Part 13

– Tökéletes igaz – viszonzá Dorottya – s már ezután úgy hiszem, nem lesz többé szükségem semmi ujabb figyelmeztetésre s elejétől fogva el tudom mondani igaz történetemet. Ez pedig így hangzik. Atyám, kit a bölcs Tinacrionak neveztek, mélyen be volt avatva a büvészet mesterségébe, s tudománya által az esett értésire, hogy anyám, a kit Jaramilla királynőnek hívtak, előbb fog meghalni férjénél, azonban ő utána nemsokára néki is meg kell vállnia az élettől s én atyátlan és anyátlan árva maradok. Mindazáltal úgy nyilatkozott, hogy ez távolról sem busítja annyira, mint egy másik egészen bizonyosan tudott körülmény, hogy egy roppant óriás, a majdnem birodalmunk tőszomszédságában fekvő sziget ura, kit a mord-nézésü Pandafiladonak neveztek, – a kiről ország-világ tudja, hogy bárha szemei egészen a magok helyén vannak, s nem ferdék, még is mindig keresztbe néz, mintha kancsal volna, a mit csupa ravaszságból tesz, hogy megrettentsen és elrémítsen mindenkit, a kire csak rátekint – atyám, mondom, tudta, hogy ez az óriás, mihelyt árvaságra jutásomról értesül, nagy hatalommal ráüt országomra s nem hágy birtokomban semmit, még csak a legkisebb falucskát sem, a hol megvonúlhassak. Igaz ugyan, hogy mind e gyötrelmet és szerencsétlenséget kikerűlhetném, ha hozzá nőül megyek, de – a mint atyám jól tudta – én soha nem adnám beleegyezésemet ily egyenetlen házasságba: s ebben atyámnak teljesen igaza is volt, mert soha eszem ágába sem jutott, hogy hozzá menjek akár ehhez, akár mely más óriáshoz, ha még akkora és még oly izmos volna is. Atyám azt is szívemre kötötte, hogy ha majd az ő halála után látom, hogy Pandafilando rá akar már törni birodalmamra, semmi szín alatt se készülődjem védelemre, a mi vesztemre lenne, hanem adjam át neki önként az országot, csak így menthetem meg a haláltól és a teljes megsemmisüléstől jó és hűséges alattvalóimat, különben is lehetetlen lévén az óriás ördöngös hatalmának ellenállanom; inkább keljek azonnal utra néhányad magammal Spanyolország felé s ott fogom megtalálni bajaim orvoslását, mert lesz ott egy kóbor lovag, a kinek híre ez időtájt az egész országot eltölti s a kit Don Quijote de la Manchának neveznek. Minden úgy történt eddigelé, a mint atyám megjövendölte. Ebből, s a nagyságoddal való szerencsés találkozásból azt következtetem, hogy most már egészen bizonyos lehetek összes birodalmam visszanyerése felől. Nagyságod, udvariassága és nagylelküsége ösztönzésére megigérte, hogy követni fog, a hová csak vezetem; én pedig sehová máshova nem vezetem, mint egyenesen szembe a mord-nézésü Pandafilandoval, hogy foszsza ezt meg életétől, s adja vissza nékem mind azt, mit amaz óriás jogtalanúl bitorol. S mind ennek pontról-pontra így kell megtörténnie, mert jó atyám a bölcs Tinacrio így jövendölte meg. Ugyancsak ő hagyta meg irásban azt is, kaldeus vagy görög nyelven, úgy hogy én el sem tudom olvasni, hogy ha ez a megjósolt lovag az óriás lenyakazása után engem nőül akarna venni, én minden ellenmondás nélkül azonnal menjek hozzá törvényes hitvesül s országom birtokát saját személyemmel egyetemben juttassam az ő kezeibe.

– Nos, mit mondasz mindezekhez, Sancho barátom? – jegyzé meg erre Don Quijote, érted-e miről van szó? Nem megmondtam-e? Ugy-e hogy van már ország, a melyen uralkodjunk és királynő, a kit nőül vegyünk?

– Szent egy igaz! – kiálta fel Sancho Panza – s mindjárt fel kellene kötni a legelső fára azt a kóbor lovagot, a ki meg nem akarná hallgatni ennek az üldözött király kisasszonynak minden kérését. Nyiszszantsuk el annak a semmirekellő Pandahiladonak a gégéjét s aztán üljünk bele a fejedelmi uraságba!

S azzal, rendkivüli örömében két bakugrást tett a levegőbe, s bokáját összeütötte, majd odaszaladt Dorottya elé, megfogta az öszvér kantárját, megállította, letérdelt a királyi sarjadék előtt, s rimánkodva kérte, engedje meg, hadd csókoljon neki kezet annak jeléül, hogy elfogadja asszonyának s királynőjének.

Az ott lévők közül ki tudta volna megállani, hogy ne nevessen az úr hóbortosságán s a szolga együgyűségén?

Dorottya csakugyan csókra nyujtá kezét s megigérte Sanchonak, hogy nagy urrá teszi birodalmában, mihelyest az ég kegyelme megengedi, hogy azt ujra visszanyerhesse és birhassa. Sancho erre megint olyan szavakban mondott köszönetet, hogy a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben.

– Idáig tart az én történetem, uraim – folytatá azután Dorottya. – S még csak azt az egyet kell hozzátennem, hogy bárha igen nagy számú népet hoztam is el magammal kiséretem gyanánt, mindnyájából csak ezen egyetlen hű udvarmesterem maradt, ki árnyékom gyanánt kiséri lépteimet; a többi mind a tengerbe veszett egy rémitő zivatar alkalmával, mely a tengerpart közelében ért bennünket. Ő meg én egy egy deszkaszálon jutottunk csodamódon a szárazra s valóban a mint észre is veheték önök, az én egész életem folyása csodálatos és titokszerű. S ha talán elmondásában imitt-amott hosszadalmas voltam, vagy egyet s mást elvétettem volna, tulajdonítsák ezt annak, mint történetem elején udvarmesterem megjegyezte, hogy a folytonos és rendkivüli viszontagságok még emlékező tehetségétől is megfosztják azt, ki ezeket szenvedni kénytelen.

– Engemet nem fognak megfosztani az enyimtől, óh magasságos és felséges urnő, – mondá Don Quijote – bár mennyit, bármily nagyokat és soha nem látottakat kelljen is kiállanom felséged szolgálatában. És most ujra megerősítem előbb tett igéretemet, és esküt is teszek rá, hogy kész vagyok követni felségedet egész a világ végére, mig kevély ellenségével szembe nem szállhatok, a kinek dölyfös fejét, a mint hiszem, isten és saját karom segítségével porba fogom gördíteni! S ha annak fejét levágtam, s felségedet országának békés birhatásába visszahelyeztem: teljes szabadságában álland magas személye felől tetszése és kivánsága szerint rendelkezni, mert valameddig Dulcinea él, – s pedig éljen örökké! – addig én nekem más menyasszony kezére még csak gondolnom sem lehetséges!

Sancho, a ki ezen lemondással egyszerre füstbe mentnek gondolta kecsegtető egész uraságát, oly rosz néven vette urának ezen utósó szavait, hogy megfeledkezve minden illedelemről, egész haraggal kiáltott rá urára:

– Becsületem szentségére mondom, señor Don Quijote, nagyságodnak csakugyan elment az esze! Hogyan, de hát lehetséges-e hogy csak egy pillanatig is habozzék nőül venni ezt a felséges királyi herczegasszonyt?! Hát azt hiszi nagyságod, hogy minden bokorban terem ilyen szerencse mint a milyen most kinálkozik? És mindezt azért a toprongyos Dulcineaért! Azért, a ki ennek a királyi herczegkisasszonynak még csak czipő-talpa se lehetne! Akkor ugyan soha napján lesz ám az enyim az a várva várt grófság, ha nagyságod ily kötözködő. Vegye el, vegye el ebben a nyomban ezt a herczegasszonyt, ördög teremtette, s fogadja el azt a királyságot, a mi az égből pottyant a markába s ha királylyá lett, tegyen meg engem gróffá vagy helytartóvá, más különben elviheti az ördög az egész mesterséget!

Mikor Don Quijote hallá, hogy ilyen szidalmakat szórnak az ő Dulcineája ellen: neki sem kellett több, hanem fogta a dárdát s egy hangot se szólva, olyat ütött vele Sanchora, hogy az abban a nyomban hanyatt terült a földön. S ha Dorottya föl nem kiált, hogy rá ne üssön többet, kétségkivül azonnal életét vette volna.

– Azt gondolod talán – rivallt ekkor a lovag kis idő mulva Sanchora – otromba paraszt, hogy én majd mindig csak tétlenül összedugom a kezemet, te mindig szabadon sértegethetsz s én majd mindig csak megbocsátok? Ezt ugyan ne gondold, alávaló gazember, ki csakugyan az vagy, mert azt merészléd rágalmazni, a kinek fenséges magasságát te még csak fel sem tudod fogni ebihal szemeiddel! Mondsza csak, viperanyelvü tökfilkó, ugyan mit gondolsz, ki nyerte vissza azt az országot, ki vágta le amaz óriás fejét s ki tett téged gróffá vagy helytartóvá (mert mindezt olybá veheted mintha már is megtörtént volna) nemde nem Dulcinea hatalma-e, a ki dicső tetteinek eszközéül az én karomat választotta? Ő bennem küzd és bennem győz, én ő nélküle semmi vagyok. S te, oh alávaló, silány rágalmazó te, hogy lehetsz olyan háladatlan, hogy alig emeltelek fel a porból a néked adott ezen nagy úri méltóságra, te már is szidalommal illeted azt, kinek a nagy jótéteményt köszönheted!

Sancho még sem volt egészen annyira odáig, hogy ura minden szavát meg ne hallotta volna, a miért is meglehetős gyorsan feltápászkodott, odahuzódott Dorottya paripája mögé s innen mondá urának:

– Ugyan mondja meg nagy uram, ha nagyságod semmikép sem akarja elvenni ezt a magas herczegasszonyt, megkaphatja e akkor az ő országát? Ha meg ezt meg nem kaphatja, ugyan micsoda kegyelmet tudna osztogatni a semmiből? Ki adhat csak egy falat kenyeret is az üres tarisznyából? Lássa ez fájt ám nekem olyan nagyon, hogy talán többet is mondtam mint a mennyit szabad lett volna; de fájdalmas felgerjedésemben tettem, a mint hogy nagyságod is abban tehette azt, hogy úgy a nyakam közé sózott azzal a hegyes végü fakanállal, hogy majd letörött bele a derekam.

Dorottya, meg a többiek is kérlelék Don Quijotét, bocsásson meg a meggondolatlan fegyverhordozónak, a kinek nem a szíve rosz, csak a szája szokott néha-néha eljárni. Don Quijote végre lecsillapult, s hajlandónak látszott Sanchonak megbocsátani.

– Kegyelmed pedig, Sancho – mondá ekkor Dorottya – rögtön menjen oda urához, csókoljon kezet neki, kérjen tőle bocsánatot s mától fogva legyen óvatosabb mind a dicsérésben mind a megszólásban. Toboso kisasszony ellen pedig egy rosz szót se merjen szólani, kit ugyan nincs szerencsém személyesen ismerni, de a kinek kész szolgálója vagyok. Bizzék az istenben, s akkor ne féljen, hogy ne legyen olyan állása, melyből herczegi módon meg ne élhetne.

Sancho lehorgasztotta fejét, urának kezét kérte, a ki ünnepélyes komolysággal nyujtotta oda, s miután Sancho megcsókolta, ura pedig megáldá a fegyvernököt megbocsátása jeléül: egyszersmind azt is mondá neki, menjenek kissé előbbre, mert egy pár kérdést akarna intézni hozzá s igen fontos dolgokat kivánna vele megbeszélni.

Sancho engedelmeskedett s így ők ketten, a többiektől külön válva, valami kevéssel elébbre nyomultak, mikor aztán Don Quijote így szólott:

– Mióta visszatértél, nem volt sem időm, sem alkalmam, hogy körülményesen kikérdezzelek mind az üzenet felől, melyet vittél, mind a felelet felől, melyet hoztál. Most azonban van egy kevés időnk a beszélgetésre, én tehát kérdezősködni szeretnék.

– Csak kérdezzen nagyságod – viszonzá Sancho – én pedig felelek, a mi igaz s a mi kötelességem.

XX. FEJEZET.

Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben.

– Mindenek előtt azt mondd el nekem tehát – kérdé Don Quijote – hogyan s mikép találtad Dulcineát? Nem beteg e, bebocsátottak-e hozzája, beszélhettél-e vele sokáig?

Sancho azonban a helyett, hogy e sok kérdésre akár egyszerre, akár egymásután megfelelt volna, egy darabig nagymerően nézett maga elé egy az út mellett álló sűrű bokorra, de oly szúró tekintettel, mintha szemével minden egyes levelkét keresztül akart volna nyársalni. Így tartott ez a merő nézés nehány pillanatig, ekkor aztán inaszakadtából rohanni s torkaszakadtából ordítani kezdett:

– Hej akasztófára való Ginesillo! Ide az én igaz jószágommal, add vissza életemet! Ne vidd el nyugalmamat, ide szamarammal, ide örömemmel!

Don Quijote nem tudta mire vélni ezt a nagy kiáltozást; néhány pillanat mulva azonban látta, hogy a Sancho Panza által előbb oly merőn nézett bokor megől egy ember ugrik le egy szamárról, s villámgyorsan tünik el a sűrűségben, Sancho Panza pedig a bokor mögé kerül, ráborúl szamarára, öleli, csókolja váltig, ezt mondogatva neki:

– Hogy vagy kincsem, szememfénye, édes szürkém, kedves útitársam! Csakhogy újra az enyim vagy, csakhogy újra ölelhetlek! Ásó-kapa válaszszon el ezentúl egymástól bennünket!

Mire Don Quijote Rocinanteval odaért, már akkorra Sancho is kivezette a szamarat az útra, s hátára pattant.

– No most már mind a vizig szárazon! – kiálta Sancho hetykén – csakhogy megint paripámon ülhetek, nem bánom már, ha a világ végeig eltart is vándorlásunk!

– Hogy jutottál ujra szürkédhez? – kérdé Don Quijote igazi részvéttel.

– Jaj, kedves nagy jó uram – viszonzá Sancho alig tudva hová lenni a boldogságtól – a mióta ezt a drága kincset elvesztettem, azóta éjjel-nappal, ébren, álmomban, földön, égen mindig ezt lestem, csak ezt kerestem. Nem tudtam még csak elképzelni se, hogy én örökre elmaradjak szamaramtól! Minden bokorban, minden fa mögött azt néztem, őt sejtettem, s ime most csakugyan meg is találtam. Az az akasztófára való Ginesillo bizonyosan valami útasra lesett ezen rejtekben, vagy a mi neszünk elől bújt a sűrűség mögé, s azt hitte, elrejtőzhetik. Úgy közikbe is nyomult az ágaknak, hogy a mint hirtelen fordúlni akart, nem tudott, s kénytelen volt levetni magát a lopott jószágról s gyalog menekülni.

Már ekkor a társaság többi tagjai is odaérkeztek s szerencsét kivántak neki mindnyájan, hogy a szamár ujra megkerült, Don Quijote pedig azzal tette boldognál boldogabbá a hű fegyvernököt, hogy azt mondta neki: ez a szerencsés körülmény egyáltalában nem teszi azért a három szamár csikórul szóló váltót érvénytelenné. Sancho hálás köszönetet mondott érette.

Ezután megint az előbbi két csoportra oszoltak, s Don Quijote elől ment Sanchoval, hogy a várva várt tudósítást meghallhassa. Igy szóla tehát fegyvernökéhez:

– A mint a te örömed teljessé lett, hadd legyen azzá az enyém is, s mondd el most, Sancho, hol, hogyan és mikor láttad Dulcineát? mivel foglalkozott? mit mondtál neki s mit felelt ő, mikor levelemet olvasta? Ki tisztázta le útközben a könyvecskéből a levelet? Szóval, mondd el mindazt, a mit a jelen esetben érdemesnek látsz az elmondásra, a közlésre és a hírül adásra; de semmit hozzá ne tégy s ne füllents, hogy talán nekem örömet szerezz: de el se hallgass semmit, hogy megfoszsz az örömtől.

– Uram – viszonzá Sancho – ha az igazat meg kell vallanom, azt a levelet a könyvecskéből bizony senki le nem tisztázta énnekem, mert én a jegyzékkönyvecskét elvesztettem.

– Ez megnyugtat a felől, hogy nem hazudsz – mondá Don Quijote mosolyogva – mert azt a könyvecskét, a melybe a levelet beleirtam, távozásod után másnap megtaláltam magamnál s nem tagadhatom, hogy eleget is búsúltam miatta, mert el sem tudtam képzelni, mi tévő lészsz te, ha majd észreveszed, hogy a levél nincs nálad. S váltig azt hittem, hogy tüstént visszafordúlsz, akárhol légy is már, mihelyt a hiányt észreveszed.

– Úgy is tettem volna – viszonzá Sancho – csakhogy megtanúltam ám könyv nélkül egy hallásra, mikor nagyságod előttem elolvasta. Így aztán tollába tudtam mondani egy jó ismerősömnek, a ki úgy levakarintotta, hogy még a királyné is elolvashatta volna.

– A te fejedből mondtad el? – kérdé Don Quijote megdöbbenve – az ugyan szép levél lehetett aztán! Ugyan elmondanád könyv nélkül nekem is?

– Most már nem tudom, uram – viszonzá Sancho – mert a mikor már egyszer elmondtam, leirattam s láttam, hogy ott van a papiroson: gondoltam magamban, erre nekem úgy se lesz többé szükségem az eszemben, jobbnak találtam hát elfelejteni; úgy is van az embernek elég más észtörödelme.

– Tehát leirattad – folytatá Don Quijote – jól tetted; s aztán? Megérkeztél; mondd csak, mivel foglalkozott a szépség ama királynéja? Úgy e épen gyöngyfűzésnél találtad, avagy talán aranyszálakkal valami czímert hímzett ezen ő fogoly lovagja számára?

– Nem a mellett találtam bíz én – viszonzá Sancho – hanem épen két mérő búzát rostált az udvaron.

– De legalább mondd azt tehát – jegyzé meg a lovag – hogy e búzának minden szeme csupa gyöngygyé vált kezének érintésitől. S nem vetted szemügyre, barátom, tiszta búza volt az vagy kétszeres?

– Csupa rozsos – felelt Sancho.

– Hanem azért biztosítlak – mondá Don Quijote – hogy az ő kezének rostálása után olyan fehér czipó sül belőle, mint a hab. De tovább; mikor átadtad neki levelemet, úgy-e az én drága menyasszonyom megcsókolta, vagy homlokához emelte tisztelete jeléül?

– Nem emelte bíz az – viszonzá Sancho – mert a mikor át akartam adni, épen javában benne volt a karajozásban, s jó csomó szem volt a rostán, a miért is azt mondá: „Tegye csak oda kegyelmed a levelet arra a zsákra, mert most nem érek rá olvasni addig, a míg ezt mind ki nem rostáltam.“

– Lám az eszes leányka! – mondá Don Quijote – bizonyosan azért tette, hogy aztán majd annál nyugodtabban olvashassa s annál jobban örvendhessen neki. Tovább Sancho; s a míg ezen foglalkozása tartott, milyen párbeszédet folytattatok egymással? mit kérdezett felőlem s te mit feleltél? Folytasd, beszélj el mindent s el ne hagyj belőle egy mákszemnyit se.

– Ő maga nem kérdezett semmit – viszonzá Sancho – hanem én elbeszéltem neki, hogy nagyságod hogyan kínlódik itt érette, hogyan gyötri, marja magát, s úgy él ebben a rengetegben mint valami vadember; a csupasz földön hál, terített asztalról nem eszik, nem fésülködik, csak sír és átkozza nyavalyás életét.

– Hogy ezt átkoznám, azt roszúl mondtad – szóla Don Quijote – sőt ellenkezőleg áldom és éltem egész folyásában áldani is fogom a sorsot, hogy oly dicső, oly magas úrhölgynek lehetek lovagja mint Dulcinea del Toboso.

– Már az igaz, hogy magas – jegyzé meg Sancho – mert akár megesküdjem rá, nagyobb nálam fél fejjel.

– Hogyan, Sancho – kérdé Don Quijote – s te összemérköztél vele?

– Össze biz én annyiban – viszonzá Sancho – a mennyiben egy zsák buzát segítettem neki a szamárra föltenni, s ekkor olyan közel álltunk egymáshoz, hogy tökéletesen megláthattam, magasabb nálam jó öt ujjnyival.

– No és? – folytatá Don Quijote – mikor aztán elvégezte a rostálást s a búzát a malomba küldte, mit tett akkor, mikor a levelet elolvasta?

– A levelet? – mondá Sancho – azt bizony nem olvasta el, mert azt mondta, hogy ő se írni se olvasni nem tud, hanem a helyett fogta és diribbé-darabbá tépte s azt mondta, mással se akarja elolvastatni, mert ő az ő titkait nem szeretné a faluban senkinek is az orrára kötni. Azt mondta, beéri ő azzal is, a mit én élő szóval mondtam el nagyságod bolondságairól, melyekre nézve azt üzeni, hogy bizony jobban tenné nagyságod, ha tisztességes ember módjára a talpán járna, semmint a vásott gyerekek példája szerint, czigány kereket hányjon meg a feje tetejire álljon. Nagyot nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nagyságod a Búsképű lovagnak hivatja magát; megkérdeztem azt is, hogy az a minap legyőzött vizcayi megjelent-e nála? Azt felelte, hogy igenis megjelent, de azt bizony kár volt odafárasztani, mert egy darab kenyerébe meg egy korsó borába került; kérdezősködtem aztán a gályarabok felől is; hanem erre azt felelte, hogy ezek közül nem látott egy szálat se.

– Még eddig minden igen jól megy – mondá Don Quijote – ámde mondd csak, mikor elbocsátott magától, milyen drága ajándékkal jutalmazott meg? Mert régi és általános szokás a kóbor lovagoknál és kóbor kisasszonyoknál, hogy azon apródoknak, komornáknak vagy törpéknek, a kik ismerőseiktől, rokoniktól vagy barátaiktól levelet vagy felőlök csak puszta hireket visznek is: valami drága ékszert adnak ajándékúl s hála fejében fáradságukért.

– Meglehet, hogy ez így szokás – mondá Sancho – s én igazán jó szokásnak is tartom; hanem ez alkalmasint csak a régi korban lehetett divatban, mig most már legfölebb egy darab sajtot meg egy karaj kenyeret adnak az embernek; nekem legalább Dulcinea kisasszony a kerítésen át ezt nyomta a markomba mikor tőle bucsut vettem; s hogy még pontosabban elmondjam, az is juhsajt volt.

– Ő rendkivül bőkezű – jegyzé meg Don Quijote – s ha nem arany ékszert adott, annak kétségkivül az lehetett az oka, hogy ilyes hamarjában nem volt épen a keze ügyiben; egyébiránt jól esik a kalács még husvét után is. Mihelyt ujra találkozunk vele, bőven ki fog ő mindent pótolni. Hanem tudod-e Sancho min csodálkozom rendkivül? Azt kell hinnem, hogy te jövet-menet csakugyan úgy repűltél, mert három nap alatt megjártad Tobosot, a mi pedig harmincz mérföldre van innét. Ebből azt következtetem, hogy az a bölcs varázsló, a ki nekem pártomat fogja s jó barátom, bizonyosan az mozdította elé utazásodat a nélkül, hogy te csak álmodtad volna is. Mert vannak olyan bölcs varázslók, a kik aludtában kiemelik a lovagot ágyából, s ez a nélkül, hogy tudná hogyan s mikép: azon veszi magát észre, hogy másnap ezer mérföldnyi távolban ébred fel azon helytől, a hol az előtte való este lefeküdt. Mert ha nem igy volna, akkor a kóbor lovagok nem is jöhetnének egymás segítségére, ha baj van, már pedig ők minden lépten nyomon segítenek egymáson. Igy történik aztán, hogy az egyik Armenia hegyein küzd valami sárkánynyal vagy szörnyeteggel, vagy egy másik lovaggal s a hadi szerencse úgy ellene fordul, hogy már már a végit járja; egyszerre, köd-előttem, köd-utánam, valami felhőn vagy tüzes szekéren ott terem mellette egy másik lovag, az ő barátja, a ki kevéssel ezelőtt még Angolországban volt – ez segítségére siet, megmenti a halálból s még az nap este ujra odahaza van s kedve szerint vacsorál, habár jötte-mente felrug vagy három ezer mérföldre. Az ilyet pedig egyes-egyedűl a bölcs varázslók segítségének és gyámolításának lehet köszönni, a kik pártúl fogják e bátor lovagokat. S ennélfogva, Sancho barátom, még sem csodálkozom most már oly szerfölött, hogy ily rövid idő alatt megjártad az utat Tobosoig meg vissza, mert a mint már mondottam, bizonyosan valami bölcs varázsló vitt magával röptiben, a nélkül, hogy te csak sejtetted volna.

– Már bizonyosan úgy kellett lenni – mondá Sancho – mert igaz lelkemre mondom, Rocinante csakugyan úgy ment, mint a czigány szamara ha kénesőt töltenek a fülibe.

– Igen, kénesőt – mondá Don Quijote – s azonkivül, mint ha egy sereg ördög ragadta volna, mert az ilyes had szerte barangol és fáradhatatlanúl magával visz mindent, a mi csak utjába esik. Most azonban hagyjuk ezt; hanem arra felelj nekem, Sancho, mit gondolsz, mit kellene nékem tennem, minthogy Dulcinea azt parancsolja hagyjunk fel a vezekléssel s látogassam meg. Belátom én, tartozó kötelességem lenne az ő parancsolatát beteljesíteni, de másrészről meg a velünk jövő herczegnének adott szavam lehetetlenné teszi s a lovagság törvénye arra kényszerít, hogy adott szavamat beváltsam. Ugy-e legjobb lesz tehát, ha a mily gyorsan csak lehet, egyenesen odasietek, a hol az óriással szembe szállhatok, s ott teremve fejét levágom, a herczegnét visszahelyezem országa békés birtokába, akkor aztán tüstént megfordulunk és rohanok Tobosoba.

– Jaj hogy nagyságodnak még mindig ez a bogara! – kiálta fel Sancho – ugyan mondja csak, jó uram, egészen hiába akarja hát megtenni ezt a hosszu utat s nem sajnálja, ha füstbe megy ez a pompás, gyönyörű házasság, a mely olyan országot csöppentene a markába, melynek – mint hallám – húsz ezer mérföldnél is nagyobb a határa s bőviben van mind annak, mi az ember élete fentartására szükséges, és nagyobb mint Portugal és Spanyolország összevéve? Hallgasson az isten szent szerelmére kérem vagy vonja inkább vissza a mit mondott. Fogadja el az én tanácsomat, engedjen nékem s keljen egybe ezzel a herczegkisasszonynyal a legelső faluban, a hol papot találunk; de igaz, ni! még odáig se kell fáradnunk; itt van velünk a mi papunk, ugy megesketi az nagyságtokat mint a pinty! Gondolja meg, hogy benőtt már a fejem lágya s meg lehet hallgatni a tanácsomat; s hogy ez, a mit most adok, olyan jó, a milyennél már jobb se lehet, mert jobb ma egy veréb mint holnap egy tuzok, aztán meg mindig a jobbhoz tartsd magad, késő bánat ebgondolat.

– Látod Sancho – felelt erre Don Quijote – ha te különösen azért buzdítasz e házasságra, hogy az óriás leküzdése után én mindjárt királylyá legyek s igy módomban álljon mindazt megadnom néked a mit igértem: erre csak annyit jegyzek meg, hogy ezen kivánságodat én a házasság nélkül is nagyon könnyen beteljesíthetem, mert még előbb semmint a párbajba bocsátkoznám, előre kikötöm magamnak, hogy győzelmem esetére ha a herczegasszonyt nőül nem veszem is, az ország egy darabjára számot tartok, még pedig úgy, hogy annak adhassam, a kinek akarom. S ha ezt megkapom, ugyan mit gondolsz, kinek adnám másnak mint tenéked?