Part 5

Legelsőbb a két szárny csapott a római seregre; az illyr lovasság azon pillanatban össze volt törve a palmyrai alvezér, Zabdas arab lovassága által. A nehéz harcz-szekercze szétrepeszté a paizsokat, s a hosszú karcsú dárda kihányta a lovagokat nyergeikből, ezek vad futamodással rohantak a pusztának, Zabdas által űzetve. A tulsó szárny numid lovassága nem várta be a rohamot, mielőtt a syriai csapatok összecsaphattak volna vele, hirtelen megfordult s szélesen kiterjedt sorban el kezde futni a nehéz pánczélos lovasság elől, maga után csalogatva azt a mocsáros lapályba s egyszer-egyszer összecsoportosulva visszatámadt reá, s mire az rendbeszedé magát, ismét odább vonult, keresztül-kasul hordta azt a síkon s kifárasztva, a nélkül, hogy harczba ereszkednék vele.

Zenobia válogatott hada addig egész sulyával csapott le a római sereg legióira.

A germán legiók, mik legelől álltak, fogadták a roham első dühét. Mint a had istenasszonya nyargalt legelől a királyné maga, arcza elé tartott paizszsal, a legió tribunját választva ki magának. Az egy nő által látva magát megtámadtatni, dühösen vágott hosszú pallosával Zenobia felé. Az öblös paizs nagyot kondult a csapás alatt, de a királyné karja meg nem hajolt tőle, s az ő csapása mint a villám csapott le a tribun mezetlen nyakára; halva rogyott az le, látni sem maradt ideje a csapást, nemhogy kikerülni.

A germánok minden hősi védelme hasztalan volt e föltarthatlan roham ellen; a kard éle eltompult az átjárhatlan pánczélokon. Soraik összebomlottak; itt-ott látszott még egy-egy izmos herculesi alak, maga körül csapkodva szeges buzogányával s egyedül küzdve tömegek ellen, hosszú szőke haja repkedett a szélben, míg az is dárdáktól átfurva eldőlt s összetapostatott. Nem futott és nem adta meg magát egy is; a hol állt, ott halt meg.

Holttesteken keresztül diadalordítással rohantak a palmyraiak a római legiókra. Azok nyugodtan várták be őket egész tíz lépésnyi távolra, kezökben tartva a nehéz pilumot s azon pillanatban egyszerre hajíták elleneikre az irtózatos fegyvert, mely keresztül rontva paizson, pánczélon másfél lábnyi vasával, öldöklött a hova ért, s azzal kezökbe ragadva a rövid kardot, mintegy érczfal megállíták a rohamot.

– Ne vágj, hanem szúrj, katona! kiálta Aurelián a harczosoknak; a tanács jó volt: a kard éle nem fogta a pikkelypánczélt, de a döfés keresztül járt rajta, s a palmyrai lovasság egy eleven bástyát talált maga előtt, melybe sehol sem lehete betörni; ha elesett egy, rögtön másik állt helyébe, s ha kifáradt az első sor, egy pillanat alatt fölváltá a második, pihent erővel.

Az első kohorsnál folyt a legdühösebb harcz; mindkét fél hősei itt voltak összegyűjtve, a hány palmyrai esett el, annyi római halt meg érte. Végre a legió tribunja is elhullt, s a kohors közepén ketté töretett.

Aurelián a dombról nézte a csatát. Látta Zenobiát a tömegek élén harczolni, mint tördeli össze legjobb legiója sorait, az elsőt, a másodikat, végre csak az utolsó rend állt még. Az is keresztül töretett, a hősök egyenkint hulltak el, csak a vexillifer körül küzdött még egynehány végelszántsággal, köztük volt a siciliai, a babérággal sisakján. Végre csak ő maradt egyedül. Az ellenség körül özönlé; maga küzdött valamennyi ellen; balkezébe fogta a sast, jobbjával villámsebesen oszta csapást és döfést mindenfelé; egyik sebét a másik után kapta; arcza, homloka vérzett, meg nem mozdult helyéből; végre egy nyilvessző állt meg szíve fölött, a bajnok féltérdre rogyott, a sisak leesett fejéről, kezével a babérágat ajkaihoz szorítá, s egy jajkiáltás, egy sóhaj nélkül meghalt.

Ekkor jött elő Aurelián a triariusokkal.

A mogorva hidegség, mely a veteránok arczán honolt, most némi megtorló boszú vonásaival elegyült; fenyegető tekintettel közeledtek a győztesen előre nyomuló palmyraiak felé, s az első dárdasuhintás kényszeríté azokat az elfoglalt tért nekik átengedni.

Zenobia szemközt állt Aureliánnal. Mintegy új erőt gyűjtve megpihenni látszék leghatalmasabb ellenéveli végküzdelemre. Keble hevesen dobogott a harcz küzdelmeitől, kardjáról a vér csepegett alá. Kigyulladt arczát, villogó szemeit közelről láthatta az imperator, hogy megitélhesse róla, miként méltó ellenére talált; hajfürtei kibomolva a sisak alól, szabadon lebegtek délczeg vállai körül. A harcztárogató rivallása, a haldoklók nyögése s a küzdők tombolása közül kihallatszott dörögve csengő hangja, a mint harczosait új viadalra buzdítá; a veteránok minden oldalról látták ellenök gyűlni e vérlepte alakokat, miknek arczán a fanatismus lángja vonaglott.

E pillanatban idegrendítő ordítás hangzott a palmyraiak háta mögött, mely kényszeríté őket megdöbbenve hátratekinteni.

A jobbszárnyon levő numid lovasság, a nehéz arab seregeket a mocsáros lapályokba csalva, itt egyszerre keresztül tört azoknak szétosztott sorain, s míg azok messze hátra maradtak mögötte, a tartalékul maradt syriai gyalogságra veté magát.

Ez az első nyillövés után a futásban kereste menedékét, s a kétszáz elefánt a bálványképekkel magára maradt a támadók előtt.

Az elefántok harczordítása volt az, mely a csatazaj közepéből kihallatszott, midőn a győzelem már félig a Zenobia kezei közt volt.

A palmyrai harczosok szivét egyszerre vad ijedtség állta el, midőn isteneik bálványait az ellenség által megtámadva látták. Egyszerre felbomlott a csatarend, visszafordult mindenki, s eszeveszett tömkelegben rohantak a bálványok védelmére, átengedve a vérrel kivívott csatatért a már félig leküzdött ellennek.

A papok ezalatt kétségbeesett küzdelmet kezdtek a numid lovasokkal, melybe az elefántok is belekeveredtek, a nap elefántja fölemelt ormánynyal rohant a lovasok közé, s felkapva egy decuriót nyakánál fogva, azzal mintegy buzogánynyal vágott a tömegek közé, útat törve iszonyú lábai gázolásával a legsűrűbb tömegek közt s hajigálva fel maga körül jobbra-balra az embereket, s a visszaesőket iszonyú agyaraival fogva fel.

Semmi sem volt képes a palmyraiakat rendbeszedni többé. Mindenki csak a veszélyben forgó bálványt látta, s annak megmentésére sietett a csatatérre. Maga Zabdas is elragadtatott visszatérő lovasai által, s iparkodott a zavargó csatazajban a királynét föltalálni.

Az még most is szemközt állt az ellenséggel s bátorítá, a kik körüle álltak és küzdött a római veteránokkal.

Zabdasnak erővel kellett megragadni a királyné paripájának fékét, hogy elvihesse őt a csatatérről.

A numid lovasok azalatt körülfogattak a visszarohanó tömegektől s leapríttattak az utolsó emberig, de a palmyrai sereg is szét volt verve. A bálvány megmenekült; hanem a csata elveszett.

– Minden veszve van! kiálta Zabdas, magával vonva a királyné paripáját, mely ágaskodott, nyerített, kapálózott, nem akarva távozni a csatatérről.

– Nincs minden elveszve, viszonza a királyné, még áll Palmyra!

Azonban sietnie kell üldözői elől; a római lovasság ismét összeszedte magát, egyedül azon csoportot látszott üldözni, mely Zenobiát követé. Kisérői egyenként hullottak el védelmében.

– Állj meg királyné és add meg magad! kiálta utána egy erőteljes hang az üldözők közül, s a mint Zenobia hátra tekinte, meglátta, hogy ez Aurelián.

Egyszerre meglassítá lova futását, leakasztá tegzét nyakából, egy nyilat fektetett az idegre s visszafelé fordulva lován, megvoná csendesen a kézíjat s perczig czélozott. Az ideg pendült. A királyné lova nyargalt, az üldözők messze elmaradtak. A nyil Aurelián vállát furta keresztül.

XV.

– Még nincs veszve minden, még áll Palmyra! Hangzék Zenobia szava a vesztett csata után.

Föl a falakra, zárjátok be a kapukat, fegyverre a ki férfi! Nyissátok meg a templomokat, a vének, a világtalanok, a nyomorékok menjenek imádkozni, a többi harczoljon! Rakjatok tüzeket a téreken, a nők forraljanak ólmot és olajat, a gyermekek faragjanak nyilat, hozzátok föl a kriptából a halottakat, tegyétek ki az utczára, ők se pihenjenek! Mérget a nyilakra és mérget a szívbe! Férfivá legyen a gyermek és a férfi félistenné, villám legyen a kard!

Minden úgy lőn.

Zenobia legkisebbik fia, Vaballath, már ekkor harczos ifju volt, ő járt utczáról-utczára, falakról-falakra a népet buzdítani. Ő volt vezére, költője, lelke a népnek.

Az első napon, hogy Aurelián Palmyra alatt megjelent, követet küldött Zenobiához, felszólítva őt a meghódolásra s azon esetben biztosítva életét, trónját és birtokait.

Zenobia körülhordozá a követet a város falain, megmutogatta neki a felállított hajító és kopjalövő gépeket, levezette a piaczokra, hol a népség fegyvergyakorlatot tartott, megmutogatta neki a roppant földalatti raktárakat, telve kifogyhatlan élelmi szerekkel, a gazdag forrásokat, a városba foglalt gyümölcstermő pálmaerdőket, a szapora nyájakat, mik a hozzájárulhatlan mezőkön legeltek.

– Mondd meg uradnak, a mit láttál. E falakon belől gazdag a föld, kívül rajtok koldus és sivatag. Velünk harczol az Isten, a föld és az idő.

A követ visszatért Aureliánhoz a daczoló válaszszal A város falain hallatszott az ezer meg ezer ajk által énekelt harczi kardal:

«Föl csatára Palmyra! Föl csatára a halálig! Róma nem lesz úr a földön, Rabfaj nem fog lakni benned, Vagy velünk élj, vagy velünk vessz, Vagy hazánk légy, vagy sirunk!»

Aurelián ostromra készült. Levele, melyet a római tanácshoz irt, eléggé bizonyítja aggodalmait az ostrom kimenetele iránt.

«A római nép, így szól a levél, megvetéssel beszél a harczról, melyet egy nő ellen viselek. Azonban nem ismeri Zenobia jellemét és hatalmát. Lehetetlen fölszámlálni harczkészleteit kövek, nyilak s mindennemű hajító fegyverekben. Minden bástyaoldal két-három balistával van ellátva s harczi gépei mesterséges tüzet szórnak. A bünhödés előli félelem a kétségbeesés bátorságával fegyverzé őt föl. Hanem én bizom Róma védisteneiben, kik ez ideig minden vállalatomban megsegítének.»

Rövid időn alkalma lőn Aureliánnak megtudni, ha Róma védisteneinek hatalma elterjed-e odáig!

Egy reggelen az általános trombitaharsogás a falakra idézte a palmyrai népet. A legiók ostromra keltek, védelemre a palmyrai nép.

Mintha kalászos vetés támadt volna a bástyákon, köröskörül fénylettek a dárdák s a tornyok párkányain megjelentek a csodálatos gépek, fogas kerekeikkel, aczélrugóikkal. Minden emeltebb hely tetején lobogott a harczi zászló.

A legiók megosztott csapatokban közeledtek lassankint a bástyák felé, mint egy-egy változatlan alakú folt; midőn néhány száz lépésnyi közelbe értek, a falakon álló erőművek kerekei mozgásba kezdtek jőni, mindig lassabban birták azokat hajtani a melléjük állított izmos balistariusok, a gépek hátra facsart karjai lassudan hajlottak alább, alább; egyszerre félreugrottak mellőlük a gépészek, az elszabadult kerék búgva gördült vissza, s a fölpattanó érczgerenda három mázsás köveket hajított a messziről közelgő csoportok fejére.

Azok hulló nyilzápor s lecsapó kövek között jöttek előre, sem lassabban, sem sebesebben, mint azelőtt. Egyszerre támadtak minden oldalról a városra, a vízzel tölt árok nádkévékkel lőn betemetve, melyen keresztül paizsokból egyetlen vastetőt képezve rohantak előre az ostromlók s míg egyfelől hosszú hágcsókat támasztottak a falaknak, másutt a tekenős testudokat gördíték a kapukhoz közel, miknek oltalma alatt földalatti aknákat kezdtek ásni a bástyák alá, s mindezek között lehete látni a lassan mozduló ostromtornyokat, miket alárakott faderekakon száz férfi hengerített előre. Fenn a toronyban, mely oly magas volt, mint a bástya, a legmerészebb harczosok álltak, eltakarva egy felvont hid által, s alól kilátszottak a faltörő kosok fejei.

A hajítógépek kövei e mozgó tornyokra voltak leginkább irányozva. Némelyiket megtalálta a sujtó gránitdarab s az széthasadozva dűlt fel a bennlevőkkel együtt, másikat meggyujtá a repülő szurok-koszorú, az olthatatlan görögtűz, s az ott égett el a seregek láttára. Végtére egy közel jutott a falakhoz, vaslemezzel fedett oldalairól visszahullott a hajító dárda s a kénköves kanócz szorosan oda férkőzék a sánczok mellé, s akkor egyszerre csörömpölve zuhant le a felvonó hid a bástya ormaiba kapaszkodva vasfogóival. A legelső tíz-húsz férfi, ki e hidra felugrott, egy percz alatt halva esett le az árokba, keresztül-kasul lőve a mindenünnen oda irányzott nyilaktól, s az utánuk jövők egy pillanatra megdöbbenve álltak meg a keresztülláthatatlan nyilzápor előtt.

– Előre rómaiak! kiálta ekkor a tribun, elkapva a vexillifer kezéből a római sast, s áthajítva azt az ellenség közepébe. Elvakult dühvel rohantak erre a rómaiak a hidon keresztül, zászlójukat visszavivandók. Paizsát szeme elé tartá a katona, hogy ne lássa a halált; s míg tíz alá hullt a hidról, egy végre a sánczig jutott, s míg az oroszláni vitézséggel küzdött, másik tíz jött utána és ismét tíz, és végre száz, a torony egy fedett lépcsőt képzett, melyen keresztül folyvást újabb vitézek nyomultak előre, kényszerítve haladni az előttük levőket. A rómaiak már tért foglaltak a bástyán, mindig többet többet, már a vexillum vissza volt víva, s a csapatok előtt magasra emelve, már a palmyrai hadsorokban megbomlott a csatarend, midőn egyszerre sebes futással látszék a rómaiak felé rohanni egy palmyrai ifju, paizsát szemei elé tartá, kezében fegyver helyett egy szikrázó csóva.

Ez Vaballath.

– Félre előlem rómaiak! ordíta vakmerően az ifju az ostromlókhoz érve, s megcsóválván maga körül a szikrát okádó kanóczot, az pokoli körfényt alakíta körüle, melynek olthatlan sziporkái megolvaszták az érczet, s keresztülégtek a csontig.

A rómaiak néhány perczig megriadva e vakmerő támadó elől, ki nem emberi fegyverrel látszott ellenök harczolni, útat nyitottak neki, eltakarva arczaikat a gyilkoló szikrák elől, s e nehány percz elég volt Vaballathnak arra, hogy a bástyafalra ugorva, valamennyi harczoló fején keresztül biztos kézzel a torony közepébe hajítsa a romboló görögtűzkanóczot, s akkor kirántva kardját, fölkiálthasson: «ide mellém palmyraiak!»

A toronyba esett kanócz minden szikrája gyujtott, hasztalan oltották vízzel, tapodták el sarkaikkal, takarták be vérteikkel; vizen és vason keresztülégett az, néhány pillanat alatt tűzlángban állt a torony, a bástyán rekedt kis csapatnak senki sem mehetett segélyére, távolból nézhették az ostromlók, mint olvad lassankint összébb-összébb, míg végre csak a sashordozó marad fenn, s midőn egyedül látja magát, a sassal együtt aláveti magát a mély árok hegyes pallisádjaira, kisérve a palmyraiak düh- és diadal-ordításaitól.

A város tulsó oldalán ezalatt sikerült az ostromlóknak az árkot betemetniök, a kévékből rakott gát mindig magasabbra nőtt, s az összekötött paizsok mindig közelebb látszottak emelkedni, daczolva tűzzel és kövekkel, miket a falakról leszórtak, s mik ártalom nélkül gurultak alá az óriási tekenőn, melynek minden pikkelyét egy férfi kar által szorosan a másikhoz kapcsolt paizs képezte, s melyet sehol sem lehetett megbontani. Egy izmos férfi már harmadszor hajít egész gránithasábokat a megtörhetlen érczlapra, a harmadik kisérlet után bőszült dühvel ugrik le maga a vastetőzetre, s lábaival az ostromlók feje fölött tapodva, rettentő csapásokat oszt az alatta levők fejeire; egy-két paizs betörik vaspőrölye zuhanásaitól, s az ember maga elbukik a betört paizsok alatt, mint a ki beszakadó jégtábla alá tünt el, de önfeláldozása megbontá az ércz pikkelyzetét, s a falakról égő nyilak özöne repült az ott támadt résre. A fölhalmozott nádkötegek egy pillanat alatt meggyulladtak az ostromlók lábai alatt, s egy óriási rézcsoda kinyuló torkán keresztül a legmagasabb toronyból égő naphtát s olvadt szurkot okádott a tűz közé. A paizsok zavarodtan bomlanak szét, a föld maga ég a szétzavart sorok alatt, mindenki fut! s azon pillanatban, midőn fedetlenül maradnak az ostromlók, összebomolva, mint leforrázott hangyaboly, s visszahemzsegve a lángbaborult lejtőről, rettentő ropogás tölti el a léget, ezer meg ezer röppentyű lövell szét a toronyból, millió kék, zöld és veres csillagot rugva szét magából, miknek sziporkái pokoli tűzesővel hullanak a megrémült tömegek fejére.

A legiók hátrálnak mindenütt, ember fölötti erő küzd ellenök; de nem fordítnak hátat, arczot mutatva távoznak lépésről-lépésre; merész tekintettel fordulva a süvöltő tűzzápor elé, mely ijesztő ropogással tölti el az éjet.

Erre megnyilnak a kapuk, s vad ordítással rohan a hátráló tömegekre mindenünnen a palmyrai lovasság, a csörömpölő kaszás-szekerek; a legiók szembe állnak az üldözőkkel, a vad csatalárma, fegyverzörej és tűzropogás között hallatszik a tibicenek meg nem szakadó harczi zenéje, s a palmyrai falakról áttörnek néha a felharsogó ének szavai: «Róma nem lesz úr e földön!» Az éjszakai égés fehérjében úgy állanak e visszavonulásukban is szabályos dandárok körülrajongva ama dühöngő csapatoktól, mintha egy kitörő vulkán tüze alatt küzdenének mesés őskori herosok, alvilági dæmonok rajával.

Amott egy nyugodt, félelmet nem ismerő férfi, mindenütt bátorítva; itt egy fehér asszony, vadul víva a hátráló csapatokkal. Amaz Aurelián, ez Zenobia.

A palmyraiak egész sánczaikig üldözték vissza ostromlóikat.

Aurelián átlátta, hogy ostrommal be nem veheti a várost, és mégis felfogadta, hogy el kell azt foglalni. S a mit egy római komolyan akart, az soha sem volt lehetetlen.

XVI.

Nap nap után mult, a nélkül, hogy Palmyra falai gyengültek volna; a nép kijárt a falakra, a rómaiakat gúnyoló fölhivásokkal boszantani, mindenki el volt bizva.

Zenobia legtitkosabb szobájába vonult félre Vaballathtal, s széttekintve, ha nem hallja-e meg szavait valaki? így szóla hozzá reszkető hangon.

– Vesztünk közelget. Ellenünk a sors. Szövetségeseink egyenkint meghódoltak Róma előtt, legbuzgóbb párthívünk, Tirmusz, Egyptommal együtt elveszett, s Sapor király, midőn épen segítségünkre készült, meghalt, s halálával birodalma is szétomlott. Semmi reményünk a megszabadulhatáshoz. Isteneink is elhagytak, a szél nem oly dühös, a nap nem oly forró, a föld nem oly kopár, mint egyébkor. Ellenségeink kutakat ástak a puszta közepében s minden világrészből szállítják számukra az eleséget. Az egyptomi legiók vezére Probus már útban van Aureliánhoz csatlakozandó; ha őt is bevárjuk, össze kell roskadnunk a támadás alatt. Még egy kétségbeesett merény van számunkra hátra. Ugyanaz, mely husz év előtt megmenté Palmyrát: a hegyek közt lakó nomád népeket föllázítani, s egyetlen rohammal elsöpörni az ellenséget falaink alól. E végre egyikünknek a környező ellenségen keresztül ki kell jutni a városból, s a másiknak védni azt azalatt, míg a segély megérkezik.

– Eredj te, anyám.

– Jó, határoznunk kell gyorsan és tenni rögtön. Az éjjel rohamot kell intézni minden kapuról s e zajban könnyű lesz kimenekülnöm. De visszatérek!

– Anyám, szól Vaballath, vidd magaddal kis leányaidat is.

– Miért vigyem el őket innen?

– Ha vissza nem találsz térni, ha minket meg nem szabadíthatsz, gondolod-e, hogy Palmyra megadja magát máskép, mint romba dűlve? vidd magaddal a gyermekeket.

– Te el vagy szánva.

– Mindenre. Ha meghaltak, a kik a falakat védték, haljanak meg a falak is, veszszen el Tadmor neve is, ha népe elveszett! bennünket ne lásson senki rabszolgának. A dicső Palmyra történetét ne folytassa egy nyomorult, megalázott Palmyra!

– Véremből nőttél, szólt Zenobia, megszorítva kezét, s még az alkonyat leszálltával harczra rendezé a csapatokat, a királyné két leggyorsabb futó dromedárját hozatá elő, a puszták hajóit, mik pihenés nélkül futnak meg tiz mértföldnyi útat.

Alig csöndesült el az éj, midőn egyszerre megnyiltak Palmyra kapui mind, s a syriai seregek kirohantak minden oldalról a várost környező római hadakra. Azok egy pillanat alatt talpon állottak s úgy várták be a rohamot. Hozzá szoktak már a keletiek harczolás módjához, éji rohamaikhoz, támadásuk zajához, elefántjaikhoz és görögtüzeikhez; de Zenobia még egy új nemét találta fel számukra a harcznak. Összefogatott kétszáz vad bikát a palmyrai legelőkről, a legszilajabbakat, minők emberarczot tűrni nem szoktak, azoknak szarvaik közé szurokba mártott venyige nyalábokat kötöztetett s ezeket meggyujtatva, egyszerre kibocsátá valamennyit a rómaiakra.

Ezek hallák a rémséges üvöltést, láták az égő tüzeket sebes rohammal közeledni magok felé, miket a bőszült állatok szilajon ráztak alá s föl kínokban, s el nem tudták képzelni, minő ellenséggel leend dolguk. Bátran megálltak előtte, s midőn a szarvaikon hordott tűznél megismerték a bikákat, már akkor késő volt a csatarendet megváltoztatniok. Szétszórt sorokban kellett volna azokat elfogadni, mert az oktalan ellenség nem törődött az összetömött harczrenddel, hanem a dárdák közepébe rohant s a fájdalomtól elvakulva keresztül törte az érczhadsorokat, égő homlokával föltaszítva az előtte állót. A megtámadt dandár erre zavarba jött, nem csata volt az többé, hanem bősz viadal dühös vadállatok ellen alkalmatlan fegyverekkel; a legiók szétbomolva hátráltak sánczaik mögé s onnan lődözték le nyilaikkal e bőszült vadakat, mik vad bömböléssel nyargaltak alá s föl a mezőn, a földet túrva égő szarvaikkal.

E látmány alatt senki sem vevé észre, hogy két dromedár sebesen vágtat el a rómaiak sánczai között.

Az utolsó római őrszem észrevette a futókat, s a könnyű lovasság egy cohorsza rögtön utánok indult, hogy őket elfogja. A királyné meghallá az üldözők robaját s pihenés nélkül vágtatott a pusztán keresztül. Az egyik tevét, melyen két kis leánya ült, maga előtt hajtá. A két gyermek egymást átkarolva ült a nyeregben, Zenobia meghagyá nekik, hogy hátra ne nézzenek.

A reggel első sugárai a puszta közepén találták a királynét. Üldözői még mindig nyomában voltak; a láthatár tulsó szélén már látszott valami hosszú ezüst vonal csillamlása, az volt az Euphrat folyam, melynek partjain már a szabad nomád népek ménesei legeltek; ha azokat elérheté, többé nem kellett futnia az ellenség elől.

A dromedárok előre nyujtott nyakkal röpülni látszottak a homokpuszta fölött, egyszerre azonban az első, melyen a két gyermek ült, megbotlott a kavicstömegekben, még azután kétszeres erővel nyargalt egy darabig, úgy hogy társa alig birta utolérni, akkor futása el kezdett lassudni, szügye reszketett, s egyszerre megállt és hátramaradt. Zenobia ijedten ragadta meg a teve kantárát s erővel vonta azt maga után, az mindig lassabban haladt s gátolta társának futását, végre két térdére rogyott, s onnan egész testével a földre. A másik teve lehajlott hozzá, s megfogta nyakán levő kantárát fogaival, hogy föl segítse emelkedni. Az ismét visszarogyott, lábai nem birták többé.

– Kapaszkodjatok fel hozzám! kiálta Zenobia leányainak s maga mellé ültetve őket, egy ijedt pillanatot vetett közelgő üldözőire, s vágtatott tovább.

Az elhagyott teve fájdalmasan bőgve vergődött ott a homokban, föl-fölemelt fejével az eltávozottak után fordulva, mintha nem az fájna neki, hogy meghal, hanem az, hogy elhagyatik.

Az üldözők és a királyné közötti tér azonban mindinkább fogyni kezde. A dromedár futása lassúbb kezde lenni a hármas teher alatt, már a római lovasok nyilai fütyültek a futók körül. Nem volt menekülés többé.

– Vess el minket, anyám; szólt az egyik gyermek, s menekülj meg magad.

Zenobia könyezve csókolá meg a gyermeket s szorosabban ölelé magához.

Ha a dicsvágy nagyobb lett volna szivében, mint az anyai szeretet, megszabadulhatott volna.

Hogy hajítná el az anya gyermekeit, még ha koronáját mentené is meg általuk.

Még egy félórai futás s kelet királynéja a reménylett partokhoz oly közel, ellenségei kezébe jutott.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Az elfogott királyné nemsokára Aurelián előtt állott, legyőzve, megalázva.

– Miért támadtál fel Róma ellen? kérdé a büszke győztes.

– Nem hajthatám meg fejem egy Gallienus, egy Aureolus előtt, felelt Zenobia, még fogságában is királyné. Téged egyedül ismerlek el legyőzőmnek.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A hirnök trombita-hangja a várfalakra idézte a palmyraiakat.

– Mit kivánsz? kérdé Vallabath a kapu tornyában állva.

– Meghódolást Rómának.

– Sokszor kérted azt, a választ sokszor elvivéd.

– Most nem kérem ingyen, hanem cserébe királynétok életeért; ezt mondva, egy arany bilincsekkel lelánczolt nőt s két gyermeket mutatott föl a hirnök.