Part 7

Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza.

– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk?

Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ vár.

– No gyerünk haza, – mondta János energikusan.

Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül semmit. Az előcsarnokban János megállott.

– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok.

Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett volna mondani. Elfogulatlanabbat.

– Felmegyek. Lefekszem.

De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani.

– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a barlangjába.

Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak. Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé. Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó grimászokat vágott bele a tükörbe.

III.

Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni, lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen.

De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót és aggódó arccal hallgatózott.

– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz?

Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már odafordította János felé.

– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát.

– Ugyan…

– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott, gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott.

– No! És?

Ninette csendesen vonogatta a vállát.

– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az arca.

Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött.

– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl.

Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban, nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és kipirultan.

– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván.

– Idejöttem…

Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra. János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést.

– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél?

– Tudja.

János csodálkozva nézett rá.

– És az anyád…

Ninette sietve szólt közbe:

– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel kellene keresni. Elkisért idáig.

– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem felkeresni?

Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre.

– Minek jöttél? – kérdezte komoran.

Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé.

– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta, hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt vagyok.

János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh, amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak.

– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal.

– Ma.

– Miért éppen ma?

Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra megszólalt:

– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el.

János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit.

– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most. Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél.

– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette.

– Hanem?

Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint kislánykorában, ha zavarban volt.

– Hanem?

– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből.

– Úgy. Hm.

János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint megszólalt:

– És miért éppen ma?

Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította.

– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy megvigasztaljam… úgy sajnáltam.

– Egyszóval szánalomból.

A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt, ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította:

– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán? Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak nekem, nem bugrisok, mint itt.

Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta. Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel követte a rohanását.

– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én?

Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb, kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta:

– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás vagyok.

Fanyarul elmosolyodott:

– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te…

Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte:

– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett, hogy letérdelnék és megfognám a kezedet…

Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét. János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte, azután leült eléje a földre és felnézett rá.

– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat, mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie.

– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden.

– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe, mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele.

Látta Ninette-en, hogy nem hiszi.

– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni?

Megint fel akart lobbanni.

– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve.

János látta rajta, hogy nem hiszi.

– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és…

Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe.

– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt, hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz.

Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni kezdett:

– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott, amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem: mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam… és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve, kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam… Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona.

János felnézett rá.

– Te drága, – mondta elragadtatva.

– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a fehérneműjét gondoztam.

Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá.

– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona.

János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához.

– Én velem az történik, amit maga akar.

János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját.

– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“, akkor én úgy nézek rá…

János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte:

– Mi az?

– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá…

– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt teszem, amit maga akar.

János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután visszafordult Ninette felé.

– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez teneked eszedbe?

Ninette ijedten hebegett valamit.

– Miért gondolsz itt… most… ő rá?

– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak.

– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és…

Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit.

– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe?

– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta, hogy –.

– Én azt mondtam, én azt mondtam!

Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam; barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez.

– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –.

– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta.

János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva várakozott.

– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka, mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát.

– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én csak azért…

– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem…

– Maga akarta, hogy én ilyen legyek.

– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke, ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom átkozottul elszomorító.

Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását. Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett rá és egyszerre halkan ezt kérdezte:

– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek feleségül?

Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz.

– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva.

– Miért?

– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz fog férjhez adni. És…

– És?

– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész élettel kellene fizetni.

– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik.

Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával. Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a szavait alig lehetett érteni, így szólt:

– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság is kisebb árat fizetni.

Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és könnyel telefutott szemmel ezt felelte:

– Én… maga… hiszen tudja…

Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon mondta:

– Ez a lány az Aradi János tulajdona.

János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára, megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét.

– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette. Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna, neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből, amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint te most én rám…

Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét. János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta:

– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette?

Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte:

– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd a férjednek mondani?

Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést.

– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta.

János felszisszent.

– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem lesz jó.

– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni.

– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e?

– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette.

– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél.

– De hisz az nem igaz.

– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez az.

– Hát azt mondom, hogy soha nem is…

– És ha megtudja, hogy nem igaz?

Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki, hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell.

– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit mondjak neki.

János keservesen nevetni kezdett. Ninette kétségbeesve nézett rá.

– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva János. Kis Ninette, megbuktál.

Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az állát és gyöngéden felemelte a fejét.

– No, ne búsúlj kislány, azért nagyon kedves vagy.

Ninette kétségbeesve kifakadt:

– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk. És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok, úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam színpadon az apámat Lohengrinben…

Megakadt.

– Nem tudok beszélni, – mondta rekedten, – a torkom egészen kiszáradt.

János vizet adott neki.

– Tessék, – mondta.

Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem érezte tisztának. Ninette beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá; János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát.

Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt rá. János elhallgatott.

– Milyen szép volt, – mondta Ninette elragadtatva.

János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy hotelszobában, amikor…

– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik.

Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján. Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet.

– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé.

– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha gazdálkodik.

János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult Ninette-re.

– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én többé nem énekelek?

– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta. Amit maga mond…

– Én mondtam, én mondtam…

János mérgesen járt fel és le Ninette előtt.

– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy én a színpadról örökre elkotródjam?

– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy, ahogy magának a legjobb.

– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó. Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a hangot, _ezt a hangot_ soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az? Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja magát.

– Nem, nem, dehogy, – tiltakozott Ninette rémülten.

– Nohát akkor?

– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami magának jól esik.

Egy tehetetlen mozdulatot tett.

– De nem tudom, – suttogta kétségbeesve – nem tudom kitalálni.

– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem tudod? Olyan nehéz azt kitalálni?

Ninette-nek remegett a szája.

– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent… mindent…

Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát. Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt.

János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát elébe.

– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó.