Part 2

János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány, hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz:

– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy _azok_ odafent miért libák?

– Kik?

– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan elbüvölten gágognak maga körül.

– Nem tudom.

– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van.

– Úgy?

– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, – de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás.

Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott, azután fejcsóválva mondta:

– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is intézni ilyen felszólításokat…

– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott.

Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan, sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve.

– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé teszi az embernek a hallgatást.

– Lehetetlenné akarom tenni.

Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics.

– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen.

János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott hozzá.

– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én tudom, mit akarok.

János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a másik karjával magához hajlította a leány derekát.

– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit akarsz?

– Tudom.

János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe.

– Szeretsz engem, kislány?

A lány nyugodtan felelte:

– Nagyon.

Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt és lassan felállott. A beszélgetés közeledett.

– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt.

– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány.

– Én igen.

Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss és édes szagától.

– Mikor vagy egyedül? – kérdezte.

– Tizenegy után.

– De akkor…?

– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal.

– Tizenegy után… várlak.

Ninette bólintott.

– Eljössz?

– El.

János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező irányba.

Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak:

– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal?

– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János.

– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban is ritkaság, és…

– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra elviselhetetlen ez a budapesti hang.

– Miféle budapesti hang?

– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang, amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak, és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe, még mindig hatalmasan ráütök.

– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró vagy.

– Remélem, az is maradhatok.

Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával. János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett átköltözött a terem innenső oldalára.

Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira.

– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten.

Lippai vállat vont.

– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet.

– A legfontosabbat?

– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb: időről-időre nekem gorombaságokat mondasz.

– Ha nagy sikereid vannak.

– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak. Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal. Paraszt…

Lippai mosolygott.

– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek mondani.

– No. Mit? Hogy?

– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe.

– No, és?

– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak.

– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz…

– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát kiélvezed…

– Ostoba volnék, ha nem tenném.

– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet, mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek.

– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne.

– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy…

– Az vagyok.

– Hát: nem vagy az.

– Nem-e?

– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak vagy Aradi Jánosnak?

– Aradi Jánosnak.

– No?

– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy. Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga. Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere. Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól – nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János olcsó sikereihez!

A Lippai halvány arca kivörösödött.

– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak komédiás vagy, mint a többi.

János meghökkenve nézett rá.

– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat.

Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig.

– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek, szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más embernek.

Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal.

– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon…

Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a kezével egyszerre. János csendesen felelte:

– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom, hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni, mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő.

– Don Juan tragikus szomjusága a nő után.

János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta:

– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, – Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni.

János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután fanyarul mondta:

– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don Juanját szeretem…

– Aki is?

– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret, hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé, csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később.

– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát és miért nem tudom én?

János rábámult Lippaira.

– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked…

Lippai elvörösödött.

– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a komédiás.

János elgondolkozva nézett Lippaira.

– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem.

– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod…

János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a füléhez hajolt. János halkan fütyült.

Az alispán kalapomhoz rózsát tett, Most is ott van hogyha még el nem veszett. Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán. Piros borral, piros borral itatott az alispán.

A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat, féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába.

III.

János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt, hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni; édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem való.

Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát. Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar édességének az izével.

Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó felnyílott és belépett a szobába Ninette.

János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és komoran lángolt.

János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta.

– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. – Megmelegítem.

A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét, nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt neki.

– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked?

A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott kezét.

– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy…

Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik kezével óvatosan megsímogatta a haját.

– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani?

– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette.

– Szeretsz?

– Nagyon.

János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának.

Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve elbocsátotta.

– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány.

Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán. Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte:

– Mi… mi az?

János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá.

– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva.

– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen, vigasztalóan.

– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva.

– De… de igen… szeretlek.

– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide.

Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a fejét felkapta és hangosan így szólt:

– Itt vagyok.

János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt, mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá. Ninette folytatta:

– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom ajándékozni magamat…

Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és közelebb hajolt Ninette-hez.

– Itt vagyok, – mondta Ninette.

János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor, elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe.

Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem, ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek. Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna.

Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így el?

János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent, a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van – nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit.

János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára.

– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én szeresselek?

– Akarom, – felelte komoran Ninette.

– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem minden kérdésemre. Akarod? Fogsz?

Ninette vonogatta a vállát.

– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok. Őszintén felelni mindenre. Igen?

– Igen.

János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a leány finom állát és maga felé fordította a fejét.

– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat ezzel a Hopfner úrral.

Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát.

– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén. Tehát. Miért?

A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt.

– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva.

– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája.

A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János megsimogatta az arcát.

– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral?

Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte:

– Hogy az anyámat bosszantsam.

Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni.

– Csak azért? Semmi másért?

– Csak azért. Semmi másért.

János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó, pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél.

– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani az anyádat.

Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör.

– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon gyülölöd az embereket?

A leánynak kitágult a szeme.

– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel.

– Honnan tudod?

Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni. A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda.

– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy gazember vagyok?

Ninette ide-oda forgatta a fejét.

– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni, hogy te honnan tudod?

Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét.

– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten.

– Az, – felelte Ninette kétségbeesve.

– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem felelni.

Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte:

– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette?

Ninette vörösre pirult.

– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva.

János még jobban lehajolt hozzá.

– Nem igaz, – mondta derülten.

– De igaz.

– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. – Hát hány is vagy?

Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta:

– Tizenhét.

– Tizenhét? Nézzük csak: _vagy_ már tizenhét?

– Leszek.

– Mikor?

– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten.

János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt, amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta?

János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé.

– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad… felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat?

– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette.

– Akkor hát –.

János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá. János újra leült.

– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá, mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal?

– Most már nem.

– Miért?

– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok.

– Úgy? És azelőtt?

– Azelőtt sokat.

– Például miért?

– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek.

– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál.

Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte:

– Az.

– Úgy. És még miért?

– Sok egyébért.