Part 1

DON QUIJOTE

DE LA MANCHA.

IRTA

MIGUEL DE CERVANTES SAAVEDRA.

A SPANYOL EREDETIBŐL KÉSZÜLT FORDÍTÁSA UTÁN

AZ IFJUSÁG SZÁMÁRA ÁTDOLGOZTA

GYŐRY VILMOS.

BUDAPEST.

LÉGRÁDY TESTVÉREK.

1875.

TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ.

I. Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval megismerkedik 6

II. A nemes Don Quijote első kirándulása 11

III. Hogyan ütötték lovaggá Don Quijotét 17

IV. Mi történt lovagunkkal, miután a fogadóból eltávozott 22

V. Nevezetes események a lovag házában 30

VI. Ujabb utrakészülések 33

VII. Don Quijote harcza a hosszu karú óriásokkal, miket Sancho Panza szélmalmoknak nézett 38

VIII. Szörnyü harcz a nagyszemű varázslókkal s nagy diadal az elrablott herczegasszony lovagján 42

XI. Milyen nagyszerü beszédet tartott Don Quijote a kecskepásztoroknál 48

X. A legváratlanabb kaland, mely azért is nevezetes, mert Rocinante szokatlan elevensége volt az előidézője 53

XI. Egy elbűvölt mór kísért a várkastélyban. A csodabalzsam hatása. Sancho Panza repűlni tanúl 58

XII. Két ellenséges hadsereg találkozik egymással 69

XIII. A mit a holtak adhatnak az élőknek 77

XIV. Azon rettenetes kalandról, melyet a hős Don Quijote de la Mancha szerencsésebben átélt a világ akármelyik kóbor lovagjánál 83

XV. Mambrin sisakjának meghódítása 91

XVI. Hogyan adta vissza Don Quijote számos szerencsétlennek szabadságát, a kiket erőnek erejével oda vittek, a hová menni nem akartak 95

XVII. Don Quijote a vadonban 101

XVIII. Hogyan járt el küldetésében Sancho Panza 109

XIX. Micomicona királyi herczegkisasszony jelenik meg Don Quijote előtt 113

XX. Sancho Panza számot ád arról, hogyan járt el küldetésiben 129

XXI. Don Quijote harcza a Pandafilando óriással 138

XXII. Don Quijotenak és Sancho Panzának váratlanúl nagyon meggyűlik a bajok 142

XXIII. Hogyan bűvölték el Don Quijotét 147

XXIV. Don Quijote elbűvölten utazik haza felé 151

MÁSODIK RÉSZ.

I. Bizalmas beszélgetés Don Quijote házában a lovag betegsége felől 168

II. Ujabb tervezések újabb kirándulásra 175

III. A szándék megvalósúl 181

IV. Don Quijote Toboso városába jut 188

V. Hogyan bűvölte el Sancho Dona Dulcineát? 194

VI. Különös kaland a Halál udvarának szekerével 200

VII. Don Quijote egy másik igazi kóbor lovaggal találkozik 205

VIII. A két fegyvernök beszélgetése 209

IX. A két lovag társalgása 215

X. Hogyan lett a Búsképü lovag Oroszlán-lovaggá 225

XI. A Montesinos barlangjában 236

XII. Don Quijote nagyszerü látományai a Montesinos barlangjában 240

XIII. A szamárordítás története és a jós majom 248

XIV. Don Quijote diadalmas csatája egy egész nagy mór hadsereg ellen 256

XV. Don Quijote föllépése s Sancho Panza szereplése egy másik hadseregben 262

XVI. Sancho Panza megunja a kalandkeresést 267

XVII. Utazás a bűvös sajkán a vizi várhoz 271

XVIII. Don Quijote egy vadásztársasággal találkozik 276

XIX. Az igazi várkastélyban 281

XX. Milyen nagy szerep jut Sancho Panzának, hogy Dulcineát a varázs alól feloldja 286

XXI. A herczegi kastélyba váratlan vendégek érkeznek, a kik Don Quijotet keresik 294

XXII. Don Quijote és Sancho Panza elutaznak a levegőben 304

XXIII. Don Quijote jó tanácsokkal látja el a kormányzóságra induló Sancho Panzát 312

XXIV. Sancho Panza csakugyan elmegy szigetkormányzónak 317

XXV. Az örömbe üröm vegyül 322

XXVI. A kormányzó első körutja a szigeten 327

XXVII. Sancho Panza kormányzó levelezése és rendelkezései 332

XXVIII. Milyen gyászos vége lett Sancho Panza kormányzóságának 340

XXIX. Sanchoval is kalandok kezdődnek 346

XXX. Sancho kalandja igen veszedelmesé fokozódik 350

XXXI. Don Quijote hajmeresztő kalandja egy elkárhozott lélekkel 354

XXXII. Ujra a kalandok ösvényén 358

XXXIII. A selyemruhás pásztortársaság 363

XXXIV. A ki sokat igér keveset ád 368

XXXV. Roque Guinart 373

XXXVI. Don Quijote de la Mancha diadalmas bevonulása Barcelona városába 379

XXXVII. Nagy fontosságú párbaj a Fehér-Hold lovagjával 382

XXXVIII. A legyőzetés után 388

XXXIX. Háromezer ütés pattog Sancho Panza vállára 395

XL. Milyen jeleket látott Don Quijote falujába érkeztekor 400

XLI. Mi hiúsította meg a tervezett pásztoréletet 403

TÁJÉKOZÁSUL.

Hogy az ifju olvasó e művet – mint a mai kor szépirodalmi termékeitől sok tekintetben eltérőt – helyesen felfoghassa, s a világhírű regényt ezen átdolgozásban élvezhesse, néhány ismertető szóra van szükség, a mit mind a mű szerzőjéről, mind pedig e nevezetes munkájának czéljáról, irányáról e rövid s tájékozásul nyujtott előszóban kivánunk mondani.

Miguel de Cervantes Saavedra, a roppant termékenységű spanyol irodalomnak egyik legismertebb nevü művelője, az 1547-dik év október havának elején született Spanyolország Alcaláde-Henares nevű városában. Első gyermekkorát szülővárosában tölté, s ugyanitt végzé első tanulmányait is, a mennyiben a Ximenes bibornok által 50 évvel azelőtt e városkában alapított egyetem az ő gyermek- és ifjukorában érte el virágzásának tetőpontját. Tanulói pályáját tovább részint Madridban, részint a salamancai egyetemen folytatta, s mindenütt oly szorgalommal és fényes sükerrel, hogy tanárai, különösen egy Lope de Hoyos nevű, Cervantesről mindig csak úgy emlékezett meg, mint az ő: „drága és különösen szeretett tanítványáról“.

Tanulói pályája bevégeztével Aquaviva bibornok házához jutott kamarási minőségben, kit aztán rendes lakóhelyére, Rómába követett. Egy évvel utóbb azonban ezen tisztséget más pályával, nevezetesen a katonaival cserélte fel, mely pályáért mindig rajongott, melyen azonban sohasem láthatta érdemeit, bátorságát, teljes odaadását eléggé megjutalmazva.

Élete folytában különösen nevezetes fordulópontot képez a törökök ellen az 1571. október 7-dikén küzdött lepantoi tengeri ütközet, melyben Cervantes is részt vett, s épen a csata folytában őt gyötrő lázbetegség daczára is oly hőslelkűleg viselte magát s annyira kitette személyét a veszedelemnek, hogy ez egyetlen csatában három lövést kapott, kettőt mellébe, egyet bal karjába, mely aztán teljes életére kigyógyíthatatlanúl csonka és béna maradt.

Katonai pályájának ezen gyászos emlékére nemsokára még egy másik s talán amannál szomorúbb esemény is következett, nevezetesen az, hogy a midőn a földközi tengeren, a messinai kórházból kikerült s még egyszer a hadseregbe lépett Cervantes, – vég elbocsátását megnyerve, az „El Sol“ nevű hajón rég nem látott hazája, Spanyolország felé hajózott: az 1575-dik év szeptember havában, az algiri partok irányában tengeri rablók hatalmába került, s egy bizonyos Dali Mami nevű rablófőnöknek, utóbb pedig Algir kormányzójának Hasszan agának esett rabszolgájává.

Sorsa itt majdnem elviselhetetlenűl nehéz, valóban iszonyú volt, mert azon hallatlan kegyetlenség, melylyel különösen az utóbbi bánt rabszolgáival, még azok nyugalmát is teljesen elvette, a kikkel, szívtelenségét nem éreztette is. Hasszán aga kegyetlenségéről maga Cervantes jegyzi meg: „Bárha bennünket folytonosan éhség s a nélkülözések minden neme gyötört is, mind ez semmi volt azon hallatlan kegyetlenségek elborzasztó látományához képest, miket az alkirály a keresztyéneken elkövetett. Alig mult nap, hogy valakit karóba ne húztak vagy fel ne akasztottak volna, vagy legalább is füleit vágták le valamelyiknek s mindezt gyakran a legkisebb ok nélkül, úgy hogy magok a törökök is bevallották, hogy az alkirály csupa gyülöletből és vérszomjasságból cselekszi“.

A hazáját imádó, a szabadságért rajongó nemes spanyolnak tehát sokszorosan gyötrelmes volt e kínos rabszolgaság s minden áron szabadulni szeretett volna belőle s először is szökés által, bárha az igen könnyen életébe kerülhet vala. A szökést csakugyan több izben meg is kisérlé, de mindig eredménytelenül. Néha az algiriak nagy figyelmű őrködésén, másszor alávaló emberek haszonleső árulásán szenvedtek hajótörést, gyakran igen merész tervei, melyek sükertelensége aztán nem hogy a szabadságot adta volna vissza, sőt ellenkezőleg a már is kínos rabságot tette csak még súlyosabbá. Így a többi között egy izben 2000 botütésre lőn elitélve, a mi természetesen egy lett volna a legiszonyúbb halálra kinzással; ezen szörnyű büntetést azonban rajta még sem hajtották végre.

Bátor, hős lelkét mind e veszedelmek nem hogy csüggesztették volna, sőt ellenkezőleg ujabb meg ujabb kisérletekre serkentették, sőt egy izben oly rendkivüli, majdnem hihetetlen vakmerőségre, hogy az Algirban lévő 40000 rabszolgát akarta fellázítani s a várost a spanyol király számára, a mohamedánoktól elfoglalni. S fel van jegyezve, ha ezen tervnek is nem akad megint árulója, meglehet, hogy a képtelenségnek látszó terv kivitele mégis sikerült volna Cervantes lángeszének, rendíthetetlen szilárdságának s bátorságának.

Szabadságát végre az 1580-dik év szeptember 19-dikén nyerte vissza 500 arany váltságdíjért, melyet Spanyolországban maradt családja, testvérei tettek le érette, a kik az ő viszonyaikhoz képest ezen igen nagy összegnek nemeslelkű feláldozása által egészen elszegényültek.

Cervantes visszaérkezvén hazájába, részint hivataloskodással, részint irodalmi foglalkozásából tartotta fen életét; anyagi helyzete azonban soha sem volt oly kedvező, a milyet nemes szíve és lángelméje valóban megérdemlettek volna.

Irt színdarabokat, költeményeket s regényeket, de minden munkáját messze messze túlszárnyalja, szatirikus gúnyoros regénye: „Az elmés nemes Don Quijote de la Mancha“.

Ezen művében a középkori kóbor lovagságot, mint többé az ujabb társadalomba bele nem illő elavult intézményt teszi nevetségessé, s megadja a halálos döfést azon lovagregényeknek, melyek ártalmas, kártékony olvasása, még Cervantes korában is széltében divatozott Spanyolországban. Ezen regények legnagyobb része a féktelen képzelőtehetség szülötte telisded-tele hihetetlen kalandokkal, bűbájosságokkal, varázslatokkal, melyek az olvasók lelkét csakugyan megmételyezték, az erkölcsöt megrontották, az ifjúságot nyeglévé, czivakodóvá, versengővé tették s elvonták minden nemesebb és komolyabb pályától s foglalkozástól.

