Part 14

– Ezt már értem – viszonzá Sancho – csakhogy arra kérem nagyságodat, intézkedjék ugy, hogy a tengerparti rész jusson nekem, hogy ha aztán nem tetszik ott az élet, hajóra rakhassam az én fekete alattvalóimat s azt tehessem velök, a miről már magamban gondolkoztam. Csak azzal ne törődjék most nagyságod, hogy Dulcinea kisasszonyt meglátogassa, hanem menjen, aprítsa össze azt az óriást s vessünk véget az egész dolognak, mert isten az atyám, azt sugja valami – s itt a Dorottyától kapott erszényt tapintotta meg, e mellett már van kilátás pénzre is meg posztóra is.

Még bizonyosan tovább is tartott volna már is elég hosszura nyult beszélgetésök, ha Miklós mester e pillanatban oda nem kiált hozzájok, álljanak meg kissé, mert az utitársaság egy arra csergedező patakból szomját akarná oltani. Don Quijote megállt, nem csekély örömére Sanchonak, a ki már egészen belefáradt a sok hazudozásba s attól tartott, hogy ura utóbb is rajtakapja, mert bárha tudta, hogy Dulcinea tobosoi parasztleány, de látni soha életében nem látta.

A forrásnál mind leszálltak paripáikról s nagy éhességöket annyira a mennyire lecsíllapíták azzal a kevés eleséggel, mit az előrelátó lelkész még a vendéglőből hozott magával.

Még ott ültek s falatoztak, midőn egy gyalog jövő fiatal sihedert látának közelíteni. Amint ez észrevette a forrásnál helyet foglaltakat, mind figyelmesebben nézte, nézte őket, egyszerre csak nagy gyorsan oda iramodott Don Quijotehoz, átkarolta lábait s nagy sírással-rivással igy szóla hozzá:

– Jaj, kegyelmes jó uram, hát nem ismer nagyságod? Nézzen meg csak jól, én vagyok az az András bojtár, a kit nagyságod oldoztatott fel a tölgyfától, a melyhez hozzákötöttek.

Don Quijote ráismert, s azzal megfogva karon, a jelenlévőkhez fordult, s igy szóla:

– Hogy kegyetek mindnyájan belássák, mily nagy fontosságú intézmény e világon a kóbor lovagság, mely kiegyenlíti s megorvosolja mindazon ferdeségeket és sérelmeket, miket az erőszakos és gonosz lelkű emberek elkövetnek: el kell mondanom nagyságtoknak, hogy a minap, egy erdőn való átmentemben jajkiáltásokat s keserves panaszos hangokat hallottam, melyek valami bántalmazott és szükségben szenvedő egyéntől származtak. Lovagi tisztem által ösztönöztetve, nyomban odasiettem, a honnan e szavak hangzának s ime ez itt levő fiucskát találtam egy tölgy derekához odakötve s szívemből örülök, hogy ő most itt van, legalább tanuságot fog szolgáltatni, hogy egyetlen egy szavam se tér el az igazságtól. Ő, a mint említém, oda volt kötözve a tölgyfához, még pedig fejétől egész derekáig meztelenen, s bőrét egy durva paraszt, kiről utóbb megtudtam, hogy gazdája, kantárszíjjal hasogatta. A mint én ezt megláttam, mindjárt számon kértem tőle mi az oka e kegyetlen fenyítésnek? A goromba ficzkó azt felelte, azért üti, mert szolgája s mert némi hanyagságot tapasztalt nála, a mit inkább gonoszságának, semmint együgyüségének lehet felróni; mire a gyermek azt mondá: „Csupán azért ver, uram, mert a béremet kérem tőle.“ A gazda, mit tudom én mit s mit nem hozott fel mentségül és kifogás gyanánt, a mit én meghallgattam ugyan, de el nem fogadhattam. Végre megparancsoltam neki, oldozza fel azonnal, s esküvel is fogadja meg, hogy haza viszi s kifizeti bérét az utolsó fillérig, még pedig kamatostúl. Nem úgy volt-e mind egy betűig, András fiam? Ugy-e láttad milyen határozottan adtam ki a parancsot s ugy-e milyen alázatosan fogadta meg, hogy mindent beteljesít a mit rendeltem, kivántam és követeltem? Felelj; ne jöjj zavarba, szólj bátran, mondd el ezen magas uraságoknak mind azt, a mi történt, hogy belássák s meg legyenek győződve a felől, mily szükséges, hogy az útakon kóbor lovagok járjanak.

