Part 11

Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne? Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz, amely a halálos döfést megadta neki.

Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette! Milyen jó lesz melletted ülni és tiszta örömmel a tiszta szemedbe belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom?

Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel, hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az, aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután gyorsan reggel lesz.

Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette! Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon.

Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte.

Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul, ügyetlenül leült Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult mosoly ült ki.

Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt.

– Nem haragszik, – mondta zihálva – ugye nem haragszik rám?

– Édes kis lányom…

Ninette sírni kezdett. A szomszéd asztaloktól oda néztek.

– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel.

Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani.

Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így szólt:

– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a gyerekeid?

Ninette bámulva nézett fel.

– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd?

Ninette nagy szemmel nézett rá.

– Hát hogy már, no? Jancsinak szólítanak? Vagy bácsinak? Vagy minek?

A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett.

– _Nagyapának_, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás elragadtatással.

VÉGE.