Part 15

– Teremtő szent atyám! – kiáltá fel erre a megtréfált borbély – de hát lehetséges-e, hogy ennyi tisztes ember mind azt mondja, hogy ez nem borbélytányér, hanem sisak? Megállna rajt’ az esze egy egész universitásnak, akármilyen tudós volna is. Ez szörnyűség, ez szemtelenség, ez összebeszélés, ez alávalóság!

Az elkeseredett borbély e kifakadása még azokat is sértette, a kik máskülönben tréfának vették volna az egészet.

– Ki vele, az ilyen sértegető nem tisztességes emberek közé való! – hangzék minden oldalról, s a borbély bizony pórul járhatott volna, ha e pillanatban újabb alakok nem jelennek meg a fogadó kapuján.

Rendőrök voltak, a Santa-Hermandad tagjai.

Ezek megjelenése egy pillanatra lecsillapította a zajongó társaságot.

– Tisztelet a Santa-Hermandadnak! – kiáltá az egyik rendőr meglehetős borizű hangon s igen vörös, borvirágos orral – micsoda zaj, minő lárma ez itt?

S a mint körültekintett, szemei egyszerre Don Quijotén akadtak és álltak meg.

– Nagy dolog, nagy szerencse! – kiáltá el magát egyszerre a rendőr – itt van az a rabló, az a haramia, a kit keresünk! Itt van az, a ki a gályarabokat kiszabadította! Előre legények, fogjátok meg!

– Micsoda?! – kiáltá fel Don Quijote olyan harsány hangon, hogy az egész fogadó csak úgy rengett bele, a három szál poroszló pedig vezetőstől együtt úgy remegett, mint a nyárfalevél, – ti neveztek engem rablónak és haramiának? Haramiának, Spanyolország és la Mancha első kóbor lovagját?! Hát rablás az, ha a tisztakezű ember a bilincsre verteknek visszaadja szabadságukat, feloldja a foglyokat, segít a nyomorúltakon, felemeli az elesteket és gyámolítja a szükségben szenvedőket? Oh, alávaló söpredék! alacsony és fertelmes gondolkozás módotok megérdemli, hogy az ég soha se is adja tudtotokra, mennyi dicsőséget foglal a kóbor lovagság magában s föl se is világosítson, milyen bűnben és tudatlanságban leledzetek, midőn a kóborlovagoknak nemcsak valóságát, de még árnyékát sem tudjátok méltókép tisztelni. Jöszte hát, ti orozók, de nem poroszlók, ti, a Santa-Hermandad engedelmével legyen mondva, útonállók! Ám mondjátok meg, ki volt az a tudatlan, a ki elfogató parancsot adott ki egy olyan kóborlovag ellen, a milyen én vagyok? Ki volt az, a ki nem tudja, hogy a kóbor lovagok fel vannak mentve minden törvényhatóság alól, hogy az ő törvényök a kard, az ő itéletök az erő s az ő szabályuk saját akaratuk? – Ki volt ismétlem az a híg eszű, a ki nem tudja, hogy egyetlen egy nemesnek sincs annyi kiváltsága és szabadalma, mint a mennyire a kóbor lovag szert tesz abban az órában, a melyben lovaggá ütik s magára vállalja a lovagság terhes foglalkozását? Fizetett-e a kóbor lovag valaha adót, százalékot, füstpénzt, dézsmát, vámot vagy révet? Van-e szabó, a ki számlát nyujtson be nála a számára készített ruhákért? Volt-e várúr, a ki, ha kastélyába befogadta, szállásbért követelt volna valaha? Van-e király, a ki asztalához ne ültetné? Van-e szenvedő, a ki magát védelmére ne bízná? Végre volt-e vagy lesz-e valaha olyan kóbor lovag e világon, a kinek ne volna annyi bátorsága, hogy egymaga négyszáz botot ne adjon négyszász poroszlónak, ha fel merik tartóztatni utjában?

A mig Don Quijote ekképen pattogott, addig a lelkész egyre azzal csitította a poroszlót, láthatják, Don Quijote minden tettéből, vettéből, hogy nincs helyén az esze; ne is üzzék-fűzzék tovább a dolgot, mert ha elfogják és bekisérik is, úgy is csak kieresztik megint mint afféle bolondot. Azonban az a rendőr, kinél az elfogató rendelet volt, azt felelte rá: neki semmi köze Don Quijote bolondságához; neki csak az a kötelessége, hogy főnöke rendeletét foganatosítsa s ha egyszer elfogta, bánja is ő, ha aztán háromszor szabadon eresztik is.

– Mind elhiszem – jegyzé meg a lelkész – hanem azért most még se erőltesse; de meg a mint én ismerem, ő maga sem fogja engedni.

S végre is a lelkész annyira szívökre tudott beszélni, Don Quijote pedig annyi esztelenséget követett el, hogy a poroszlók még nála is bolondabbak lettek volna, ha be nem látják, hogy Don Quijotenak csakugyan nincs helyén az esze. Igy tehát végre lecsillapultak, sőt utóbb még a békéltetők szerepére is vállalkoztak a borbély és Sancho Panza között, a kik még mindegyre szörnyen fujtak egymás ellen. S mint az igazság szolgái, a kiknek ugyan magoknak is ütötte valami kis jutalom a markukat, végtére is oly szerencsés közbenjárók voltak s a pört úgy döntötték el, hogy ha bár mind a két fél teljesen kielégítve nem volt is, legalább annyira a mennyire belenyugodott az itéletbe. Kicserélték egymás között a szamárnyergeket, de a terhellőt meg a kötőféket nem; a mi pedig a Mambrin sisakját illeté, erre nézve a lelkész úgy kéz alatt, s a nélkül, hogy Don Quijote tudná, nyolcz reált adott a réztányérért, a miről a borbély nyugtát állított ki, azt is megérintvén benne, hogy a rászedésről hallgatni fog mindörökkön örökké.

XXIII. FEJEZET.

Hogyan bűvölték el Don Quijotét.

A mint Don Quijote látta, hogy kibontakoztak és megszabadultak immár a sok tusakodásból, melybe mind ő, mind fegyvernöke keveredtek, elérkezettnek vélte az időt, hogy újra útra keljenek s végét vessék azon nagy kalandnak, a melyre őt elhívták és kiválasztották. Gyors elhatározással odament tehát Dorottyához s térdre borúlt előtte, a ki viszont semmikép se engedte meg, hogy addig csak egy szót szóljon is a míg a földről fel nem kél; mire az engedelmes lovag talpra állván így szóla:

– A példabeszéd azt tartja, fenséges herczegasszony, hogy a jó szerencsének serénység az anyja, s csakugyan sok fontos ügyben azt is mutatta a tapasztalás, hogy a ki serényen látott hozzá, még a kétes dolgokban is sükeresen végzett. Ez az igazság azonban semmiben sem valósúl meg inkább mint a hadviselésben, a hol a gyorsaság és fürgeség megelőzi az ellenség intézkedését s hamarább megszerzi a győzelmet, semmint védelmére az ellenfél még csak gondolna is. Ezt pedig azért mondom kegyelmes és fenséges asszonyom, mert úgy látom, hogy a mi itt időzésünk e várban immár teljesen fölösleges, sőt oly káros lehet, hogy valamikor még nagyon megkeserülhetjük. Mert ki tudja, hogy fenséged ellensége, amaz óriás nem fürkészte-e ki már is titkos kémek és megbizottak által, hogy én indulok az ő megsemmisítésére s nem nyujtunk-e neki az idővesztegetés által alkalmat arra, hogy valami bevehetetlen várba vagy erősségbe sánczolja el magát, a mely ellen keveset ér minden én szorgalmatosságom és fáradhatatlan karomnak hősisége. Azért tehát, fenséges asszonyom, serénységünk által előzzük meg minden cselvetéseit s keljünk azonnal útra szerencse-keresni, a mely fenséged óhajtása szerint csak úgy lesz a mienk, ha én nem késedelmezem ellenségeivel szembeszállni.

Itt elhallgatott s nem is szólt egyebet aztán Don Quijote, hanem nagy nyugodtan várta a trónörökös feleletét, a ki fejedelmi magatartással s egészen a Don Quijote modorában ekkép válaszolt:

– Hálás köszönettel fogadom azon buzgalmát, lovag úr, mely nagy bánatomat enyhíteni törekszik, a mint illő is a hős lovaghoz, kinek az a rendeltetése és kötelessége, hogy az árvákat és szükségben szenvedőket gyámolítsa. Adja az ég, hogy mindkettőnk óhajtása teljesüljön, s hiszem be fogom bizonyíthatni, hogy van még háladatos szív a világon. A mi pedig utrakelésünket illeti, ám történjék azonnal, mert én csak azt akarom, a mit ön akar. Rendelkezzék velem, lovag úr, saját belátása és tetszése szerint, mert a ki egyszer a maga személye védelmét nagyságodra bízta, és birodalma visszavívását kegyed kezeibe tette le, az nem ellenkezhetik semmiben sem azzal, a mit nagyságod bölcs belátása parancsol.

– Isten velünk tehát! – kiálta fel Don Quijote – ha egy úrhölgy magát előttem így megalázza, nem szabad elhalasztanom az alkalmat, hogy fel ne magasztaljam s örökségül esett trónjára ne emeljem. Induljunk rögtön, vágyam útrakelésre sarkantyúz, mert a mint mondani szokták, a késedelem veszedelem! S minthogy sem az ég nem teremtett, sem a pokol nem látott még olyast, a mi engem megrettentene vagy megfélemlítene: nyergeld föl, Sancho, Rocinantet, igazgasd össze szamaradat és a királyné paripáját, azután vegyünk bucsút e vártól s e díszes társaságtól s távozzunk innen haladéktalanúl.

– Lehetetlen – mondá ekkor Don Fernando nagy titokban, súgva Don Quijotehoz – igen fontos hireket vettem épen e pillanatban. Mihelyt alkalmam lesz rá, négyszem között azonnal elmondom. De most csitt! Nyilvánosan nem szabad egyebet mondanunk, mint hogy a már is beállott rekkenő hőségben nem indulhatunk, s be kell várnunk a holnapi nap hüvös hajnalát.

Don Quijote nagy meglepetéssel hallotta az udvarmesternek képzelt Don Fernando e titkos tudósítását. Rendkivül szerette volna azonnal megtudni mi az az akadály, melyet a többieknek nem szabad meghallaniok? Rablók állják-e el az utakat? Hiszen ő azokat elriasztaná. Ellenségeket vettek-e észre valahol? Hiszen ő egymaga el tudna űzni egy egész hadsereget. Mi lehet tehát, a mi utazásukat gátolja?

Don Fernando e titok fölleplezésével csakugyan örökre adós maradt. Ugy tudta intézni a dolgot, hogy egész késő estig soha se lehetett egyedül Don Quijoteval, s valahányszor ez titokteljes kérdő tekintetet vetett az udvarmesterre, ez épen olyan titokteljes ábrázattal tiltakozott a feleletadás ellen. Nehéz is lett volna, különösen hazugság nélkül, hireket közölni, a miket Don Fernando senkitől se hallott. Egészen más volt a dologban. Mind a Don Quijote utitársai belátták, hogy ha a lovagot így szabadon viszik tovább, az, mint már a vendéglőben is történt, igen könnyen össze fog tűzni minden lépten-nyomon mindenkivel; a poroszlók pedig azt állították, hogy Don Quijote ellen csakugyan ki lévén adva vidékszerte az elfogatási parancs, igen sok kellemetlenségnek tehetnék ki magokat a vele együtt lévő férfiak is, annál inkább a nő, a kit ettől megkimélni, tartozó szent kötelességök. Valami más módot kellene tehát kigondolni, a mi részint biztos lenne arra nézve, hogy Don Quijote meg nem szökhetik, részint arra nézve is, hogy ha a Santa-Hermandad ujabb csapataival fognának találkozni, már a lovag tova szállításának külső formája is arról tanuskodjék, hogy a kit így visznek, annak egészen józan esze nem lehet.

A míg Don Quijote a készülődés sürgetését ama hosszú, czikornyás szavakból álló beszédében javasolta, Don Fernando és a többiek hamarjában ez elmondottakban állapodtak meg, s első az volt, hogy Don Quijotet legalább még egy éjjel tartóztassák itt a vendéglőben. Don Fernando vállalta magára – s a mint láttuk – elég sükeresen e szerepet.

A terv többi részét azután utóbb koholták ki, s végre abban állapodtak meg, hogy egy épen arra vetődött ökrös szekér tulajdonosát megfogadták, szállítsa el ő Don Quijotét, még pedig ilyen módon: összeüttettek hamarjában egy nagy ketreczet rácscsá tűzdözött rudakból, de akkorát, hogy a lovag egészen kényelmesen elfért benne. Ekkor aztán a vendéglőben lévő egész férfitársaság, még a poroszlók is, nagy titokban, hogy se Don Quijote, se Sancho Panza észre ne vegyék, úgy bepatyókálták arczukat, s magukat úgy kicsereberélték, az egyik így a másik amugy, hogy Don Quijote csakugyan egészen más népnek tarthatta őket mint a melyet e várban még csak e most lemuló napon is látott. Mikor mindezen előkészületek megtörténtek, az átöltözöttek a legnagyobb csendben beléptek oda abba a szobába, a hol Don Quijote aludt s a nem rég kiállt fáradalmakat kipihente. Körülfogták, s mikor épen legjavában nyugodott, nem is tartva, nem is félve semminémü támadástól. Egyszerre egész erővel megragadták, s kezét-lábát úgy megkötözték, hogy a mikor nagy ijedten fölébredt, meg sem tudott mocczanni, sem egyebet tenni, csak ámult bámult az előtte álló merőben idegen arczokon. Mindig éber és találékony képzelődése azonban csakhamar azt kápráztatta lelke elé, hogy mindezen alakok a bűvös várbeli kisértetek, s hogy ő már minden kétségkivül meg van bűvölve, mert se nem mozdúlhat, se nem védelmezheti magát; pontról pontra úgy képzelte tehát, a mint a tréfa intézői sejtették.

Odavitték e kisértetek most a ketreczhez, bele zárták s a léczeket úgy beszögezték, hogy azokat egykönnyen ugyancsak nem lehetett volna lefeszegetni. Erre aztán vállaikra kapták, s a mint a háló kamrából kivitték, egy olyan ijesztő hang vala hallható a milyen ijesztővé Miklós mester, a borbély csak tenni tudta a hangját, s mely ezt zúgta:

– Oh Bús-képü lovag, ne akadj fen azon, hogy e fogságba jutottál; így kellett ennek történnie, hogy annál hamarább befejezhessed ama kalandot, a melybe nagy hősiséged bonyolított. Tudod, hogy varázslók vitték el Amadist, Belianist és mind a többi lovagtársaidat s látszólagos lassusággal, szörnyű gyorsan haladtak; így fogunk elszállítani tégedet is, oda, a hol rendeltetésed helye van, s ahol mindörökre halhatatlan dicsőségedet kiküzdended! Légy csendes, tűrj és bizzál!

E pillanatban rémült jajgatással szaladt oda Sancho Panza is az istállóból, de ijedtében alig tudott megállni a lábain.

– Te meg, oh legnemesebb s legengedelmesebb fegyverhordozó! – folytatá a rejtélyes hang az éj sötét homályában – leghivebb szolga mindazok között, a kiknek oldalán valaha kard függött, s keblében bátor szív dobogott: el ne csüggedj, hogy ekképen viszik előtted a kóbor lovagság virágát. Mert ha a világ alkotójának úgy tetszik, te csakhamar oly magas és előkelő állásra jutsz, hogy önmagad se ismersz magadra, s jó uradnak egyetlen igérete sem marad beteljesítetlen. Még a felől is megnyugtatlak, hogy béred annak rendje szerint ki fog járni, s a három szamárcsikót senki el nem veszi tetőled. Csak kövesd a bátor és elbűvölt lovagot nyomról nyomra, a varázs tud a te szamaradnak is olyan gyorsaságot kölcsönözni, hogy meg se gondolnád magad sem. Minthogy pedig nékem nem szabad immár egyebet mondanom: Isten légyen hát veletek, s köd előttem, köd utánam, engem senki meg ne lásson!

A titokszerü beszéd vége felé hangját kissé fölemelte, azután meg olyan elhalóvá tette, hogy még azok is majdnem igaznak hitték távozását, a kik tudtak a tréfáról.

Don Quijote egészen megvigasztalódott a jövendölés hallatára, mely néki az örök dicsőség kiküzdését s megnyerését igérte. Mélyen felsóhajtott tehát a kalitkában, s így válaszolt:

– Oh bárki légy is, a ki nékem ily fényes sorsot jövendöltél, esedezem, kérd meg nevemben azt a bölcs varázslót, a ki ügyeimet ily csodamódon intézi, s mondd, ne hagyjon elsenyvednem e börtönben a melybe vetettek, a mig beteljesűlve nem látom szép igéretidet. Mert ha ez ily módon csakugyan beteljesül, akkor dicsőségnek tartom börtönöm gyötrelmeit, örömnek a rám vetett rablánczokat s nem kemény harczmezőnek e vaczkot, a melyre fektettek, hanem puha ágynak és mennyezetes nyoszolyának. A mi pedig a Sancho Panzához, fegyvernökömhez intézett vigasztalást illeti, én megbizom hűségében és jó indulatában, hogy sem jó, sem balsorsomban el nem hágy. Most ha akár az ő, akár az én bal szerencsém úgy hozná is magával, hogy meg nem adhatnám neki az igért szigetet vagy más valamit, a mi ezzel fölér: az ő bére legalább nem fog veszendőbe menni, mert végrendeletemben a melyet már elkészítettem, világosan kifejeztem, mit hagyok rá örökül, nem ugyan az ő számos, hasznos szolgálatának mértéke hanem a magam csekély tehetsége szerint.

Sancho Panza, a ki lassanként fölbátorodva egész a ketreczig nyomúlt, e nyájas, jóakaratú szavakra odahajolt a léczek fölé, és megcsókolta urának összekötött két kezét.

Ekkor a kisértetek rögtön felkapták vállokra a ketreczet s vitték egyenesen az ökrös szekérre.

XXIV. FEJEZET.

Don Quijote elbűvölten utazik haza felé.

A mint Don Quijote látta, hogy ketreczbe van zárva s fen a szekéren, így szóla:

– Igen sok és nevezetes történetet olvastam a kóbor lovagokról; de azt nem olvastam soha, se nem láttam, se nem hallottam, hogy az elbűvölt lovagokat ekképen vigyék, s főleg olyan lassusággal, a milyen e lomha és késedelmes állatoktól várható. Mert szokás szerint a levegőben ragadják el őket rendkivüli gyorsasággal, valami szürke, sötét felhőbe burkolva, vagy valami tüzes szekéren, vagy valami szárnyas lovon vagy más egyéb ily csodaszörnyetegen; de hogy engemet most ökrös szekéren szállítanak el, – istenemre mondom – zavarba hoz. Egyébiránt meglehet, hogy a mi korunkbeli lovagságnak és varázslatoknak más nyomon kell járniok mint a milyenen hajdanta jártak; s aztán meg az is meglehet, hogy mivel én egészen új lovag vagyok e világon s az első, ki a kalandor lovagság már-már feledésbe merült rendét újra feltámasztottam, épen ezért talán egészen új fajta varázslatok lőnek kitalálva s egészen új módok a megbűvöltek elszállítására. Mit mondasz hozzá, Sancho fiam?

Sancho, a ki az első ijedtségből már magához tért, s fontolóra tudta kissé venni már a dolgot, így felelt:

– Bizony nem tudom én, mit szóljak, nagyságos uram, minthogy nem vagyok olyan járatos a kóbor-iratokban mint nagyságod. Hanem mind a mellett fogadni mernék, de még esküt is tudnék tenni rá, hogy a kik most itt ezt a mesterséget űzik, mind valamennyien keresztyén katholikus kisértetek.

– Katholikus kisértetek? – kiálta fel Don Quijote elszörnyedve. Teremtő szent atyám! Hogyan lehetnének keresztyének, mikor mind megannyi démonok, a kik azért öltöttek káprázatos testet, hogy körülvegyenek s engem ezen állapotba helyezzenek. S ha meg akarsz győződni állításom valóságáról, ám érintsd meg csak, tapogasd meg csak őket, s meglátod, hogy testök puszta légből áll, s hogy merő káprázatok.

– De uram – viszonzá Sancho – megtapintottam én már őket! S ez az ördög, a ki itt sürög forog, elég izmos tagú s egészen más a tulajdonsága mint a mit én az ördögökről hallottam. Mert a mint mondják, az ördögön kénkő-szag meg egyéb ilyes bűz érezhető, mig ezen meg az igazi jó illatot, hajkenőcsöt, szagos vizet, egy puskalövésnyiről is meg lehet érezni.

Sancho ezt Don Fernandoról mondotta, a ki mint afféle nagy úr csakugyan olyan illatokkal kendőzhette magát mint Sancho állítá.

– Ezt ne csodáld, Sancho barátom – viszonzá Don Quijote – mert nem szabad feledned, hogy az ördögök sok mindenhez értenek, hátha ez is csak azért kente-fente be magát ilyenekkel, hogy eltitkolja ördög voltát; de ha jobban szemügyre veszed, majd másnak látod.

Úr és szolga, a többiek utrakészülődése közben, ekkép beszélgettek egymással. Don Fernando, a ki egy két hangot ellesett okoskodásaikból, tartott tőle, hogy Sancho végre is keresztűl lát a szitán, melynek már is kérgét kerülgette. Megmondta ezt a többieknek, mire rögtön elhatározták, hogy az indulással nem várnak egy perczig sem, hanem mennek, mihelyt csak lehetséges. Félre inték ennek folytán a fogadóst s meghagyták neki, nyergelje meg Rocinantet és Sancho szamarát is, mit az csakhamar teljesített. Ez alatt a lelkész rábirta a poroszlókat, hogy nagyobb biztosság okáért, kisérjék el a lovagot egész hazáig s fáradságuk nem esik hiába. Don Fernando, Rocinante nyeregkápájára egyik felől a pajzsot, másik felől a borbélytányért akasztá fel, s aztán jelek által azt adta tudtára Sanchonak, üljön fel szamarára s vezesse kantárszáron Rocinantet; a két ökrös szekér oldala mellé pedig két-két poroszlót állított. Azonban előbb hogysem elindultak volna, oda jött a fogadósné, meg a leánya és Maritornes hogy búcsut vegyenek Don Quijotetól s tettették magokat, mintha még oly keservesen siratnák szerencsétlenségét. Don Quijote ily szavakat intéze hozzájok:

– Ne siránkozzanak, drága hölgyeim! Hiszen az ilyes szerencsétlenség közös sorsa az én állásombeli férfiaknak. S ha ilyen balszerencse nem érne, nem is tartanám magamat igazán híres kóbor lovagnak, mert az olyas apró cseprő lovagocskákkal ilyesmi nem is szokott történni, mert senki még csak nem is hederít reájok. Hanem a bátrakkal már igenis történik, mert hősiségökért és erényökért sok fejedelem s egyéb lovag irigykedik rájok, a kik gonosz módon meg akarják a jókat rontani. Mindezáltal az erény oly hatalmas, hogy egyedül a maga erejéből, minden bűbájossággal szemben, a mennyit csak a boszorkányság első mestere Zoroaster tudott, diadalt nyer minden veszedelmen s fényét úgy árasztja majd szét a földön, mint a nap az égen. Bocsássanak meg, bájos hölgyeim, ha netalán akaratlanúl valamivel megsértettem, mert szántszándékosan és tudva, bizonyára soha senkit nem bántottam. Kérjék istent, szabadítson ki e bűbájos fogságból mentől előbb és szerencsésen, s ha valaha megszabadúlok, nem fogom elfelejteni, hogy azon jótéteményeket melyekben e várban részesültem, meg kell még hálálnom, szolgálnom és viszonoznom érdemök szerint.

A mig a várbeli urnők és Don Quijote között ezen jelenet folyt, addig a lelkész és a borbély búcsút vettek Don Fernandotól, még egyszer is forrón megköszönve azon jóságokat, melyet szerencsétlen barátjok iránt áldozatkészséggel is tanúsítottak. A házastársak viszont megkérték a lelkészt, írja meg nekik, mire mentek Don Quijoteval, s mind a ketten igen szives, meleg szavakban biztosíták a felől, semminek se örülnének jobban, mintha az igazán szánalomra méltó derék lovag felől mennél jobb hírt hallhatnának.

A lelkész megigérte, hogy e kivánatát a leggyorsabban fogja teljesíteni, s ezután ujra kezet szorítottak s elváltak egymástól, majd mind a ketten lóra ültek, de mind a lelkész, mind a borbély fentarták álarczukat, hogy Don Quijote rögtön rájok ne ismerjen, s így eredtek útnak, a már tova-nyikorgó szekér nyomába.

Az elbűvölt lovagot kisérő társaság pedig a következő rendben folytatta utazását: elől ment a szekér, melyet gazdája hajtott; két oldalt, a mint már említettük, a fegyveres poroszlók; nyomban utánok Sancho Panza szamáron, Rocinantet kantáron fogva; végre a sort a lelkész és a borbély zárták be hatalmas öszvéreiken s a mint már mondva volt, álarczosan, csendes, nyugodt magatartással, s cseppet se sietve jobban, mint a mennyire az ökrök lassú lépkedése megengedé. Don Quijote ben ült a ketreczben, keze összekötözve, lába kinyújtva, háttal oda támaszkodva a ketrecz falához; s ült oly csendesen, olyan nyugodtan, mintha nem is élő ember, hanem valóságos kőszobor volna.

S ilyen csendben, ilyen lassan mintegy két mértföldnyire haladtak már, mikor egy völgyhez jutottak, a hol az ökrös gazdának úgy látszott, jó lenne pihenőt tartani s az ökröket kicsapni a legelőre. Szólt is a lelkésznek, hanem a borbélynak az volt a megjegyzése, jobb lesz, ha még egy darabig mennek, mert ő ismeri a tájékot s tudja, hogy az odalátszó halom mögött egy még fűvesebb völgy terűl, a hol még sokkal jobb lesz megállapodniok. Elfogadták a borbély tanácsát s így aztán megint tovább folyt az utazás.

Hanem, a mint a lelkész egyszer visszanéz, látja, hogy mögöttük hat vagy hét igen jól öltözött, tisztességes külsejű ember jön lóháton. Ezek csakhamar utólértek őket, mert nem olyan csigamódra haladtak mint az ökrök, hanem olyan gyorsasággal, a mint csak a legjobban abrakolt öszvérek mehetnek, melyeket a rajtok ülők még azon szándékkal is sarkalnak, hogy a jó távolacska vendéglőt mentől előbb elérhessék.

A sebes futók oda értek a lustán menőkhez s udvariasan köszöntek. Az érkezettek egyike, kiről utóbb kisült hogy toledoi kanonok s a többi véle jövők ura, látván azt a kipéczézett szekeres menetet, a poroszlókat, Sanchot, Rocinantet, a lelkészt és a borbélyt, de mindenek fölött a ketreczbe zárt Don Quijotet: meg nem állhatta, hogy kérdést ne tegyen, mi oknál fogva viszik ezt az embert ilyen módon magokkal; ámbár, látva a poroszlók ismertető jeleit, magától is gondolta, bizonyosan valami kötni való gazember vagy más gonosztévő, a ki a Santa-Hermandad kezébe esett.

Az egyik poroszló, kihez a kérdés intézve volt, így felelt:

– Hogy ezt a lovagot miért viszszük ekképen: arra, ám ő maga feleljen uram, mert mi csakugyan nem tudjuk.

Don Quijote meghallotta a párbeszédet s közbeszólt:

– Jártasak önök, uraim, nagyságos lovag urak, a kóbor lovagság viselt dolgaiban? Mert ha igen: akkor elmondom balesetemet; de ha nem jártasak, akkor nincs miért fárasztanom magamat, hogy önökkel közöljem.

Már ekkor a lelkész és a borbély is ott voltak, mivel látták, hogy az utasok szóba ereszkedtek Don Quijote de la Manchával s ők akartak felelni, hogy tervök meg ne hiusúljon.