Part 8

Perozesnek azonban mind nem tetszett ez a mulatság; már három hónap óta nem hagyták őt bolyongani a réteken, a hol ő a pillangókat szokta őrizni, s a hol neki a madárkák énekeltek; a helyett hallott mindennap trombitasivalkodást s izetlen verseket, és látott pánczélos vitézeket, kik egymást játékból úgy eldöngették, hogy megfeküdtek bele, a mi Perozesnek egyátalában nem tetszett. Különösen volt egy testvére menyasszonyának, Tiridat, ki azt elkisérte idáig, a ki mindenkit levert és leöklelt, a ki csak vele sorompóba lépett. Ezt a goromba embert ki nem állhatta Perozes. Fogait csikorgatá, midőn látta, hogy ismét nem tudták kivetni nyergéből, s miután nevelőjét megszokta valami emberfölötti lénynek tekinteni, azt biztatá váltig, hogy menjen oda és verje meg ezt a neveletlen embert; hanem Epiphanes bölcs volt szót nem fogadni.

Ez alatt naponként látá menyasszonyát, kit mindennap eléje hoztak, egyik nap úgy, mint a másik nap újszinű, alakú és kelméjű ruhákba öltöztetve, új kacskaringós hajbodrozatokkal felékesítve, s néha-néha jobban kifestve, mint másszor. Perozes azt gondolta, hogy mindig másikat mutatnak, s ha mondták, hogy ez az ő menyasszonya, csodálkozva kérdezé: ez is az? Legalább is azt hitte, hogy kilenczven különbnél különbféle leánynyal ismerkedett meg, s midőn végre megmagyarázák neki, hogy ez szüntelen ugyanaz, kiváncsi nyugtalansággal mondá, hogy mennyire szeretné ő ezt a leányt igazán megismerni.

Megörülének ezen szónak környezői, mert azt hivék, hogy beleszeretett a leányba s mindjárt elkészíték számára a pompás, illatos menyegzői kamarát, a hová elvezették hozzá menyasszonyát, s azzal ott hagyták vele egyedül.

A leány meg volt tanítva, hogy körülbelől hogy viselje magát, s meghuzódék a kamra egyik szegletében, játszva a szemérmetest.

– Gyere ide közelebb, inte neki Perozes, s megfogta a vonakodni látszó leány kezét, s oda fordítá az ablak felé. Hát te vagy az én menyasszonyom?

A leány sóhajtással felelt, s meg levén tanítva, hogy mit mondjon, így szólott:

– Leghívebb rabszolgálód a földön.

– Még én soha sem láttalak ám téged.

A leány azt hitte: Perozes közellát, s odalépett az orra elé.

– De még most sem látlak, pedig szeretnélek már egyszer megismerni.

– Hát vak vagy Perozes? kérdé felboszantva a leány.

– Nem látlak attul a sok csecsebecsétül, a mi rajtad van.

A leány elmosolyodék, gondolva, hogy Perozes hamiskodik, s lekapcsolá válláról palástját, lerakta karpereczeit s azzal szemlesütve kérdezé:

– Látsz-e már most?

– Még most sem látlak, szólt Perozes hidegvérrel.

A menyasszony még csupán csak arany övét tartá magán, melyet kikapcsolni egyedül a völegény dolga, s mely az utolsó csalánszövetű leplet szorítja derekához. Látva azonban, hogy Perozes még egyre bámészkodik, maga leoldá az övet, s azzal félénken rebegve monda:

– Látsz-e már most Perozes?

– Még most sem látlak, szólt Perozes érzéketlenül, hanem ha letörlöd arczodról ezt a sok fehér és piros festéket, akkor majd meglátlak, addig nem tudom, hogy ki vagy?

A leány dühbe jött e szóra, arczul vágta Perozest, hogy zöld karikát hánytak a szemei, s azzal felkapkodá öltönyeit, s mérgében sírva elrohant Bahram királyhoz, s lábaihoz vágva jegygyűrűjét, mondá:

– Fiad bolond.

IV.

A dolog azonban nem maradt ennyiben. Tiridat, a menyasszony testvérje, megtudta huga meggyaláztatását, e szennyet vérrel esküvék lemosni, s szörnyen fenekedett, hogy Perozest kettőbe hasítja.

Jöve tehát Bahram király személyesen a fiához, s hoza neki egy kardot kardkötőstül.

– Fiam, monda neki szépen, elég soká voltál gyermek, ideje, hogy férfiu légy. Proféta már nem lesz belőled, annyit látok, hanem lehet belőled jó katona, azt remélem. Nosza tehát fogjad ezt a szépséges aranyos kardot, – fogantyuja tiszta jaspis, kötőjét anyád maga himezte saját kezével, – kössed azt az oldaladra.

– Minek nekem ez a nagy kés? szólt Perozes.

– Nagy falathoz nagy kés is kell, rád pedig most ugyancsak nagy várakozik, az armeniai Tiridat, kinek testvérét meggyaláztad, s ki emiatt most téged személyes párbajra hí fel.

– De én nem megyek.

– Perozes te bolond vagy! kiálta felindult haraggal Bahram.

– Tiridat a bolond, nem én. Hát azért ha mi egymás fejét leverjük, kevésbbé lesz a testvére kifestve?

– De ő téged az egész udvar előtt hívott fel párbajra, s gyávának és nyomorultnak nevezett, ha helyt nem állnál előtte.

– Az nekem nem fáj.

– És el fogja hiresztelni a külső országokban, hogy Bahram király egyetlen egy fia, Perozes, egy haszontalan pulya! Nevedet a historia-irók a gyávák között is a legutolsók közé fogják irni, s a külföld, népei ha csúfolkodni akarnak, a te nevedet fogják említeni, s a persa nemzet szégyenpirulva fog gondolni országának azon éveire, melyekben te uralkodál fölötte.

– Rövidebb életem lesz-e nekem az által?

– De tudd meg Perozes, hogy Tiridat téged élethalálra keres, s ha a sorompókban önkényt elé nem állsz, megesküvék, hogy a hol előtalál, ottan ver keresztül.

– De már attól nem félek, kiálta fel Perozes bizakodva.

– Hogyan? tehát mit fogsz akkor cselekedni? kérdé Bahram, megörülve, hogy tán fölébredt fiában a bátorság szelleme.

– Hát elfutok előle, vagy fölmászok egy fára, s majd meglátom, hogy ér utol?

Bahram király csüggedten sóhajta fel:

– Fiam bolond.

Azután szomoruan fordult ismét felé.

– Lásd Perozes, ha te nem akarod használni e kardot, melyet számodra hoztam, akkor magamnak kell azt megtartanom, mert Tiridat azon esetben, ha te meg nem jelensz, velem kiván megküzdeni, s akkor én leszek kénytelen helyetted helyt állani.

E szavakra elkomorodék Perozes, szemei megteltek lassanként könynyel, félrefordítá arczát, s leborult karjára sírni.

– Ha tehát atyád vérét nem akarod kiontva látni, fogjad e fegyvert, majd küldök hozzád egy bajnokot, ki a velebánásra megtanítson, háromnapi időd marad a fegyverforgatás fortélyait megtanulni, negyed napon azután a trombiták harsogásainál meggondolhatod, hogy engemet állíts-e ki a harczi síkra, vagy magadat?

A király elment s nem sokára jött utána a vívómester.

Ez a derék férfi egy összevissza szabdalt arczú veterán volt, fél szemét, fél orrát, fél fülét elhagyogatta itt-amott a harczban.

Ez fogá Perozest, s miután annak vaskemény izmait, iszonyú karjait és ideges ökleit összetapogatta és erősen feldicsérte, kezébe nyomá a kardot, s vívó állásba iparkodék őt helyezni, míg Perozes arczán félreismerhetlen jelekből látható volt, mennyire fél saját kardjától!

A vívómester derék verekedő volt, hanem annál rosszabb szónok; midőn tehát Perozest küzdő állásba helyezé, elkezdé neki a vágásokat mutatni és magyarázni.

– Ide vigyázz, jó Perozes. Kardodat emeld fejed fölé, a könyököd ne mozduljon, az a vágás, a mit mostan egyszerre lefelé téssz, ellened koponyáját fogja ketté hasítani, úgy hogy az agyveleje szertefecscsen.

Perozes undorodva húzta félre a szája szegleteit az æstheticátlan magyarázatra.

– Ha pedig ugyanezen vágásnak nagyobb súlyt adandsz, egész karoddal lesujtva, akkor ellenfeledet merőben ketté hasítod, úgy hogy fele jobbra, fele balra esik.

Perozes azt az észrevételt tevé rá, hogy az mégis nagyon illetlen cselekedet volna.

– Most azonban tartsd rézsút kardodat, s czélozz ellened nyakára, e vágástól, ha jól ki van mérve, annak feje fog lábaidhoz gördülni.

Perozes ijedten kapta fel a lábát, mintha már valamit gördülni látna utána.

– Ha ellenben visszakézzel balról jobb felé csapsz hozzá, s kardod hegyét vágás közben egy kissé megsuhintod, akkor fel fog ugrani a feje magasra, s onnan esik le a földre.

Perozes félreugrott, nehogy épen ő rá essék.

– De vigyázz most királyfiu, mert egy mestervágásra tanítlak, melylyel csalhatlanul legyőzended ellenedet. Midőn így szemközt álltok egymással, te egy csapást mérsz annak fejére, ő erre feltartja paizsát, te ekkor hirtelen térdre bukol, s balkezeddel megkapva ellened paizsának alsó párkányát, jobb kezeddel kardodat azon a helyen, a hol a pánczél véget ér, egyszerre alulról fölfelé ellenfeled hasába taszítod, úgy hogy a hegye a háta közepén jön ki.

Perozes minden ujabb magyarázatnál jobban reszketett, a kard úgy inogott kezében, mintha csak a szél fúná, ez utolsó tanításkor végre undorodva veté azt el magától, s köpenyébe takarva arczát, könyörgött a vívómesternek, hogy ne mutasson és ne beszéljen neki több ily utálatos dolgot.

Az megnémult bámultában, s visszatérve Bahramhoz, a legelső szó, melylyel azt megvigasztalá, ez vala:

– Uram király, fiad bolond.

V.

Perozes ott hagyta feküdni az elvetett kardot, s szomorúan lefeküdt ágyára. Képzeletéből nem birta elűzni azon iszonyú eszméket, mikkel vívómestere megijesztgeté, s bár rettegett azon gondolattól, hogy helyette atyja leend kénytelen megvívni, mégis nagyobb volt irtózata a vérengzésnek e gyűlölt eszközétől, mint hogy képes lett volna azt újra kezébe venni. Behunyta szemeit, hogy ne is lássa azt többet, s a mint hunyva tartá szemeit, elaludt csendesen, s álmában megint csak kezében volt a kard, oda volt ragasztva, oda volt nőve hozzá, s ő egy sorompóba volt kiállítva, a hol akármerre fordult, mindennünen emberek tolakodtak eléje, kiket agyon kellett vernie, ketté hasogatnia, hogy egyik fele az egyik lábával jobbra, a másik balra szaladt el, fejeiket kaszabolta, hogy csak úgy ugráltak körüle, s gurultak lábaihoz, vagy soronkint szurkálta őket keresztül, hogy a mint az egyiknek a hasába beleszúrta a kardot, a hatodiknak a hátán jött ki a hegye. Perozes homlokán a hideg veríték gyöngyözött az iszonyat miatt; nem tudta megállítani kezét, inkább szerette volna már, ha őtet vágta volna le valaki, de nem parancsolhatott kardjának, sebesen pörgött az kezében, mint a szélmalom kereke, s csak úgy repkedett körüle a sok fél kéz, fél láb, miket a körüle őgyelgő emberekről leszabdalt. Végre kétségbeesése kínjában leveté magát a földre, és ekkor csakugyan leesett a földre – az ágyrul és fölébredt.

A kard ott feküdt mellette.

– Engem többet meg nem ijesztesz, monda magában, s fogá két ujjal a kardot, mint a hogy valami útált tárgyat szokás felcsipni, egy kigyót, vagy egy békát, a mihez az ember restell egész kézzel nyulni.

– Elviszlek, belehajítalak a vízbe, a hol legmélyebb lesz, oda; mondogatá a kardnak, s kimászva a palota ablakán, a nagy vadaskerten keresztül éjnek idején neki indult csalitnak, bokornak, eltévelygett az erdőben, szomorúan, elcsüggedten, míg csak a palota tornyait beláthatá; sehol le nem ült pihenni, kerülte a járt utakat, s a legsűrűbb bozóton törtetett keresztül. Mikor aztán annyira elbujdosott, hogy nem félhetett, miszerint a vad Tiridat utána jöhessen, el kezde azon töprenkedni, hogy mit csináljon azzal a karddal? Ha sűrű bokrot talált, gondolá, hogy oda rejti; de eszébe jutott, hogy a karcsú őzikék ott szoktak nappal hüsselni, s megsérthetik magokat benne, s csak tovább ment. Fára akarta akasztani, de meggondolá, hogy kis madár rá talál szállni és gyönge lábát elvágja, s vitte tovább. Ha vizet talált, abba akarta hajítani, de meglátta az apró ezüst halacskákat uszkálni benne, s félt, hogy valamelyiket megsérti vele. Földbe akarta leszúrni, de meggondolá, hogy ott apró virágok gyökereit metéli szét, s elhervadnak, elszáradnak.

Szomoruan egy tóparthoz ért végre, ott ledűlt búsan a fűbe, s a kardot letette maga mellé. A pillangók, a kis zöld ugró bogarkák, mintha ráismertek volna, körülrepkedték, keresztülszökdeltek rajta, a falevelek, mintha integetnének felé, suttogva, zizegve bókoltak feje fölött, s a lombok közt fehér fészkében megszólalt az arany tollú madár, üdvözölve a kelő hajnalt.

Perozes valami olyan nehezet érze feküdni szivén. Nem esett jól neki sem virágillat, sem madárdal, sem pillangórepülés, sem hajnalsugár. A tó fenekén feküdt egy nagy fekete kő. Úgy szeretett volna az a fekete kő lenni ott a tó fenekén.

Egyszerre valami sikoltás hangja riadt fel az erdőben, mintha valaki segélyért kiáltana, valaki, a kit bántanak, valami nő.

Perozes borzadva figyelt, az irtózat megreszketteté tagjait. A sikoltás újra hangzott, mindig jobban közelítve felé. Az ifju ónterhes zsibbadást érze tagjaira leszállni, futni, kiáltani akart, s nem bírt fölkelni helyéből, a hang nem jött ki összekulcsolódott ajkain, szemei előtt összefutott a világ, s agya szédületesen kezde zúgni.

A segélykiáltozás egészen közel ért már hozzá, s a mint a bokrok ritkulni kezdtek, három marczona alakot látott Perozes előtünni, valami arab kalandorok lehettek, kik egy fiatal leányt hurczoltak magukkal. A leány oly gyönyörű volt, hosszú felbomlott hajzata utána söpré a földet, szép arcza rettegéstől és a küzdelemtől égett, a mint szerte széttekinte, mintha Istent keresne, a hol ember nincsen segíteni, karcsú termete úgy vonaglott a durva rablók karjai közt, kik derekát átölelve, s gömbölyű karjait hátra kötve, ragadták őt magukkal.

Perozes reszketett a lelkét fogva tartó igézet hatalma alatt, idegei megmeredtek, a vér megfagyott ereiben, s a szív dobbanása elállt… E pillanatban felé fordítá kétségbeesett arczát a hajadon, s térdre rogyva rablói lábai előtt, oly ékesen szóló sírással könyörge hozzájuk.

Perozes valami ismeretlen tüzet érze ereiben egyszerre végig futni, szive lüktetni kezdett sebesen, ajka kigyulladt a haragtól, lélekzetében düh forrott, melle kitágult és öklei összeszorultak… Az egyik rabló megragadta a könyörgő leány szép hosszú haját, s felrántá őt annál fogva, a leány fájdalmasan sikolta fel… E hang keresztül járta Perozes szivét, a varázs szét volt törve lelkén, megrázta izmos tagjait, fölordított mint egy veszett oroszlán, s fölkapva a maga mellé tett kardot, ádáz dühvel rohant a rablókra, s az elsőt közülök úgy vágta meg, hogy fele jobbra, fele balra hullott, a másiknak visszakézzel leütötte fejét, hogy felszökött a levegőbe, s a harmadikat úgy verte keresztül, hogy kardja hegyével a háta mögött álló cserfához szegeződött.

A királyfi, mint ki egy új világba lépett, önmagát és mindent, a mit körüle látott, megcsodálva tekinte szét. Más vér folyott ereiben, más tűz ragyogott szemében, más szív dobogott keblében. Lábát levágott ellenei tetemére téve, kihivó tekintettel emelé fel homlokát, mintha várná, hogy jön-e még több? Az egész világ kevés lett volna neki, hogy megrettenjen tőle, midőn a szép hajadon ott feküdt aléltan lábainál, és ő érezte azt jól, hogy azt egyedül neki kell megvédnie.

Azután, hogy sokáig nézte az alélva fekvő leánykát, a harag heve lecsillapult szivében, egészen más melegségnek adva helyet; így megy át a szivárványban a sötétkék a rózsaszínbe észrevétlenül. Csak most érzé még, hogy él, és hogy élni jó; – felvevé ölébe a szép leánykát, oda futott vele a hűs tó vizéhez, s meglocsolá annak arczát, hogy föléleszsze…

Ki tanítá őt meg erre: hogy az álom nem halál? A lányka fölveté szemeit és sírni kezdett. Az ifju oda hajolt hozzá, s édes, bátor férfihangon elkezdé őt vigasztalni… Ki tanítá őt meg erre: hogy a nyájas férfiszó felszárítja az asszonykönyet? A lányka megismeré benne szabadítóját, s lehajolt, hogy kezét megcsókolja. Perozes megirigylé saját kezétől a csókot, s fölemelve a leánykát, ajkaival fogadá el az édes adózást, s oly mélyen, oly mélyen tekintett annak szemeibe, s oly forrón szorítá őt szivéhez… Ki tanítá őt meg erre: hogy szív sziven jobban dobog, szem szemben jobban ragyog, s csók ajkra édesebb?

A varázsszóra fölébredt az alvó lélek. Perozes újjá születék. A mi gyöngeség volt eddig, az mind erő lett szivében. És a varázsszó volt a szerelem.

A lányka elmondá neki, hogy e tóparton áll kis kunyhója, melyben ősz apjával együtt lakik, ki halászattal keresi kenyerét. E napon elment Persepolisba az öreg, eladni fogott halait, s azalatt jövének e rablók, kik el akarták őt rabolni török háremek számára.

Perozes viszont elmondá, hogy ő egy üldözött fejedelemfi, kit atyja elátkozott, s most bujdosni kénytelen. Hogy ennyiben igazat mondjon, arra nemes szive kényteté, de bölcs volt elhallgatni, miként ez atya Bahram király.

Ily futó fejedelemfiak nem ritkák voltak azon időkben néha testvér, néha idegen ellenség verte ki őket palotáikból, s jó volt rájuk nézve olyankor a puszták védelme, s akadt mindannyi számára virág is a pusztában, a bujdosást megédesítendő.

A leány szánalmat érze az üldözött iránt, s a szánalom is egyik testvére a szerelemnek, s jól esett, hogy az ifjunak, ki őt megoltalmazta, ez oltalmat visszafizetheti.

– Jer velem kis hajlékunkba, mondá meleg kézszorítással vezetve magával az ifjut, itt csendesen fogsz élhetni, míg sorsod jobbra nem fordul, senki sem látogatja e helyet, és ha jőne is valaki, én azt mondanám, testvérem vagy, s eltitkolnálak.

Perozes oly boldognak érzé magát. Látta a kis kunyhót, repkénynyel befutott falával, hallá a gerliczéket turbékolni a mohos tetőn, s mindez úgy tetszett neki. Megkérdé a szép lánykától nevét, az felelé, hogy őt Artemisnak híják; Perozes örült nagyon, hogy neve is ilyen szép; pedig még ekkor csak testvére volt a leányka.

Két nap mult el, két év Perozes lelkének, két percz szivének. Artemis hosszan elbeszélt neki Persia történeteiről, miket apjától hallott téli éjszakákon, ki még Nushirván alatt szolgált; a hősökről, kik magukat hazájukért föláldozták, a csatákról, mik ellenség vérével festették a haza földét, a népről, mely fölégeté városait a hódító idegen előtt, s bölcs és nagy uralkodókról, kik újra fölépíték azokat, s virágzóvá tevék a hont, s azok között a legnagyobbról, Bahram királyról, kinek neve: «az istenek barátja, emberek legyőzője, zsarnokok ellensége, királyok királya, a persa haderő vezére!»[3]

Perozes figyelve hallgatott, mint ki idegen országból jött ide. A trónhoz és saját atyjához oly közel nem látta azoknak magasságát, le kellett szállnia a halászkunyhóba, hogy a mire a bölcsek és irástudók meg nem taníták, egy pórleány szép ajkairól tanulja meg. És kedves volt a tanítás; az olyan leczkét könnyű elhallgatni, a hol az egyes és kettős pontokat egyes és kettős csókok képezik, rövidek ott, hol comma jár, hosszabbak, a hol gondolatjegy következik… Ámde hisz ezek testvércsókok voltak.

Harmadnapon megjött a vén halász Persepolisból, leánya messziről eléfutott, s elmondva neki a veszélyt, melyben forgott, bemutatá neki bátor megmentőjét, tudtára adva őszintén, hogy ez egy bujdosó fejedelemfi, kit atyja megátkozott, s ki most menekülni kénytelen.

Az öreg megszorítá az ifju kezét, s a közben kiesett a köny szeméből.

– Miért sírsz? kérdezé tőle Perozes.

– Hajh! sóhajta az öreg, Bahram királynak is volt egy fia, a ki bujdosásba ment, de őt nem üldözé senki, csupán saját gyávasága. Tiridat, az armeniai király fia kihívta őt lovagi párbajra, s Bahram király egyetlen fia megszökött előle gyáván. Ezért búsul most az ország, s gyászba öltözött az udvar, a királyné sír éjjel-nappal.

– A királyné sír éjjel-nappal; mondá utána elbúsultan a királyfi.

– Bahram király fia megfutása után maga akart kiállani a dühös Tiridat elé, a midőn a satrapák mind lábai elé veték magukat könyörögve, hogy ne tegye ki életét, inkább ők maguk egyenkint megvívnak Tiridattal, ki Armenia legnagyobb hőse.

– És Bahram király nem vívott, ugy-e bár? kérdé Perozes aggódva; minden vér eltünt arczáról.

– Nem, felelt csüggedten az agg, és Tiridat visszament hazájába, mindenütt a merre járt, kürtszó mellett kihirdettetve, hogy a kerek föld népei között nincs gyávább, mint a persa nép, és az egész persa nép közt nincsen gyávább Perozesnél.

– Halál fejére e szóért! ordítá Perozes dühtől szikrázó szemekkel. E gyalázat nem marad a persa népen.

– Bár volna Perozes oly férfi, mint te vagy, szólt az öreg, de ő elbujt, most a midőn Tiridat hadsereget gyűjtve, harczczal kezdi megtorolni az ő miatta támadt boszút, és Perozes, a helyett, hogy a személyes haragért személyesen állana helyt, megengedi, hogy az egész ország szenvedjen miatta. Oh derék hős, bizonyára, ha te volnál Perozes, és azt hallanád, hogy ősz apád harczba készül, s ez lesz tán utolsó harcza, bárha átkát hordozod is, visszatérnél, és testeddel fedeznéd őt.

Perozes egy szót sem szólt rá, csak kiment az erdőre, hol a levágott rablók három paripát hagytak el hosszú pányvákra kikötve. Kiválasztá azok közül a legjobbat, kardját megtörlé a vértől, mely sötét foltokat hagyott rajta, s visszament a kunyhóba, lovát fékjénél vezetve.

– Köszönöm a rossz hireket, monda ottan az öregnek. Majd ha visszajövök ismét, én jókat hozok cserébe.

Azzal a lánykához fordult.

– Midőn bujdosó valék, te nekem testvérem voltál; majd ha egykor király leszek, te nekem királyném leendsz.

Artemis sóhajtva kérdé a kedves ifjutól:

– Mikor jösz hozzánk vissza ismét?

– Majd ha az a hir fog járni, hogy a kerek ég alatt legvitézebb nép a persa, és az egész persa nép közt nincs nagyobb hős Perozesnél!

Azzal búcsút inte nékik, fölveté magát lovára és elnyargalt szemeik elől.

VI.

Egész Ktesiphon faláig jött az armén sereg, itt találta szembe a persát, melyet az ősz Bahram maga vezérlett.

Tiridat zászlóira kutyák, macskák voltak festve, miknek Perozes feje volt adva, s a főzászlón, melyet Tiridat maga hordozott kezében, a persa királyfi asszonyruhába öltöztetve volt látható, kezében guzsalylyal és orsóval.

A csata megkezdődött, Bahram nemes haraggal vezérlé seregeit az arménokra, de az évek megfogyaszták karjainak erejét, s az örökké győztes hős, kit soha sem látott ellenség futva, tapasztalá e csatában, hogy kardja nem vág oly mély sebet többé, miként harmincz év előtt, midőn Giubinnak nevezték el, mivel karja oly erős volt, mint a kemény faág, s midőn a hyrcani sziklák közt tizenkétezer bajnok élén megállítá a nagy khán négyszáz ezernyi seregét, s megölte őt és fiát és szétverte seregeit, hogy a Pule-Rudbar oldalain omlott a vér, mint a patak. Hajh, azóta sok év lefolyt, a kemény fát megőrlék a férgek, s Bahramnak meg kellett érnie a szégyent, hogy fülébe hallja dörögni ellensége gúnyszavát.

– Ha te Giubin vagy a kemény fa, én meg Tiridat vagyok, a tüzes villám, mely téged ketté hasít.

Bahram látta őt mindig közelebb jönni, legjobb lovagjai egyenkint hullottak el az armén óriás kardcsapásaitól, ki a szégyenhirdető zászlót magasan tartá egy kezével, másikával pedig elolta mindenkit, a ki azt ostromolni elé állt.

Végre az ősz király maga huzá ki kardját, s szembekészült ellenével, vagy lemosni fia gyalázatát ellene vérével, vagy megtetézni azt magáéval.

Tiridat messziről kaczagott.

– Számláltasd meg ősz hajszálaidat Bahram király, midőn ellenem jösz, kiálta rá gúnyolódva, s megpörgeté súlyos kardját, melyről a persa vitézek legjobbjainak vére folyt, és legyen ég és föld tanúm, hogy nincs gyávább nép a persánál, s az egész persa nemzet közt nincsen gyávább Perozesnél.

E pillanatban, midőn a persa csatárok szégyentől leveretve, hátrálni kezdének, vad üvöltés támadt a hadsorok között, s az ellenség sorain keresztül egy ifju lovag láttatott keresztül törni, pánczél nem fedé tagjait, sem homlokát érczsisak, meztelen karjai fel voltak gyűrve, s hajfürtei repkedtek szabadon.

Az armén had a harczok istenét hitte alászállani, mint a pozdorja tört össze csapásai alatt lándzsa és paizs, s a kire egyszer ránézett, az nem látta meg szemeivel többet a napot.

– Velem állj szembe Tiridat! kiálta a bajnok rettentő hangon, mely mint a mennykőcsattanás a harangszót, úgy harsogá túl a csatazajt.

Senki sem ismert reá. Ez arcz Perozesé volt, de ez ádáz indulat csak egy Nimrodé lehetett, saját édes atyja Bahram sem vélhette őt fiának; tán valami Amshaspand[4] ez, ki emberi alakot ölte? vagy egy sírból fölkelt hős, kit a szégyen fölébreszte onnan?

– Nincs ellened több, csak én! kiálta a lovag Tiridathoz érve. Jól befedd magadat paizsoddal, ha az ércz eget magadra vennéd, e kard azon keresztül is rád találna.

Mindketten megsarkantyúzák lovaikat, a föld döngött rohanásuk alatt, a mint összerontottak. Tiridat előre feszíté hosszú kopjáját, melyről a csúfos lobogó csüngött Perozes meggyalázott alakjával, de az ifju elkapá balkezével a dárdát, s annálfogva közel rántva magához ellenét, kardjával egy irtóztató csapást mért annak öblös paizsára.