Cervantes, lángeszével belátva e nagy veszedelmet, melynek meggátlására egyébiránt a spanyol országgyülés két izben is felirt a királyhoz, hogy tiltsa el az ilyes erkölcsrontó művek kiadhatását, – Cervantes, ismételjük, a leghatalmasabb fegyverrel, a gúnynak, a nevetségessé tételnek fegyverével küzdött e visszaélés ellen, s nyert is rajta olyan diadalmat, a milyet kivülötte kevés iró: czélját annyira elérte, hogy Cervantes e művének megjelenése után az előbbi modorban lovagregényt írni senki többé nem merészelt.

Természetes, hogy a Don Quijote által elkövetett bohóságok egy egész serege még a valószínüséget is nélkülözi; de épen így nélkülözték a valószínüséget azon komolyaknak látszani akaró lovagregények is, melyek csakugyan igazakúl akarják elhitetni a varázslók létezését, a fellegeken való repülést, a falovon történt nyargalást, – s mindazt a többi bohóságot, melyet a szegény, nemeslelkü manchai lovagnak is mind meg kell tennie, hogy a többieket a gúny s nevetség tárgyaivá tegye.

Cervantes elérte czélját, s e remek-művével, melyről méltán elmondhatá: „a gyermekek kezökbe veszik, az ifjak olvassák, a férfiak értik s az öregek méltányolják,“ csakugyan kivívta magának azon dicsőséget, hogy olyan irónak kell tartanunk s tisztelnünk, ki az emberiség művelődését előbbre segítette.

Cervantes életének utolsó napjáig folytonosan a munkának élve, a gondokkal küzdve s lelke derültségét egész halála órájáig megtartva, az 1616-dik év ápril 23-án halt meg, 68 éves korában. Emléket, elévülhetetlent, s örök időkre szólót, saját maga emelt magának műveiben.

Még azon megjegyzéssel tartozunk, hogy a „Don Quijote“ ezen ujabb átdolgozása az eredetiből készült fordítás nyomán készűlt, s a mennyire csak lehetett, ahhoz is van szabva; eltérés, rövidítés pedig csupán ott történt, a hol e nélkülözhetetlen módosítást az ifjuság számára való átdolgozás tette szükségessé.

Az átdolgozó.

ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET.

Melyben az olvasó a nemes Don Quijoteval[1] megismerkedik.

Spanyolország La Mancha[2] nevű részének egyik falujában, melynek nevére nem emlékszem bizonyosan, élt nem rég egy olyan nemes ember, a milyen még mai napság is van akárhány, s a kiknek majd minden vagyona egy fogason függő dárdából, régi paizsból, vézna paripából és egy-két futós agárból szokott állani. A mi derék nemes emberünknek valamivel többecskéje is volt ugyan, kivált addig, a mig birtokának nagy részét rá nem pazarolta arra a hóbortos szenvedélyére, melyről alább mindjárt említést akarunk tenni. Jövedelmének háromnegyed részét fölemésztette a háztartás, pedig bizony nem élt valami fényesen, a mennyiben hétről-hétre leginkább juhhús, pénteken lencse, szombaton rántotta, vasárnap meg legfölebb valami vadgalamb-sült került az asztalára; a negyedik rész meg a ruházatra kellett, a mi azonban szintén meglehetősen szegényes volt, ugyanis hétköznapokra rendesen gyapjúszövet, s csak ünnepi alkalmakra jutott egy-egy bársonynadrág.

Házánál egy gazdaasszonyt tartott, a ki a negyvenet már túlhaladta; egy unokahúgát, a ki nem volt még egészen húsz éves, és egy fiatal sihedert, a kire csakugyan ráillett a mindenes nevezet, mert a mi munka a háznál előfordult, szegény fejének ennek kellett azt mind elvégezni, ez nyergelte meg a paripát, de még a füvet is ő kaszálta a ló számára.

Nemesünk életkora közel járt az ötvenhez; testalkata izmos, termete szikár, arcza csontos volt, ő maga rendesen igen korán kelt s a vadászatot különösen kedvelte. Vannak, a kik azt állitják, hogy vezetékneve Quijada vagy Quesada lett volna; mások meg azt, hogy családját Quijánonak hívták; ez azonban mind nem tartozik a dologhoz. Sokkal fontosabb a mi lovagunk életében az a körülmény, hogy ő, valahányszor csak üres órái valának (s az egész esztendő nála legnagyobbrészt ilyenekből állt, mert valami komoly, hasznos dolognak nem igen törte a tollát) majd mindig a lovagregényeket olvasta, még pedig oly mohó vágygyal s annyi gyönyörűséggel, hogy miattok először is gazdaságát, de utóbb még a vadászatot is teljesen elhanyagolta.

Az olvasás igen szép dolog, de csak akkor, ha igazán hasznos vagy nemesen mulattató könyvekkel foglalkozunk; olyanokkal, melyek által ismereteink gyarapodnak, szivünk nemesbül, jellemünk szilárdul. De ha olyas olvasmányoknak adjuk neki magunkat, melyek minden haszon nélkül, csupán képzelő tehetségünket foglalkoztatják, s soha meg nem történt s meg nem történhető kalandokat hordanak össze rakásra lelkünkben, ilyen könyvek olvasása valóságos veszteséggel jár, sőt romlásunkká lehet; haszontalanul lopják el drága időnket, elvonnak a szükséges munkától, megmérgezhetik erkölcsünket, s egészen elbolondíthatnak.

A mi – máskülönben igen derék – lovagunknál épen ez volt az eset. Annyira belemerült ezen hóbortos könyvek olvasásába, hogy éjet-napot azok mellett töltött, s holdat hold után adogatott el szántóföldéből, csakhogy újabb meg újabb olvasni való regényeket vehessen. Össze is hordott házához annyit, hogy egész könyvtárrá szaporodtak fel, de fájdalom, mennél jobban gyarapodott a könyvek száma, annál inkább fogyott a mi jó nemes emberünk eszének józan gondolkozása.

Mennél hihetetlenebb dolgokat tartalmazott valamely könyv, ő annál jobban kapott rajta, s mennél czifrább, czikornyásabb kifejezéseket talált, annál jobban megnyerték tetszését, úgy hogy utoljára ő maga is egészen úgy gondolkozott, sőt még beszélt is, a mint ezek az összeábdált könyvek az ő soha nem élt hőseiket gondolkoztatták és beszéltették.

Értelmes tanult ember a kis falucskában persze nem igen akadt, s mindössze is két férfiú látogatta Don Quijote házát gyakrabban, a kikkel legszívesebben társalkodott. Az egyik a helybeli lelkész volt, egy igen értelmes, tudományosan képzett férfiú, a ki Don Quijote iránt a legőszintébb barátsággal s a legjobb indulattal viseltetett, a másik pedig Miklós mester, a ki egyszerű falusi borbély létére, világlátott, józan gondolkozásu s nagyon társaságba való ember volt.

Ez a két látogató egy idő óta folytonosan növekvő aggodalommal szemlélte közös barátjukat, Don Quijotét. S aggodalmuk nem is volt alaptalan. A nemes házigazda ugyanis egy idő óta semmi egyébről sem akart már beszélni, mint folytonosan és örökké csak a kóbor lovagságról, azokról a rendkivüli – de persze soha meg nem történt – hőstettekről, a miket a lovagregényekben a kóbor lovagok véghez vittek, hogy egymagok egy szál karddal hogyan vertek szélylyel százezerekből álló hadseregeket, hogyan küzdöttek meg iszonyú óriásokkal, sárkánykigyókkal, bűbájosokkal, hogyan szabadítottak meg irtózatos börtönökből ártatlanúl elzárt férfiakat és nőket, s hogyan lettek, milyen könnyü szerrel királyokká, császárokká. S a milyen lelkesedéssel Don Quijote mindezen képzelhetetlen ostobaságokról beszélt, világosan azt lehetett következtetni belőle, hogy ő csakugyan szóról szóra és betűről betűre igaznak hiszi ama költött történetek mese-beszédeit, de fájdalom azt is lehetett sejteni, hogy értelmének józanságát, legalább ebben az egyben, elvesztette.

Mihelyest ezt a jó barátok észrevették, azonnal elkövettek mindent, hogy Don Quijotét eszére térítsék. Elmondták előtte százszor meg százszor, hogy az a sok bolondság soha meg nem történhetett, hogy azok a lovagok, a kikért ő annyira lelkesűl, s a kiket a világ legnagyobb jóltévőinek tart, soha még csak nem is éltek: szóval felhoztak mindent a mit csak fel tudtak hozni kijózanítására: de az bizony mind falrahányt borsó maradt, s a nemes Don Quijote jobban hitt elbolondító könyveinek, mint józaneszű s jóakaró barátainak.

Silány olvasmányai annyira megkeverték az eszét, hogy végtére olyan különös gondolata támadt, milyennél bohóbb senkinek a világon. Ez pedig az vala, hogy ő illendőnek és szükségesnek látta mind saját dicsősége növelésére, mind a közjó érdekében: kóbor lovagnak beállani s lóháton és fegyveresen szertejárni a világban, kalandokat keresni s véghez vinni mindazt, a mit olvasmányai szerint kóbor lovagok véghez vittenek, úgymint: boszút állani mindenféle sérelemért, belerohanni minden előforduló veszedelembe, megküzdeni óriásokkal, sárkánykigyókkal, varázslókkal, a mi ha szerencsésen sikerül, szegény feje már előre is arról álmodott, hogy a világ örök háláján kivül még azt is eléri, hogy legalább is trapezunti császárrá teszik. S annyira beleszeretett ebbe a hóbortos gondolatba, hogy semmi sem verhette ki többé a fejéből, hanem erősen elhatározta magában, hogy a legnagyobb titokban végrehajtja feltett szándékát.

Azon kezdte most már a dolgot legelőször is, hogy megtisztogatta valamelyik déd-ősének egynémely darab rozzant fegyverét, melyek porlepetten s rozsdamarttan századok óta hevertek valamely elfelejtett szögletben. Kifényesítette s kézhez igazítá ezeket úgy, a hogy tudta; hanem egy igen nagy bökkenő volt a dologban, tudniillik, hogy az egész lom között sem akadt lebocsátható rostélyú sisakra, csupán egy egyszerű, rostélytalan vas süvegre. E bajon azonban leleményessége akképen segített, hogy vastag lemezpapirból olyas félsisak formát készíte, a mely a vassüveghez hozzátoldva, ezt egészen rostélyozott sisakká változtatta. Meg is próbálta nyomban, elég erős-e s kiállaná-e valjon a kardvágást. Fogta tehát szablyáját, vágott rá vagy kettőt, de már az első ütéssel egy pillanat alatt összerombolta mindazt, a mi egy heti fáradságába került. Sehogy sem tetszett neki, hogy ily könnyű szerrel darabokra lehetett szaggatni; hogy magát jövőre ilyes megeshető veszedelem ellen biztositsa, újra összeigazgatá s belűlről egy pár vassodronyt alkalmazott, igy aztán egészen megbizott tartósságában s nem is akarván újabb kisérletet tenni, úgy találta és itélte, hogy ez a lehető legtökéletesebb rostélyozott sisak.

Mikor a fegyverzet rendben volt, azonnal paripájára fordítá figyelmét. Hanem ez a paripa ez ugyan szilaj egy állat volt! Olyan sovány mint az agár, de azért olyan lassu mint a csiga; nem volt szegénynek csak a csontja meg a bőre, ugy hogy tiz lépésnyiről is meg lehetett számlálni minden oldalbordáját. Csontos lába pókos volt, hórihorgas nyaka meg oly magasra fölmeredt a csupa soványságtól mint a kút-gém. De azért mert volna csak valaki Don Quijote előtt roszat mondani az ő kedves paripájáról! tudom nem vitte volna el szárazon. Mert Don Quijote oly remek állatnak képzelte a lovat, hogy az ő szemében ehez képest még a nagy Sándor Bucefalusa, vagy a Cid[3] Babiecája is csak kis macska volt.

Don Quijote úgy olvasta könyveiben, hogy a régi hires lovagok paripájának mindegyiknek meg volt a neve: hogyan maradhatott volna tehát az ő remek lova név nélkül! De milyen nevet adjon neki? Négy napi fejtörésébe került, a mig kieszelte, hogy Rocinantenak[4] fogja hívni, a mi elég szépen hangzik, de még azt is jelenti, hogy nála nincsen különb paripa a világon!

S minthogy már lovának nevet, még pedig ily nagy megelégedésére szolgáló szép nevet adott, adni akart most magának is, a mi megint egy egész ujabb heti fejtörésbe került. De hát nem volt neki elég tisztességes, becsületes neve? volt bizony, csakhogy ő azzal nem érte be. A lovagregényekben ugyanis azt olvasta, hogy minden régi hős lovag, ha épen meg nem változtatta is a nevét, legalább hozzátoldotta azon országét vagy tartományét, a honnan származott. Igy a nagyhírű Amadis lovag – a kit Don Quijote különösen szeretett – az sem elégedett meg azzal, hogy csak úgy szárazon Amadisnak nevezzék, hanem Galliából származván, régiesen Amadis de Gaula-nak hivatta magát; kapta magát tehát s ő is odabiggyesztette a magáéhoz szülőföldje nevét, s elkeresztelte magát Don Quijote de la Manchanak, a mi más szóval azt teszi, a máncsai don Quijote. Igy már most ország-világ ráismerhet családjára, s hazájára, melynek egyszersmind dicsőséget is szerez, ha nevét attól kölcsönzi.

Mikor aztán ilyen módon a fegyverzet tiszta volt, a süvegből sisak lett, lova s maga nevet kaptak, azt gondolta, most már egészen rendin a szénája! Tyüh! de még csak ekkor jutott valami eszébe! Neki még nem volt menyasszonya! Már pedig menyasszony nélkül a kóbor lovag olyan, mint a fa levél nélkül, a test lélek nélkül. Minden régi lovagnak meg volt a maga szíve választottja, ő sem maradhat a nélkül.

– Mert – így szóla ezen töprenkedése közben magában – ha a jó szerencse kedvez, s valami óriással találkozom, a mi a kóbor lovagoknál minden nap megesik, s az első összecsapásnál földre terítem, vagy derékon ketté vágom s összeaprítom mint a répát, – szóval leverem és legyőzöm: valjon nem szükség-e hogy legyen a kihez elküldhessem, s hogy a legyőzött ellenség odalépjen drága menyasszonyom elé, térdre boruljon előtte s a hódolat és alázatosság szavával így szóljon: „Én, kegyelmes asszonyom, az óriás Caraculiambro vagyok, Malindrania sziget tulajdonosa, a kit a diadalmas lovag, Don Quijote de la Mancha győzött le, s megparancsolá keményen, hogy idejőjjek nagyságod elé, hogy velem tetszése szerint rendelkezzék.“

Oh, hogyan örült a mi jó lovagunk, midőn e beszédet tartotta s még inkább akkor, midőn olyat is talált, a kit szíve választottjának nevével felruházhatott.

Hamarjában az jutott eszébe, hogy hallott egyszer beszélni egy szomszédfalubeli parasztleányról, a kit Lorenzo Aldonzának hívtak. Maga azt a leánykát talán soha életében sem látta, a leánynak pedig kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy van-e vagy nincs a világon Don Quijote de la Mancha nevezetű úri ember. A mi lovagunk azonban nem törte tovább a fejét, hanem egyszer csak megbökte az ujja hegyével a homlokát s azt mondta:

– Ez lesz az én menyasszonyom!

Hozzá menne-e a leány vagy sem, kicsoda és milyen, ő mindazzal nem törődött; ő csak úgy képzelte, hogy az az ő menyasszonya s neki ez elég volt. Sokkal nagyobb gondot adott azonban szegény fejének az, hogy a parasztos Aldonza név helyett milyen nevet adjon az ő szive választottjának, a mi olyan szép név legyen, hogy menyasszonyától még a herczegasszonyok is irígyeljék. Végre nagysokára azt is kitalálta s elkeresztelte: Dulcinea del Tobosonak[5], mert hát Tobosoban született.

Mikor ezt a kedvére való nevet is megteremtette, oly boldognak érezte magát, hogy ki sem tudta mondani, s már most csak az alkalmas pillanatra várt, hogy kalandos utazására hazulról eltávozhassék.

II. FEJEZET.