Part 6

Aki az ujságirók karzatán ül, ha nem csinál parlamenti riportot, vagyis, ha nem igyekszik rövidebb mondatokban papirra sietni azt a hosszu levü valamit, amit előtte, a korláton kivül, mondanak, épp ugy képviselőnek érezheti magát, mint aki öt lépéssel odébb ül, de már nem a parlamenti ujságirók Szindakója, hanem az Elnök fenhatósága alá tartozik. Épp ugy hallgatja a beszédeket, épp ugy unatkozik, épp ugy mondja félhangon maga elé: „Ökörség!“ mintha képviselő volna. A terem izgalma, ha _van_ izgalom a teremben, épp ugy végigmegy ezeken a padsorokon, mint a belsőbbeken, sőt az emberek itt épp ugy pártokra oszolnak, mint odabenn, azzal a különbséggel, hogy beljebb a kormánypárti esetleg csakugyan kormánypárti, az ellenzéki valóban ellenzéki (noha vannak kivételek), – de itt, a karzaton, a kormánypárti ujság embere mindig ellenzéki s az ellenzéki lapé kivétel nélkül kormánypárti. Ez egyáltalán nem valami paradox ösztön következménye, hanem azért van igy, mert az ellenzéki ujságiró az ellenzéki politikusokat, a kormánysajtó zsurnalisztája a kormánypárti politikusokat ismeri közelről, kulissza mögülről s mindegyik a maga pártjának embereiről tudja, hogy egy ütet taplót, egy pipa dohányt nem érnek, tehát azt hiszi, hogy a kiváló emberek – mert hiszen csak kell valahol kiváló embereknek lenniök egy egész ország kiválogatott _első_ négyszáz embere közt! – hogy a kiváló emberek a _másik_ oldalon vannak. Persze, hogy nincsenek, hogy ott sincsenek, mert a közélet mai szervezetében sehol sincsenek, de az emberekből nem lehet kiirtani azt, hogy higyjenek és reménykedjenek a jobban.

Az ujságiró ahhoz is hozzászokott már, hogy a parlament folyosóján képviselőkkel, államtitkárokkal és miniszterekkel érintkezzék. Jánosnak, aki közpályáját egy miniszterrel való egészen közvetlen tárgyalással kezdte, ez sem volt uj.

Legföljebb, ha az irigység volt neki uj, amelylyel régi és uj kollégái egyaránt rápillantottak. Amig János az ujságiráson belül futott előre, bent alig csodálkoztak rajta. Hogy szerkesztő mindenki lehet, azt mindenki tudja a zsurnalisztikában. A mandátumot azonban már nem szivesen juttatták neki volt pályatársai. Az ujak sem a báróságot. Mert viszont az uj pályatársak nagyon jól tudták, a maguk esetéből, hogy képviselő mindenki lehet, de hogy báró _is_ legyen, azt fölöslegesnek vélték.

Az első hetek egyikében János föl is kérette magához feketére Prokescht és megmondta neki:

– Te, nem jó szemmel néznek rám az emberek.

– Nagyon jó! – nevetett Proksay – azt akarod, hogy még jó szemmel is nézzenek rád. Nem vagy szerény, méltóságos gazdám.

– Nem bántottam őket.

– Ahhoz, hogy az emberek haragudjanak, nem is kell bántani senkit. Te mindent tudsz, vagy legalább tudtál, ezelőtt három évvel, amikor, emlékszem, nagyszerü jártasságod volt a mitológiában; tehát fizikát is tudsz.

– Valami keveset.

– Ott hallhattad, hogy minden test annyit nyom, amennyi az általa kiszoritott viznek a sulya.

– Nem annyit nyom, csak a fajsulya annyi.

– Az nem baj. A példa azért jó. Sőt annál jobb! Minden embernek annyi a fajsulya, amennyit az általa kiszoritott többi embernek az irigysége nyom. És minden embernek annyi az irigye, ahány ember általa kiszoritottnak véli magát. S az sok. A tófalusi képviselő te vagy, báró Frideczky te vagy, a többiek mind nem azok. Tehát mindenki, akihez közöd volt, van, vagy lesz, vagy neked, vagy valamely minőségednek: mindenki irigyed.

– Ez nem jó.

– Nem; sőt veszedelmes. Neked jobban is kell vigyáznod magadra, mint a többinek.

– Hogy-hogy?

– Ugy, hogy neked kétfelé kell vigyáznod. Te valami tulságosan kormányos kormánypárti nem lehetsz, mert a sajtó kivégez. De viszont a pártban sem fejthetsz ki valami nagy ellenkezést, mert akkor bent végeznek ki.

– Miért fejtenék ki ellenkezést a pártban?

– Mert nem jó a kormány állandó leltárához ugy hozzátartozni, hogy mindig és minden körülmények közt számithassanak az emberre. Aki ugyis _megvan_, az nem érték.

– Hm… – mondta János – ez komplikált.

– De azért elintézhető. Erről már akartam beszélni veled. A szereplésedről egyáltalán. Most már hetek óta vagy bent és még nem nyitottad ki a szádat. Ez nem jó. Persze az sem jó, ha valaki minden másodnap idegesiti a többit felszólalásokkal. Ellenben körülbelül minden két héten egy-egy kis hozzászólást ki lehet vágni. Valami kis módositványost.

– Milyet?

– Módositványost. Ezt ugy értsd: kormánypárti képviselő el kell hogy fogadja a kormány törvényjavaslatait. Ez a párthüséghez tartozik. De mindig van valahol egy csekélység, amiben módositást lehet kivánni s amiért a kormány nem haragszik, mert a dolog lényegén nem változtat a módositás. Az ilyet jobb, ha egy kormánypárti képviselő kéri, mint hogyha ellenzéki, mert annak _nem_ teszik meg, nehogy koncessziónak lássék az ellenzék számára.

– Mikor csináljam?

– Majd én mindig szólok. Sőt azt is megmondom, hogy _mit_ módosittass.

– És ez egy jó müködés?… Az irigység miatt gondolom, amit az előbb emlitettél.

– Ez a legjobb müködés. Igazán közhasznu munkásság ellen az irigység sem szólalhat fel. Még jobban pukkadoz ugyan, hogy: „nézd csak, ez a bitang még közhasznu is, nem lehet vele birni“ – de nem bánt. Már pedig jegyezd meg magadnak, hogy Szólon óta _minden_ törvény rossz s aki csak egy szót, egy betüt, vagy egy vesszőt változtat rajta: áldása az emberiségnek. Nincs könnyebb, mint az emberiség áldásának lenni.

– Miért?

– Annyi az átok az emberiségen.

Ez volt a Prokesch általános használati utasitása János parlamenti szereplése számára. János elfogadta, mert nem volt sem kedve, sem ideje másikat kigondolni helyette.

Már a következő héten megtartotta szüzbeszédét. Valami galád adójavaslatról volt szó s János azt az óhaját fejezte ki – Prokesch inditványára –, hogy az adómentes létminimum ebben az esetben ne százhuszonöt, hanem kettőszáz korona legyen.

Ez mindenkinek tetszett.

– Brávó – orgonázott egy gyönyörü hangu ellenzéki vezér.

A pénzügyminiszter is bólongatott. Sőt a beszéd után szólt Jánosnak, akit a Podolányi-ügy miatt rossz szemmel, de a miniszterelnökemlegette felsőbb összeköttetés miatt jó szemmel nézett:

– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Az illetékes ügyosztálynak, amelytől a terv származik, nyilván elkerülte a figyelmét. Az előadó majd megfogalmazza a módositványt.

A továbbiakban János mindig Prokesch utmutatásai nyomán, csendes és rendes parlamenti müködést fejtett ki, amin aligha lehetett volna kivetni valót találni.

Kétszer vezetett küldöttséget, egyszer az igazságügyminiszter, egyszer a kereskedelemügyi elé.

Az első eset volt az érdekesebb. Az történt, hogy egy fiatal irót az ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett, mert egy hetilapban folyó regényét tul-erotikusnak itélte. A lapot elkobozták, amibe mindenki belenyugodott volna, mert a lap valóban nem éppen erkölcsnemesitő tartalommal boldogitotta minden szombaton a mindkét nembeli s inkább serdületlen fiatalságot.

De az ügyészség tovább ment. Beidézte a regény iróját, aki persze, hogy nem sietett az idézésre megjelenni, mert idézéseket nem szokás komolyan venni. A vizsgálóbiró azonban, akinek az ügy ki volt osztva, kicsit hirtelen ember volt. Derék fiu különben, de keveset aludt általában, mert minden éjszaka legalább kettőig-háromig ült a kávéházban, ahol a jövő turf- és sporteseményeit kellett megbeszélnie asztaltársaságával. Ez az asztaltársaság egy nyugalmazott trénerből, egy sportlap-szerkesztőből és egy istállótulajdonosból állott, amely istállóban _egy_ lónál több soha nem volt, de amelyből néha az az egy ló is zálogba ment szomszéd istállókba.

Ez időben minden éjszaka hajnalig elvitatkoztak az urak azon, hogy a jövő Derbyt Ripszrapsz vagy Pöttön nyeri-e, ami egyrészt attól függött, hogy Ripszrapsznak és Pöttönnek kik voltak lói apái, anyái, fölmenő és oldalági rokonai, másrészt attól, hogy Ripszrapsz vagy Pöttön istállójának sikerül-e megnyernie a kitünő Rehákot, a finish-lovaglás mesterét a Derby számára, harmadrészt attól, hogy a könyveseknél melyik paripa lesz nagyobb tétekkel megterhelve, mert akkor a könyvesek megkezdik mahinációikat, negyedrészt, ötödrészt, hatodrészt…

A kérdésnek nagyon sok rétege volt és a vizsgálóbirót mind érdekelte. Aznap virradóra, mikor az ifju irónak kellett volna a vizsgálóbiró előtt megjelennie, a vizsgálóbiró reggel négykor került ágyba és csak tizenegykor a hivatalába. A rendesnél is kialvatlanabb volt tehát s végignézve azok listáját, akiknek ma meg kell jelenniök szine előtt, tudakozódott, hogy az ifju iró – éppen az – jelen van-e? Hát nem volt jelen. A vizsgálóbiró ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ifju irót akarja kihallgatni. Detektivet küldött érte, akinek kiadatta parancsba, hogy legyen szigoru az ifju iróhoz.

A detektiv szigoru mosolylyal ültette fiakkerbe az ifju irót, elvitte az Alkotmány-uccába, a biró elé állitotta. Az iró is keveset aludt, a biró is. Ebből semmi jó nem jöhetett ki.

– Szelemen Ákos, – mondta a biró érdesen – maga idézésre nem jött, karhatalommal vezettetett elő, tehát a szökés gyanuja forog fenn magánál.

Szelemennek fejébe szállt a vér, hogy őt csak magázzák és még székkel sem kinálják meg. Felelet nélkül leült a biró asztala elé egy székre.

– Nem mondtam, hogy üljön le.

– Nem szokás uriembert le nem ültetni.

– Maga itt most nem mint uriember van jelen, hanem mint terhelt. Viselkedjék tisztességesen.

– Kikérem magamnak ezt a hangot.

– Itt maga semmit sem kérhet ki magának. Keljen föl.

Szelemen fölkelt, de a biró ezzel még nem volt megelégedve:

– Vegye ki a kezét a zsebéből.

– Ott tartom a kezemet, ahol akarom!

– Otthon! De itt nem. Nézze meg az ember!

A biró rá akart térni a tárgyra, Szelemen azonban nem felelt a kérdésekre.

– Felel? vagy nem felel? – kérdezte a biró.

– Nem felelek! – felelte az iró és menni akart.

– Itt marad! – kiáltotta a vizsgálóbiró, becsöngette a szolgáját, fegyőrt hozatott és szép szabályosan lekisértette Szelemen Ákost az ügyészség fogházába. Véletlenül a törvényszéki ujságirók közül egyik sem látta ezt a levonulást, különben a dolog mingyárt rendbe jött volna.

Igy azonban csak délután derült ki, hogy mi történt. Az estilapokban már benne volt, éles kommentárokkal.

És lejátszódott másfél nap alatt ugyanaz a komédia, amely mindig lejátszódik, valahányszor a hivatalos ranglétra alsó fokán álló hivatalnok szamárságot követ el.

Az ügyészhelyettes, aki az aktát aláirta, ragaszkodott Szelemen Ákos előzetes letartóztatásához, a lapok másnap reggel már hangosan és bőven irták meg a sajtószabadság sérelmét.

A főügyész nem tudta, mit csináljon, nem csinált tehát semmit. Szelemen Ákos az egész napot az ügyészség fogházában töltötte s az irók és ujságirók küldöttsége már másnap délelőtt fent volt a Házban, hogy az igazságügyminiszter előtt demonstráljon. A küldöttség vezetésére egy koros ellenzéki képviselőt akartak felkérni, aki huszonöt év óta volt szerkesztő és honatya, de a küldöttség vezetését nem vállalta, mert az volt a véleménye, hogy legokosabb volna, ha az egész ifju irodalmat, ugy, ahogy van, becsuknák, mert határtalan orcátlanság, amit a fiatalok a nyomtatott betüvel müvelnek. Igy fanyalodott rá a deputáció, noha nem szivesen tette, Jánosra, aki negyedóra alatt rendbehozta az ügyet, nem ugyan a kupolacsarnok előtermében tartott rendes szónoklattal, melyből a miniszter semmit sem tudhatott meg s melyre a küldöttség természetesen csak a rendes választ kapta, hogy a miniszter behatóan fog foglalkozni a kérdéssel és hova-hamarabb megteszi intézkedését, hanem azzal az információval, amit Prokeschtől kapott és magánbeszélgetésben adott tudtára a miniszternek, hogy hivatali tulbuzgóság mérgesitette el az ügyet.

A miniszter telefonált az ügyészségre, az ügyészség kibocsátotta Szelemen Ákost és Prokesch megmondta Jánosnak:

– Megmentetted a sajtószabadságot. A sajtószabadság nyert. A szörnyü precedens el van háritva.

A másik küldöttség egészen szürke küldöttség lett volna, ha véletlenül nem éppen postatakarékpénztári tisztviselők küldöttsége, melynek Rechnitz ur is tagja volt.

Ezek az urak előbb küldöttségileg keresték fel Jánost, amaz alázatos kérelemmel, hogy vezesse küldöttségüket. A küldöttség küldöttsége még nem emlitette, nem merte emliteni, hogy összefüggést lát maguk és Frideczky János báró közt, Rechnitz akkor nem volt velük.

A parlamentben azonban a többi ferencjózsef kabát közt ott volt a Rechnitzé is, sőt volt hivatalfőnöke mingyárt megszólitotta Jánost, kicsit izgatott hangon:

– Én mondtam nekik, hogy _Hozzád_ forduljunk, méltóságos uram…

(Rechnitz szeretett volna ugy emlékezni rá, hogy már a hivatalban _ilyen_ viszony volt köztük.)

János azonban kissé mereven adta vissza a szót:

– Nagyon köszönöm, hogy _Ön_ hivta fel rám az urak figyelmét.

Rechnitz nem kisérletezett tovább, sőt kissé dadogni kezdett:

– Igen, igen… én mondtam az uraknak, hogy ha valaki szivén hordozza sorsunkat, akkor Méltóságod az…

– Valóban.

– … aki ismeri nemcsak munkánk fontosságát… hanem nagy mennyiségét is… s javadalmazásunk szük méreteit… lehet mondani, hogy szük méreteit…

– Menjünk, uraim, – mondta János a többiekhez fordulva. – A kegyelmes urat már értesitettem. S amig mentek a miniszter szobája felé, János azt gondolta, hogy a tegeződést tulajdonképpen engedélyeznie kellett volna Rechnitz urnak, mert ha van köszönnivalója, akkor mindent Rechnitz urnak köszönhet és annak, hogy Rechnitz ur egyszer goromba volt s neki azt mondta:

– Fogja be a száját!

A miniszter még nem volt a szobájában s mig vártak rá, Rechnitz ujra János mellé furakodott és megpróbálta az előbbi csorbát kiköszörülni.

– Ki gondolta volna, nemde, ezelőtt négy évvel, ki gondolhatta volna, hogy mi, ha küldöttségbe jövünk őexcellenciájához, a küldöttséget éppen Méltóságod fogja vezetni.

– Mulnak az idők – felelte János.

– Bizony mulnak… de nem mindenki számára mulnak olyan értékesen. Méltóságod talán el sem hiszi, hogy én azóta mindössze _egy_ fizetési osztálylyal kerültem feljebb.

– Rosszak az előlépési viszonyok?

– Nagyon rosszak.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék. Az ember beleőszül a hivatalába. Tetszik látni – és Rechnitz ur őszbe csavarodó fejére mutatott –, családja van, felnőtt gyerekei, reprezentálnia is kell… És mi a fizetése? Nevetséges összeg.

– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.

– Kegyeskedjék…

A miniszter jött, János elmondta a kis beszédet, amelyben a régóta huzódó fizetésrendezésre hivta fel a kegyelmes ur figyelmét – erre kérték csak fel – de aztán megemlitette az előlépési viszonyok gyatraságát és belefüzte ezt a mondatot is.

– S a postatakarék tisztviselőinek társadalmában még a magasabb poziciót betöltők sem lehetnek javadalmazásukkal megelégedve. Ha elnézem egyik vagy másik tisztelt barátomat közöttük, aki őszbecsavarodó fejjel végez ifjui erőt kivánó munkát, akinek családja van, felnőtt gyermekei vannak s akinek reprezentálnia is kell már, éppen poziciójánál fogva, ha elnézem őket s eszembe jut, hogy mi a fizetésük, csak azt mondhatom, anélkül, hogy ezzel az állam gondoskodását megbántanám: Nevetséges összeg.

Rechnitz ur hálásan pislogott. Neki most már mindegy volt, emelik-e majd az ő rangosztályának a fizetését. Egy mondata, csaknem szószerint, eljutott a kegyelmes fülekbe!

A miniszter persze megigérte, hogy a postatakaréktár (a miniszter nem pénztárt mondott, csak tárt) tisztviselőinek fizetését hova-hamarabb tanulmány tárgyává… stb., majd, a beszéd után fesztelen beszélgetésbe elegyedett a… stb., ugy, ahogy ez már ilyenkor szokás.

Kiki tudta, hogy a postatakaréktár tisztviselőinek fizetését nem fogják rendezni. A küldöttség is, a miniszter is, János is tudta volna, ha törődött volna vele.

De nem törődött.

Egész parlamenti müködése nagyon lagymatagon érdekelte. Megtette ugyan, amit Prokesch esetenkint kivánatosnak vélt s az ülésekre is eljárt, mert délelőtt amugy sem volt miegyebet csinálnia, de különben az estéket várta, körülbelül minden harmadik nap estéjét, amikor elmegy Gotthelfékhez és látja Elza hirtelen mozdulatai nyomán a leány szoknyája libbenését, egész testének rugalmasságát, hallja hangjának kapriciózus muzsikáját s legfőképpen közelről kivánkozhatik göndör fekete haja és szabálytalan, nagy vörös szája után.

János szerelmes volt, fájdalmasan és kényelmetlenül szerelmes, de ügye csak a családnál haladt előbbre. Az öregeknél, akik enyhén tervezgettek már.

Közönséges, rendes napokon János reménykedett. De valahányszor Rózsa Rezső megjelent, látnia kellett, hogy _van_ különbség a két szivélyesség közt, amivel Elza őt és a másikat kezeli. _Abban_ a szivélyességben volt megbecsülés, tapadó melegség is, mig ez csak kedves és játékos volt, sokszor nemcsak tréfásan gunyos, hanem bántóan lenéző is.

Egyszer megpróbált az öregekkel beszélni erről a témáról:

– Elza furcsa kislány – mondotta, hogy megadja az irányt.

– Lejder! – felelte Gotthelf papa.

A mama csak sóhajtott.

– Nincsenek ambiciói – folytatta a papa.

– Ugy tesz, mintha nem akarna férjhez menni – mondta a mama.

– Hát tényleg nem akar? – kérdezte János.

– Hát tudjuk mi azt? – felelt kérdéssel Gotthelf.

– Hát kiösmerem én magamat az én lányomnál? – egészitette ki a mama. – Egy aranyos teremtés, egy isten áldása…

– De egy veszedelem.

Ezt Gotthelf papa mondta.

– Beszélni kellene vele – kockáztatta meg János.

– De ki beszéljen vele? Jobban tud beszélni, mint mi mind együttvéve. És erről csak ugy lehet beszélni vele, ahogy ő akar…

– Sohase komolyan. Mindig mondom az uramnak: Gotthelf, nem lesz a lányodból báróné…

– Várjunk még, fiam. Majd megkomolyodik. Csak jőjjön hozzánk minél gyakrabban báró ur, majd összeszoknak. Mi is összeszoktunk az én Hanikámmal.

(Ha multba való emlékezésről volt szó, Gotthelf száján még kiszaladt néha a felesége régi neve. Ilyenkor egy-egy szemrehányó pillantás volt a nyugta felesége részéről. Ha Elza véletlenül jelen volt, az népünnepélyt rendezett az ilyen elszólásokból.)

Ez a beszélgetés tehát nem lenditett Jánoson. A többi sem, amik még közte és a szülők közt leperegtek. S az sem, amit Emma kezdett Jánossal, mikor Elza egy este a rendesnél is gunyosabb volt a fiuhoz.

János félreült és lógatta a fejét.