– A mit nagyságod mondott, az mind szent igaz – viszonzá a siheder – hanem az ostor vége egészen másként csattant, mint a hogy nagyságod gondolja.

– Másként? – kérdé Don Quijote elcsodálkozva, a paraszt talán nem fizette ki béredet?

– Nem csak hogy ki nem fizette – felelt a fiú – hanem alig hogy nagyságod hátat fordított az erdőnek s mi magunkra maradtunk, ujra odakötött ugyanazon tölgyfához s másodszor is ugy megrakott, hogy olyanná vert mint valami szent Bertalant. Aztán minden ütésnél olyan egy egy átkot, szitkot szórt reám s úgy kicsufolta nagyságodat, hogy nevetnem kellett volna ha kisebb kínt szenvedék. Utoljára is úgy összetört, hogy azóta mind a mai napig ispotályban gyógyítattam magamat, s csak így épültem ki valahogy ama nagy bajból, mit az a gonosz paraszt ember okozott. Ennek pedig mind nagyságod az oka, mert ha szépen tovább ment volna a maga utján, s oda nem jön a hol találkoztunk s más emberek bajába bele nem keveredik: uram is beérte volna egy két tuczat ütéssel s aztán kifizette volna a mivel tartozott. De mivel nagyságod olyan ok nélkül leszidta s úgy lepocskolta, ő is felütötte az orrát s minthogy nagyságodon nem tudott boszut állni, – alig hogy egyedűl maradt – rajtam fujta ki a mérgét, de úgy, hogy akár megesküdjem rá, nem lesz belőlem többet ép ember holtom napjáig.

– A baj csak az, – mondá Don Quijote – hogy oly hamar eltávoztam; ott kellett volna maradnom mindaddig, a mig nem láttam, hogy kifizetett, hiszen jól tudhattam volna, számos ízben szerzett tapasztalásból, hogy a paraszt nem tartja meg adott szavát, mihelyt nincs a ki tőle számon kérje. Hanem ugy-e emlékezel, András öcsém, hogy megfogadtam neki esküvéssel, ha meg nem fizet, felkeresem ujra, de meg is találom, czethal gyomrába rejtőzzék bár előlem!

– Az igaz, – mondá András – csakhogy az már mind nem használ semmit.

– Majd meglátod, hogy nem használ-e? – pattant fel Don Quijote – s nagy gyorsan felkelt s megparancsolta Sanchonak, kantározza fel tüstént Rocinantet, mely az ő falatozások közben szinte a gyepen legelészett.

Dorottya azonban kérdést intézett hozzá, mit szándékozik cselekedni? Azt felelte, fel fogja keresni a parasztot, megbünteti szószegését, kifizetteti Andrást a legutolsó fityingig, ha a világ minden parasztja állna és támadna is ellene! Erre aztán megint Dorottya felelt, illetőleg figyelmeztette, hogy ezt nem szabad tennie, minthogy már neki azt az igéretet tette, hogy mindaddig semmi kalandba sem bocsátkozik, míg az ő baját el nem igazítja; ezen igéretet Don Quijote jobban tudja mint akárki más, azért tehát csendesítse le addig haragját míg Micomicon országból vissza nem tér.

– Az igaz – viszonzá Don Quijote – s így Andrásnak türelemmel kell lennie mindaddig, a míg onnan vissza nem térek, mint kegyelmességed említette; de én ujra esküszöm és fogadom, nem nyugszom addig, míg boszút nem álltam s a fiut ki nem fizettettem.

– Nem adok én ezekre az esküdözésekre semmit! – mondá András, – s a világ minden boszuállásánál jobb szeretném, ha kapnék valamit, a mivel legalább Sevilláig elutazhatnék. Adjon, ha adhat valami enni valót, s aztán hadd menjek. Nagyságodat pedig áldja meg az isten valamennyi kóbor lovaggal együtt, a kik úgy kóboroljanak a magok javára, mint nagyságod az enyimre.

Sancho egy darab kenyeret meg egy darab sajtot vett elé visszakerült zsákjából s ezen szavakkal adta oda a sihedernek:

– Nesze, András öcsém, lásd nekünk mindnyájunknak van részünk a te szerencsétlenségedben.

– Ugyan mi része lehet abban kegyelmednek? – kérdé András.

– Hát ez a sajt meg ez a kenyér, a mit neked adok – felelt Sancho – mert az isten a megmondhatója nem szorúlnék e még rá magam is valamikor. Mert tudd meg öcsém, hogy az ilyen magamféle kóbor fegyvernök sokszor ki van ám téve nagy éhségnek s szerencsétlenségnek és több más olyan bajnak a mit az ember jobban érez semmint elmondani tudná.

András fogta a kenyeret meg a sajtot s látván, hogy senkitől se kap egyebet: a mint mondani szokás eleredt az orra vére s aztán elindult világgá. Mielőtt azonban még nagyon messze távozott volna, ezen szavakkal fordult oda Don Quijotehez:

– Csak azt akarom még mondani, kóbor lovag úr, ha valaha még egyszer találkozunk s azt látja is, hogy engem darabokra szaggatnak, oda ne jőjjön segítségemre, hanem hagyjon magamra bajommal, mert nem lehet az akkorává, a mekkorává nagyságod segítsége tenné, kit az isten sülyeszszen el minden kóbor lovaggal együtt, valahány csak van ezen a világon!

De föl is ugrott Don Quijote, hogy megtapogassa, csakhogy a ficzkó meg úgy neki iramodott, hogy senkinek se volt kedve nyomába eredni.

Don Quijote majd megpukkadt mérgiben András szavai fölött s a többieknek ugyancsak tartóztatni kellett magokat, hogy föl ne kaczagjanak s teljes tökéletesen ki ne hozzák a sodrából.

XXI. FEJEZET.

Don Quijote harcza a mord-nézésű Pandafilando óriással.

Mihelyest kissé megkapattak, nyomban felültek s a nélkül, hogy valami említésre méltó történt volna velök, elértek másnap a fogadóba, melytől Sancho Panza már messziről fázott és remegett. Sokért nem adta volna, ha be nem kell vala mennie, de már így mégis csak lehetetlen volt elkerülni.

A fogadós, fogadósné, leányuk és szolgálójok látván Don Quijote és Sancho érkezését, nagy vidáman siettek eléjök; ő azonban komoly és nyugodt méltósággal fogadta őket s meghagyta, hogy ez alkalommal jobb ágyat vessenek neki mint a minap; mire a fogadósné azt jegyzé meg, hogy ha a lovag ur is jobban fizet mint a multkor, ugy herczegi ágyat vetnek a számára. Don Quijote megigérte, hogy megfizet, mire aztán türhető ágyat készítettek neki ugyancsak a multkori kamrában s ő csakugyan le is feküdt, mert a vadonban töltött sanyarú élet igen elgyengítette, az út pedig most egyhuzomban egész a fogadóig nagyon álmossá és törődötté tette.

Nem így az útitársaság. Ezeknek a különös férfiú magaviselete, életmódja, bogarai annyi, de annyi beszélni valót nyujtottak, hogy a beszédtárgyból ki sem tudtak fogyni, bár közel járt már éjfélhez. De nem lehetetlen, hogy még a kelő hajnal is beszélgetés közben találja őket, ha egyszer csak Sancho Panza egészen elréműlt ábrázattal be nem rohan azon kamra felől, a hol Don Quijote aludt, s torkaszakadtából nem kiáltozza:

– Segítség, uraim, jöjjenek segitségére úri gazdámnak, a ki olyan véres és rettenetes tusakodásba van keveredve, hogy soha szörnyebbet nem láttam! Isten a tanuságom, hogy a Micomicona herczeg kisasszony óriás ellenségének fejét úgy lekanyaritá egy csapásra tőből, mintha répából lett volna.

– Mit mondasz, atyámfia? – kérdé a lelkész alig tudva hová lenni a Sancho ostobasága fölötti bámulatában, – hogy a manóba lehetne ez igaz, mikor az az óriás két ezer mérföldnyire van innen!

E pillanatban nagy dörömbölés hangzott ki a kamrából, Don Quijote harsány kiáltásával egyben:

– Megállj, zsivány, gazember, semmirekellő! Csakhogy körmeim közé kaparíthattalak! Nem veszed te hasznát hosszu fegyverednek!

S úgy látszott hatalmasan vagdalja a ház falát.

Sancho pedig igy szólott:

– Ugyan ne vesztegessék itt az időt hallgatózással, hanem menjenek s válaszszák el őket, vagy segítsenek az uramnak, a mire egyébiránt talán már szükség sem lesz, mert az óriásnak eddig bizonyosan vége van s isten kéri számon tőle eddig eltöltött gonosz életét; hiszen még a vérit is láttam a mint szétfutott a földön, de még a levágott fejet is, a mint odaesett a sarokba; volt legalább is akkora, mint valami nagy boros tömlő.

– Akármi legyek! – kiálta fel erre a fogadós, – ha ez a Don Quijote vagy az ördög maga nem azokat a vörös boros tömlőket szurkálta meg, a melyek egészen teli ott álltak fejtől s a szerte ömlött bor volt az, a mit ez a boldogtalan fatuskó vérnek nézett!

S ezzel besietett a kamrába, a többiek is utána s ott találták Don Quijotet a képzelhető legkülönösebb helyzetben.

Egy ingben álla előttük, mely alól hosszú, vézna lábaszára kilátszott, fejére valami silány hálósipka volt nyomva, balkarjára valami piros ágyterítőt vagy takarót vetett rá, jobbjában pedig egy kivont kard, melylyel jobbra-balra mindegyre vagdalkozott, miközben olyan szavakat ejtett ki, mintha csakugyan valamely óriással viaskodnék. S a mi a legderekabb, még a szemét sem nyitotta ki, mert aludt s csak úgy álmodta, hogy az óriással tusakodik. Képzelő tehetségét annyira elfoglalta az a majd kiküzdendő kaland, hogy álmában úgy tetszett neki, már odaérkezett a Micomicon királyságba s már harczba is elegyedett ellenségével. S annyira megszabdalta az óriásnak gondolt tömlőket, hogy a bor az egész kamrát elöntötte. A fogadósnak sem kellett több, hanem rettenetes haragra gerjedve neki rontott Don Quijotenak s úgy megöklözte, hogy ha a lelkész meg a borbély közbe nem vetik magokat, ő lett volna az az óriás, a ki a harczot befejezi.

A szegény lovag azonban még sem ocsudott föl egészen álmából, míg a borbély egy jó nagy vödör fris vízet nem hozott a kutról, melylyel tetőtől talpig végig öntötte, a mire Don Quijote mégis csak kinyitotta szemeit és ámulva, bámulva nézett maga körül. Sancho minden zeget-zugot összetapogatott s mindenütt az óriás fejét kereste, s minthogy sehol se találta, ily szavakra fakadt:

– De már csakugyan igaz, hogy ez az egész ház meg van babonázva; mert a minap is ugyancsak ezen a helyen vertek agyba-főbe, a hol most állok s maig sem tudom, hogy ki cselekedte; most pedig sehol se találom azt a fejet, pedig tulajdon két szememmel láttam, a mint levágták, a vér meg patakként ömlött testéből.

– Micsoda vért, micsoda patakot emlegetsz, te istentől elrugaszkodott boldogtalan?! – kérdé a fogadós – hát nem látod, akasztani való, hogy az a vér, meg az a patak semmi más, mint ezek az át meg átlyuggatott boros tömlők s az a vörös bor, melyben az egész szoba uszik. Bár csak a lelkét láthatnám a pokolban uszkálni annak, a ki ezeket átlyukgatta.

– Mit törődöm én azzal, – viszonzá Sancho, – de azzal igenis törődöm, hogy én leszek a világon a legboldogtalanabb ember, ha ezt a fejet meg nem találom, mert akkor úgy elolvad az én grófságom, mint a só a vízben.

Sancho imetten is bohóbb volt, mint gazdája alva, annyira elvették az eszét urának igéretei.

A fogadóst majdnem kétségbeejté a lovász vizeszűsége s a gazdája által okozott kártétel; s meg is fogadta, nem úgy lesz most mint a multkor, a mikor olyan könnyű szerrel odább állhattak, mert most szó se legyen semmiféle lovagi kiváltságról, szabadalomról, hanem megfizettet velök mindent az utolsó darab bőrig, a mivel az elszakadt tömlőket megfoltoztatja.

A lelkész kezén fogva tartá a még mindig kábult Don Quijotét, ki határozottan azt hitte, hogy az óriás Pandafilandóval a kalandot szerencsésen s diadalmasan befejezte, s most a Micomicona herczegkisasszony előtt áll, térdre borult a lelkész előtt s ily szavakra fakadt:

– Mától fogva nyugodt lehet felséged, oh magas és szépséges kisasszony, mert ez a nyomorult teremtmény nem fog többé semmi bajt okozni; mától fogva viszont én is fel vagyok oldva adott szavamtól, minthogy a magamra vállalt kalandot, isten és Dulcinea segedelmével szerencsésen kiküzdöttem.

– Nem megmondtam e? – mondá Sancho e szavak hallatára, – úgy e hogy nem voltam ittas? Tessék-lássék, nem savanyította-e hát be uram azt az óriást? Markomban tartom már azt a grófságot!

Ki ne nevetett volna mind a gazda, mind a szolga esztelenségén!

Nevettek is valamennyien, az egy fogadós kivételével, a ki az ördöggel vitette mind a kettőt. Végre azonban a borbély, Don Fernando és a lelkész – igaz ugyan, hogy nem csekély fáradsággal – ágyba fektették Don Quijotet, a ki szemmel látható kimerűltséggel tovább aludt aztán ujolag. Hagyták tehát aludni s kimentek a fogadó kapujába Sancho Panza vigasztalására, hogy az óriás fejét nem tudta megtalálni; azonban még több fáradságba került a fogadóst megbékéltetni, a ki majdnem kétségbe volt esve tömlőinek ily váratlan elpusztulásán; a fogadósné pedig ugyancsak keményen pattogott:

– Bár ez a kóborgó lovag soha még csak a lábát se tette volna át a házam küszöbén. Mennyi, de mennyi kárt okozott! A multkor is adós maradt a vacsora, az ágy, meg az abrak és a széna árával a maga meg az inasa, lova meg a szamara számára, csak azért, mert ő kóbor lovag, hogy az isten kergesse meg minden kódorgó társával együtt valahány csak van e világon! S mindössze is az a mentsége, hogy ő semmiért se tartozik fizetni, mert ez így van megírva a kóbor lovagság rendszabályaiban. Most meg aztán ráadás fejében kilyuggatják a tömlőimet, elfolyatják a boromat! Hogy az ő véröknek így látnám elfolyását! De ne is gondolja ám az a lovag, hogy meg ne fizettessek mindent az utolsó fityingig, oly igazán, a mint az a nevem a mi s az vagyok, a ki vagyok!

Ilyen s ezekhez hasonló szavakban fakadt ki nagy haraggal a fogadósné, hű cselédje Maritornes pedig ugyancsak együtt szapult vele.

Leánya hallgatott s néha néha mosolyra vonta ajakát.

A lelkész mindnyájokat lecsendesítette s megigérte, hogy az egész kárt úgy megtéríti a mint csak illik, s eleget tesz mind a borért, mind a tömlőkért, a mikért oly nagyon keseregnek. Dorottya meg Sancho Panzát vigasztalta meg, mondván, mihelyt bizonyossá lesz a felől, hogy Don Quijote csakugyan levágta az óriás fejét, ő meg háborítatlanul birhatja országát: neki ajándékozza a legjobb grófságot, mely az egész birodalomban található. Sancho ebbe aztán belenyugodott, de viszont ő is biztositá a herczegasszonyt, elhíheti, hogy igazán látta az óriás fejét, a ki nagyobb igazság okáért, övig érő szakállt viselt; s ha most nem lehetett is ráakadni, az az oka, hogy ebben a házban minden meg van babonázva, a mint ő már a multkor is tapasztalta mikor itt háltak meg éjszakára. Dorottya azt mondta, ő bizony elhiszi s azért ne is aggódjék semmiről, olyan jól fog menni minden mint a kivánat.

