Part 5

János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig.

A MÁSODIK

I.

János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et. Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét.

– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva.

Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte.

Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük. A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru, szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment. Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé.

– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti.

– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy gyáros a férje.

– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda.

– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően.

János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek. János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán.

– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt.

János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva. Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön. Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van.

Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott. Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes mosolygással nézett Jánosra.

– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés az értelme?

– Mert katona vagyok, – felelte János derülten.

– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc?

– Hm.

– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi neked ezt.

Egy hivatalos iratot adott át.

– Mi ez? – kérdezte János.

– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed.

– Én azonban…

– De édes, jó öregem.

Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az okiratot.

– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod néhány vendégszereplésre.

– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza.

– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva énekeled Don Juant…

– Nagyon jó.

– És még néhányat.

– Helyes.

– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan helyáremelések. Viszont…

– No mi az?

– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja…

– No mi az már?

Ninette nyugodtan mondta:

– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra adja.

János elragadtatva tárta ki a karját.

– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze.

Odafordult Lippaihoz:

– Megmondtad?

– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz.

– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit.

– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd azoknak.

János jókedvüen intett igent. Lippai felállott,

– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra próbát?

– Hogyne.

Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt, mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét.

– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm, kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni, csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája.

Ninette szótlan mosollyal nézett le rá.

– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva.

Ninette mosolyogva vonogatta a vállát.

– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki rádnéz.

Ninette szótlanul mosolygott.

– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy.

– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta, hogy legyek.

János megcsókolta a kezét.

– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te…

Felállott és összeráncolta a homlokát.

– És te… szeretsz még engem?

Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a kezét.

– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem találkoztál senkivel, aki –?

Ninette komolyan válaszolt:

– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha sokáig nem jöhetett volna haza.

– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál.

– Miért?

– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon…

Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte:

– Tetszem még neked?

Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé.

– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem…

Ninette felállott és melléje lépett.

– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen.

– Igen, – szólt János ijedten.

– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan egészséges barna, mint máskor és…

– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan.

– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó?

János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva.

– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik, megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még eligazodom a kofferjeiben…

– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem, mintha tegnap mentem volna el.

Ninette ruhát adott ki neki.

– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk egy órát.

– Úgy van, – mondta János boldogan.

– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak menni; este pedig…

– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János.

Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik szobából egypárszor átszólt.

– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj nekem.

– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette.

– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod kell.

– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette.

János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta:

– No, ez hamar utánad talált.

János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé. Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt:

– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné.

– Én… nem…

– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam: Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett.

– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra.

– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam, amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag, előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a lebonyolitás majd simán megy?

– Igen… és?

– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja meg, én most elmegyek.

– És?

– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást. Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit.

János mérgesen káromkodott.

– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved.

– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen.

– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni…

– Hálás a hóhér…

János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős. Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost:

– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok?

– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta.

Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte:

– Beszélt maga… én rólam neki?

– Igen, – felelte János kényelmetlenül.

– Mit?

János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a szive.

– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb – maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, – barátnőm, leányom, szerelmem…

Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe:

– Szerelmem, szerelmem, szerelmem.

Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább.

– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette.

– Remélem, nem törődöl vele.

– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek.

– Nohát, akkor –?

– De sajnálom. Szegény.

János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál. Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély és szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan mondta:

– Igen… szívesen… de majd Ninette…

– Tessék? – kérdezte János meglepetve.

– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a múlt évben…?

Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal felelte:

– Hogyne, kedves mama.

– Akkor… igen, – mondta Lippainé megkönnyebbülten és felderülten.

Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak. János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva mondta:

– Nem tudom… Ninette akarja-e, hogy elfogadjam…

– Hogyne mama, – szólt Ninette sietve – hogyne.

Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az ajándékokat. János fejcsóválva nézte.

– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja, hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja…

– Dehogy, dehogy, – tiltakozott Cavallarné – szó sincs róla.

Ninette közbeszólt.

– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a cselekedeteit és az élete egész berendezését.

Cavallarné odafordult Jánoshoz.

– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az… ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…?

– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg, nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez az édes anyjának jól esik.

– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja, valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó…

– De mama, – tiltakozott Ninette.

Cavallarné könnyes szemmel intett feléje, hogy hallgasson.

– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen, hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van…

A könnyek lassan hullottak a szeméből.

– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én hozzá?

János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban fölemelte a hangját.

– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem… és hogy áldja meg érte magát a jó Isten.

Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni benne, hogy a kezét megcsókolja.

II.

Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott.

– Üljön le, no, – mondta, mintha egy gyereket bátorítana.

János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé, áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és kételkedő grimásszal huzódott vissza.

– Kibírja, csak akarni kell, – mondta Ninette mosolyogva.

– Nem hiszem, – felelte János. Nem érdekel.

– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást végignézzen.

– Ah? Úgy?

– Igen. És tudja, miért?

– Miért?

– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs olyan rossz előadás, amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár, akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene, minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére, katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba.

Halkította a hangját, mert a függöny felment.

– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a mások értékét…

– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem érdekel és annyira untat –.

Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem szabad foglalkozni.

Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette visszaadta a szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra nézett.

– Ninette, – sugta neki János – imádlak, de nem bírom ki.

Cavallarnéhoz fordult.

– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek… színház után ugy-e lesz szerencsém?

Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott.

– Láttam, – mondta Lippai – hogy elmégy. Nekem is elég volt.

János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó.

– Helyes, – mondta János – majd megnézzük. Lejössz velem?

– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen.

Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt, felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül.

– Milyen szép itt minden, – mondta lelkesen.

János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez. Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. Lippai megkérdezte tőle, meddig marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta:

– Én itthonról többé el nem mozdulok.

– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el?

– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az ember.

Lippai nevetett. Hopfner merev szemmel, hideg lázzal magyarázta:

– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni, nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog; milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve egészen kiélvezzem.

– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre a két szóra gyullad fel az ön lelke.

– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a lángoló élettől elragadtatva.

Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek Cavallarék. Hopfner elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen, szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki?

– Olyan mint mindig, – felelte Ninette. Nem jobb és nem rosszabb.

– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség milyen ostoba egy műértő csőcselék…

János közbevágott:

– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek, kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták.

– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom, hogy vége van.

– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában, se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem lesz a te véleményeden.

Egy magas fiatalember lépett az asztalukhoz. János bemutatta:

– Kerékgyártó Elek.

Hozzátette még:

– Földim és barátom.

Ninette-hez fordult:

– Magának írtam róla: a háború előtt együtt voltunk Londonban.

Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt. János mosolyogva sietett segítségére.

– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van hibázva és már nem tarthat sokáig.

– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva – csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek.

– No és hány órát dolgozol napjában?

– Tíznél kevesebbet soha.

– És honfitársaink egyébként?

Kerékgyártó mosolygott és úgy válaszolt, mint aki leckét mond fel:

– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha dolgoznának.

– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek után pedig átadlak Lippainak, hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában.

– Nagyon jól.

Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája után ma is igen jól elszórakozott az operában.

– Hja, – mondta Lippai csendes megvetéssel, – ha ön azért megy oda.

– Hát miért kellene odamennem?

Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba. János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel beszélgetett. Nagyon jó kedve volt.

– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd valamikor nyugodtan férjhezadnálak.

– Ki? Melyik?

– Kerékgyártó.