Egyszerre csak a fotőj karjára melléje ült a kisebbik lány:

– Bánkódik? – kérdezte Jánostól.

– Nem. Miért bánkódnám?

– Mert… mert Elza megbántotta.

– Megszoktam.

Emma nagy elszánással mondta tovább:

– Mindig bánt… mindenkit.

– Ki?

– Elza.

– Maga azt hiszi, Emmi, hogy szándékkal… rossz szándékkal?

– Azt én nem tudom… De olyan a természete.

– Milyen? – kérdezte elcsodálkozva János.

– Gonosz – felelte kurtán és szárazon Emma és az arca tüzelt. Most már _akart_, okvetlenül akart rosszat beszélni a nénjéről. Ennek az embernek; hátha…

Jánosnak csak hagynia kellet volna és a legfurcsább dolgok ömlöttek volna eléje. De ő csupán azt kérdezte, ami érdekelte.

– Mit gondol, Emma, szeret valakit Elza?

– Nem – mondta határozottan a kisebbik lány. Elza senkit sem szeret. Nem tud szeretni. Egészen… – elakadt, de aztán csendesen hozzátette mégis – egészen más, mint én vagyok…

– Emmike, maga azt hiszi, hogy Elza nem szeret engem?

– Ó magát? Biztosan nem.

– Hát kit?

– Senkit, mondom.

Jánosból kikivánkozott még egy kérdés:

– A másikat sem?

A kisebbik leány, akit elfogulttá tett a maga szerelme, most nem tudta, hogy mit feleljen. De az ösztöne az volt, hogy tovább is rosszat mondjon a nénjéről. Talán rosszabbat még annál is, amit gondolt. Tehát azt felelte:

– Nem. Rózsát sem, senkit sem. Nem volt még szerelmes, nem is lesz soha. Nem is lehet, nincs szive!

Ezzel a feleletével Emma hozzájárult ahhoz az öncsalási akcióhoz, amit János önmaga ellen inditott. Le akarta disputálni önmaga előtt azt, amit saját szemével látott: hogy Elza igenis a másik felé hajlik. Sietett megállapodni önmagával abban, hogy ez a furcsa leány egyelőre szerelemtelen jószág. Csakugyan senkit sem szeret még. S ha igy van, akkor csakugyan várni lehet. Majd. És ha a leány nem szerelmes senkibe, akkor miért engedje át másnak? Nem! Azt nem lehet, nem szabad! És ha akarná, sem tudná megtenni.

És János, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna a kisebbik leánynak és meglátta volna, ami benne csillogott, csak megszoritotta a leány kezét és ezt mondta:

– Köszönöm, Emmike, maga nagyon kedves hozzám…

– Én… igen… de lássa… – Emma szeretett volna még mondani valamit, de Elza bejött a szobába és tréfásan rájuk kiáltott:

– Miért bujtok el? Mit csinálsz, hugicám? Eludvarlod tőlem az udvarlómat? Azt ne tedd. Tisztességes családban előbb a nagyobbik leány megy férjhez és addig a kisebbik meg se moccan. Kiki ehhez tartsa magát!

És aztán elviccelte az egészet.

XX. FEJEZET.

Adél

Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta. A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet. Aztán visszatette gondosan, gyengéden.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap.

A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar. De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint hallgattak.

Az egyik olvasott, a másik lehunyt szemmel gondolkodott.

Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a széplaki szanatórium egyik erkélyén.

Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:

– Ne sirjon, édes nagysád, ne sirjon!

Adél szinte megijedt a hirtelen megszólitástól:

– Bocsánat, – mondta halkan – nem sirok.

– De igen, ön sir. Már tegnap láttam, hogy sir. Azt nem szabad.

– Erős a napfény, bántja a szememet.

– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a napfény, ami a sárga szemüvegen át bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a könnye. Sirni tilos. Az árt.

– Mi árthat még nekem?

– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen. Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.

Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru, keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.

A doktorkisasszony folytatta a beszélgetést.

– Ne haragudjon, hogy megszólitottam.

– Nem haragszom.

– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.

– Ön nem sir.

– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is sirok. Látja, önzésből szóltam.

– Istenem… néha olyan jól esik.

– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap huszonnégy órája.

– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.

– Van. Hogyne volna. Kinek nincs itt?

A doktorkisasszony felkönyökölt, ugy beszélt Adélhoz.

– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen vagyok. Egészen.

– Most kezdett volna élni… – mondta Adél.