Igy azután a mord-nézésü Pandafilandóval történt rettenetes párbaj után, melynek néhány tömlő veres bor lőn az áldozata, a szívek lassanként lecsillapulván, nemsokára a szemek is lezáródtak és néma csend uralkodott a fogadóban.

XXII. FEJEZET.

Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanul nagyon meggyülik a bajok.

Másnap reggelre volt az indulás elhatározva, Micomiconország felé.

Az utitársaság fölkelt s fel is öltözött már, sőt Sancho épen az istállóba ment, hogy a nagy utra Rocinantet és a maga kedves szamarát fölnyergelje, midőn az ellenséges sors úgy akarta, hogy ép e perczben vetődjék oda a fogadóba az a borbély, a kitől Don Quijote a Mambrin sisakját, Sancho Panza pedig a szamár sallangos szerszámát vette el, melyet aztán a magáénak odaadásával akart némileg kárpótolni. A mint ez a megkárosított borbély az ő szürkéjét az istállóba vezette, megpillantotta Sancho Panzát, a ki épen a szamár-nyerget ígazítgatta. Mihelyt meglátta azonnal ráismert s abban a nyomban nagy hatalmasan rátámadt e szavakkal:

– Csakhogy megvagy, akasztófavirág! Ide a tányérommal, a nyergemmel, ide vele mindennel, a mit elraboltál!

A mint Sanchonak azt kellett tapasztalnia, hogy ilyen váratlanúl megtámadják, s hallania, milyen szidalmakat szórnak ellene: egyik kezével megragadta a szamárnyerget, a másikkal pedig úgy képen teremtette a borbélyt, hogy egyszerre eleredt az orravére. Hanem azért a borbély csak nem eresztette el a zsákmányt, melyet a nyeregben ejtett, sőt ellenkezőleg oly lármát csapott, hogy a fogadó összes népsége, házbeliek és vendégek mind oda futottak a nagy tusa és viaskodás csodájára.

– Ide, ide, a király és a törvény nevében! – kiáltá a borbély – én vissza akarom venni a mi az enyim, s ez a rabló, ez az útonálló még életemtől is megfosztana!

– Hazudsz! – viszonzá Sancho – nem vagyok én útonálló; ezt a zsákmányt az én gazdám Don Quijote becsületes harczban ejtette.

Don Quijote már ekkor szintén ott volt, s nagy örömmel szemlélte, mily derekasan helyt áll az ő fegyvernöke védelemben és támadásban egyaránt; ettől fogva úgy tartotta, hogy csakugyan ember a gáton, s fel is tette magában, hogy a legelső kínálkozó alkalommal mindjárt lovaggá üti, mert meg volt győződve róla, nem válik a lovagrendnek szégyenére.

A borbély a tusakodás folytában egyebek közt ezt is mondotta:

– Olyan igaz, uraim, hogy ez a nyereg az enyim, mint hogy most reggel van s nem éjszaka; úgy ismerem, mintha tulajdon magam készítettem volna, s itt a szamaram az istállóban, az legyen a bizonyságom, hogy nem hazudtam. Tessék felpróbálni rá, s gazember legyek, ha nem úgy áll rajta, mintha csak ráöntötték volna! S mi több, ugyanaz nap, mikor ettől megfosztottak, elvették még egy ujdonatúj réztányéromat is, a melyből még soha sem szappanoztam s a mely egy talléromba került.

De már erre Don Quijote sem állhatta meg, hogy közbe ne szóljon, a miért is a két versenygő közé lépvén, őket egymástól elválasztotta, a nyerget a földre lökte, hogy szem előtt legyen, mig az igazság kiderül, s ily szavakra nyitotta ajkait:

– Hogy nagyságtok tisztán és világosan beláthassák, mennyire téved ez a jó fegyvernök, mikor réztányérnak mondja azt, a mi volt, és most is és mindörökre Mambrin sisakja lesz, melyet én becsületes párbajban vettem el tőle, s ez által jogos és törvényes módon tettem tulajdonommá. A nyereg ügyébe nem avatkozom, erről csak annyit tudok mondani, hogy fegyvernököm Sancho engedelmet kért rá, hogy e legyőzött pulyának nyeregszerszámát elvehesse s azzal tulajdon barmát ékesítse; ezt én megengedtem neki, ő tehát a kivánt tárgyat el is vette; hanem hogy a lószerszám hogyan változott szamárnyereggé, arra egyéb okot nem tudok felhozni annál, hogy az ilyen átváltozás igen gyakori szokott lenni a kóbor lovagság életében. Nagyobb bizonyság okáért tehát szaladj, fiam Sancho, s hozd ide frissen azt a sisakot, melyet ez a jó ember réztányérnak állít.

– No már uram, – viszonzá Sancho inkább súgva, mint fenszóval – ha a mi igazságunk mellett nem tudunk egyebet felhozni, mint azt a Mambrin sisakját, akkor csakugyan rosz lábon áll a szénánk!

– Tedd, a mit parancsoltam, – felelt Don Quijote – talán csak nem lesz ebben a várban minden tárgy varázslat által elváltoztatva?

Sancho tehát elment a borbélytányérért, oda hozta s mihelyt Don Quijote megpillantá, azonnal átvette tőle s igy szóla:

– Itéljenek nagyságtok magok, milyen vakmerőség kell ahhoz, hogy ez a ficzkó tányérnak állítsa ezt, nem pedig sisaknak, a mint én mondom. S esküszöm azon lovagrend törvényeire, a melyhez tartozom, ez volt az a sisak, melyet tőle elhódítottam, s azóta sem hozzá nem toldottam semmit, sem belőle semmit el nem vettem.

– Szent igaz, – erősíté Sancho is – mert azóta, mikor uram elnyerte, mind e mai napig mindössze csak egyetlen egy küzdelemben használta, tudniillik akkor, a mikor azokat a szerencsétlen rabokat megszabadította; s ha akkor ez a tányérsisak nincs, ugyancsak pórul járhatott volna, mert annál a komediánál úgy húllott a kő, mint a jégeső.

– Nos, uraim, – mondá a borbély – mit mondanak nagyságtok ahhoz, hogy ezek a tisztes férfiak még mindegyre azt erősítik, hogy ez sisak, nem pedig réztányér?

– S a ki ellenkezőt állít – pattant fel Don Quijote – annak, ha lovag, megmutatom, hogy hazudik, és ha szolga, meg, hogy hazudik ezerszer is!

A mi borbélyunk, a ki szemtanuja volt az egész jelenetnek, jól ismervén Don Quijote bogarát s tartva attól, ha nem a lovagnak adnak igazat, hevességében igen komolylyá teheti az összeütközést, Don Quijote javára akarta a vitát eldönteni, a miért is igy szóla a másik borbélyhoz:

– Tisztelt borbély úr, vagy nem is tudom, kihez van szerencsém, mindenekelőtt azt kell tudatnom önnel, hogy én is uraságod mesterségét folytatom s több húsz esztendejénél, mióta a chirurgiából a vizsgálatot letettem; ismerem is a borbélymesterség minden eszközét egyetlen egy szálig. Hanem ifjú koromban katona is voltam s igen jól tudom, mi a sisak, mi a vassüveg és mi a rostélyzott sisak, s ismerek sok más egyéb, a katonaság körébe eső dolgot, főleg a mi a fegyverzethez tartozik. Ennek folytán, bárha tisztelet annak, a ki jobban tudja, s kész leszek mindig meghajolni előtte, de most az egyszer bátor vagyok azt állítani, hogy ez az előttünk levő tárgy, melyet ezen úr kezében tart, nemcsak hogy nem borbélytányér, de attól annyira különbözik, mint fekete a fehértől, mint az ég a földtől; mindamellett azt is bevallom, hogy bárha sisaknak tartom is, nem tarthatom egész sisaknak.

– Igaz is, hogy nem egész – szólt közbe Don Quijote – mert a fele hiányzik, tudniillik az állazója.

– Ugy van, – erősíté a lelkész, a ki már sejté, hová czéloz az ő borbély komája. Don Fernando és a többiek is mellette bizonyítottak.