Part 4

Szótlanul rogyott össze; Zenobia hosszú, hollófekete hajfürtei arczára omlottak, oda voná azokat ajkaihoz összecsókolá és meghalt.

IX.

Ezelőtt másfélezer évvel…

Ha Egyptomból az arab sivatagokon keresztül hat napig vándorolt az utazó, s nem talált egyebet egyes kutaknál, hetediken a hasadó hajnal sugárai között messziről sötétlő pálmaerdőt látott megjelenni.

A tevék ezentúl nyargalva futottak, a lovakat nem lehete visszatartani többé, az emberek arcza is egyszerre felvidámult. Az a pálmák országa volt. Palmyra földe, a gazdag, a boldog, a hatalmas Palmyráé, hova kelet és nyugot sietett kincseit hordani, s örömeit keresni; hol egyedül lakott még igazság a földön; hol egyedül állt fölemelt fővel a nép királya trónja előtt; hol egyedül volt még megjutalmazva az erény, üldözve a bűn, védve az ártatlanság; hol gazdag volt a becsületes, s boldog volt a tisztalelkű; hol igaz mértékkel mértek a piaczon; hol üresek voltak a börtönök; hol egy asszony kezében volt a királyi pálcza, kinek tekintete előtt elszáradt az ellen, s fölvirult az ország.

Ez volt Zenobia, Palmyra királynője, a hasonlíthatlan városé, mely népek felett uralkodott, és a kiken uralkodék, azok mind áldák és dicsőíték.

Három napi járás volt e roppant város falainak kerülete, melyek égetett téglából voltak rakva, védő tornyokkal, s száz kapuval, miknek portálein diadalfaragványok díszlettek, királyok, hősök képei, kik négylovas szekéren, vagy fehér elefántokon álltak, kezeikben pálmaággal.

De jobban, mint e fal, védte Palmyrát a körülfekvő véghetetlen puszta, védte népeinek karja.

Minden reggel korán lehete látni a kapukon gyakorlatokra kivonuló seregeket, kik a királynő láttára gyakorlák magukat nyíllövésben, kopjahajításban s bámulatos fordulatok kivitelében.

S ha szükség volt rá, fegyvert fogott minden férfi, a ki Palmyrában lakott, s ha ez nem volt elég, fegyvert fogott minden asszony.

E város egy aranymarkolatú kard volt, kívül ragyogó, belül éles.

Ez óriási templomok, roppant oszlopsoraikkal, mind úgy voltak alkotva, mintha váraknak lennének szánva, miket egykor védeni kell. Szilárd, tömör épületek mind, a miknek külalakját ragyogóvá varázsolta a keleti költészet.

A tágas, egyenes utczák palotáinak homlokzatán művészi véső remekelt, a roppant kerek tornyok, miken köröskörül egy tekergő csigalépcső vezetett, porphir oszlopokkal voltak tetejökig rakva; nagy, magas házak tetején virultak a függő kertek, kettős, hármas fokozatban, virágok, fák és tavak, mikben hattyuk fürödtek a magasban. A város közepén emelkedett Odenath mausoleuma, arany oszlopokkal, márványszobrokkal, miken a márvány becsesebb lőn az aranynál, az egész padlat a legragyogóbb színekből összeállított mozaikkal kirakva.

Vele átellenben állt Zenobia palotája, egészen fehér márványból, alabastrom oszlopokkal, csak nagyszerűségben királyi, minden külragyogvány nélkül. A királyné szerette látni a pompát, de nem magán.

És minden, a mit a szem látott, olyan volt, a mit a lélek megszeretett, nagy és szép együtt, az egymásfölé emelkedő csarnokok különböző szinű kövekből építve; kék, zöld és rózsaszinű márvány, vereslő porphir, ragyogó fekete épületek, ezüst oszlopokkal; roppant kúptetők, miket réz elefántok háta emelt; csodás porticusok, miknek szövevényes bolthajtásai egymást látszottak támogatni, ellepve aranyzott rácsozattal, mely messziről úgy tünt elő, mint egy arany csipkefodor; a szobrokkal rakott merész ívezetű hidak s a tágas téreken fölnyúlongó hattyukarcsú obeliskok, a sötét myrtusberkek közepéről fellövellő szökőkutak, mikben bájos istenszobrok füröszték márvány tagjaikat; s mind e pompa és magasság fölött egy nagy uralkodó templom dombteteje, egészen megaranyozva, hogy még a nap is megismerhesse benne azon helyet, melyben őt imádják.

X.

Odenath halála után öt év mult el már; kelet népei hozzá szoktak már a boldogsághoz és szabadsághoz. A nemzeti élet érzete átmelegíté a szíveket. A római senatus ugyan még szolgatartományai közé számítá Syriát, de a szomszéd fejedelmek nem küldék többé követeiket, sem a népek az évi adót Rómába, hanem Palmyrába, s Zenobia bibor palástban s fején diadémmal fogadá a hódolókat, kik őt kelet királynéjának kezdték nevezni.

Béke volt a szomszédban is, a népeket józan nyugalomban tartá a hatalmas nő közelléte, s egy napon egyszerre négy követ érkezett a világ négy része felől Zenobia trónja elé.

Nyájasan, de méltóságteljesen fogadá a követeket a kétszeresen hódító asszony: hódító szépsége és hatalma által.

Fegyver és drágakő ragyogott trónja körül, őt magát fehér ruha födé, melyre biborpalást hullott, amaz a tiszta erényű nő, ez a hatalmas királyné jelmeze.

Jött az első követ; Armenia királya küldé; csodabalzsamokat s varázsfűszereket hozott, miket bűvész-tudós, magusok készítének az élet hosszabbítására, s azokat Zenobia lábaihoz rakva, elfogódott hangon rebegé: «üdv neked, kelet királynéja!» s háromszor veté magát előtte a földre.

A másik követ Persiából jött. Sapor király koronája gyémántjait küldé az egykor megvetett ellenségnek, kinek most szövetségeért folyamodott. A követ megcsókolá előtte a földet s elragadtatással kiálta: «üdv neked, kelet királynéja!»

A harmadik követ Indiákról vándorolt ide, tenger mélyéről halászott gyöngyöket s beszélő madarakat hozva a királynénak, s a mint homlokával érintve a padlat mozaikját, monda: «üdv neked, kelet királynéja!» a madarak utána kiálták – üdv neked, kelet királynéja!

Zenobia komoly arczczal fogadá a hódolatokat, tekintetében nem látszott azon mosolygás, melyet gyönge szivekből szokott előcsalni a hízelgés és szerencse.

Ekkor előállt a negyedik követ. Kemény tekintetü férfi: merész arcz, éles szemek, görbe sasorr, vállig meztelen karok; rövid tunica, vékony biborszegélylyel; ujján egyszerű aranygyűrű, az is vasszinűre festve; oldalán rövid széles kard; semmi pánczél, semmi arany, selyem vagy himzés öltözetén.

Merészen a királyné elé lépett, fölemelé fejét, s ujjával rámutatva, kemény hangon kiálta rá:

– Le onnan a trónról, asszony! Engem Róma küldött…

Az arczokon az ijedtség viaszszíne, s a harag lobogványa váltogatá egymást, csak Zenobia arcza maradt nyugodt. Kit a hódolat föl nem emelt, a bántalom le nem sülyeszte.

– Beszélj, monda a követnek; hanem arra gondolj, hogy neked, ki mint követ sérthetlen vagy, mást sértened nem merészség, asszonyt sértened nem dicsőség.

A követ összefonta mellén karjait s rendületlen hangon szónokolt:

– Ez ország Róma tartománya s te Róma alattvalója vagy; e területen senki sem lehet úr, csak a kit Róma tesz azzá. Férjedet a tanács engedé királynak lenni, téged nem ismerünk. A tanács határozata ez. Syria trónja Odenath halálával ravatallá változott, s a koronát, mely utána sem téged, egy asszonyt, sem fiadat, egy gyermeket, nem illet, tartozol férjeddel együtt eltemetni. Ha királyhoz mégy nőül, az ellen senki sem szól, de hogy egy országot válaszsz férjül, azt tiltjuk neked, s ha te Palmyra neje lettél, Palmyra özvegye fogsz lenni.

Zenobia arcza lángolni kezde e szavakra. Midőn a római elvégzé beszédét, fölemelkedék trónjában, s belső indulattól reszkető hangon válaszolt:

– Mondd meg Rómának ezt: sem Róma, sem én nem vagyunk urai e földnek; urai egyedül az Istenek, kik országokat osztanak, s királyokat kennek föl. E trónt, melyen ülök, nem Róma ajándékozá nekem és férjemnek: kardom vívta azt ki, az övével együtt, egy ellenség kezéből, ki előtt legióitok lerakták a fegyvert, s ki legvitézebb császártok alakját polyvával kitömve tartja bálvány istenei templomában; – és ez ellenségen én álltam boszút, míg Valerian tulajdon fia, – Róma caesárja – otthon tűzhely és serpenyők között tölté el idejét!

A római arcza égett e szavaktól; – igazak voltak.

– És a senatus, mely reszketett, midőn a barbarok Róma falai előtt állottak, s midőn kardunk megvédte tőlük a keleti határt, megengedé, hogy mi is megpihenjünk saját hazánk földén, – most nem ismer engem; most szégyenel nevemre emlékezni? S ki ez a senatus? – Róma patriciusai talán? az ősi laticlavusok? A Cátók, Horatiusok, Flavusok dicső utódai, a háromszáz patres conscripti unokái talán, kik az égő város piaczán, currulis székeiken ülve nyugodtan várták be a halált? Ők nincsenek többé. Tiberius, Caligula, Nero, Commodus, Caracalla, Heliogabalus – ez őrült szörnyetegei a világnak – tövestül kitépték soraitokból e büszkeségeit Rómának s ültettek helyökbe borbélyokat, gladiátorokat, libertinokat, kéjhölgyek fiait! nem elég… paripáikat ültették oda közibétek!…

– Asszony, ne tovább! kiálta közbe a római.

– Czáfolj meg, vagy mondd, hogy Rómában az igazmondás vétek. És e senatus szégyenl egy asszonyt ismerni királynak, mely kéjhölgyek előtt hajtotta meg nyakát! és egy római mer büszke arczot mutatni egy asszony előtt? midőn Rómában templom van emelve egy Faustinának, hol őt, mint Istenasszonyt imádják holta után, ki éltében az utolsó gladiátornak volt rimája!…

A római szemeiből hullottak a könyek düh és méltán érzett szégyen miatt.

Zenobia méltóságteljesen lépett alá trónja lépcsőjéről s kezét a római vállára tevé.

– A ki az oroszlánt a pusztára küldé lakni, fegyvert is adott neki, melylyel magát védelmezze. Hogy ha Gallienus jól megtanult bánni a főzőkanállal, én megtanultam bánni a karddal, s ha neki illik a szoknya és főkötő, melybe férfi lételét megtagadva búvik, nekem meg illik a pánczél és sisak, s ha kedve van engem attól megfosztani, jőjjön érte, és vegye el tőlem…

Ezzel ismét felült trónjába.

– Te mondád! viszonzá a római s sebesen eltávozott.

XI.

Nem sokára megindult Marcus Labio propraetor a kisázsiai és egyptomi legiókkal Zenobia ellen; az ország határán készen várta őket a királyné; apró előcsaták után előre hagyta őket nyomulni, akkor egész erejével rájuk veté magát. Hasztalan volt a római légiók összetartása, harczrendszere, gyakorlottsága a keleti fajok fanatismusával szemben; mindenütt túlszárnyalva, hátravetve, csatát csatára vesztettek; nem futottak sehol, de fogytak mindenütt; egy kis csapat maradt csak utoljára, mely még folyvást küzdve hátrált egész a Bosporusig s ott az utolsó emberig ellhult, hogy vezérét és az utolsó sast megszabadítsa. A propraetor egyedül érkezett meg Rómába, elmondva, hogy látta Zenobia kardját villogni.

A győztes királyné útját virágokkal hinték a népek, kiknek szolgaságát a legiók vérével letörlé; egész Kis-Ázsia, Egyptom meghódolt előtte, az országok, miket egykor ősei birtak, örömriadóval üdvözlék az unokaleányt, ki a régi dicsőséget visszahozta rájuk. S van-e öröm hasonlítható a dicsőség öröméhez!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Gallienus császárt nem sokára utolérte a római caesarok sorsa. – Orozva meggyilkoltatott. – Utóda Claudius lett, bátor hadvezér, józan uralkodó, kinek nem sokára kemény harczai támadtak észak barbar népeivel: a góthokkal és alemanokkal.

Egy napon ismét római követek jelentek meg Zenobia előtt, Claudius császár által küldve, kinek szónoka e szavakon kezdé beszédét:

– Üdv neked, kelet királynéja!

Claudius császár azon hizelgő izenettel tisztelé meg a palmyrai királynét, hogy míg ő nyugaton védi a birodalmat, addig annak fényét Zenobia tartsa fenn keleten…

XII.

Claudius császár nem tartá fenn a birodalom hatalmát nyugoton. Elesett a góthok elleni harczban. Ezuttal a császári trón a harczparipa nyerge lőn, s ki azt a több követelők közül legbiztosabban ülte meg, az Aurelián volt.

A nép ahhoz pártol, a kit legerősebbnek lát; Aurelián rövid idő alatt markába birta szorítani a szétbomladozó római birodalom részeit. Egyik lázadó a másik után elesett, vagy meghódolt, legyőzetett, vagy áruló lett.

Csak Zenobia állt még, csak Palmyra mert még Róma vetélytársa lenni. Kelet minden népei szövetséget kötöttek vele a fenyegetve közelgő Róma ellen, maga a Sapor király is odaveté a harcz mérlegébe kardját, míg Egyptom népeit Firmus lázítá fel a közellenség ellen, fanatizálva a vad saracen fajokat.

Európa minden határán köröskörül hallatszott a fellázadt népek csatakiáltása.

Mindez nem volt képes Aureliánt megdöbbenteni.

Egy reggelen a byzanti hajók az ázsiai partokra szállíták Aurelián legióit, s a másik reggelen már meg volt hódítva Bythinia.

A nomád seregek bámulva hátráltak az előrenyomuló hadtömegek előtt, melyeknek szabályosan rendezett hadsorait semmi oldalról sem lehete megtámadni. Hasztalan állták el útjaikat a hegyszorosokon, a velitesek fölkeresték a gyalog ösvényeket s útat törtek a seregnek, hasztalan támadtak reájuk véletlen, midőn útban voltak, egyszerre minden oldalról. Azok rögtön, mint egyetlen gép, tömegekké alakíták hadsoraikat, miket sehol sem lehetett megbontani; hiában rontottak rájuk éjjel. A római sereg a hol megjelent, egy óra alatt körülsánczolta magát, s egy percz alatt ébren és helyén volt mindenki. Hiába temették be előlük a kutakat, hiába égették el az élelmi szereket; a legionárius, nehéz fegyverzetén kívül, tiz napi eledelt is hordott magával. A dunai legiók voltak ezek, az örök csatákban felnőtt veteránok, kiknek játék volt a háború, s a legnehezebb fáradság mindennapi szokott munka.

Ancyra megrettenve ellenállhatlan közeledtük miatt, melyet előre elhiresztelt a futó keleti csoportok ijedelme, megnyitá a császár előtt kapuit.

Tyana bezárta azokat. Azon nép, mely közt Apollonius élt, nem adhatta meg magát ingyen. Aurelián faltörői nem üthettek rést a város kemény falain, sem ajánlatai a nép kemény szivén.

Hosszas ostrom után egy éjszaka egy tyanai polgár kiszökött a városból, ki a császárnak illő jutalomért elárulá, hogy egy vízvezető üregén keresztül észrevétlen a város közepébe juthatni.

– Magadhoz méltó jutalmat fogsz kapni, mondá a császár az árulónak, s válogatott triariusai élén belopódzott a fölfedezett úton az alvó városba.

A csatazajra ébredő tyanai nép városa közepén találta az ellenség legbátrabb legióit élükön Aureliánnal.

A kard még kezében volt az elárult népnek, s ha nem védheté magát vele, önszívének fordíthatá azt, hogy hősi öngyilkolással meneküljön az ostromló boszújától.

Ekkor Aurelián nyájas, biztató arczczal lépett közéjök.

– Bátrak voltatok, úgy monda, nem gyávaságtok, hanem árulás adá a győzelmet kezembe; és én nem azért jöttem, hogy büntessem az erényt, s jutalmazzam a bűnt. Ti legyetek szabadok és sértetlenek, az áruló pedig legyen a tiétek.

Ezt mondva, megragadá az áruló kezét s kilódítá azt a dühödt néptömeg közé.

Azok egy percz alatt izekre tépték az árulót, s a másik perczben hódolattal borultak a császár lábaihoz, ugyanazon kardot, melyet egy óra előtt ellene emeltek, most mellette ajánlván föl.

Igy hódítá meg a népeket a római, előbb elfoglalá városaikat, azután sziveiket.

XIII.

Aurelián közép termetű, izmos, széles vállú férfi volt, naptól barna arcza vonásai a harcz és szív küzdelmeihez voltak edzve, csak magas homloka mutatta a fejedelmi lelket.

Viselete ép oly egyszerű volt, mint a többi katonáké: harczon kívül fedetlen fő, vállig meztelen karok, kifejlett domború izmokkal, fehér rövid tunica, barna sandalok, mutató ujján a közönséges arany gyűrű.

Igy járt-kelt a legiók között, midőn azok fegyvereiket lerakva mulatoztak. E mulatság is hadi gyakorlat volt. Tárogató melletti pyrrhusi táncz, merész szökések, életlen fegyverekkeli viadal, mik kétszer sulyosabbak voltak a szokottaknál, s bajnoki tusák.

Aurelián leszakított egy ágat a legközelebbi borostyánfáról, mely az imaei síkon bokrokban tenyészett, s azt fölmutatva, fölszólítá a bajnokokat.

– Ki akar küzdeni e jutalomért?

Egy zöld borostyán-galyacska nem igen gazdag jutalom ott, hol egész erdők vannak belőle.

Egyszerre száz pár vált ki a sereg legjobbjai közül e jutalomért küzdeni.

A győztesek ismét egymást vették elő, míg végre a küzdtéren csak egy magas, fiatal siciliai maradt, ki küzdtársait mind legyőzte, a kitűzött jutalomért a császár elé lépett.

– Oh még nem nyerted azt el, monda Aurélián. Még egy társad hátra van, a ki a győzelmet kétségessé teszi.

– Nem látok senkit, mond a legionárius.

– Engemet sem? Most énvelem jőjj küzdeni.

A legionárius arcza büszkeségtől ragyogott e pillanatban. Egyszerre küzdő állásba tevé magát, szembe állva a császárral, s minden erejét megfeszítve, elkezde vele birkózni.

A körülálló sereg tetszésdörgése hangzott e tusához.

A katona izmosabb volt, a császár ügyesebb, míg amaz óriási erejű karjaival a levegőbe iparkodott őt felkapni, Aurelián gyors fordulataival majd jobbra, majd balra rántá őt ki erős állásából, néha felhajíták egymást, s a leeső újra ismét talpon állt, s mikor legjobban hanyatlott, akkor fordult ismét egyet, ellenének új gáncsot vetve. Végre Aureliánnak sikerült arczát ellene mellére nyomhatni, s aczélölelésével hátraszorítni karjait; a siciliai már lassankint hanyatlott hátra felé, lábai belefurakodtak a fövénybe, midőn egyszerre eleresztve a császár kezeit, fejét sebesen kiölté annak ölelése alól s hirtelen félreugrott előle: Aurelián saját erőfeszítése által kihozva a sulyegyenből, előre bukott, s térde és egyik keze a földet érte.

– Győztél katona! Monda átnyujtva a zöld ágat a bajnoknak a seregek örömordítása között s saját kezével tűzve azt föl annak sisakjára.

Adta volna egy országért a legionárius azt a kis zöld ágat?

Hadrenden kívül bajtársa volt a császár katonáinak, a hadsor előtt imádott bálványa. Midőn aranyoroszlánnal ékített sisakját föltevé, szeme intésével igazgathatá az ércz hadsorokat. Példabeszéd volt a rómainál, hogy jó katonának jobban kell félni vezérétől, mint az ellenségtől.

A gyávát, az engedetlent, ép oly bizonyosan érte a büntetés, mint a bátrat, a hőst, jutalom és dicsőség.

XIV.

Tyana elfoglalása után Antiochiának fordult Aurelián. Itt üresen találta a várost. A lakosok, jöttének hirére, fölszedték vagyonaikat s elköltöztek a hegyek közé, nem hagyva hátra egyebet a puszta falaknál.

Aurelián fölhivást intézett az elfutott lakókhoz, oltalmat és bocsánatot igérve nekik, ha visszatérnek s felszólítására nem soká megjelent Antiochia falai előtt Zenobia.

Kelet királynéja összegyűjté válogatott hadait s fiát, Vaballatot, s nevelőjét, a bölcs Longinust, Palmyrában hagyva, személyesen jött Aurelián elé.

Az immaei rónán találkozott a két tábor. Antiochia felől jött Aurelián, Emeza felől Zenobia.

Ezer lépésnyi távolban fölállíták egymás előtt hadsoraikat. A császár legelől állítá négy részre szakgatott csoportozatban a gall és teuton segédcsapatokat; a félmeztelen, vadbőrökbe burkolt hadfiak, szeges buzogányaikkal s hosszú pallosaikkal, az ellenség első dühének voltak szánva, a köztük maradt hézagok a könnyű parittyás had számára levén föltartva.

Ezek mögött foglaltak helyet tacticai összeműködésben a legiók, fegyverzetük által mind egyformák, tojásdad paizsokkal, jobb kezükben az irtózatos pilum, az ellenállhatlan hajító dárda, melynek sulyos rohama elől semmi pánczél, semmi paizs meg nem védhet, oldalukon a rövid, nehéz kétélű kard, pánczélul egyedül a mellet védő lorica.

A légiók, tribunok és centuriok alatti cohorsokra osztva, szabályos négyszögeket képeztek, hol minden férfinak egyenlő hely volt engedve a küzdésre, s a cohorsok között három embernyi tér. A legelső cohors elején, hol a római sas állott, épen a vexillifer mellett lehete látni a siciliai bajnokot, a babérággal sisakján. Ki fogja azt onnan elvehetni?

Leghátul egyetlen tömött négyszögben álltak nyugodt arczczal a triariusok. A sereg legjobbjai, legvénebbjei. Harczedzett hősök, sebekkel díszes arczczal, miken nem látszék többé sem a győzelem előérzeténi öröm, sem a haláltóli félelem. Vasemberek, kiknek nem öltözetük van érczből, hanem arczaik.

A sereg két szárnyán állt egy illyr és numid lovasság. Könnyen fegyverzett had, taréjos sisak, gömbölyű paizs és hosszú kard minden fegyverzetük.

Az egész néma hadsereg fölött semmi sem mozdul, csak a sasokra és parancskezekre kötött szalagok s nem hallik benne semmi hang, csak a tribunok szájról-szájra kelő jelkiáltása, s ha egy tag indul, vagy fegyvereit megzörrenti, mintha egyetlen gép mozdítaná egyszerre száz kezét, egyszerre hangzik el minden lépés, egyszerre áll meg, a hajítórdárdák közül egy sem áll elébb, vagy hátrább, maga a parittyások bonyolódott tekergése az utolsó lépésig betanult, szabályszerű.

A seregek mögött még egy csoport lovasság van hagyva a táborszerek és néhány csodás gép védelmére, mikkel köveket s óriási nyilakat lehet az ellenségre hajigálni.

Szemben a római sereggel félkör alakban voltak fölállítva a palmyrai hadak. Csupa lovasság, ezredekre osztva; minden ezrednek más szinű zászlója, más alakú fegyverzete. Legszélről a beduin lovasok, hosszú dárdáikkal, fehér lepleik alól sötétlő szakállal s villogó szemekkel; a közepe felé a gyakorlottabb hadak: a kurdok, saracenok nehéz harczkardjaikkal s fürészfogú hústépő pallosaikkal; legközépen tiz ezrede a legválogatottabb vitézeknek, tetőtől talpig pikkelypánczélba öltözve, még a lovak homlokán is vaslemezek, mik kiálló dárdahegyekben végződtek; e válogatott harczosok mögött volt a kétszáz harcz-elefánt elhelyezve, miknek hátán minden felekezetek papjai ültek, bálványaikat kezeikben tartva, a legizmosabb elefántra volt föltéve a nap arany bálványa, az emezai templomból előhozva, melyet kétszáz hófehér palástba öltözött boncz őrzött hosszú csillagalakú buzogányokkal, maga a főpap a bálvány mellett ült: hosszú fehér szakálla eltakarta a mellére himzett arany napot.

A gyalogság itt is csak a had söpredéke volt, hátul hagyva fedezetül, mely a sátorokat őrzé, félmeztelen parittyás és kézijas csőcselék, melyet csak a zsákmány csalt a harczba. A keleti hősök nem jártak gyalog soha.

Az ezredek közötti hézagokat a kürtösök foglalák el, csodás alakú, sárkányfejű hangszereikkel, fejökre egy-egy oroszlánbőr sörényes feje huzva.

A palmyrai sereg úgy állt a rómaival szemben, mint egy óriási félhold, mely két érczszarvával amazt átölelni s ölelésével megfojtani fenyegeté.

Az első kürtriadó megszólalt. Aurelián egy emeltebb dombtetőre állt föl, honnan egész seregét beláthatá, míg Zenobia végtől végig nyargalt seregei előtt, lelke erejét öntve át azokba. Ezüst lánczszemekből fűzött pánczél födé a deli hölgy termetét, vállain gyémántos oroszlánfejekben végződve, s karcsú derekán széles aranyövvel átszorítva, fekete hajfürtei gömbölyű arany sisakja alá voltak felszorítva, melynek tetejét egy lángoló phönix ékesíté; oh annak könnyű volt meggyulladni szemei lángjától, orczája hevétől. A fehér paripa ágaskodva tánczolt királyi terhe alatt, mintha az által is magasabbra akarná őt emelni. A merre járt, a lelkesült hadak lázas örömkiáltása terjedt mindenfelé, oly csodás ellentétül a római sereg hideg néma nyugalmával.

A második kürtszóra előnyargaltak az ezredek hadnagyai, s keleti szokáskint egyedül állva ki a had közötti síkra, hangos szóval fölhívák az ellenfél legjobb bajnokait lovagias párviadalra, bárminő fegyverrel.

A néma ellenfél velitesei parittyákkal feleltek e fölhivásra, mire a hadnagyok visszanyargaltak dandáraik elé s az erre támadt zaj és nyilsüvöltés közül csak Zenobia szavai hangzottak elő, a mint kardját kirántva, melynek csorbái sok harcz küzdelmeiről látszottak beszélni, seregeihez szónokolt.

– Vitézek! szabad rónák, hódíthatlan bérczek szülöttei! A harcz napja megvirradt, az ellenség előttünk áll. Ő lánczczal kinál bennünket, mi kináljuk vissza karddal. Nem első ellenség ez, a ki ellenünk jő, rohanjunk rá, hogy legyen utolsó. – Előttünk a dicsőség, hátunk mögött a gyalázat. – Előre!

A trombiták, kürtök, tárogatók harsogása folytatta szavait, s a hadsereg dörgő ordítása reszketni tanítá az egeket, egy kerek porfelleg támadt a nyargaló paripák robajában, a római sereg felé omolva, mintha a vihar hajtaná; belőle a kivont szablyák hánytak villámokat.