Part 6

E látvány a palmyrai nép szivéből a lelket lopta ki, Vaballath halálra sápadva fordult társaihoz vissza, s csüggedten ment le a piaczra.

– Minden el van veszve, még a dicső halál reménye is, szólt leverten az egybegyűltekhez. Kapunk kulcsa van az ellenség kezében, anyám élete. De ne essetek kétségbe soha. Nyissátok meg a kapukat az ellenség előtt, de zárjátok be sziveiteket. Ássátok el a kardot, de ne ássátok el a gyűlöletet. Nem utolsó napja ez még a világnak. Bocsássátok be az ellenséget, én esküszöm, hogy nem fog az megvénülni itten; legalább ha összeomlanak e falak, nem egyedül minket temetnek el.

A palmyrai nép városa kulcsaival vásárolt kegyelmet királynéjának.

Aurelián megbocsátott neki.

De alig távozott el Palmyra alól, midőn a nép föllázadt az ott maradt dandárok ellen, s azokat az utolsó emberig kiirtá és újra be lőnek zárva a kapuk, kitűzve az ormokra a harczi lobogók.

A császár rögtön visszafordult, s napok mulva, a kik keletre néztek, midőn alkonyodott a nap, úgy tetszett nekik, mintha egyszerre két helyen volna az esthajnal: nyugoton is vörös volt az ég, keleten is.

XVII.

Mig Palmyra falai közé haldokolni járt a szellő, Róma utczáin végig vonult a triumphus.

Elől a cserággal koszorúzott legiók, a tibicinek zenéje, a fehérruhás augurok, a virágfüzéres áldozat-bikákkal. Utánuk jöttek a gladiatorok, a circusok áldozatai, az elfoglalt tartományok szelidített vadai; husz elefánt, négy királytigris, gyönyörű tevepárduczok, hosszú vékony nyakaikkal minden lépésnél köszöntve a háztetőkről ujjongató népet; óriási struczczok, miken æthiop fiuk nyargaltak, egész szekerek megrakva halomra döntött fegyverekkel, kincsekkel, drágakövekkel, mások elfoglalt országok koronáival, vagy elgázolt népek zászlóival tetézve. A kerek világ minden birodalmának követei, pompától ragyogó nemzeti öltözeteikben, Aurelián fegyverhordozói, kik otthon a maguk országában mindegyik egy-egy hatalmas király. A fogoly vezérek és hősök hosszú sorozata, köztük tizenkét amazon, hófehér paripán, kik a csatában fogattak el, s végre, kiken az egész nép szeme függött, a gallusok császárja, Tetricus, ki saját népét elárulá, és Zenobia, kelet királynéja.

Legpompásabb ruhájában öltözve, fején gyémánt koronával ment a diadalszekér előtt kelet királynéja. Léptei ingadoztak a drágakövek terhe, vagy tán a gyalázat súlya alatt; hófehér nyakát arany békó övezte körül, melynek hosszú lánczát egy rabszolga tartá kezében.

Nyomában a diadalmas imperator jött, kezében pálmaággal, gyöngyökkel rakott kocsiját négy szelid szarvas vonta. Mellette kétfelől két költő verte lantját, az egyik dicsérő panegyricont, a másik gyalázó epigrammokat zengedezve a győztes nevére.

Csak egy mosolygása a sorsnak! és az a nő, ki most gyalog megy a diadalszekér előtt, könyeivel jelölve az útat, ugyanazon diadalszekéren ülve jött volna be Rómába.

És e pillanatban csak egy gondolatja volt e megbukott nagy szellemnek. Nem az elmult nagyság, nem a meggyalázás keserve, nem a boszú, nem a félelem.

Egyetlen gondolatja az volt: miért, hogy fiát Vaballathot nem lánczolták mellé? Hol maradhatott ő?

Hajh! az már ekkor megölt rómaiak holttestéből vetett magának ágyat s templomok romjaiból készített temetőt!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Aurelián a diadalmenet végeztével egy gazdag uradalmat ajándékozott Zenobiának. Leányait később római senatorok vették el. Kelet királynéjának utódai sokáig éltek még Olaszországban s emlékeztek az elmult dicső napokra.

XVIII.

Ha most a vándor hat napig utazott az arab sivatagban, a hetediken pompás palotákat lát maga előtt megjelenni, miknek homlokai az égbe emelkednek; a ragyogó dómok, az óriás kúptetők egymás háta mögül tekintenek elő, minden szinű paloták: kék, lilaszin, opál-fehér anyagból tornyosulnak az ég felé, roppant magasságú falak, viruló kertekkel mosolyognak a távolból; széles pálmaerdők terjedeznek nagy sötéten s körülárnyékozzák a ragyogó várost.

A tevék csöndesen ügetnek tovább, az emberek szomorúan fordítják félre arczaikat. A fatamorgana az, a fantasticus délibáb, a puszta álmai elmult dicsőségéről. Jön egy szellő s elleheli a roppant várost a föld szinéről, a sokszinű paloták eltünnek, el a sötét pálmaerdő és a magas falak. A sivatag közepén egymásra hányt oszlopok látszanak, miket félig behordott a homok, s egy tágas templom circusában lakik nagy nyomorúan negyven család, kik nádból épített viskókat ragasztottak a templom oldalához; márványfalak közt kizöldült töviseken néhány kecske legel. Három napi járó földön tört szobrok, csonka oszlopok merednek föl a sivatagból, várva az időt és a vihart, mely őket lassankint eltemesse.

Ez Palmyra.

TSONG-NU.

(Historiai novella.)

Hol, merre nem jártál te egykor bujdosó magyar nép? Merre nem hordoztad hajdan fegyveredet? Melyik föld, melyik nép nem látott még téged?

Hol a jeges tenger hófedett partjain alig teng az élet, odáig hatoltál, Oroszország legutolsó széléig; – végig hajtottad legelő méneseid a Don és Volga végtelen rónáin; paripáid keresztül-kasul száguldották a három égöv alatt fekvő birodalmat.

Byzancz érczkapuját bárddal beütötted; három lépéssel keresztüllépted a keleti Róma birodalmát.

Párist, az egykori Lutetiát, csak védistene, a köd rejté el szemeid elől, s a chalonsi mezőn, hol a félvilággal küzdöttél, százezer halottja fekszik ellenidnek, kiknek neve sincs már.

Hol a világváros Róma, nemzeteknek anyja, hetes halmán fekszik, ott is voltál, láttad őt remegni, láttad könyörögni.

És túl e világrészen, a bölcsektől ismert határok mögött, ott is jártál, ott is megismertetéd magadat.

Hol a mennyei birodalom, China, örökké egyforma századjait éli; hol a sárga folyam mellett Pecking áll porczellán tornyaival s roppant népségével, mely egy országnak is elég volna: te ott is megjelentél, évről évre adódat megkérni.

A chinai császárok roppant bástyát emeltek ellened, egy kétszáz mértföldnyi hosszúságú kőfalat, minden nyillövésnyire magas tornyokkal.

De a bástya nem védi a népet, ha a nép nem védi a bástyát.

Alig volt készen ez óriási mű, a világnak e hetedik csodája, ismét megjelentek myriad és myriad lovas csapatjaid, ott, a hol senki sem várta, hol élettelen sivatag, úttalan rengeteg, parttalan folyamok állták el útjokat.

A hunn raj átkelt rajtok. A sivatagon megette a vadat, megitta vérét, a rengetegen utat égetett magának, s a folyamokat keresztül úszta.

A nép, mely a bástyát építé, ijedve hagyta azt el, a véletlenül megjelent had elől.

A hunn paripák ismét a menyei birodalom földén dobogtak.

Ekkor a császár Kao-Ti összegyűjté seregeit; hegy nem volt elég magas, melyről beláthatta volna hadainak terjedelmét; – e roppant sereggel indult a hunnok ellen.

Egy nagy rónát nézett ki magának csatatérül, ott négyszögbe állítá seregeit, maga középre állt, a hova semmi nyil nem juthatott s odavárta elleneit.

A hunnok négy felé váltak, s roppant seregeiket szétosztva, elfoglalák a szomszéd hegyeket, körülfogva a császár táborát.

A megszámlálhatlan hadsereg nem tudott hová mozdulni, az éhség miatt hetednapra császárostul együtt megadta magát elleneinek.

Ez idő óta adót fizetett a menyei birodalom a hatalmas nomád népnek; aranyat, selymet, porczellánt és a legszebb hölgyeket.

Ez így tartott éveken át. A hunn nép nem szántott, nem kereskedett, nem szőtt, mégis gazdag volt és pompás.

* * *

Történt azonban, hogy Kao-Ti császár meghalálozván, legidősebb fia, Tsong-Nu szállana fel a megürült trónra.

Ennek első dolga az volt, hogy apja háromszázhatvan feleségét mind a tengerbe hányatta, s valamennyi testvérét, nagybátyját és rokonát lenyakaztatá, miglen egyedül állott a trónon.

Ekkor kezde széttekinteni országa fölött. Kétszáz-millió főnyi népen uralkodék, s mégis adófizetője volt kétszázezer embernek; a hunn követek épen akkor érkeztek oda a sarczolt harácsot átvenni, mit a meghalt császár mandarinjai eleve nagy gondoskodva elkészítettek, megrakva ötven nagy teherhajót aranynyal és ezüsttel.

Tsong-Nu kivezetteté a követeket a sárga folyam partjára, a hol a hajók állottak.

– Ime, itt a kincs, melyért jöttetek, monda nekik, s azzal inte a mandarinoknak, hogy sülyeszszék el a hajókat.

A mandarinok az ijedtségtől elsáppadva hullottak térdre a császár előtt, könyörögve, hogy ne hozzon veszélyt országára s ne semmisítsen meg annyi kincset.

Tsong-Nu rögtön leütteté a mandarinok fejeit s azzal maga ment a hajók fenekét megfúrni, a szittya-követek szeme láttára sülyesztve azokat a víz fenekére.

– Most menjetek, temessétek be az arany- és ezüstbányákat, a bányászokat vigyétek onnan a vas-bányákba; nem aranynyal, vassal fogjuk ezentúl az adót fizetni.

Úgy lőn, a mint megparancsolá; a szittya követek elmentek, s a mennyei birodalom minden kovácsműhelyei fegyvereket kezdtek készíteni.

Fegyver lett elég, de ember nem volt, a ki azt viselje.

A népnek egy ezredrésze sem volt képes a hadra. A legnagyobb rész művész volt, vagy mesterember; pap, kereskedő és hivatalnok több volt az elégnél; hemzsegett az ország koldusoktól, szemfényvesztőktől, csak a katona volt ritkaság. A ki volt is, nem hivatása vitte oda, hanem a kaszt, melyben született.

Tsong-Nu rögtön parancsot adott ki, hogy egész országában minden szövő-széket össze kell törni, a porczellán kemenczéket bedönteni, a kereskedők hajóit elsülyeszteni, a bálványokat leszórni, a hivatalnokokat s szemfényvesztőket füleiktől fosztani meg.

Úgy lőn, a mint parancsolá. Egy hét alatt össze voltak törve a bámulatos selyem-szövőszékek, a himző rámák, az üvegfestő műhelyek, a porczellán huták; megégették a selyempilléket, elgázolták a cochenillákat, kitépték tövestül a theafákat, a kaucsukerdőket; széthasgatták a kereskedőhajók bambuszból kötözött gördülő vitorláit; városrul városra kergették a kigyótánczoltatókat, sáskaviaskodtatókat, kötélen ugrálókat, betanított majmaikkal, egereikkel és papagályaikkal; felforgatták a pagodákat; összezúzták az agyaras, terpeszkedő állatfejű bálványokat; lekonczolták a hajcsárok tevéit; hasba szurkálták, a kinek a hasára arany, vagy kék, vagy piros kakas, mint hivatali rendjel volt himezve; – volt űzés, hajtás az országban; a nekiszabadított katonák a kit elől-utól találtak, sapkáján keresztülhuzott czaffjából, vagy füleiből vagdaltak el, – pedig chinai ember mindkettőre igen hiú; végre nem maradt egyéb műszer az országban, mint a földmüves ekéje, az a csodálatosan ügyetlen X-alakú ásó, melylyel a chinai földjét fel szokta turkálni; ekkor ezt is megégetteté a császár s az asztagokat felgyujtatta, a gabonát beleszóratta a folyókba, tengerekbe.

Az embereknek nem maradt egyéb hátra, mint éhenhalni, vagy Tsong-Nu hadseregébe állani.

Vagy még egy harmadik: föltámadni ellene.

Ezt választák a Quenn-Hinn tartomány lakosai, azon időben mintegy husz millió lélekből álló nép.

E tartománya volt Chinának mindannyi közt a legszebb, leggazdagabb.

Halmain a legbujábban tenyésztek a kávé- és theaültetvények, rónáin leggazdagabb volt a rizs-aratás, kikötőiben legtöbb hajó fordult meg, tenger-homokjában legszebb gyöngyöket termett a csigaház, egész erdei voltak kenyérfából és banaánból, folyamaiban bottal lehetett ütni a halakat, s kavicsdombjaiban gyémántok teremtek.

Fővárosa, Lieu-King, terjedelmére megközelíté Peckinget; porczellántornyai, függőkertjei, festett palotái, szines üvegházai, csigákkal kirakott utczái, bronzból öntött kigyói, szökőkútjai, kalapfödelü pagodái ép oly csodálatosak voltak, mint azé; itt tudták legjobban készíteni a pálmabort, itt himzettek legszebben selyemre, itt szőtték a legcsodálatosabb virágos kelméket, itt ismerék a titkokat, mint lehet az üveget hajlékonynyá tenni, az aranyat rózsaszinűre, az ezüstöt azurkékre festeni; itt égeték a legátlátszóbb porczellánt, mely szikrát adott, mint a tűzkő, s melyet hajlítani lehete, a nélkül, hogy összetörjék. Itt tanyáztak a vén tudósok, kik rég ismerék ama csodás port, mely lángot ád és mennydörög, kik föltalálták a könyvnyomást, az északtűt, a léghajót, mikor még mindezeknek Európában hire sem volt; s midőn az év tiszteletére a búcsújárás napján a tartomány népei idesereglettek, mennyi tarka népet lehetett itt látni! A mandarinokat tányéralakú üveggombos sipkáikkal, mellükön az arany kakassal; a theakereskedőket hasukig lelógó vékony bajuszokkal, a mint a bazárok előtt keresztbe vetett lábbal leültek, s egy öblös tálból két vékony fapálczával rakták szájukba a halból, zöldségből s gyümölcsből összefőtt ételt; amott egy kötélen tánczoló körül csoportozik a nép, ki rézalmákat hajigál a légbe, míg odább tánczoló bajadér vonja magára a bámészok figyelmét, leterített szőnyegén kerengve, szökellve s csörgős dobját verve feje fölött; itt egy kalitkában felgyürkőzött hentes árul jól meghizott kutyákat s pórázra feltűzött kövér patkányokat, a chinai nép legkedvesebb csemegéit; amott a borbély háromlábú székét letéve az utcza közepére, ügyesen tépdesi ki az emberek állaiból a szőrt; a házak tetőin egy szép hölgy hűsel nagylevelű illatos virágok árnyában, tízhúros hangszerét pengetve rózsaszinre festett ujjaival, lábacskái, mik a selyem redők közül kilátszanak, a szánkóorrú papucscsal együtt alig nagyobbak, mint egy gyermeké. Másutt templomba siet a nép, hol bőujjú kaftánban hajtogatja szárnyalakú sipkás fejét egy két lábra állított rézvadkan előtt valami vén főpap; a templomajtó előtt kigyótánczoltató énekli ördöngős danáit, mik kényszerítik a csörgőkigyót farkára állani s sziszegve tánczolni köröskörül a nép előtt; néhol a nép között málhákkal rakott tollas dromedárok ügetnek keresztül, másutt poroszlók nyitnak utat egy potrohos tisztviselőnek, kinek feje fölött hosszú nyelű napernyőt visz egy félmeztelen szerecsen rabfiú, vagy czafrangos palankinban czepelteti magát egy kényes, elhizott mandarin, felálló hajcsapja sipkájából kilóg, utána ügyetlen katonák tolongnak, fejükön nyílvégű sisak, melynek görbe fogantyúja van, mint a theás ibriknek, vezetőjük fejéről pávatollak lógnak, majd elbukik hosszú köntösében, a zászlótartónak czikkczakkos lobogóján sárkányok vannak festve, sisakján forgandó szélvitorlát visel, és valamennyi, míg egy kezében valami ügyetlen fegyvert hordoz, görbe kardot, melynek belül van az éle, nyilat, melyet kézzel kell hajítni, vagy dárdát, melynek hegye kigyófark alakú, a másik kezében lapátszerű legyezőt tart, melylyel a forróságot, legyeket űzi magától.

De semmi sem volt oly becses, oly hirhedt Quenn-Hinn tartományban, mint az ottani nők; ezek a karcsú, érzéki alakok, piczi lábaikkal, epedő, hosszúkás, sötét szemeikkel, halvány arczaikkal, gömbölyű vállaikkal; sehol sem tudták a mandolint úgy pengetni, mint ők, a hajfürtöket fölfelé fésülve sehol sem tudták oly szeszélyes alakú kontyba csavarni, s a bogláros emailtűkkel oly izletesen körültüzkődni, az övet úgy kötni a karcsú derékra. A lefüggő fátyol, a hosszú bő patyolatujj senkinek sem illett oly jól, mint ő nekik.

Ez a nép szegült Tsong-Nu parancsai ellen. A vének, a mandarinok, a kereskedők, a selyemszövők testületileg tagadták meg rendeleteinek végrehajtását.

Tsong-Nu ekkor kiküldé katonáit, hogy a lázadókat menjenek megbüntetni, s egy hét alatt nem volt a Quenn-Hinn tartománynak sem kávé-, sem thea-ültetvénye, sem bányái, sem szövőszékei, sem porczellán-hutái; Tsong-Nu fegyveresei kivágtak, letörtek, összezúztak, betemettek mindent.

Ekkor összeszedete Tsong-Nu minden férfit, a ki a Quenn-Hinn tartományban lakott; a ki a gyermekkoron felül volt, azt elvitte katonának, a ki a férfikoron felül volt, azt megölette; nem maradt ott egyéb, mint a gyermek és a nő.

A katonának vitt férfiak nem részesültek többé a kényelemben, heverésben, melyben azelőtt; korán reggeltől késő estig fáradságos hadi gyakorlatokat tartatott velük Tsong-Nu; az ügyetlen fegyverek helyett kézíjhoz kellett szokniok, s a legyező helyett nehéz paizst kellett emelniök. A legkisebb vétség-, mulasztásért bambuszszal vertek a hibázó talpára s egy engedetlen tekintetért fejét ütötték el.

Ha valamelyik elszökött, azon városra izentek, a melyből való volt s jaj volt neki, ha elő nem teremté a szökevényt, – a földdel tétetett egyenlővé.

Egyszer a Quenn-Hinn népfaj közül egyszerre tizen szöktek meg, mind Lieu-Kingből való ifjak.

Tsong-Nu ráparancsolt a városra, hogy a szökevényeket keresse föl, s midőn az engedett időre azok meg nem kerültek, kimondá a másfél millió lakosú városra, hogy semmivé legyen!

És tulajdon magukat az onnan elhozott férfiakat küldé irtózatos itélete végrehajtására.

Ez nála szokás volt. A fegyelem legiszonyúbb próbája volt ez s még nem akadt rá eset, hogy a szülötte városát elpusztítani kiküldött sereg a parancsot ne teljesítette volna.

Első eset lőn a Lieu-Kingé. A kiküldött sereg, a helyett hogy lerombolta volna apái lakhelyét, megerősíté annak bástyáit, s a piacz közepére egy nagy, rézből öntött fenevadat állíta föl és aláirta: «e vadállat Tsong-Nu», s azzal kimondá, hogy városát halálig fogja védni.

Tsong-Nu három napi bőjtöt hirdete e hir hallatára az egész országra, mely idő alatt naponként háromszor kiálták ki a templomokban, a piaczokon s a városok kapuiban a császár rettenetes esküjét, melyben felfogadta az isteneknek, hogy nyoma sem maradand meg Lieu-King városnak, sem a népnek, mely azt építette.

A bőjt után összegyűjté seregeit s minden oldalról betört Quenn-Hinn tartományba. Ki nem menekülhetett senki, az egész nép a főváros körül torlódott össze, ott kellett neki magát védni, vagy elveszni.

A halálra itélt ország a kétségbeesés erejével oltalmazta bástyáit. Három évig ostromolta Tsong-Nu Lieu-King várost, a nélkül, hogy egy házat elfoglalhatott volna belőle. Szerencséjére a scythák messze fenn az obi jeges partján táboroztak ekkor s nem értek rá őt zaklatni, egész erejét a lázadók ellen fordíthatá.

De az ellentállás megtörhetlennek látszott; az ostromlottak nagy árkokat fúrtak a föld alatt oda, honnan legerősebben hányták Tsong-Nu kőhajító gépei a mázsás sziklákat bástyáikra s megtöltve azokat ama csodálatos porral, melyet később Európában Schvarcz Berthold fedezett föl, fölvetteték őket a levegőbe.

Három év alatt Tsong-Nu több embert veszte hadaiból, mint a mennyi a várost védte. Ekkor ő is az elemeket hívta segítségül; vizet a tűz ellen. Míg a városiak tűzaknákat ástak a föld alatt, azalatt ő a városukon keresztülhullámzó zöld folyamot óriási gáttal elrekeszté.

A megállított folyam iszonyú erővel fordult meg medrében s néhány nap alatt tengerré gyűlt a város körül, víz alá meríté annak utczáit, ledönté a földsánczokat, kiűzte a lakókat házaikból, s eloltá a föld alá furt tűzaknákat.

Tsong-Nu ekkor hajókra, tutajokra szállítá ostromló seregeit, s így támadta meg a védelemtől megfosztott lakókat, kik a nőttön emelkedő vízár elől házaik tetejére menekülve, minden rendszeres védelemmel kénytelenek voltak felhagyni. Az ostromlók egyenként támadták meg a házakat s utczáról utczára foglalák el a veszni kényszerített várost, melynek sorsából nem volt egyéb hátra, mint a halál.

A kétségbeesés e pillanatában fölgyujtá palotáit a nép, s a hullámok és lángok csatája közt vítta ki utolsó harczát, melynek végeztével az egész Quenn-Hinn népből nem maradt meg egyéb, mint a gyermekek és hölgyek.

Midőn sem tűz, sem víz nem talált mit rombolni többé Lieu-Kingben, akkor széttöré a gátakat Tsong-Nu, a kék folyam zuhogva rohant le a pusztult város romjairól, vért és holttesteket sodorva örvényei között. Tsong-Nu ekkor katonáit ereszté a városra, hogy azt eltemessék. A szó teljes értelmében el lőn az temetve. A tornyok, a csonka falak, melyek még állottak, lehordattak a föld szinére, a kőhalmokat behordták földdel, bokrot ültettek tetejökbe, a szétvert paloták helyét behantolták pázsittal. Semmit sem volt szabad elhozni a városból, a drágaságokat belehányták a kutakba, hogy még emléke se maradjon utána; nem sokára a hely, hol a büszke város állott, egy zöld legelővé lőn varázsolva, melyen gyéren ingott a vadbokor, befutva szurós tövisindáktól, csupán azon szobor csonka talapja maradt fenn, melyen a réz fenevad állott, Tsong-Nu gúnyemléke; most e csonka kőre e szavak lőnek irva:

«Itt volt Lieu-King város!»

Egyéb semmi. Száz mértföldnyi kerületben üres volt és laktalan a vidék.

Az elhullottak koponyáiból egy roppant pyramidot emeltek a zöld folyam mellett, melynek szegletköveire ez volt irva:

«Itt van azon népnek bölcsesége, mely Tsong-Nu ellen fellázadt!»

Az egész vidék erdői felgyujtattak, s hogy még a vizeknek se legyen lakója, a nagy zöld folyamba egész hajókkal hordták az ólmot, arzenikumot és timsót. Azóta sem lakhatik benne hal s vizével semmi állat sem oltja szomját.

A Quenn-Hinn tartomány megszünt lenni.

A megmaradt gyermekeket szétosztá Tsong-Nu egész birodalmában rabszolgákul s a hölgyeket díjul adta katonáinak.

Csupán egyet tartott meg magának, egy szép tizenhat esztendős hajadont, ki az általános romlás alatt a császár lábai elé rogyott s szépsége bűbájával egy perczre még a boszút is elaltatá annak szivében.

E hajadon volt Bil-man-ha, egy árva, kinek apja és testvérei kard által estek el, s kinek arczán még piroslott családjának ráfecscsent vére, midőn Tsong-Nu csókjai azt onnan letörölték.

A leány legszebb volt a Quenn-Hinn hölgyek között, és a Quenn-Hinn hölgyek legszebbek voltak egész Chinában.

Szemeiben azon éjfélsugáros epedés, arczán a bársonyos virághamv, ajkain ama részegítő hőpirosság, mely el tudja fordítani Tsong-Nu lelkét a halálkiáltástól, hogy egy perczig ne abban gyönyörködjék, hanem ő benne.

És Tsong-Nu keblére ölelte a leányt s kettős gyönyört érze, midőn ajkai annak égő arczát érinték s fülei a kiirtott nép halálordítását hallák.

A láng az égre lobogott, a hullám döntögeté a tornyokat, a kardcsapások alatt százezrek sikoltása hallék, Bil-mán-ha karjai Tsong-Nu vállai körül fonódtak; ő pedig látott, hallott, ölelt és az mind gyönyör volt.

A láng az eget, a vér a vizet, a csók a leány arczát festette pirosra; egyik szebb volt mint a másik, rózsaszinű folyam, rózsaszinű ég, rózsaszinű leány, – ott egy letört ország, itt egy letört menyország.

Tsong-Nu beleszeretett a leányba, ki Lieu-King romlása közt osztotta szivének dobbanásait.

* * *

Lieu-King pusztulása után néma lőn az egész ország. A megrémült tartományok reszkettek a szörnyű példa előtt s hallgatva teljesíték a kényúr parancsát.

Ha életüket, vagyonukat, boldogságukat parancsolta volna levetkőzni, – megteendék. Ha azt kivánta volna, hogy a két tengert kössék össze csatornával, vagy hogy a Poyang-hu tavat kiszárítsák s medrébe narancserdőt ültessenek, kivitték volna.

Tsong-Nu mind ennél nagyobbat és váratlanabbat kivánt: összegyűjté seregeit s tudtokra adá, hogy át fognak menni Scythiába, a hunnokat saját országukban küzdeni le, s birodalmuk fővárosait elfoglalni.

A nép reszketve hallá a parancsot és hallgatott, a bölcsek fejet hajtottak a császár előtt és nem mertek szólni.

Tsong-Nu egy intésére útnak indult a hadsereg. – Mielőtt összesereglettek volna, eszébe jutott Lieu-King elpusztítójának, hogy azon gyermekek, kiket a Quenn-Hinn nép közül elhozott, férfiakká fognak nőni az alatt, a míg ő oda lesz, s emlékezni fognak rokonaik halálára s föltámadhatnak ellene, azért meghagyá a városoknak, hogy a mely napon a hadsereg megindult, minden gyermeket megöljenek.

S akkor útnak indult.

Az ország határán szemlét tartott hadserege fölött. Több mint egy millió harczosból állott az, a számtalan paripák felhőket vertek porból a légbe; az élelemvivő tevék, elefántok, s a bivalyoktól vont szekereknek nem lehete végét látni.

A mint a császár bölcsei e roppant sokaságot meglátták, szivök megesett rajta s egy közülök a császár elé lépett, magát milliókért föláldozandó.

Ott arczra borult Tsong-Nu arany trónja előtt s fölemelve kezeit, ellentmonda néki.