Part 3

– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj őszintén.

Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől.

– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén.

A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek, az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani, de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt:

– Gyűlölöm.

– Miért?

– Mert az apámat nem szerette.

– Honnan tudod?

– Apa mondta.

– Neked?

– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág: nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá, csillagvirág.

János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának.

Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat keresett:

– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden.

– Nagyon.

– Jó ember volt… téged imádott?

– Igen.

– No látod…

No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell megpróbálkozni.

– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt. Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett. Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod. De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki, hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü…

– Gyűlölöm.

Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt. Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra:

– Gyűlölöm.

– Nézd csak kis Ninette…

– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm.

János türelmesen mondta:

– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy… ugye az vagy és lám mégis –.

Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte:

– Az… egészen… más.

– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan.

Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan forgatta ide-oda.

– Miért? – kérdezte János szeliden.

Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta:

– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok.

– Miii?

– Mert én meghalok.

– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem?

Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását. De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult szájjal, kétségbeesve zokogta:

– Mert én örököltem az apám betegségét.

– Oh te…

János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen, felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát.

– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány…

Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét, azután gyöngéden megfogta az állát.

– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád betegségét?

– Én tudom…

– Honnan tudod?

– Tudom.

Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett.

– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod? Mondta valaki?

Ninette igent intett.

– Ki mondta?

– Az anyám.

János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról.

– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen.

– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk.

– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz. Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság.

Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét.

– Nem hiszed?

– Nem, – felelte Ninette csendesen.

– Nem hiszel nekem?

– Nem. Csak meg akar vigasztalni.

– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi volt az apád betegsége?

– Tudom.

– Mi?

Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki, remegve és habozva mondta:

– Szklerózis.

– Úgy van. Ezt akkor hallottad?

– Igen.

– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség, ez maga az öregség.

Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét. János káromkodott.

– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől!

– Nem…

– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban.

Ninette bágyadtan elmosolyodott.

– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem.

Ninette szomorúan mosolygott.

– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed?

Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül izgatott futás zaja hallatszott.

– Eredj be a másik szobába, – mondta János.

Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A szobapincér nyitott be.

– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E köteteket. Megértette?

– Meg, – felelte a pincér elképedve.

– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat, amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni.

A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert. – Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd?

János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten ment a hálószoba ajtajához.

– Mit csinálsz kislány?

Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken.

– Fázol? – kérdezte János.

– Igen.

János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni. Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament Ninettehez:

– Ne hozassak egy teát vagy más valamit?

Ninette intett, hogy ne.

– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod?

Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt. Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál.

János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel. János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért és bezárta mögötte az ajtót.

– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek.

Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült. Didergett.

– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot.

Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er – Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs, kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan… Arteria… Arterioszklerózis. Megvan.

– Ide figyelj, kislány.

Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart. Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje.

– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad.

Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett:

– Arterioszklerózis…

Felnézett Jánosra.

– Csak szklerózis, – mondta habozva.

– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az igazi és teljes neve.

Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott:

– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban…

– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban.

Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta:

– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik, később meszesen beszűrődhetik.

Ninette elgondolkozva nézett maga elé.

– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről?

Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő hangon sietve olvasta:

– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik…

Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt.

– Olvasd csak gyorsan, – mondta János.

Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan olvasta:

– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat.

János letette a könyvet és ránézett Ninettere.

Ninette ijedten nézett rá.

– Na! – mondta János.

Ninette tehetetlen mozdulatot tett.

– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó?

– Nincs.

– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha.

– Nem?

– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban.

– _Főleg_ magas korban.

– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se. Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg. Hát ne szíjj sok Havanna-szivart.

Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése volt, felszabadult, boldog kacagás.

– No, – szólt János elégedetten, – no…

Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen most.

– Hol van az a cukor?

Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette meg:

– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol.

János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett.

János állva maradt és mosolyogva nézte.

– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz.

Ninette feléje nyújtotta a dobozt.

– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az undok.

János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt. Ninette még mindig evett.

– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled beszélni. Figyelj ide.

– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette.

– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz lenni.

Ninette igent intett.

– Énekesnő?

– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom, se hallásom.

– Mi? Mi az hogy…

– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már.

– Jó, de azóta…

Ninette megrázta a fejét.

– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem mindegy.

– De ének…?

Ninette bocsánatkérő grimászt vágott.

– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni.

– Mi? – kérdezte János álmélkodva.

Gondolkozott egy másodpercig.

– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem tetszik az énekem?

Ninette habozott.

– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt mondod.

– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy.

– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek?

– Azért… hogy senki más ne legyen ott.

– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen?

Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta:

– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog rájuk.

– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én magam tetszem neked.

Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta:

– De nagyon.

Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette. Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy lángolás.

– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát…

Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott.

– Maga nekem, – mondta – maga énnekem…

Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a kezét.

– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad, akármi lesz is veled…

– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel.

– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és én gondozlak. Magamnak. Akarod?

Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte, azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett…

– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon csodálkozom a te bátorságodon.

Ninette felemelte a fejét.

– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem.

– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok. Igen?

– Igen.

– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést felbontod. Meglesz?

– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal.

– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt megbántsa. Azt ő nem érdemli meg.

– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom.

János habozott.

– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne haragudjék. Igy lesz.

– Ha maga akarja –?

– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan, ahogy hozzád illik.

Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta:

– Le ezzel a frizurával. Rögtön.

Ninette habozott.

– Nekem ez nem tetszik.

Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki.

– Szalag kellene, – mondta Ninette.

János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat.

– Látod, – mondta János – így tetszel nekem.

Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett.

– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is, amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd én választom ki a ruháidat. Jó?

– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd.

– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz mindenütt viselkedni.

Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét.

– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt. Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni…

Megsajnálta Ninette-et.

– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek.

Ninette felderülten vonogatta a vállát.

– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam. Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged minden nő, aki a világon van.

Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig ellenségének érezte.

– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon szerettél iskolába járni.

– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette.

– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt hibákkal.

Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az arcát.

– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre válaszolok. És mindig gondolok rád…

Ninette boldogan felmosolygott Jánosra.

– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel… nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor…

Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától.

Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok. János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette arcát és megcsókolta a homlokát.

– Jó lesz így Ninette?

– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja.

– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk.

Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult.

– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is.

– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben?

– Igen.

– Hm… igen. De miért?

– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan.

János nevetett.

– Álmos vagy Ninette, – mondta.

Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és becsukta maga mögött az ajtót.

János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél találkozott Cavallarnéval.

IV.

Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az asszony? Dühösen állott oda elébe.

– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára.

Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt elébe.

– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a szobájába. Eddig nálam volt.

Az asszony elsápadt.

– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János dühösen.

Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt, nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme, a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta.

– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét?

Az asszony ekkor megmozdult.

– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én?

– Maga.

– Én? Soha… Isten engem…

– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel ezelőtt…

– Én? Én?

Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől.

– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer… tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni…

Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta. Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok, gondolta.

– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra, amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti, megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány. Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve?

Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett.

– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan.

– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem… majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja…

Habozott egy kicsit.

– … Nagyságos asszony, – mondta azután.

– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné.

A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni.

– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső grimásszal.

– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően.

Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most így beszélnek egymással. János menni akart.

– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva.

– Azt hiszem, már alszik, – felelte János.

Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába, azután visszajött.

– Csendesen alszik, – mondta boldogan.

János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és vacogó fogu. Hopfner.

János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg.

– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni?