Part 9

Tizenhat bivalybőrből készült a kemény vért, s négy sor ezüst lappal volt borítva, kiverve aczélszegekkel, de ez egyetlen csapástól szerte szakadt a bivalybőr és ezüst lap, s Tiridat jó öblös paizsát két darabban látta lefittyenni karján.

Ijedten bocsátá el egyszerre dárdája nyelét, melyet ellene vasmarkából nem birt kifacsarni, s kardot rántva kezde víni.

Az ifju csapkodott reá jobbról-balról, sűrűen hullottak csapásai Tiridat vállaira, oldalára, míg a villámsebes kard szikrákat vert ellene kardjából, félrecsapva annak ütéseit.

De Tiridat tagjait erős lánczszem pánczél óvta; a hires Misdas készíté azt egykor Psammis király számára, aczélsodronyból, lánczszemekből, egymásba font csillagokból, és sem dárda, sem kard éle keresztül nem járt azon. A persa ifju hasztalan paskolá ellenfelét, legkeményebb csapásával sem tudott sebet nyitni rajta.

Tiridat nevetve szólt:

– Mit pazarlod szép erődet? engem nem fog a kard éle, engem bűvös tóban fürösztének születésem órájában, s kard és nyil meg nem jár engem.

– Ha kard és nyil nem jár téged, szólt a persa, meglássuk, a buzogány nem jár-e? s a mint balkezében volt az elragadott zászló, végén nagy nehéz rézgombbal, megcsóválta azt feje fölött, s lecsapott vele Tiridatra.

Mint a nehéz istennyila jött süvöltve az ütőgomb, s bár Tiridat ellene tartott kardjával elhárítá azt fejéről, az ütés mégis megérte, alácsúszva a kardon, s őt úgy találva oldalba, hogy sziszegve hajlott félre.

Megfordítá erre lova kantárát Tiridat, s seregei rémületére futni kezdett a persa bajnok elől; de ez sem volt nála restebb, a dárda buzogányával mindenütt üté ellenét, bőrét nem sérté a fegyver, de csontjait törte össze, végre leesett lováról, s a mint lehullott sisakja, a persa ifju odaszökött, s egy kardcsapással levágta fejét.

Az armén sereg elrémülve kezde futni; a diadalmas bajnok pedig végig nézé a kezében maradt zászlót, s mosolygva tekinte végig a reá festett gúnyképen, azután föltűzte a dárda hegyére ellensége véres fejét, s úgy emelve fel a zászlót, felkiálta:

– Én vagyok ez a Perozes!

VII.

Diadalünnep volt Persepolisban, az ősz Bahram király élte legszebb napját ülte: egyetlen egy fiának diadalünnepét.

A mit sem bölcsek, sem a máguszok ki nem tudtak vinni, az ifju lelkének megnemesültét, e csodát Bahram egyedül az istenek hatalmának birta tulajdonítani.

Örült, vigadt az egész nép, mert az ifju királyfi jó volt és nemesszivű, s a milyen szép volt alakja, olyan szép lett lelke is.

A király maga mellé ülteté jobb felől, valamennyi satrapái, bölcsei és máguszai előtt és monda neki:

– Kérj tőlem a mit kivánsz, s bárha országom kérjed is, esküszöm, tiéd legyen.

– Nem kérem én országodat, szólt Perozes. De van Persepolis mellett egy kerek erdő, még ez erdőt sem kérem tőled, abban van egy kisded tó, annak partján kis hajlék áll, még e hajlékot sem kérem, hanem abban lakik egy vén halász, kinek egy szép leánya van, a kit Artemisnak hívnak, ezt a leányt add nekem nőül.

A satrapák, a bölcsek, a máguszok elszörnyedve kiáltának fel:

– Uram! fiad még most is bolond!

De Bahram élesenlátó lelkével rögtön megérté a csodát, mely fiának lelket adott, az örök titkú szerelem az, kivel isten megosztá a teremtés hatalmát, hogy alkosson új világokat.

Bahram nem felelt fiának, elbocsátá őt maga elől, hanem a mint Perozes eltávozott, a bölcsekhez fordult a király:

– Ti magatok vagytok a bolondok.

VIII.

Szerte járt már az örömhir az országban, hogy nincs nemzet, mely a persánál vitézebb, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél.

A hir elhangzott a kis halászkunyhóig is, s a szép leány megemlékezék e szóra, melyet a búcsúzó ifju monda neki, hogy ekkor fog visszatérni.

Egy napon fényes kiséret érkezett a kunyhó elé a királytól, kik Artemist atyjával együtt pompás öszvérekre ültetve, felvitték Bahram elé.

A leány szeme elvakult a pompafénytől, mely a palotából mindenünnen eléragyogott, koronás fejedelmek voltak a királynak még fegyverhordozói is, csillogva aranytól és drágakövektől, de mind ennyi fény között is meg tudott a lányka látni egy egyszerűen öltözött ifjut, ki ott állt a többi satrapák között, azok közül csak fénytelen öltözete által tünve ki. Ez volt az ő ismeretlen ifja, a névtelen királyfiú.

A király megnézte a leányt, megfogá annak kezét, s trónjához vezetve szólt:

– Szép hajadon. Egyetlen fiam sokáig lélek nélkül élt a világon és senki nem volt képes őt meggyógyítani. Ekkor megláta téged, s látásod lelket öntött bele, ő vissza lőn adva nekem, honának és önmagának, im most viszont, én és a hon, és ő maga te néked adjuk őt, hogy ha boldoggá tevél bennünket, e boldogságban részesülj te is, s az életet, mit te neked köszön, hadd oszsza meg veled.

Artemis lesüté szemeit, s rebegve viszonza:

– Oh nagy király, istennek barátja! nagy tisztelet, a miben részesítesz, ámde én fiadat nem ismerem, még nem is láttam soha; hanem itt satrapáid között áll félrevonulva egy szegény száműzött királyfi, kit szivemből szeretek, s a milyen boldogság lenne másnak fiaddal a trónt megosztani, oly boldogság énnekem ő vele megosztani a puszták tanyáját.

A király megzavarodva kérdezé: ki legyen az? s Artemis remegve mutatott Perozesre.

Mindenki szeméből kicsordult a köny. Perozes elragadtatva rohant kedveséhez, s keblére ölelte őt és nyájassággal halmozá el.

– Én magam vagyok Perozes! Miattam megvetéd a trónt, általam legyen az tiéd.

Az ősz király megáldá mind a kettőt.

* * *

És a historia bizonyítja, hogy jobb, bölcsebb és vitézebb királya nem volt a persa népnek Perozesnél.

HYPPONA ROMJAI.

Ki tanítja az elhagyott virágot kinyilni, melynek magvát vándor madár vagy eltévedt szellő veté el avar pusztaságba, mely virágot nem látott soha? Egyedül nő az ott fel vad szél fuvalmainál, meddő füvek között. Bámulva áll meg előtte a pusztai vad és nem meri bántani, testvérét sem a pusztai szél, sem a vérivó vad nem látta még soha. És az mégis kivirágzik, kinyitja kelyhét reggelenként s összecsukja alkonyatkor, s mikor minden virága lehervadt, megsárgul és elhal, röpülő magvait széthordják a szelek.

Ki tanítja a szivet szeretni? ki mondja meg neki, hogy a szerelem a lélek virága, mely nyilni kezd, ha tavaszát érzi? Ki tanítja meg őt félni a haláltól, mely megjön, ha a virágok lehervadnak? ki tudatja vele, hogy ama távol kékség, melynek homályába, ha meghal, a virág röpülő magvait a szellő átviszi: a boldog túlvilág?…

I.

Messze, messze, hová a vándormadár megy, ha az ősz ködeit érzi; honnan a tavasz jő hozzánk, mely nálunk csak vendég, ott örökös lakó; sziklás tengereken, sivatag homokpusztákon túl, hová csak elvétve téved emberi láb nyoma, elvadult ligetek közepén ott feküsznek Hyppona romjai.

Nem beszél történet az összedűlt falakról, húsz mértföldnyire a szomszéd sivatagban sárból vert kunyhók szorultak egy vár közepére rabló beduinfaluvá, ezeknek ősei nem építék az omladékokat; hetekig mehetni bármely irányban a pusztán keresztül, egyes tevenyájon vagy nyomorú föld alatt lakó troglodit csoporton kívül semmi sem környékezi Hyppona romjait.

Tán még akkor más emberek éltek, midőn ez óriás gránittömegek falakká épülének? vagy tán tenger feneke volt a sivatag, melynek legmélyében tengeristenek építének csodás palotákat, s azoknak romja ez, mely pusztán maradt, midőn a világfordító változás a tengert más helyre parancsolá, s fehér csigahéjakkal ellepve sivatagnak hagyta hátra a tenger fenekét, melyet ha öntöznének, nem fű és virág, hanem corallok és csodás polypok teremnének rajta?

Csodás faragványok látszanak még most is e romok kövein, oly alakúak, minők többé nem léteznek; emberi nyelv nem mondhatja ki, nem irhatja le azokat, még a füvek is másformák, melyek e romokat benőtték, melyek alácsüggnek piros indáikkal, fehér harangvirágaikkal a magas kövekről, mint a növényország csodái; virágzó tarka tövisek, oroszlánfejű haragos-sárga virágokkal, melyekből kettős piros nyelv nyúlik messze elő; levéltelen tüskés növényi kigyók oldalt kinőtt piros virágbimbókkal, nagy sárga virágok, melyek a nap felé fordítják sugáros tányéraikat, ezüstlevelű fák, sárga virágocskák, sötétpiros bogyók elszórva fehérlő lombjaik között; ismét más növény: egyik levél a másikból rendetlenül kinőve s oly csodás sárga pontokkal tarkázva, mint egy leopard, hosszú sárga fürtei a vadselyemnek, s a keleti liliom kardos levelei s számtalan neme a fölfutó folyondárnak, mely az olaj- és vad mandolafák bokrait egymáshoz kötözi; néhol a falakról cseppenként fehér nedv szivárog alá, húsos levelű virágok izzadják ki azt a forró verőfényben, melynek melegére néha egy-egy kis aranyzöld gyik búvik elő a virágbozótból, egyetlen élő lény, mely e romokat lakhelyül választá.

Gyönyörű kilátás esik e romok ablakain át. Egyfelől a sík homokpuszta, sárga elenyésző látkörével, melyen a fata morgana néha fölfordított légalakokat mutat. A sivatag szélén magas pálmák, miket a pusztai szél ingat. Keletről ismeretlen hegyláncz; a szines távolban hegyek és völgyek váltják fel egymást, mik körül a leáldozó nap festői nimbuszt lehel; a legközelebbi hegy sötétkék, amaz túl rajta lilaszín, világos zöld liget zománczczal, s a melyik legközelebb van a naphoz, az bibor és narancsszín, teteje égő arany. Majd ha leáldozik a nap, túloldalon feljő az ezüst hold, átnéz a romok ablakain, s az idegen ég ismeretlen csillagai kigyulladnak. A gönczöl-csillagok alig tünnek föl a láthatáron, oly távol van innen az észak.

Ritkán látogatják meg e tájat kiváncsi utazók. Többnyire, kik a világ minden ismert szegletét bejárták, unalmokból vetődnek ide, hacsak nem túlságos ismeretszomj hajtja e járatlan, ismeretlen földre. Többnyire valamely ismert folyam eredetét fölfedezni törekvők tévelyednek e nagyszerű romokhoz, kiknek azután évek mulva csak holt hirét hallani; elvesztek, nem tudni, hol és hogyan? tán az örökké tartó pestis ragadt rájok az ég alatt, vagy a sirocco szele temette őket el a homokban, vagy eltévelyedtek a pusztában s elvesztek szomjan a feleúton, vagy a tigrisek tépték széllyel, vagy a vad rabló népek gyilkolák le fényes gombjaikért? Hosszú és veszélyes út egy ismeretlen czélhoz.

Évek előtt élt e romok között egy fehér hajú, fehér szakálú agg. Egyedül, társtalanul lakott ott, ritkán járt ki onnét, de ő hozzá gyakran eljártak a szomszéd barbarok, ha bajukat érzék; ő csodatevő gileadi balzsamot osztott nekik, mely az amyrisfa sebeiből csepeg; azok pedig ruháit csókolák, azt hitték, hogy az használ valami ellen.

A köznép szentnek tartotta őt, a mi egyébiránt oly országban, hol a fehér kutyát és a tarka menyétet s a fekete békasót is szentnek tartják, nem valami különös megtiszteltetés az emberre nézve.

Nagyon egyszerű életmódot viselt. Ha a fügefa virágzott, az olajfa gyümölcsei értek, s ha az olajbogyók elfogytak, a fügefa váltotta fel azokat. Ebből állt egyszerű tápláléka. A sesamvirág tölcsérei minden reggel tele estek friss harmattal, s ő neki évek óta a harmat volt rendes itala. Évenként két hónapban nem virágzott a sesam, akkor mértföldeket járt a keleti hegyek felé, hol az egyetlen pusztai forrás volt, melynél a vándor nomádok itatták tevéiket; innen kellett hordania ivóvizet.

Egy terebélyes vén olajfa alatt lehete őt rendesen ülve látni, melynek dereka körül egy ezüst öv volt kötve, mely kissé tágabb volt a fa vastagságánál; rendesen két gömbölyű domb között ült, az egyik magasabb volt, a másik kisebb. Az a két domb tele volt virággal, s ő reggeltől estig nem szünt meg e virágokhoz beszélni, vigan, szomorúan, egyenkint sorrul-sorra elértekezett velük, s azután ha beszédét végezé, figyelmesen viselte magát irántuk, mintha azok visszafelelnének neki; hallgatott, örömét mutatta, mintha igen szép dolgokat mondtak volna neki a virágok, vagy elbúsult, el kezde sírni, ha megszomorították. Este, mikor a virágok lassankint becsukódtak, búcsút vőn tőlük, elvonult omladékai közé, mint e mesés város följáró szelleme, s onnét számlálta a lehulló csillagokat.

Régtől élhetett már; senki sem emlékezett születése órájára, senki sem látta őt fiatalnak, a vele egy idős czedrus is száradni indult már s az üstökös csillag, mely vele fiatal korában együtt virrasztott néma éjszakákon, ismét visszatért százados útjából, s őt mégis itt találta; csak szakálla lett hosszú és fehér ez idő alatt, mint az üstökös csillagé.

Egy-egy szál hulla ki néha az ezüst szakállból. Azt a pusztai vén egy kis domb alá temette. Napok mulva azon a dombon a vad selyem-virág, a keleti árvalányhaj kezde felsarjazni; hosszú fehér selyem szálai úgy lengtek a szélben, mint egy szent asceta hófehér szakálla.

Egyedüli ünnepnapjai voltak életének a napfogyatkozások. Edzett, gyémánterejű szemeit nem vakíták annak sugárai, bele mert nézni és meglátta benne puszta szemmel a foltokat, s éjjel meglátta a legparányibb ködcsillagot a tejút közepében.

Szigorú életmódja hosszúvá, szinte elpusztulhatlanná tette életét, melynek folyását s tán változatait, örömeit s búját nem mondá senkinek, csak virágainak; azoknak nyelvén pedig kivüle senki sem értett.

Ki tudja mi van ott a láthatáron alól, melynek hajlása nem hagyja gyanítani: tenger van-e arra, vagy magasló bérczek? ki tudja sejteni, e ránczos hideg arcz minő lehetett, mikor még piros volt s mosolyogni tudott?…

II.

Egy ütés a költő varázs-vesszejével! – A keleti táj, sárga pusztáival, szines hegyeivel, ingó pálmáival s égető egével eltünik, szelidebb virágok, szelidebb emberarczok hazájába jöttünk; az ismeretlen romok laktalan országa helyébe pompás paloták sorai merülnek föl, ködökbe burkolt óriás városok, keresztes templomaikkal, élénk népzajos utczáikkal. Az estimára hivó harangok zúgnak a városok fölött, a háztetőket fehér hó fedi, melyek az est sötétéből mint fekete lapra irt betük tünnek fel, a házak ablakai szerte világítanak, néha egy-egy csapat fekete holló kóvályog, zajt ütve a légben a közelgő hóförmeteg elé.

Farsang utója van: az utczákon bódult néphulladék űzi lupercaliáit, fényes teremekben az előkelő világ.

… Majd ha e zajgó örömhangos városok is oly hallgatag romok lesznek, minők azok ott messze délfelé, merre a vándor madár megy, honnan a tavasz jő, melyek épen oly ragyogók, oly népesek voltak! s úgy járnak őket is majdan látogatni egy most ismeretlen föld mívelt lakói, mint mi e rejtélyes omladékokat, s kérdeni fogják: mi volt e városnak neve? Ki hordta ide az omló tornyokat az elvadult erdő közepébe, ki lelke él e düledék alatt, hogy oly buján nő rajt a vadvirág?…

Tombolva szól a táncz-zene, a terem ezernyi légszeszcsillártól ragyog, a fehér márványfalak szines fátyolokkal vannak koszorúzva, mikkel tarka virágfonadékok ölelkeznek; a földig érő metszett tükrök arany rámáiról eleven rózsakoszorúk futnak alá, a terem plafondján alabastrom angyalkák fonnak ezüst és carmin arabeskeket az ultramarin-alapon.

Mint az éjféli vihar, mely a maledivai puszta templomban olykor felhők nélkül világos holdfénynél megjelen, a kövek nyilásai vad dalt sipolnak, a fák sudarai zúgnak, a vihar közbe ordít, majd messze enyészve, haldokló nyögéssel vész el a fák között, a távol csalogány ábrándos énekét engedve hallani, s majd újra visszatér, mindig növekedve, mindig ordítóbban; letépi az erdei fák fürtös virágait, s a romok közt fehér és piros leveleket tánczoltat köröskörül; úgy zúg, úgy csapong a tánczok dæmoni zenéje, úgy repülnek a fehér és rózsaszin virágok a zene örvényében, pár pár után, könnyűk, mint futó tündéralak, mely a virágok fölött elfut, a nélkül, hogy a harmatot leverné rólok: mind megannyi menyasszony és vőlegény. Itt egy barna férfi szőke halavány leánynyal, mint zöld lomb fehér virág mellé kötve, amott barna lángszemű leány szőke ifju karján, mint égő rubinkő arany foglalatban, ismét két halavány együtt, mint égnek szemeik, keblök mint liheg, mint simulnak egymáshoz, délczegen, vagy szeliden, hévvel, vagy bájos negédesen; a táncz-öltöny mint repül, bűvköröket vágva maga körül röptében, legsebesebben a rózsaszinűek! A rózsaszinű öltöny könnyebben igéz és könnyebben fog rajta az igézet. Ki rózsaszinű öltönyt hord, valahányszor ruhájára tekint, eszébe jut róla a szerelem, e rózsaszinű ördög.

A zene mindig bódítóbban hangzik, a hangok mint pajkos dæmonok ragadják ellenállhatlan erővel, szárnyakat adnak a vigadónak; egyik álarcz a másikat kergeti, aranynyal, ezüsttel csillogó álarczok, mint az ezeregyéjszaka tündérei. Mit a legbizarrabb képzelet kigondolhat, szépet és meglepőt, tarkát, nevettetőt, képtelent: mindaz itt egy szemfényvesztő csoportban, mely mint a kaleisdoscop ábrái jön, változik, tarkul s mindig csodásabb, mindig meglepőbb képleteket mutat. Az ó és új világ minden izlésű nemzetöltözéki: tarka mandarinok csengős süvegekkel, lógó bajuszokkal; karcsú mamelukok selyem kaftánokban, karjaikon egy-egy igéző termetű bajadert vagy hourit vezetve; idomtalan hordónyi termetek carricatur fejekkel; eszményített mythologiai alakok, köztök tarka arlequinek, a legsűrűbb tömeg közé fúrva magukat, s ismét egy-egy őshajdani pánczélos lovag-kép, s a több exoticus indus és eskimo álarcz között zsinóros prémmenték, s alföldi csikós ideálok, körülcsevegve sipegő nődominóktól, mint szines colibriktól a tarkán komoly virágok.

E tarka szivárványló néptömeg közt egy magányos alak tünik fel olykor, egy magas férfi, fekete dominóban; arczát fekete bársony álarcz fedi; egyedül jár, mindenütt van és senkit meg nem szólít; úgy lézeng elsuhanva ott, mint egy láthatlan léleknek eleven árnyéka; mindenki a ki rá néz, találkozik bántó szemei tekintetével; úgy látszik, hogy ez ember megérzi, ha ránéznek.

Fehér virágú jázminbokor mellett egy szerelmes pár ül. Szerelmes mind a kettő, mert igen halvány. Gyermekek még, kettőjük életideje együtt alig tesz egy férfiéletkort. Azt hiszik, hogy a jázminbokor, mely mellé ültek, mindent eltakart; szemeik – kék és fekete szemek, egyik a nappali, másik az éjjeli ég – egymás sugárait szíják; úgy fogják egymás kezét, mintha attól félnének, hogy valami fatum-erejű hatalom széttépi őket s azután hullani fognak végtelen távolba, mint a hold gőzköréből kiszabadult meteor, melyet a föld vonzereje ragadott magához. Az ifju ajkaihoz emeli a kedves szép kezecskét s megcsókolja azt, – nem: lelkét lehelli rá; a leányka egy fürtöt tép le a jázmin virágról s a tolakodó ajkak elé azt nyujtja védelmül; kedvese megcsókolja azt is, suttogva: oly halavány, mint a te arczod, s a megcsókolt virágot a leányka fürtei közé tűzi, annak fehér harangkái a leány arczához érnek; az ifju a visszaadott virágot érinti égő ajkaival, mely a leány arczához ér, s virág és leányarcz nem hasonlítanak többé halaványságban egymáshoz: epedő hold után a rejthetlen szerelem hajnalfénye pirul át ezen… És a szerelmesek azt hiszik, hogy őket senki sem látja.

– Vigyázz, nézz oda! rebeg a leány összerezzenve, mint az érintett fájvirág levele, a mint a fekete álarcz messziről közelíte feléjök. Miránk néz!

– Tedd fel álarczodat, suttogja az ifju. Még csak néhány percz s azután e fekete szellem varázshatalma alól örökre mentve vagy. Nézd, ismét másfelé fordult, nem látott meg.

– Oh mint szédülök. – Ha ismét elvesztenénk egymást, egymásért üldöznének mindkettőnket és soha sem látnálak többet soha!

– Mutass nyugodt arczot; minden a percztől függ. A légszeszfelügyelőt megvesztegettem. A legelső jelre, mely a táncz kezdetén megszólaló zene lesz, az ilyenkor rendesen legnagyobb zavarban egy csapfordítással eloltand minden lámpát, – te ekkor vigyázz, nem messze hozzád balról égő szivar fényét fogod látni a sötétben, fuss rögtön oda, a többi isten dolga és szerelmünké…

És a szerelmesek azt hitték, hogy őket senki sem hallja.

Az ifju néhány perczre eltávozék; künn egészen új álarczot és dominót váltott, s alig lépett a terembe, egy mély suttogó hang nevén szólítá és valaki könnyedén a vállára ütött.

Hátra tekinte. Az árnyszerű álarcz volt. Az ifju hideg borzadályt érze végig futni testén, lelke legmélyeig hatott, midőn ez ember közellétét megérezé.

– Béldi Dávid, egy szóra, súgá amaz.

A megszólított leigézve állott meg előtte s kötve volt szemeinek nézése által.

– Én ismerem önt, s tán ön is engem. Én azon leánynak atyja vagyok, kit ön el akar szöktetni… Csitt! semmi zajt… Én nem szoktam találgatni. Vonuljunk itt egy mellékterembe, hol nem figyelnek ránk.

Az ifju visszaborzadva követte az embert, de nem birt ellenállani.

– Ne féljen ön tőlem, ifju ember, üljön mellém, ne remegjen, kivált ne én tőlem. Én szintúgy reszkethetek a sors előtt, mint ön; – ha lelkem látni kezd, szintúgy elhalaványul arczom, mint az öné. – Két év előtt még kétszáz mértföld választa el bennünket, s leányom és ön boldogok voltak, mert egymást nem látták soha. Oh én nagyon értem szavaim mindegyikét, s ha ön úgy értené, vére fagyna meg. E leány most önt szereti, már egy év óta szereti; és minő szerelemmel? azt csak én tudom, ki egy év óta látom, mint hervad el lassan beteg virág gyanánt; ki hallom minden fohászát, mikbe álmatlan éjjeken telesírt fekhelyén lelkét eltépi; ki könyeinek helyét arczán észreveszem s betegágyánál lázálmai szavát kihallgatom. Hiába akartam magammal elhitetni, hogy nem az; oh e szerelem a legőrültebb szerelem. – Nem jött ön soha ezen gondolatra, hogy miért kelle a sorsnak önt épen ide vezetni, hová semmi eszme, semmi vágy nem köté, nem vonzá ön lelkét, csupán azért, hogy itt találjon élethosszú szenvedéseinek kútfejére? miért kelle önnek én reám akadni? olyan szűk-e a világ, hogy mi ketten nem kerülhetjük ki benne egymást? vagy tán ha két különböző csillagban laknánk is, még onnan is össze kellene jőnünk egymást megrontani?… Én kerültem önt; midőn nevét hallám, elutaztam, hirtelen és messze, s leányomat boldogtalanná tettem ön miatt; e leány, kit úgy szeretek, s kinek annyival tartozom, mindennap háromszor imádkozott a halálhoz, jól tudtam, – és inkább hagytam volna őt mégis meghalni, mint hogy önt újra meglássa. Miért kelle önnek utánam jönni, s e leánynyal újra találkozni?…

– Uram! szólt Béldi, önnek beszédei elég rejtelmesek és ijesztők, fenyegetéseit azonban nem rettegem. Egy volna, a mitől félni tudnék: Irén szerelmének elvesztése, de ez ön bűvkörén kívül esik. Én nyugodt vagyok.

– És e nyugalom engem kétségbe ejt! Ha ön kitépné magát ez igézetből, menne messze, merre még világ van, hol ember, ki hozzánk hasonlítson, nem él többé, tán elhajthatná fejünkről a rettentő fatumot, mely egy csapással mindnyájunkat kárhozottakká tud tenni.

– Tegyen, bevárom a csapást.

– Ifju ember, ön most 21 éves. – Emlékezzék ön vissza, ez előtt 15 évvel, midőn egy este zivataros hófuvatos éjszakán önnek atyja, ki hivatalt viselt egyik erdélyi kisvárosban, önnek anyjával és önnel ment haza késői mulatságból. Egyik kezével önnek kezét fogta, másik karján neje támaszkodott. A szél fútt, az éji őr távol épen a két órát kiáltá éjfél után…

Béldi szorongó kebellel, lélekzetét visszafojtva nézett a beszélőre.

– Önnek édes anyja még akkor igen szép volt és fiatal; olyan szemek nem voltak a Székelyföldön, mint az övéi. Önt igen szerette az édes anyja, de férjét is szerette. Késő éjjel, midőn az utczán vezette nejét az ifju Béldi, hirtelen két álarczos férfi ugrott elébe, s mielőtt védhette volna magát, agyon szúrták, nejét elrabolták, és ön azóta nem hallotta anyjának hirét.

– Kicsoda ön, uram? kérdé irtózattal ugorva fel helyéből Dávid, s az álarczos karját megragadta.

– Nem jó önnek hozzám kézzel érni, monda nyugodt hangon az álarczos. Én ezt tudhatom, mert ön mióta erővel bir, szüntelen e gyilkos nyomait keresi, s titkát sokaknak felfedezte.

– De hát mért eleveníti ön fel e véremléket? miért mondja ezt nekem?

– Azért, hogy valahányszor ön a szerelem gyönyörei után akarja kinyújtani kezét, jusson eszébe azon végsikoltás, melyet elrabolt anyja ajkairól hallott, s valahányszor a szerelem álmairól akar álmodni, lássa meg lelkében haldokló apja képét s annak a friss havon szétomlott piros vérét.