Part 7

– Hatalmas császár, minden népeknek parancsolója, napnak öcscse, holdnak bátyja, minden csillagoknak igazgatója, egyedüli uralkodó a földön, minden fehér elefántoknak ura! ne vesd ki füledből a te szolgádnak beszédét. Mert bizony nem lészen jó te néked Scythiába általkelned, hogy a hunnok városait elpusztítsad, mert a legközelebb lévő is azok közül messzebb vagyon országod határitól kétszáz mértföldnél, melynek neve Urdombha. Út pedig nem vezet odáig, hanem szakadékos hegyek, rengeteg erdők, élelem nélküli földek; mert a szyttya nép nem vet gabonát a földbe, tejet és húst eszik csupán, s ha ellensége közelít, odább tereli élelmét, s üldözőit éhen hagyja veszni. De ha eljutnál is oda, gondold meg, hogy most a hunnok ámbár messze vannak, ama mesés tengernek partjain táborozva, melyet ha «tó»-nak nevez a hajós, zivatart támaszt ellene; de hamar szemközt jöhetnek rád, s fegyvereik hatalmasak. Azért gondold meg szándékodat oh hatalmas uralkodó, és ha már harczolni akarsz a hunnokkal, várd őket határaidra, eljönnek ők és nem kivánják, hogy te elébök menj.

Tsong-Nu végig hallgatá a bölcs beszédét s akkor leüttette fejét.

Azzal paripájára ült s kinyargalt hadserege elé, melyhez ily beszédet tartott:

– Napsugárból eredt vitézek! Egeket reszkettető győzhetlen bajnokok! Sokáig nyomott bennünket az idegenek rabigája, itt az idő, hogy azt visszavigyük nekik. Előttünk áll Scythia, zsákmányoktól gazdagultan, a hol tej és méz folyik, s zengő almákat terem az erdő; hátunk mögött marad Tat-Sin-Koung[2] elpusztulva, ugarrá téve. Én pusztítám el ezt, hogy annál több kedvvel rohanjatok Scythiára, s ne kivánjatok itthon maradni; – palotáitokat lerontám, erdeiteket kivágatám, de ti szebb palotákra, illatosabb füszer-erdőkre fogtok ott találni; – ötven hajót sülyesztettem a sárga folyamba aranynyal és ezüsttel megrakva, de ti száz annyi kincset fogtok zsákmányolni Urdombha városban, melyet elfoglaltok; – kiosztám közöttetek a Quenn-Hinn nép leányait, a kik a csillagok sugáraiból születtek, de ti szebb hölgyeket fogtok találni Scythia leányai között, kiknek szemeik ragyogóbbak, derekuk karcsúbb, ajkuk édesebb, szerelmük forróbb, s kik a ti öleléseitekre fognak jutni. Azért hagyjátok el itt az ország határán mindazon nőket, kiknek uraikká tettelek, ők e harczos útban csak terhünkre lennének, s nehogy visszakivánkozzatok hozzájuk, ha elhagytátok őket, hagyjátok őket itten halva!

Halotti csenddel fogadta a hadsereg Tsong-Nu szavait.

– Im én magam megyek a példával elő! kiálta fel Tsong-Nu, s maga elé hozatva kedvesét, a gyönyörteljes Bil-mán-hát, keblére ölelé őt s csókjaival becsukva annak szemeit, hirtelen kirántá kardját s a szép leány szivébe döfte.

Aztán ismét megcsókolá, s kit pirosan, mosolygóan vett ölébe, halványan, halottan letette a földre.

A nép fölkiáltott, minden kard kirepült hüvelyéből s minden hölgy holtan feküdt le férje lábaihoz.

Így indult ki Tsong-Nu China határából.

Kietlen, puszta vidék volt Scythia határa. Vad erdők látszottak mindenütt a szem előtt, hová a fenevad is csak meghalni jár, s megmászhatlan sziklák hegylánczai, miknek koronás tetején örök a hó.

Tsong-Nu roppant fáradsággal útat vágatott a rengetegen keresztül, áttörette a hegylánczokat, a mocsárokra hidat építtetett s mire megtevé a kétszáz mértföldnyi útat, seregének fele elveszett éhség és fáradságos munka miatt.

De még akkor is elég hatalma volt a hunn várost elfoglalni. Kémei útba vezették, senki sem állt neki ellent, s midőn már azt hivé, hogy a várost kezében tartja, oda érkezve, annak csak hült helyére talált. A hunnok városai nem voltak kőből, faczölöpökre kifeszített bőr és vászon képezé házaikat; Tsong-Nu jöttének hirére fölszedték a sátorkarókat, összehajtották vászon falaikat, feleségeiket, gyermekeiket fölrakták ernyős szekereikre s gulyáikkal, méneseikkel együtt odább mentek.

A hatalmas császár nem kapott ott egyebet, mint a szétdúlt tűzhelyeket, s a zsákmányéhes hadsereg az igért paloták, kincsek, s tűzszemű hölgyek helyett nem talált mást, mint az ott hagyott sírokat, azokat mohón feldulták, de a mit bennök találtak, nem volt egyéb fegyvereknél, s azoknak sem vehették hasznát, mert nehezek voltak nekik. Az összeragasztott ökörszarvakból készült kézív idegét nem birta a chinai kar megfeszíteni, s a buzogányt magára ejté, ha fölemelte.

Tsong-Nu, mint a prédáját elszalasztott oroszlán, futott az előle eltünt hunnok után. Látta őket a láthatáron, a mint sötét felhőként odább húzódtak előle, s nem engedte megpihenni népeit, míg őket el nem érik.

Az üldözött hunnok belemélyedtek Hylæa idegen sivatagába, hol még a vadállat is éhen hal meg, ha eltéved; Tsong-Nu mindenütt utánok. Sehol sem érhette be őket. Seregének ismét fele elhullt a kényszerített üldözésben s még egyet sem birt elfogni a szyttyák közül; tevéi, bivalyai elfogytak, lovai kidűltek, s már hétszáz mértföldnyire volt a sivatag közepében, még sem tudta elleneit ütközetre birni.

Itt megelégelte e dicstelen fáradságot, s miután népének és kincseinek millióit elpazarlá, kifáradva megállt Hylæa közepén s a mint ott egy kopasz gránit kőszálat látott a pusztaság közepett fölmeredni, e sziklára roppant betűkkel fölvésette e szavakat:

«Itt járt Tsong-Nu, a menyei birodalom ura, minden fejedelmek fejedelme, a napnak öcscse, a holdnak bátyja, az egész földnek örököse, az egyedül győzhetlen úr»; – s ez emléket hagyá itt Scythia közepében hétszáz mértföldnyire, ellenségeit idáig üldözve és általuk félve.

Másnap, a mint táborát kerülné, seregeit véve számba, messziről három lovagot láta felé közeledni; a lovagok viselete, kócsagos süvegeik, vállaikra vetett kaczagányuk s kézíveik mutaták, hogy hunn nemzetből valók.

A mint a lovagok a chinai tábort meglátták, megfordultak, s egy közülök hosszan kürtjébe fútt, melynek mélabús hangjait sokszorosan látszott visszaadni a távol erdős bérczek viszhangja.

Tsong-Nu utánuk kiálta: «megálljatok!» s parancsolá lovagjainak, hogy fogják el őket; a hunn paripák azonban a széllel tanultak versenyezni, s míg a chinai ügyetlen lovasok messze maradtak mögöttük, egyedül a császár s válogatott kisérete érhetett nyomukba.

Már mintegy négyszáz lépésnyire lehettek egymáshoz, ekkor a középső a hunn lovagok közül hátratekint s azzal lekapva válláról tegzét, a mint nyargalva rohant, nagy nyugodtan hátrafordulva, egy nyilvesszőt illeszte íjára s lassan, figyelve megfeszíté az ideget.

Alig lehete oly távolból kivenni, hogy mit akar? a chinai lovagok lőttek hozzá, de nyilaik a köztük levő térnek felét sem repülték keresztül.

Ekkor pendült a szyttya ijász tegezhúrja, egy balhangzatú süvöltés hallatszott – és Tsong-Nu, torkán keresztülütve az ijász nyilától, holtan hullott le lováról.

Erre köröskörül megzendült a vidék. A hunn hadseregek visszatérve az Obi mellől, minden oldalról rátámadtak a vezére elestén megrémült táborra; – tiz napig tartott a harcz s tíz országot festett végig vérével.

A harcz végeztével visszajöttek a hunn vezérek azon kősziklához, melyre Tsong-Nu nevét és tetteit fölvésette s ezt irták utána:

«Idáig jött és itt veszett el minden seregével!»

PEROZES.

(Historiai novella.)

I.

Bahram király egyike volt Persia leghiresebb uralkodóinak.

Birodalma nagy volt és hatalmas, városai ragyogók, hadseregei vitézek és felesége szép, mint az örök tavasz.

Egyetlen fia volt, azt hítták Perozesnek, mely név a persák szelid költői nyelvén annyit jelent, mint «Feriz».

Szép, karcsú, izmos ifju volt Perozes, hajfürtei oly sűrűek és sötétek, mint egy czédruserdő, arcza rózsa és liliom, szemei tűzvilága granát, homloka márvány, ajka bibor, és termetének izmai aczél.

De mi haszna? Ha e szép alakban nem volt lélek! Az ifju tizennyolcz évet ért már, és még egy szikrája sem égett benne semmi szenvedélynek, a szép homloknak nem volt egy gondolatja, a rózsaarczon semmi kifejezés, a biborajakról egy okos ige nem jött ki soha, s a daliás termet, melyről szobrászok vehettek volna mintát Achill alakjához, reszketett, ha csatákról beszéltek előtte; az erdőkben megkergette a vad, megkergette a méhe, s játszó gyermekek elijeszték, ha rátámadtak.

Perozes elmétlen, dőre volt.

A király kétségbe volt esve, valahányszor fiára gondolt, előhivatta máguszait, bölcseit, azok kifáraszták tudományukat a rossz szellem elűzésében, mely az ifju lelkét bilincsben tartá; – elhozatta a hindu varázslókat, kik fültompító zenével s idomtalan tánczczal iparkodtak megtörni a varázst; összecsődíté Aegyptus kuruzslóit, azok kenték, fenték, föröszték a herczeget, itatták bűbájos levekkel, az országban áldoztak, imádkoztak érte, templomokat építettek még a külföldi isteneknek is. – Semmi sem használt. Perozes dőre maradt.

Végre azt tanácsolták Bahramnak, hogy küldjön Görögországba, ott a philosophok hazája, azok tudnak faragni ex trunco Apollinem, hozasson közülök egyet, s bizza rá fia nevelését; ha az nem önt belé lelket, akkor aztán senki sem.

Bahram szivesen elhozatott volna akár egy egész akadémiát, s föltevé, hogy ha egy nem lesz elég, elhozatja valamennyit.

A felszólított atheneiak tehát kiválaszták maguk közül a legtekintélyesebb bölcs embert, a kit híttak Epiphanesnek s elküldék azt Bahram fiába lelket mívelni.

A derék férfiun három lépésnyire érzett a bölcseség szaga; midőn Ktesiphonba érkezék, az első napon legyűrte a birodalom valamennyi máguszait, olyan kérdéseket intézve hozzájuk, mikre egyik sem tudott felelni.

A király bámulva győződék meg róla, hogy ez fel fogja építni fiának szellemét, s levezette őt a kertbe, hol Perozes szokott ácsorogni, s ott rábizta, hogy keresse fel és beszéljen vele, ha tud.

Épen este volt. Perozes egy kis csergő patak partján hanyatt fekve heverészett, boldog semmit nem tevésben, s bámulta a csillagokat.

A mint a philosoph eléje járult, fehér palástban, hosszú fehér szakállával, az ifju felriadt ijedten, és el akart szaladni.

– Miért akarsz előlem elfutni Perozes?

– Fehér medvének néztelek. Megijedtem.

