Part 6

Ninette csodálkozva nézett Kerékgyártóra.

– Ez? – kérdezte lassan és csodálkozva.

– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét.

Ninette nem felelt. Csodálkozva nézte Kerékgyártót.

– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed? Talán bizony tetszik neked?

– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá férjhez adna…

– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most csak rám szabad gondolnod. Szeretsz?

Ninette igent intett. János odahajolt hozzá:

– Ninette, drága Ninette, – mondta suttogva.

Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra. Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg.

Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott mutatóujját a kijárat felé taszította.

– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene.

– Ki? Mit? Ki ellen? – kérdezte János nevetve.

– Ön. Ninette ellen.

János összehúzta a szemöldökét.

– Tessék? – kérdezte lassan.

– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene, önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen.

János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva mondta:

– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. Vannak dolgok, amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben.

A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai közbeszólt.

– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi kifogásod van neked Budapest ellen?

János csodálkozva nézett rá.

– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te szidtad.

– Az más, én…

– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm… nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni.

– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg, se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól.

– Vajjon?…

– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály. És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a szándékától.

János ingerülten, azután elgondolkozva nézett a Lippai szikrázó szemébe.

– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva.

Lippai az ajkába harapott.

– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és csakugyan szerettelek.

– De most valóban gyűlölsz.

– Most… valóban, – felelte Lippai az ajkát rágva.

– De miért?

Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz.

– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának. Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is. És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb, aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni.

János bámúlva nézett rá.

– Szerelmes vagy te Ninette-be? – kérdezte csodálkozva.

Lippai bosszankodva intett.

– Ah, dehogy. Ezt se érted? Csak: hogy miért te? Miért te?

János vonogatta a vállát.

– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét.

Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt és gyorsan elaludt.

Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat, fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba. Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá Jánosra, mikor belépett.

– Elkésik, – mondta aggódva.

János legyintett.

– Dehogy késem, – mondta. – Öt perc alatt készen vagyok.

Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé. Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra. Donna Anna várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn; János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán. Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni. Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó. Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó.

A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak; – mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja, ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt ekkora bevétele egy este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és az énekre figyelt.

– Milyen jó, – mondta. – Kitünő.

Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett, azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az áriába. _Hogyha a bortól tűzben forr a véred._ Végigénekelte az áriát és elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, – megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb.

Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza magasságába, kinézegetett a színpadra és egyszerre nagyon egyedüllévőnek érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját, amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben… azután az is lehull és csend lesz.

János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott, szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira.

Mikor a szünetnek vége volt, Lippai is menni akart. János visszatartotta.

– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem tetszem?

– Dehogy, – kiáltotta Lippai, – nagyszerű vagy.

– Nem azt kérdeztem. Hanem: mit mond a közönség?

– El van ragadtatva.

János megcsóválta a fejét. Lippai nagyon is hangosan felelt.

– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz.

Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon, átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év óta soha ez meg nem történt.

Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle. Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában. Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a sikert?

Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant.

A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat?

A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?… a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága. Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit keresett ez egy férfiarcon?

Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll. Nyugodt dacot és kevély nyugalmat érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, – majd meglátjuk.

Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait, Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába.

– Valljuk be, – mondta csendesen, – hogy ez bizony kegyetlen bukás volt.

A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai?

– Ninette-kém, – mondta nyugodtan, – kis Ninette: ugy-e, hogy bukás?

Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni.

– Én egyet mondok: csodálatos voltál és…

– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk.

Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is. Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt:

– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt bukásról beszélni.

– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész, azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a bukás.

Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre belekárogott a Lippai rekedt hangja.

– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék. Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést.

Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt.

– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta, mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták, hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz, hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam: mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy gazember. Az egy gazember.

Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János hálásan fogta karon.

– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni.

Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára. A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás?

Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy világhíresség, aki Budapesten megbukott.

Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul rátért a dologra.

– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja, mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete.

Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá; Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat.

Odafordult Wormserhez.

– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá, hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam?

Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta:

– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire szántam el magam.

Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan vissza akar vonúlni? János dühbe jött.

– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű publikum előtt.

Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött.

– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy ostoba csőcselék…

Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután hangosan folytatta:

– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra, amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek. Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba szerepet, mint Don Juan.

Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent van.

A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek, azután leült János mellé.

– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este.

– Miért?

– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt: éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban van ön a tömeg fölött és mennyire megveti.

János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni készült, de Lippai megelőzte.

– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát tudná megzavarni egy-egy szavával.

Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni. Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon érdekes szellemi párbaj fejlődött ki.

János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére.