejeteket; megálljatok és hallgassátok meg a mit mondani szándékozom.

Legelőször is azok álltak meg, a kik a szobrot vitték. A mint Don Quijote különös öltözetét, Rocinante véznaságát s a sok egyéb nevetséges körülményt meglátták, az egyik így szóla:

– Kedves atyámfia, ha valamit mondani akar mondja hamar, mert a mint látja, jó csomó ember van hátunk mögött, a kik fontos dologban jönnek, s a kiket minden dib dábságért feltartóztatni nem lehet.

– Dib-dábságért? – kérdé Don Quijote szemmel látható nehezteléssel – jó lesz a szavakat megválogatni, uracskám! Én nem szoktam dib-dábságokkal foglalkozni. Hanem igen is foglalkozom azzal, hogy a sérelmeket megtoroljam s a szükségben lévőknek segítségökre siessek. Szóval kóbor lovag vagyok, a ki igazságtalanságot nem tűrök, nem tűrhetek! Ép ezért kereken kimondom tehát, bocsássátok tüstént szabadon ezt a szép kisasszonyt, kinek könyjei és szomoru arcza eléggé bizonyítják, hogy akarata ellen hurczoljátok magatokkal s valami főben járó gonoszságot követtetek el ellene.