– Tégy különbséget a természet rendei közt, oh Perozes, figyelmezteté őt bölcsen a bölcs. A fehér medve – ursus maritimus – tartozik a plantigrada – talponjárók – seregébe; az ember pedig – animal implume bipes – tollatlan kétlábú barom. És én ezek közé tartozom. Mivel foglalatoskodol e pillanatban oh Perozes?

– A csillagokba nézek.

– S minek tartod te a csillagokat? kérdé a bölcs, rést kapva most mindjárt véghetetlen tudományokat teríteni ki a gyöpre.

– Apró kis lámpásocskáknak, miket a tündérek meggyujtanak, hogy mikor utaznak az égen, el ne tévedjenek hazulról.

A bölcs szánalmas megvetéssel tekinte az esztelen ifjura.

– Nem úgy van, Perozes. E csillagok nagy hősök képei, kik az égbe vannak felemelve; ez a hét csillag itt a kos, alatta délfelől van a czethal, felette balra áll a bika. Az a 22 csillag ott az oroszlán; ama csoport ott a nagy medve, mellette van a kis medve, a kis mellett kezdődik a sárkány, mely áll 25 csillagból, s farkával lenyulik a nagy medvéig, ez a hosszú lánczolat itt Aesculap kigyója, ama fényes csillag ott a keselyű, mellette a hattyú 24 csillaggal, továbbá a róka és lúd: itt a tejút alatt áll a tengeri disznó, a hattyú és ő közötte pedig van a csikó. Ha kivánod látni a tevepárduczot, ez amott áll: a nyulat, galambot és a nagy kutyát csak később fogjuk megláthatni. – Mondjad tehát már most énnekem, hogy mi az ég, és mik a csillagzatok?

– Az ég egy nagy ól, felelt Perozes, mely tele van mindenféle marhával, a kiknek kezükön, lábukon vannak a szemeik.

Epiphanes megcsóválta fejét. Ezt még nehéz vele megértetni, gondolá magában, s jónak látá empyricus lánczolat utján elébb az ifju vallási fogalmait kipuhatolni.

– S mit szeretsz te még az égben a csillagokon kívül, oh Perozes?

Azt várta, hogy Perozes az isteneket fogja említeni.

– A szivárványt, felelt ez ártatlanul.

– Úgy? szólt a philosoph. De azért nem ereszté ki kezéből martalékát. Tehát micsoda szerinted a szivárvány?

– Egy nagy aranyhid, melyen a tündérek lejárnak az égről a földre.

– Tanuld meg oh Perozes: a szivárvány, melyet a te érzéki tekinteted balga aranyhidnak képzel, Thaumas és Electra leánya Iris, Junónak, az istenasszonyok királynéjának szolgálója, s azon fényes öv egy szalag, melyet ő röptében az égen végig húz. Mi tehát a szivárvány?

– A szivárvány, felelt Perozes mogorván, egy hosszú cingulum, melyet egy rettenetes széles istenasszony dereka körül akar kötni, de a mely őt soha sem éri be, csak félig.

A bölcs keserűen sóhajta fel.

– Oh királyi utód, minő hozzád méltatlan járása van elmédnek!

– Kihez beszélsz? kérdé az ifju csodálkozva.

– Nemde nem a király fia vagy-e te, Perozes?

– Én a pillangók pásztora vagyok a mezőkön.

– Boldogtalan ifju, te még önmagadat sem ismered. Pedig első szabálya az életbölcseségnek: «γνοτι σηαυτον»; ismerd meg magadat. Tehát figyelj reám oh királyfiu, én meg fogom veled ismertetni magadat, s miután lelkedben világot gyujték, e világnál lassankint meg fogod ismerni az egész empyricus mindenséget, és ha arról helyes fogalmad leend, akkor belépünk a lelki mindenségbe. Vedd tehát elő lelkednek azon tulajdonságát, melyet a bölcsészek figyelmező tehetségnek hívnak, s mely középhelyet foglal az emlékező és összevető tehetségek között, alárendelt szolgája az itélő tehetségnek, ellentétese azonban a képzelő tehetségnek. – Így. – A te atyád, a nagy Varanes, vagy mint barbar nyelven hívják: Bahram, egykor Perigord erdejében vadászva, egy kis kunyhó előtt megállt, szomját itallal enyhítendő, s ime azon kunyhóból egy csodaszép leányzó lépett elé; termete Vénusé, hajfürtei Bereniceé, homloka Pallasé, vállai Diánáé, csipői Junóé és lábszárai Laodicéáé.

– Kölcsön kérte tőlük?

– Ez rhetori figura, hozzájuk volt hasonlatos azon tagjaiban.

– Nem ismerem e kisasszonyokat.

– A bájos ismeretlennő atyád ajkaihoz emelé a friss forrásvízből tele merített amphorát, s míg atyád torkának szomját enyhíté, szemeivel a leány szemeibe nézve, új szomjat érze keblében támadni, a szerelmet. Az ismeretlen leányt megszeretvén, nőül vevé, és ez a te anyád.

Perozes jovialiter felkaczagott.

– De hát vak volt az apám, hogy nem ismert rá az anyámra?

Epiphanes szája tátva maradt e kérdésre.

– Hisz azt mondád, szólt Perozes, hogy az egy ismeretlen nő volt, ha anyám volt, nem lehetett ismeretlen.

Ez a fiu azt gondolta, hogy az ember anyának születik.

Epiphanes meg volt akadva, nem találva sem az ethica, sem a dialectica, sem a metaphysica terén módszereket hasonló kétségek megoldozására.

Jónak látta tehát mellőzni bölcs «horret vacuum»-mal az oculta qualitast s odább tért.

– Halljad azonban és végy tanuságot róla, mily veszedelmes a nagyok kedve ellen bár csak szókkal is véteni. Atyád, Bahram király, korának legügyesebb íjásza levén, egykor anyáddal, kit minden hölgyei felett leginkább kedvelt, kilovagolván vadas kertjébe, meg akará neki mutatni nyilazásbani felülmulhatatlan ügyességét. Száz lépésnyire tőlük legelészett egy antilope, melyet meglátva Bahram, vőn puzdrájából két nyílat s azt mondá, hogy most azzal oly könnyedén fogja találni az antilope füle hegyét, miszerint az nem gondoland egyebet, mint hogy valami légy csipte meg. Úgy történt. A nyil megcsapta a vad fülhegyét, mire ez azt vélve, hogy bögölylyel van dolga, felemelé hátulsó lábát s megvakará vele a fülét. Bahram király ekkor a másik nyillal egyszerre oda szegezé a vad hátulsó lábát a szarvához.

– Szegény antilope.

– Te a vadat sajnálod, a helyett, hogy atyád remeklövését bámulnád. Anyád még rosszabbul cselekvék. Midőn Bahram király azt várta, hogy elragadtatva a csodálkozás által, magasztalja e non plus ultráját az emberi tökélynek, anyád kimagyarázhatlan közönbösséggel e rövid megjegyzéssel válaszolt: «gyakorlat teszi a mestert». Atyád magánkivül lett dühében, a hódolat elmulasztása nagy bűn a hatalmasok előtt, s anyád valóban méltán bünhödött miatta. Bahram király rögtön eltiltá őt szine elől, egy magas kopár hegytetőre építtetett neki egy várat, oda száműzte és azon hegy tövén túl nem volt neki szabad menni, hanem ott kellett élnie távol minden emberi társaságtól, fény és mulatság nélkül, borzasztó elhagyottságban.

– Hát a szegény antilopéval mi történt?

A philosoph elförmedt e kérdésre. Hát azért erőtette ő meg ékesenszólása csatornáit, hogy tanítványa az antilopéról kérdezősködjék?

De rendbeszedé ismét nyugalmát, s folytatá elbeszélését.

– Történt azonban egyszer, hogy Bahram király, száműzött nejét régen elfelejtve, a vadászaton néhány kisérőjével eltévedett; midőn e közben mindig mélyebben bonyolulna az erdők labyrinthjába, végre egy meredek hegy alá érkezék, melynek tetejében mint egy sasfészek, egy magányos épület volt látható. Sem ő, sem kisérői nem tudták, mely erősség lehet az itt e rideg magányban, s kinek van kedve oly helyen tanyázni, hová élő lélek csak eltévedve jut. Ez alatt, míg a meredek hegyoldalt kerülgetnék, valami utat keresve, mely e magányos lakba vezet, meglátnak egyszerre egy délczeg női alakot, ki izmos vállán egy egész eleven ökröt emelve, biztos léptekkel halad a meredek hegyi ösvényen felfelé. Bahram király és kisérői bámulattal tekintének a nő után, ki előttük emberfölötti erővel látszott birni, s gyorsan utána siettek, hogy őt utolérjék. És most képzeld atyád meglepetését, midőn szemtől szemben állva a csodaerejű nővel, benne saját száműzött feleségére ismert. «Lássad, monda a nő, szintén megismerve a királyt, hogy gyakorlat teszi a mestert», én gyönge asszony, midőn általad száműzetém ide e kopár sziklai tetőre, akkor egy borjut kezdtem el vállamra emelni, s felhozni a hegytetőre. E munkát mindennap megtevém, s a mint az állat nőtt, aként nőtt vállaim ereje, úgy, hogy midőn ez felnőtt, kész ökör lett, akkor is elbirtam azt hordani. Így teszi gyakorlat a mestert! Hogy e szavak után atyád mit cselekvék, azt kigondolni képzeletedre bizom.

– Hát lesegítette az anyám válláról az ökröt.

– Kebelére fogadta elűzött nejét, egyedül részesévé tette trónusának, s e boldog kiengesztelődés áldásából származál te oh Perozes, ki uralkodni fogsz atyád holta után annak minden birodalmain, addig pedig általam, Epiphanes philosophus által fogsz vezéreltetni a bölcseség előcsarnokába, méltó társaul azon száznál többre menő tanítványoknak, kik lelki vezérletem alatt levének bölcsek és boldogok, hadvezérek és senatorok. – Ime már most ismered magadat, ismersz engemet, mondjad tehát el nekem, mit beszéltem én neked most?

Perozes lusta kedvetlenséggel szórta az előtte futó patakba a markába szedett czitromfű-leveleket, miket a bölcs beszédje alatt tépegetett le s nagy boszúsan felelt:

– Hát azt beszélted nekem, hogy az én anyám egy ismeretlen asszony, a ki felnevelt egy borjut, te pedig egy ismeretes philosoph vagy, ki felneveltél százat.

Epiphanes dühösen ugrott fel a gyepről, mérgesen rángatva előre hátra tógája szárnyait; egy szót se szólt többet Perozesnek, ott hagyta őt a faképnél, s felmenvén Bahram királyhoz, megálla előtte és monda:

– Uram király, – fiad bolond!

II.

A bölcs Epiphanes a királyfi dőreségének okát mind a persa máguszok rossz nevelésének és a Zendavesta barbar isteneinek tulajdonítá, s kereken kimondá, hogy a míg az udvarnál jobb erkölcsök nem fognak taníttatni, az oltárokon értelmesebb istenségek nem állanak, a kikkel legalább görögül lehessen beszélni, addig ő hozzá sem foghat Perozes ujjászüléséhez.

Bahram király ráhagyta, hogy tegye hát a napot és csillagokat a hova akarja, s oltson el minden tüzet az országban, csak az ő fiában tudjon aztán lángokat gyujtani.

Epiphanes úgy cselekvék, a persa bálványok elpusztultak a görög istenek előtt. A nap arany képe helyet adott Apollo szobrának, az emberfejű szárnyas bikák helyett elkövetkeztek Bacchus és Mercurius képei, úgy hogy Perozes akármerre fordult, mindenütt e mívelt istenségekkel találkozék, kiknek mindegyikéről bőségesen tudott kalandokat mondani a bölcs Epiphanes: melyik hány halandó leányt csábított el? ki hol istentelenkedett? hogy hajtotta el a más gulyáit? hogy korhelykedett mindenféle halandókkal; s a mi a nőnemen levő istenségeket illette, azoknak történeteit a költők előadásai szerint ismerteté meg tanítványával, kinek mind ezen gyönyörű eseményekre az az észrevétele volt, miszerint ugyan jó, hogy ezek az urak és asszonyságok istenek voltak, mert ha emberek lettek volna, nagyon megkergették volna őket a világban.

A mit pedig legjobban bámult az egészen Perozes, ez az volt, hogy mindezen görög istenek úgy álltak ott, a hogy őket az Isten megteremtette; e körülmény legtöbb foglalatoskodást adott figyelmének, s miután egynehányszor megkérdezé Epiphanestől, hogy nem szokás ezeket soha felöltöztetni? s mindannyiszor azon feleletet nyeré, hogy az épen a legidealisabb viselet, fogá egy napon, midőn igen meleg volt, leveté minden ruháját, s ilyen szép állapotban felsétált a királyi udvarba, még pedig a királyné termeibe.

Ott, a mint a királyné hölgyei megpillanták, összevissza sikoltozva futottak szét, a királyné pedig elszörnyedve csapta össze kezeit, s kapván egy palástot, oda futott Perozeshez, s arczát félrefordítva nyujtá a palástot fiának.

– Fedezd el magadat.

– Köszönöm, szólt Perozes, nem fázom.

– De gyalázat így mutatnod magadat a világ előtt, öltözetlenül.

– Ha ezeknek az isteneknek nem gyalázat, miért volna az nekem? Ha ezek előtt nem szégyenlítek magatokat, miért szégyenlitek én előttem? Engem ismertek, hogy milyen jó fiu vagyok, emezekről ellenben jól tudjátok, mi nagy gonosztévők voltak, s mégis én előlem szaladtok el.

– De Perozes, az ég csillagaira! te ne hasonlítsd magadat istenekhez; látod-e, hogy élő ember, én vagy más ilyen formán járna, a hogy te jársz?

– Hát járjatok ti is így, szólt Perozes vállvonítva s tovább ballagott, keresztül-kasul sétálva az egész palotán, s kétségbeejtve valamennyi asszonyszemélyt, a ki csak összetalálkozott vele

A királyné pedig sírva futott Bahramhoz, ezen szavakon kezdve beszédét:

– Fiad bolond.

Bahram király azonban megértvén a dolgot, valamennyi Bacchusra, Venusra és Apollóra olyan szűrdolmányokat szabatott legottan, hogy a körmük hegye sem látszott ki belőle. Csak így lehete Perozessel újra felvétetni öltönyeit.

III.

Ilyenforma kudarczokat vallván a philosophia és mythologia, valami együgyű embernek az a gondolat ötlött eszébe, hogy Perozest talán bizony jó volna megházasítani, az ilyesmi sok embernek elveszi az eszét, hátha annak meg, a kinek nincs, helyrehozza. A tanács a király fülébe ment, s az ráhagyta, hogy biz ez jó lesz, nagy sebtében el is küldött a szomszéd armeniai király udvarába, kinek annyi leánya volt, hogy válogathatott belőle Oriens és Occidens.

Követei el is hoztak belőle egyet, a kit legmódosabbnak találtak, s azt nagy fényes kisérettel elszállíták Persepolisba, a hol akkor a királyi udvar székelt. Három nap tartott, míg a kiséret hátulja odaért, a hova az eleje, oly hosszú sort képeztek a mindenféle teherhordó tevék, elefántok és öszvérek, mik a menyasszony piperetárát szállíták, és a rabszolgák és szolgálók, az énekesek és czimbalmosok, a kötélen tánczolók és szemfényvesztők, s más afféle haszontalan népek.

Három egész hónapig tartott pedig maga a menyegző ünnepély, egyik nap vadászat tartaték, másik nap lovagjáték, a vendégségeknek vége-hossza nem akart szakadni, napvilágnál kezdték meg a mulatságot, s folytatták fáklyavilágnál, s az énekeseknek be nem állt a szájuk a zengedezéstől.

Perozes hallotta, hogy ez mind az ő kedveért történik, s nézte türelmesen három hónapig, hogy mi lesz mind ebből? csak néha kérdezve meg Epiphanestől, hogy e sok szertartás közül melyik legyen voltaképen a házasság? Az csak legutoljára fog következni; lőn a felelet.