Part 9

– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni…

– Elköltözködni?

– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek…

– Én?

– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön belenyugszik.

János csodálkozva nézett rá.

– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én őszintén szólva, nem értem.

Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét.

– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János. – Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van a dologról.

Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül lesütött szemmel ezt mondta:

– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et… imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan, mintha az égnek az angyala volna?

– Olyan.

– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám.

– Igen. És?

– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e úgy élni… mint ahogy neki kedvére van…

János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és szomjas, mély szemét.

– Igen, – mondta. – Tehát?

– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát… ha velem nem kell törődnie.

– Hm… igen… ezt most határozta el?

– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg rád szüksége lehet.

János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért, amit elmulasztott. Hősiesség volt.

– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb.

Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát, azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez? Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának azzal, hogy lebeszéli.

Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe. Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe.

Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának; kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet, Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön vonatra ült és elutazott Berlinből.

II.

Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére Lippainak Hopfnerrel volt találkozója.

– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes hangon. – Igazán elsőrangú ember.

Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost.

– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva.

– A Tátrába.

– Ott van Kerékgyártóné is?

– Ott.

– Ő hítta?

– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk…

– De várja?

– Vár.

Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül.

– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek, hiába, nem tudnak ölni.

Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg:

– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket.

János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta:

– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára.

– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt.

Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól, akkor nyugodtan így szólt:

– Én holnap visszamegyek a frontra.

– Hogyan? Hiszen…

– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem.

Felemelte a fejét.

– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét.

Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét nemesség ömlött el rajta.

– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell pusztulnia.

Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai elhúzott szájjal így szólt:

– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –.

Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába.

– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –.

– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám.

– Miben van szerencséd?

– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került, akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni.

János elbiggyesztette a száját.

– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki.

Ninette nyugodtan nézett a szemébe.

– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok.

János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a szobáikba átöltözködni.

János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment.

Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta.

– Elragadó vagy Ninette, – mondta.

Ninette leült.

– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek stilizálja magát…

Ninette gondolkozott.

– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban.

– Ah. Theodori Vilma.

– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak egyszer voltam vele együtt.

– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide.

– Ugyan, kérlek.

– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta.

János elhúzta a száját.

– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk.

Mosolyogva hajolt Ninette-hez.

– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem, hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága…

– Sokat vagyok a napon. Lesültem.

Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra.

– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal.

– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz.

– Úgy? Elutazott?

– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt.

– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki?

– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek.

Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is.

Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek.

– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom. Ha maguknak nem kellemes…

– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen művésznőt kellett kikeresned.

– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim.

Lippai bosszankodva szólt közbe.

– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna.

– A híre, – bánom is én a hírét…

– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban.

János halkan káromkodott.

– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki.

Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg.

– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a kupola alatt… márványban és letört két karral.

Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta:

– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is, mint a miloi Vénuszt.

– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják?

– Ha márványból van kifaragva, nem.

Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni. A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse. A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez.

– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű módon terhemre van.

Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük.

– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem?

– De igen… örülök…

– Édes Ninette…

Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte:

– És a jövő szezonra milyen tervei vannak?

János érezte, hogy igaza van.

– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól függ, el van-e még zárva a világ.

– Amerikába lehetetlen átjutnia.

– Lehetetlen.

A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök is jöttek és Ninette nemsokára felállott.

– Mindig korán kelek, – mondta.

– Hánykor? – kérdezte János.

– Hét órakor már itt lent reggelizem.

Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal, mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett mutatkoznia.

– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget nyelve, – kedvesnek kell lennem.

Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni.

Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve sugta Ninette-nek:

– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem beszélnem kell veled.

– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette.

– Nem… ott is nyüzsögnek.

– Holnap reggel…?

– Nem. Még ma kell.

Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott.

– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó?

– Jó.

– A te szobádban. Igen?

– Igen.

– Imádlak. – Szeretsz engem?

Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel hangos beszélgetést kezdett.

III.

János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón, megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és felindult mosolygással nézett Ninette-re.

Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt, a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó szívű, szép Ninette.

Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata se legyen siető és megriasztó.

– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes melegség.

Nyugodtan körülnézett.

– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. – Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá van vetve egy pongyola.

Beljebb ment a szobába.

– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen…

Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és széles, ölelő mozdulatot tett.

– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok.

Leült egy székre Ninette-tel szemben.

– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok. Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet szerezhettél nekem?

– De igen. Örülök.

– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja, amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“

Ninette bágyadtan elmosolyodott.

– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve megindultságában.

Előrehajolt.

– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám lemosolyognál…

Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte.

– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem törődném, csak te veled…

Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte.

– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes Ninette… át akarnád…

Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott.

– Ninette!

Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság volt, puha arcán merev megkövültség.

– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát nem tartozunk mi egymáshoz?

– De igen.

– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint mi?

– N… nincs.

– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs értelme… nem sajnálsz?

– De igen.

– Sajnálj, kis Ninette.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe.

– Ninette!

Ninette megkövült arccal nézett rá.

– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet?

– El, – felelte Ninette halkan.

– Miért Ninette?

– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa.

– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom?

Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal mondta:

– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így jobb, ha én mindjárt megmondom…

– Mit?

– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg.

János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak.

– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy ezt fogod nekem mondani. Készültél rá.

Ninette elpirult.

– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is…

– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette.

– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi ketten.

Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta:

– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád?

– Készültem.

– Ah.

Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan villant fel a szeme:

– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud. De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett…

– Ah… ne mondd.

Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a fejét.

– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a férjét, mint én.

János visszahőkölt.

– Ne mondd, te olyan forrón szereted?

– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom; éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, – hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában.

János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez. Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre.

– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom, hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó. Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan.

Ninette mereven intett nemet.

– Nem? Mit nem? – kérdezte János.

– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak arról, hogy én őt hogy szeretem.

– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted, mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron kívül is van még egy és más a világon.

– Nincs.

– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj.

– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta.

– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt.

– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége.

János mosolyogva nézte Ninette-et.

– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az enyém voltál… azt mindenki elfelejti?

– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember. A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb történt.

– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami félévvel ezelőtt volt?

Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig meghatottan és könyörögve mondta:

– Ez a lány az Aradi János tulajdona.

Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta a fejét.

– Nem? – kérdezte János. – Már nem?

– Nem.

– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré?

Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét.

– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy kell élnem s azt kell tennem…

János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és átkarolta.

– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat, Ninette!

Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült.

– Ninette, mért nem szólsz?

Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott.

– Ninette.

Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két kezét és a fejét belehajtotta a kezébe.

János térdelve nézte, azután lassan felállott.

– Ninette.

Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört. Reszkető, fehér ajakkal megszólalt.

– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga. Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel. Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam, amikor kihúzták.

Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta.

– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran.