Part 3

A nap délpontjára hágott, az erdők elcsöndesültek, hallgat minden.

A pálmák fényes kövér levelei harmatot izzadnak a hőségtől, s a fehér kérgű gumifák repedezett oldalaiból átlátszó aranyszín mézga szivárog. A nap fényében átlátszó minden lomb. Nem az éjszaki fenyves és bükkerdők egyhangú sötétje ez, a természet remekelni jött ide, csodás vegyületben állítva össze szépet és nagyszerűt; az ifju természet országa ez, ki még nem tanult jó gazda lenni, a pazarló, fényűző, költői természeté.

Egész ligetek illatos fahéjfákból, miknek friss hajtásain rózsaszinű a lomb; a myrtus, favastagságra nőve; fák, miken virág és ért gyümölcs van egyszerre; komoly sötét berkek fügefabokrokból, miken keresztül összevissza nőtt a folyondárok száz meg száz neme, mosolygó virágcsillagaival; magas karcsú szálfák pikkelyes derékkal, tetejökben füzéres lombkorona, a levélcsutakok alól óriási gyümölcsfürtök csüggnek alá, vagy gyermekfő nagyságú diók, miknek terhe alatt meggörnyed a sudár. Néhol egyetlen fa foglalt el magának több száz lépésnyi tért, melynek odvában egész majom család tanyáz, terebély ágai hosszú inakat hajtanak a földig, mik legyökerezve egy élő labirinthot állítanak elő, lombos sátortetővel, melynek rengetegét egész népe lakja a majmoknak, papagályoknak, méheknek és pillangóknak. Másutt beláthatlan bozóttá fajul a növényzet, a vizenyős föld kiölte az árnyékos fákat, s a hirtelen felsarjult bambusznádak, czikkes kóróikkal, a tüskebokrok, ujjnyi hosszaságú vörös tüskéikkel, küzdeni látszanak egymással az elfoglalt helyért, néhol belepetve egy mindkettőnél hatalmasabb jövevény, a kuszó iszalag és liána fonadék szövevényeivel.

A csendes magányban hűselve alszik minden állat, csak nagy néha csap el az ágak alatt egy-egy fehér páva, hosszú csillagszemes farka mint egy csodás uszály vonul utána; vagy egy-egy kis majom veti magát egy fáról a másikra, hosszú, kunkorgós farkával az ágakba fogózva.

Majd könnyű szellő lebben el a táj fölött, alig vehető egyébről észre, mint a levelek suttogásairól, s az ágakon csüngő fehér fügefészek könnyű ringásáról.

Egyszerre a távolból valami szokatlan zaj veri föl a csendet, valami kereplő hang, de csak a legnagyobb messzeségben, alig hallhatólag.

E hangra mozgás támad a bokrok közt, mintha valami nagy test futásnak eredt volna, messziről látni közeledtét, a mint a karvastagságú csemeték elhajlanak léptei alatt, s hol bokrostul nőttek ki az összesűrűdött fák, a veszett alak ki sem kerülve őket, egyenes irányban ront rajtuk keresztül, jobbra-balra döntve azokat, mint hajlékony nádvesszőket. A nyugtalan mozgás, mely jöttét megelőzi, előre is sokat igér, s a legsűrűbb tövisbozót eloszlik tekintete előtt, mint megvetendő gizgaz.

Még egy roham a venyigeszövevényen keresztül, mely azt, mint pókhálót a dongó, tépi összevissza, s egy borzasztó ordítással a síkon áll a legcsinosabb szörnyeteg, mely valaha erdőket evett, s mocsárokat ivott rá.

Egy délutáni álmából fölserkentett szarvorrú az, azon módon, a hogy a nyugvó helyéről fölébredett, megnézni, hogy mi baj? Deli termete alig hosszabb két ölesnél, s rövid lábacskái versenyeznek egy emberi derék vastagságával, három vastag körmön végződve, mintha három csizmát huzott volna föl egyszerre mindenik lábára. Vastag, pánczélkemény bőre, mintha nem ily karcsú termetre volna szabva, pötyögős ránczokat vet nyaka és czombjai körül, s ha megrázza magán, csak úgy inog rajta, mintha alatta még egy másik volna, egyik oldala tele van ragadva apró csigácskákkal, mikbe egyszer lefeküdt, s miknek ott létéről tudomást sem látszik venni s egyik hátulsó lábával egy hosszú bámbusz gyökeret vonszol maga után, mely körmei közé talált szorulni, s most zörgő leveleivel kiséri lépteit.

Megáll, orrát föltartja szaglászva, másfél láb hosszú szarva jobbra-balra mozog rajta; hosszú, lelógó fülei egyszerre egyenesülnek, s nagy, széles száját eltátva, meglátszanak fényes fekete fogai. Két kis homályos szem tévedt valahogy koponyájába, melyek nem arra levén alkotva, hogy lásson velök, nem veszi észre az előtte álló kókuszfát, s neki megy az orrával, melyért megharagudva rá, azt menten ketté harapja, s azzal megnyugodva, térdre ül, s az egész fát, koronáján kezdve a száráig, szép csendesen megeszegeti, miközben orrának hajlékony szarvával különféle mozdulatok által iparkodik kedélyállapotának különféle változatait kifejezni.

Egyszerre ismét hallatszik a kereplő hang, most már épen ellenkező irányban; a fenevad felszökik fektéből s a legcsodálatosabb ügyetlenséggel kétszer megfordul helyében, s azzal kiszámítva magában a két hang közti közép utat, elnyargal, egyszerre két első, azután két hátulsó lábával lépve, s szaggatott röfögés közt tördelve az útjába akadó fákat.

Kevés idő vártatva több helyen szólal meg egymásután a kereplő, jobbról, balról, köröskörül hallatszanak üldöző hangjai, a csörtetés zaja ismét visszatért, s ugyanazon helyre, a honnan kiindult, ismét visszaüget a szörnyeteg.

Most már dühös. Szájában egy fiatal pálma van keresztben, melyet felszakított s nem ért rá lenyelni. Szemei be vannak dagadva véres pillái közé, s orrszarva nem mozog többé, hanem megkeményülve hátragörbült. Szemeivel nem lát, de orrával annál jobban érzi ellenségei szagát s hallja a közeledő lármát, melyet még emberi fül nem volna képes felfogni, s e lárma dühössé teszi. Fölemeli idomtalan fejét, s szörnyű száját eltátva, iszonyú ordítással tölti be a léget, mintegy kihivó csatahangot küldve üldözői elé, s azzal nekidűl féloldalával egy mohos kősziklának s fenyegető morgás között kezdi el szarvát köszörülni rajta, meg-megállva, hogy egy rikoltó, recsegő üvöltésnek levegőt adjon.

E közben mindinkább hallhatóvá lesz a vadászok lármája, a magas bokrok közül kitünnek az elefántok tornyai, nyilas amazonaikkal, s a nyergeikben fölemelkedett vadászok strucztollas kopjái, kiket mind e táj felé csalt a szörnyeteg ordítása.

Néhány percz mulva összeszorul a kör, az elefántok megállnak, ormányaikat fölemelve, s a paripák toporzékolva hánykódnak, a mint meglátják az elszörnyesztő fenevadat, mely lábait megvetve, orrszarvát a kősziklához feni.

Ekkor két ellenkező oldalról két lovag nyargal a rhinoceros felé, fölemelt kopjáikat magasra tartva. Az egyik Odenath, a másik Maeon.

Az ingerelt szörny Odenathnak fordul, s orrát a földnek szegezve, szarvával hosszú barázdát hasít a pázsiton nyargaltában s azon pillanatban, midőn Odenath ágaskodó paripája sörényét félkézzel megragadva, kopjáját biztos kézzel irányzá a vad felé, Maeon hirtelen elébb ráhajítá a magáét, mely hegyével a szarvorrú oldalába furódva, annak vastag bőrében függve maradt, alig érve hegyével az eleventjét.

– Ostoba, mit cselekszel? Kiálta rá a király. A fenevad azon pillanatban villámsebesen megfordult, s kikerülve Odenathot, vérengző dühvel rohant másik ellenére, ki lováról leugorva, kardjával iparkodott annak hasa alá jutni.

A szarvorrú azonban nagyobb tárgyat szemelt ki boszúja tárgyának s bőszült ordítással rohant az elefántok közé. A nyilak, miket a tornyokból lőttek rá, visszapattogtak bőréről, s a hölgyek, kik a megriadt elefántok tornyaiban hányódtak, mint bárkában hullámos tengeren, sikoltozva fogóztak hevedereikbe; a legelső elefánt, melyet a vad megtámadott, egy irtóztató csapást adott ormányával a szarvorrú hátára, melytől az térdeire bukott, de a másik pillanatban villámsebességgel rohant az elefánt alá s egy iszonyú döféssel hanyatt dönté azt a bokrok közé, s azzal elkezde alakjától nem remélhető fürgeséggel ugrálni, jobbra-balra osztva csapásait, hallatlan zavart idézve az elvadult elefántok között, melyeknek ordítása megbőszíté a vadászok paripáit, hogy lovagjaik alig maradhattak nyergeikben.

Már szinte keresztül törte magát üldözőin a vadállat, midőn Odenath másodszor elékerült s menydörgő hangjával rákiáltott:

– Nekem tarts szörnyeteg.

E hangról megismeré az állat méltó ellenfelét s egy lépést hátrálva, nagy gondterhesen megforgatá fejét, első lábaival bömbölve szórta a földet s azzal elhallgatott, fejét elbúsultan a földnek szegezé, két szeme, mint két veres pont volt ellenére feszítve, s azzal sebesen, mint a kilőtt nyil, rohant Odenathnak.

A paripának minden szőre borzadt, fülei felálltak, szemei forogtak, orrlyukain forró gőz lövellt ki; a király nyugodtan tartá kezében dárdáját, s a mint a fenevad közel ért, egyszerre szemébe döfte azt annak, a hol épen legsérthetőbb ez állat.

A roham sulyától hátulsó lábaira rogyott az erős csatamén, de Odenath meg nem tántorult nyergében, sem karja meg nem hajlott; a dárda hegyével leszögezve ott maradt lábai előtt a szörny, idomtalan fejének utolsó mozdulatával mélyen feltúrva a földet, s lábait szétmeresztve.

A vadászkürt örömhangja rivallt, s a környezők a király ügyességét s karjai erejét jöttek dicsőítni; Maeon mellé furakodva daczosan dörmögé:

– Könnyű volt a vadat elejtened, miután én sebet ejték rajta.

Odenath méltó haraggal viszonzá:

– Épen e tetted volt oka, hogy az első találkozásnál el nem ejthetém; s ha e tiszteletlenségedért meg nem tudnék bocsátani mint király, kellene, hogy megbüntesselek szelességedért mint vadász.

– Tehát büntess meg, hadd lássuk.

– Eredj előlem, hálátlan fiu; könnyen beszélsz velem, mikor tudod, hogy büntetésed nekem fájna jobban, mint neked.

VI.

Zenobia ezalatt az Orontes partján horgászott Herodéval. Ősanyja példájakint parancsot adott búvárainak, hogy a víz alatt a kivetett horogra arany halakat akasszanak, s tudta osztani a mosolyt, mely e gyöngéd csel következtében az ifju halvány arczán elvonult.

Mennyi lélekerő, s mily női gyöngédség kellett arra, hogy e férfias munkához edzett asszony lemondjon legkedvenczebb mulatságáról, midőn annak riadó hangjai füléig hatnak el, s leüljön egy lélekbeteg gyermeket mulattatni, kit rajta kívül mindenki megvet, kicsúfol; s míg férjét és tulajdon fiát fenevadakkal küzdeni tudja, szeretete gyöngédségével mostoha gyermekét halmozza el, ez erőtlen hervatag ifjut, kinek minden öröme e csodás, e megfoghatlan szülői érzelem.

A vadászat zaja mindig hangosabbá válik, Herode remegve simul anyjához közelebb.

– Oh anyám! Hallod e lármát? Hallod ezt a szokatlan ordítást? Én félek.

– Az elefántok bőgése az. Jer tova, ha félsz hallani.

– Oh nem tova, ott szeretnék lenni, a hol ez a lárma van, akkor nem félnék tőle.

– Ne hallgass oda; vidám kiáltások azok, kedvtelő vadászok ujjongatásai.

– Nem hallasz valami sikoltást közbe-közbe? valami segítség-kiáltó jajgatást?

– Ki tudná ezt ily távolról kivenni?

– Én hallom jól. Nem apám kiált-e?

– Hova gondolsz? Mi baj érhetné őt? Nincs sem ember, sem vadállat, melyet puszta kézzel meg ne öljön, puszta öklével képes betörni a bölény koponyáját, s az oroszlánt fél kézzel megfojtani.

– Igaz, szólt Herode, nevetve, mint gyermekek szoktak, kik apjok erejéről, bátorságáról hallanak beszélni. Apám erős ember. Aztán Vaballáth is vele van. Anyám, mért nem vagyok én oly bátor, mint Vaballáth?

– Minek volna e bátorság neked?

– Mert ott volnék apám mellett. Hátha mégis valami baja eshetik; lehet, hogy kardja eltörik a viadalban, akkor én a magamét nyujtanám neki, orozva jöhetne rá valami veszély, melyet ő nem lát meg, én észrevenném s rákiáltanék, hogy vigyázzon. Eltévedhet kiséretétől, s valamely mocsárban elveszhet, én nem maradnék el oldala mellől soha. Ez mind megeshetik rajta. Jerünk oda, a hol az a lárma hallik.

– Messzünnen is remegsz tőle.

– Ha látni fogom, nem félek. Aztán te mellettem maradsz, ugy-e, nem távozol tőlem? Mitől félhetnék, ha te itt vagy? Ki bánthatna, ha te oltalmazol?

Édes gyermeki érzelem, mely mindenhatóvá képzeli a szülői szivet és kart!

Az ifju nem birt nyugodni, míg Zenobia parancsot nem adott a hátramaradt kiséretnek, hogy induljanak a vadászok után.

Minél közelebb értek a zajhoz, annál többször iparkodék mondani s arczával és mozdulataival kifejezni, hogy nem fél, s midőn az első tanyához értek, hová épen akkor vontatták az elejtett rhinoceros roppant tetemét, annyi bátorságot vett magának, hogy leszállt hozzá és meg merte tapintani annak hosszú szarvát; hanem a mikor aztán hallá, hogy az egy elefántot összegázolt, s kemény kérges bőrével összenézte azt a vékony aranyhegyű nyilat, melyet remegő kezében tartott, elsápadva emelteté magát elefántja hátára vissza s félve kérdezé a vadászoktól, hogy e tartós lárma hasonló szörnyeteggeli küzdés zaja-e?

– Ez csak hajtás, viszonza egy vadász. Egy tigris pár vette magát a berekbe, s most azt nem birják onnan kihajtani.

– De apám jó helyen van, úgy-e?

– Az mindig jó hely, a hol apád kardja ki van vonva felelt a vadász, a királynő intésére megindulva az elefánt előtt, s azon táj felé vezette, hol a király állott.

VII.

Egy széles csalitos bozót volt, a melybe a tigris vette magát; iszapos feneke, összebonyolódott szövevényei miatt lónak és elefántnak egyiránt hozzáférhetetlen.

A vadászok széles kört alakítottak a berek körül, mialatt annak egyik oldalán felgyürkőzött arabok jártak lármát ütve, s botokkal kongatva a vastag bambus-bokrokat.

Odenath figyelmét annyira elfoglalta e munka, hogy csak akkor vette észre nejét és fiát midőn mellette álltak.

Az apa magán kívül lett örömében, midőn Herodet megpillantá, ki nem látva semmi tárgyát a veszélynek, hanem csupa örömteli arczokat, inkább örülni látszott, mint félni.

– Te is ide jöttél? szólt Odenath atyai örömében. Tehát benned is megszületett a bátorság valahára. Helyesen van. Csak egyszer nézz szemébe a halálnak, többé nem fogsz tőle félni. Itt jó helyen állsz mellettem. A tigrist épen erre fogják hajtani. Fogd e dárdát s a mint látod, hogy kiugrik a bozótból, hajítsd reá. Akár találod, akár nem, mindegy. Tied lesz a dicsőség, hogy az első kopját te hajítád reá, s a dicsvágy bátorrá fog tenni.

Herode elvette a kopját, de arcza másfelé volt fordulva, félelem, borzalom tekintetével.

– Nos, merre nézesz? szólt Odenath, ne onnan várd a tigrist, ott bátyád Maeon áll a bokor mögött, nehogy őt hajítsd meg.

Herode remegve hajolt alá apjához, susogva:

– Ama bokorból egy nyílhegyet láttam feléd irányozva.

– Rosszul láttad, a tigrisre les ő is.

E pillanatban rivalgó kürthang szólalt meg a bozót belsejében, vadállati kétségbeesett ordítástól követve: valami vakmerő arab kürtöt vett kezébe s a csalitba lopózva, csendesen az elbujt tigris háta mögé került, s míg ez makacson fekve maradt a hajtók lármájára s fektéből megsem mozdult, ez egyszerre alig néhány lépésnyi távolban megfujta a kürtöt, mely véletlen hangtól fölriadva, bőszülten szökött fel a fenevad, s ijedt ordítással törte magát ellenkező irányban a bozóton keresztül.

– Erre jön! erre jön! kiáltozák a vadászok, kik Odenath mellett álltak, s már ki lehete a tigris alakját venni a nádbokrok között, midőn hirtelen egy elhamarkodva hajított kopja, mely nagy zörejjel esett a bozótba, észrevéteté a vadállattal a lesben állókat, mire az hirtelen megtorpanva, borzasztó nyávogás közt visszafordult, s szép csöndesen hason csúszva, ismét eltünt a sűrűségben.

– Ki hajítá e kopját? ordítá Odenath dühösen, megfosztva apai, vadászi és királyi örömeitől.

Maeon daczos arcza elárulá, hogy e vakmerő ismét ő volt.

– Vegyétek el lovát, kiálta haragosan a király. Szállítsátok le lováról tüstént.

Ez a legnagyobb büntetés volt, a mi lovagot érhetett.

Maeon szemeiben a düh és szégyen könyűi égtek; kirántotta övéből hosszú tőrét, gyöngyös hüvelyét elveté magától, s a nélkül, hogy egy szót szólna, a bozót felé indult.

– Hová mégy arra? kiált rá a király.

Maeon megállt s visszafordítá fejét duzzogva.

– Vagy én ölöm meg azt, vagy az öl meg engem.

– Ragadjátok meg! kiálta Odenath, facsarjátok ki kezéből a fegyvert, dugjátok be az őrjöngőt egy barlangba, s hengerítsetek követ a nyilásra, hadd legyen ott, míg a vadászatnak vége van.

A király parancsai egy pillanat alatt teljesítve lőnek, Maeont lefegyverzék s barlang hiányában beerőszakolták egy roppant baobabfa odvas üregébe, sűrű tövissel elzárva annak nyilását. A tigrist azonban nem lehete többé berkéből kiverni. Már esteledni kezdett, s még nem birtak vele boldogulni, ha egyik helyről elhajták, a másik oldalra ment, de a berket el nem hagyta.

Végre nem maradt más eszköz kiűzésére, mint a berket fölgyujtani.

Hosszú nyilakat kentek be czédrusgyantával s azokat meggyujtva, oda lövöldözék, a hol morogni hallák a vadat.

Az égő nyilak, mint megannyi lidércz, repültek az elsötétült égen, sűrűen hullva a cserje közé, mely itt ott meggyulladva, egyszerre több helyen lángolni kezdett; a tűz tovább harapózott, az égő pontok összeértek, s a nedves rekettye ropogása közben megelevenedni látszék az egész csalit, mintha minden ágnak külön lakója lett volna, egész zivatara a madaraknak kerekedett föl az égő berekből, ijedt orditozással töltve be a léget; s minden irányban lehete látni a futó kigyókat, mik süvöltő fejeiket feltartva menekülni iparkodtak az égő zsarátnok alól, rémségesen hangzott a benszorult tekenősbéka jajgatása s borzasztó volt látni egy roppant boát, mely a tűz közé szorulva, miután mindenünnen visszariadt, végre felcsavarodott egy magánosan álló pálmafára, farkával verve az égő lombokat, széles szájával dühösen tátongva az alatta összeérő lángokra, s midőn a pálma is meggyulladt, egy pillanatig kínos tekergéssel csavargott az égő sudar körül, s azzal hirtelen lebomlott arról, s a tűzre veté magát, fetrengő karikákat hányva benne, míg végkép megégett.

Az egész táj sötét volt már, mi annál borzasztóbbá tette a berek égését, a fellobogó tűzfény vérszínt adva minden tárgynak. A tigrisnek semmi mozdulatát sem lehete még kivenni, egyszer azonban épen oda eshetett az égő nyíl, hol a vad elrejtőzve feküdt, s a mint a lángok melegsége kiállhatlanná kezde válni, hirtelen elordítá magát a vad, s bőszülten rohant ki a még egyedül ép oldalán a bozótnak.

Ott vártak rá mind. A tigris látta őket rászegzett szemekkel, felé emelt dárdáikkal, s lehajtva a földre gyönyörű karcsu termetét, mérgesen összehuzva orrát és szemöldeit, körültekinte éles topázzöld szemeivel, s mintha kiszemelte volna magának azt, a ki legjobban félt tőle, néhány apró kuszó lépéssel előbbre simulva, hirtelen egy óriási szökéssel azon elefánt fejére ugrott, melyen Herode ült.

Herode a bámulat és félelem által meg volt meredve, s a dárdát kezében tartá, a nélkül, hogy legkisebbet tenne védelmére.

Az elefánt azonban készen várta ellenfelét, s ormányát hasa alá rejtve, a mint a tigris fejének ugrott, egyszerre derékon kapta azt, s egyet lódítva rajta, fölhajtá azt a levegőbe.

Az izmos állat kapálózva vetett bukfenczet a magasban, s a mint visszafelé esett, egy kézív pendülése hallék s a földre hullott vad nem ugrott fel többet, ott maradt végig elnyulva, egy aranytollú nyíl szivét járta keresztül. E nyilat Zenobia küldte neki.

VIII.

A tárogató-szó hivása mindenünnen összetéríté az elszéledezett vadászokat. Egy óriási banaánfa alatt ütöttek sátort, melynek roppant területe alatt az egész vadászsereg elfért. Fáklyák helyett két szálas czédrust gyujtottak meg, s ezek világánál ülték meg a vadászatot.

A langyos esti légben fegyvereiket s öltözetük nehezebb részeit lerakva, körülülték a pázsitból hányt kerek asztalokat a férfiak. Egyszerű ételek voltak azokra terítve, sült hús és bőlényszarvakba töltött bor.

Minden ki volt fáradva a nap munkájától, csak a kedv nem még. A férfiak egyedül maradtak asztalaiknál, mialatt a nők rögtönzött sátoraikba s fák galyaira feszített függő ágyaikba távoztak pihenni, hogy jelenlétök se ne gátolja a férfiak kedvét, se kicsapongásra ne ingerelje.

Az erőteljes férfi hangok által énekelt kardalok lelkesítő riadalban hangzottak szét, a távolból hangzott egyes kürtszó, tán egy eltévedt vadászé, mire ismét a harczi hármónia felelt vissza.

S midőn a bor lelke a sziveket átjárta, tánczra ugráltak a férfiak, harczias kört alakítva, melyben nem a láb járta a tánczot, hanem a kar, a fő, a szemek villogása. – Minden mozdulat harczot, viadalt kifejező, az egész egy csata fegyver nélkül.

Közepett ült a király. Trónja egy lefürészelt czédrusfa törzsöke volt, baldachinja a harmattól ragyogó lomb. Lábainál játszott Herode, papagálytollakból kötözve bokrétát.

– Valaki hiányzik közülünk, monda Odenath, oda intve fegyverhordozóját. Bocsássátok ki Maeont s hozzátok közénk.

Herode fölneszelt e névre, s elveté a tollakat kezéből s karjaival átfonva apja térdét, annak arczába néze félelmesen.

Maeont elővezették; sötét képpel, szótlanul állt meg a király előtt, palástja vállai körül volt tekerve s mindkét keze eldugva alatta.

– Megbocsátom hirtelenkedésed, monda Odenath, bizalmas szivességgel nyujtva elé kezét, jer, ülj oldalamra; a mi a vadászok közt történt, ne tartsák eszükben a rokonok.

S azzal két billikomot hozatva elő, egyiket fölvette maga, másikat Maeonnak nyujtá, nyájasan kinálva:

– E pohár az engesztelődésnek.

Maeon balkezével vette el a serleget, s azon pillanatban, midőn Odenath fölhajtá a magáét, kirántá palástja alól jobbját, melyben kardja villogott, s felordítva: «és ez a kard a bosszuállásnak», Odenathra rohant.

Sebesebben mint a kardcsapás, veté magát Herode apja testére, gyönge kezével föl akarva tartani Maeon kardját. Nyomorú elfonnyadt teste kevés volt paizsnak, a villámgyors döfés az ő keblén keresztül érte az apáét, mindkettő szivét egy vassal szegezve egymáshoz.

Maeon lekapta a hátrahanyatló király fejéről a diadémot, s azt saját homlokára téve, felszökött annak helyére, s véres kardját öklébe fogva, kiálta a rémülettől megkövült férfiaknak:

– Én vagyok királytok! E korona azzá tesz engem, és ha e korona nem, azzá teend e kard.

– Halál fejedre! ordítá két férfi, kardot ragadva kezébe. Azon pillanatban mindkettő orgyiloktól átszúrva rogyott össze.

– Meg ne mozduljatok! kiálta Maeon hyænai szemforgással; minden ellenségem háta mögött egy hívem áll! Minden lázadó mellett ott ül a bakó!

Az emberek tétovázva tekintének egymás szemeibe, mindenik a másikat gyanítva Maeon hívének, s néhányan Maeon czinkosai közül seregleni kezdének körüle, míg a király barátai eldugott fegyvereiket keresték s a boszú, a lovagiasság és önféltés elszántságával rohantak a gyilkosra a legelső fegyverrel, a mi kezökbe akadt s egyenkint estek el vad viadal közben, anélkül, hogy hozzá férhettek volna.

A zaj, a tombolás átalánossá lőn, mindenki ellenségnek nézte társát, s a szilaj tusa közepett az egyik égő szálfa, gyökereig leégve, a küzdő tömegek közé zuhant, mintegy égi tűzkard, mely a harczolókat szétválasztani csapott le. Az ordítás közül egyedül Maeon menydörgő hangja hallatszott ki.

– Én vagyok királytok! Én vagyok a megtapodott féreg, ki megöli az óriást. Rajtam nem fog sem fegyver, sem átok. Én vagyok a hetedik gyermek, ki burokban született, engem férfi keze el nem ejthet.

– Asszonyé fog hát elejteni, kiálta közbe egy haragtól csengő szózat, melynek hallatára Maeon egyszerre elsápadt, elnémult; s a küzdő tömegeken keresztül egy nőalak tört felé, szétszórt hajfürtei a sötét éjben is feketék voltak, égő szemei világítottak benne.

– El innen, asszony! kiáltának Maeon párthívei, elállva útját. Ez harcz, nem choraea!

– Én Zenobia vagyok! viszonzá büszkén a nő, s a kardcsapás, melylyel az ellenállók közé vágott, bizonyítá, hogy ő az.

Maeon hívei elhulltak egyenkint, gyalázatos halállal egy asszony kezétől; az utolsó, kinek a bosszúálló nő kardvillanása örökre kioltá szemevilágát, sikoltva terjeszté kezét Maeon felé:

– Maeon, védd magad! Ez asszony az égből esett ide, s minket a pokolra küld.

Maeon hallgatva, mozdulatlanul nézett a gyilkolva közeledő asszonyra, kinek tekintete megigézte a legbátrabb férfiakat, hogy nem tudták magukat védeni halálcsapásai ellen s erőtlenül hullottak el körüle. A véres kard le volt eresztve kezében.

– Emeld fel ezt az orgyilkot! kiálta Zenobia, Maeon kardjára ütve.

Maeon elborult arczczal tekinte a hölgyre s kardját elhajítá magától.

– Ha téged megölnélek, akkor hiába öltem volna meg ezt.

S hogy szavai nem kegyelemkérés voltak, azzal bizonyítá, hogy ráhágott lábával Odenath holttestére.

Azon pillanatban markolatig merült szivébe Zenobia kardja.