Part 21

Egy magasló szirtfokon leszállt előttük a galamb a földre, mintha mondaná nekik: «e helyen megálljatok». Az illatos pázsit körül fehér és kék csengetyű-virágocskák bókolgattak az érkezők felé, a zöld bokrok közül sárga énekes madárka zengett eléjük szerelmesen, és az mind oly ismeretlen szép és új volt.

Csak most tekinte még hátra Bar Noémi. Az elhagyott táj mély sárga ködben feküdt alatta, mely halálszínt adott az egész vidéknek, s melyet semmi szellő nem volt képes fölverni onnan; a rónát ellepő városok magas tetőzetén, az óriás oltárokon égtek az áldozat tüzei, a nehéz sötétkék füst nem birt fölvergődni az égbe, valami visszanyomta azt a földre, s mint egy átokkal terhes felleg úgy állt az mozdulatlanul a házak fölött, körülfolyva a tornyok kupoláit s a bálvány mereven álló szobrait.

A távol látkörön csalóka délibáb űzé játékait, felfordított városok alakját mutatva az égben, tornyok és paloták tetőikkel lefelé álltak a szédelgő magasban, a pálmák koronáikkal megfordítva; egy pillanatban szertefoszlott minden és paloták, városok eltüntek az égről, a láthatár, a róna egész a Triton városa kapujáig egy tengerben úszott, melybe a túlemelkedő fák, s a magas falak messzenyuló árnyékot látszottak vetni; a városok fölött vitorlás gályák úszkáltak.

Pillanatok mulva a tenger is elmult; a délibáb megszüntette játékait, a láthatár kitünt, erdőivel, mezőivel s tornyos városaival újra.

Bar Noémi és neje bámulva látták e csodatüneményt, melynek csodás jelentését csak az isteni titokba látó lélek fejthetné meg, s kezeik összefonódtak önkénytelen, szívszerinti imára, hogy a mindenható Úr fordítsa el erős boszúálló kezét a tőle eltávozott népről s ne engedje az ő fenyegetését oly szörnyen betelni rajta!

XII.

Túl a bércz másik oldalán egy másik világ terül el.

Tizenegy havas orom csoportosul egymás körül, s a havasok lábainál népes falvak, szántott mezők, boldog, nyugalmas hajlékok.

Azon boldogok laknak itt, kik a gyönyör világából eltávoztak időnként s fölkeresték a senkitől nem óhajtott havasokat, a hol a pusztaság lakik, ott hazát alapítottak s századokról-századokra felszaporodtak egy néppé, mely munkában, tisztaságban boldogul élte napjait.

Semmi fény, semmi ragyogás nem volt ott, csak az arczokon; kincse senkinek más, mint a mit a szívben hordoz, s a legfőbb öröm a földön – a gyermekek fecsegése.

E bátor férfiak, szelid nők örömtelten fogadák az új jövevényeket, s közerővel építének számukra kunyhóik sorában kunyhót, kerítének számukra kertet, elláták a legelső életszükségletekkel s segítségül voltak nekik legelső munkálataikban.

Midőn házuk, telkük rendben volt már, tűzhelyük melegen, ólaik barmokkal ellátva, akkor felhívták őket a «legvénebb»-hez, a ki lakik a legmagasabb hegyek között, s onnan lát és itél többi emberekre.

A tartomány ősz vezére oly kunyhóban lakott, miként a többi nép s semmi sem különbözteté őt meg alattvalóitól, csupán csak bölcs szelleme, s színről-színre ismerék őt még az apró gyermekek is, bárha bíbort nem viselt.

Ott elmondá előtte Bar Noémi mindazon csodaeseményeket, a miket keresztülélt; csodás menekülését vitorlátlan, kormánytalan hajón egy távoli világrészből; a szörnyjeleneteket Triton gonosz városában, istenitéleti harczát az óriás viadorral, és azt a titkos tüneményt az égen, mely a városokat felfordítva mutogatá előtte.

Az ősz férfi feje mindig jobban aláhanyatlott Bar Noémi beszéde alatt, s midőn az utolsó jelenetet elmondá előtte, arczczal bukott az a földre és elkezdett sírni keservesen.

Bar Noémi megdöbbenve kérdezé az öregtől siralma okát.

Az öreg felelt neki könyező szemekkel:

– A miket elmondál ifju, bizonyítják, hogy eljövendő az idők teljessége, melyben az Úr itéletet tartani eljő a világ fölött, s külön választja az igazakat a hamisaktól, és elvesznek a milliók a földszínéről és a föld elmulik alattuk, mely bűneiket nem birja viselni többé.

És az agg keserűen siratta meg a világot, mely végéhez közelget.

Bar Noémi letörlé az öreg könyeit, s fölemelé őt a földről.

– Ne sírj. Az Úr haragja megengesztelhető. Nemzetem történetei közt olvasám, hogy egyszer kimondá az Úr egy nagy világváros fölött kemény itéletét, hogy elsülyedjen az, s elküldé prófétáját a néphez, a ki tudtul adná annak, hogy ha bűnét meg nem bánja, elvész városával együtt. A nép megtért, vezekléssel, bűnbánással elfordítá az Úr boszuló balkezét fejéről és megmarada. Másszor történt, hogy nyolcz várost elitéle az Úr, hogy földből kirohanó tűz s égből hulló tűzeső által megemésztessenek azok, és helyüket büzhödt tenger foglalja el. E városok egyikében lakott egyetlen egy igaz ember, a ki Istent szívében hordozá. Az Úr tudatá e férfival rettentő itéletét és inté őt, hogy hagyja el a veszendő várost. Az igaz férfi leborula Isten előtt és könyörge: Oh Uram! elveszíted-e a jót a gonoszszal együtt? És akkor azt felelé neki Isten: «ha találsz Sodomában öt tiszta embert, megkegyelmezek azon városnak». Halld öreg, a mit Isten kimonda, meg nem másítja azt soha, mert az ő szava erősebben áll, mint az égen ragyogó világok. Azért azt mondom én neked: válaszsz ki éped közül négy férfit; a kik igazak járásukban, tiszták beszédükben, kik soha meg nem ronták felebarátaikat, nem óhajtják az idegen nejét, nem tagadták sem szóval, sem tettel az Istent. Én elmegyek velök Triton városába és leszünk abban öten. Öt igaz emberért nem hagyja az Úr elveszni a világot.

A vén megcsókolá Bar Noémi arczát és áhitattal monda neki:

– Valóban, te vagy az Úrnak prófétája, kinek eljöveteléről a hagyományok szólnak, mert e gondolatot az Úr sugallta szívedbe. Tulajdon négy fiam lesz az, a ki el fog veled menni. Lelkök, mint kristály, oly tiszta és szívökben nincs félelem. Öt férfi megmenti a népet.

Azzal elővezetteté fiait az agg, és együtt megmosdának Bar Noémival égből hullott vízben, letérdelének az agg elé és az megáldotta őket.

Midőn megindultak az útra, Byssenia átölelte férje nyakát és kérdezé tőle:

– Hová indulsz?

Bar Noémi soha sem hazudott, de nejét nem akará búsítani, s azt felelte neki:

– A paradicsomba.

És igazat mondott, mert Triton városa a gyönyörök paradicsoma volt.

Midőn odább mentek, Byssenia újra megcsókolá férjét és kérdezé:

– Ha a paradicsomba mégy, miért nem viszesz engem is magaddal? Valót mondj, hova utazol?

Bar Noémi most sem hazudott, felelvén nejének:

– A pokolba.

Triton városa valóban az volt.

A nő azonban sírva borula nyakába s sírva kérdezé harmadszor:

– Oh férjem, oh Bar Noémi, hová akarsz te menni?

És harmadszor felele Bar Noémi, kezét az égre emelve:

– Isten színe elé!

És valóban Isten itélőszéke álla ott, a hova ők most indultak.

A szélső hegytetőre érve, a honnan a rónára lelátni, ismét fölmerültek előttük a fata morgana csodatünemény képei, a légben lebegő paloták, a felforgatott városok, függő kertek, csigatornyok, miknek szétomlása után sík rezgő tenger boríta el hegyet-völgyet, hogy csak a távoli ormok és a bálványok fejei látszottak ki a hullámzatos özönből.

– Isten jelentései ezek! szólt áhitattal az agg, s megáldá az öt férfit, hogy legyenek erősek Istennel harczolni egy világrészért és egy világrész népével az Istenért.

És Bar Noémi kezét odavoná ajkaihoz s rálehellve annak tenyerére, mondá:

– A kit te megáldasz, az meg legyen áldva; a kit te megversz, az meg legyen verve.

Az öt férfi így szállt le a havasokból.

Az agg pedig visszavezeté Bysseniát kunyhójába és leányai közé vezeté őt, kik őt testvérekül fogadák, s midőn látá, hogy a nő titkon könyez eltávozott uráért, vigasztalva mondá neki:

– Ne félj, vissza fog ő térni.

XIII.

A város messziről fénylett az esthomályban, mire az öt férfi a kapuhoz ért. Minden ház fáklyákkal és színes lámpákkal volt kirakva. A virágok ünnepe kezdődött ma, mely eltartott három napig. Ez idő alatt tele volt minden utcza és háztető illatos virággal hintve, az oszlopok tarka füzérekkel bevonva, s egyik szobortól a másikig koszorúkból fűzött lánczok a téreken keresztülvonva.

A virágok ünnepe a szerelem ünnepe is, a rózsa, a tavasz, a virágos mező a legerősebb csábítók. Ismerték őket a Triton városában is, s boldogoknak tarták magukat az emberek, midőn ez ünnep kezdődött: a rózsák, a virágok, a tavasz ünnepe.

A virágokkal behintett utczákon öt szomorú férfi halad keresztül, vállaikra vetve palástjaik, kezeikben hosszú dárdák. A kik találkoznak velük, csodálkozva néznek utánuk. Triton városában nem járnak a férfiak egyedül e napon, mindenkinek van vidám társa. Sem fegyvert nem viselnek e napon e kapukon belől: bizonyára idegenek ők, a kik nem ismerik a szokást.

A virágok piaczának közepén áll egy vén odvas olajfa, ágai a földig hajolnak már, s fényes sötét levelei erdőt vonnak a törzs körül.

Az öt daliás idegent hívják minden házkapuban nyájas szóval, édes hangon. Mosolygó arcz, csábító szem néz rájuk a háztetőkről s az utczák kereszthidjairól virágot szórnak fejeikre.

Ok hallgatva és nem tekintve félre, jutnak el a vén olajfáig, ott letűzik dárdáikat, az öt dárdanyélre kifeszítik palástjaikat, hogy sátor alakul belőle és abba lefeküsznek nyugodni.

A város kiváncsi népe körülfogja sajátságos sátorukat, eleinte csak suttognak, azután hivogatják őket, majd merészen szétválasztják a lepleket s kihívó szemérmetlen szókat intéznek hozzájuk.

Bar Noémi fölkelve nyughelyéből, kilépe a sokaság közé.

– Triton városa lakói, sokan vagytok-e itt e helyen?

A nép ráismert dörgő szaváról s ijedten tágíta kört az ifju férfi számára.

Bar Noémi látta hullámzani a sokaságot a virágok terén: a hány fő, annyi koszorú.

– Menjetek a többiekért és küldjétek őket ide, hogy hallják, a miket beszélek.

A tér, a háztetők megnépesedtek lassanként, és akkor fölemelé szavát Bar Noémi.

– Triton városa lakói, halljátok, a mit hallanotok kell! Az Úr, az egyedül igaz Isten, a földek és tengerek ura mondja ezt tinéktek. Öt tiszta férfi jött ma várostokba, hogy feltartsa az Úr itéletét, mely végveszélyt mond reátok. Nem évek, csak napok vannak számotokra hátra; mert betölté az időt bűneitek teljessége, s a holdakat nem fogja senki számlálni. Vetkezzétek le a vétket, hogy napjaitok sora meghosszabbuljon: hintsetek fürteitekre hamvat és házaitok elé port, virágok és zöld levelek helyett, mert bizony mondom, az Úr egyet int kezével és nem terem a földön sem virág, sem zöld levél!

A nép hangosan kaczagott e szavakra. Az idegen nem tudja, hogy mit beszél. Mi kár érte! Oly szép fiu, s oly esztelen; olyan erős és oly hideg.

A vigadók tánczoltak és énekeltek s hódoltak a virágoknak, a mik zöld ágon teremnek, és a hölgyek piros ajkain.

És ime, azon éjszakán, melyen Bar Noémi kiterjeszté átokerős kezét, jött iszonyú zúgással a sivatag felől sötét felleg, számmal ki nem mondható sáskafajok voltak összegomolyítva egy felleggé; fekete, napot és csillagokat eltakaró gonosz tábor, mely a hová leszállt a földre, elmult onnan fű és virág; és jöttek sebesen mászva, erős hadsereg gyanánt, hosszú szőrű, barna hernyók, a mik ellepték a fákat, a mik átmásztak a házak tetőin, a mik csoportosan vándoroltak végig az utczákon, a hidakon, irthatatlan mennyiségben, elleptek minden fát, minden bokrot, s tövig, földig rágtak mindent; egy nap alatt olyan volt a egész tájék, mintha el volna perzselve; pálmák koronátlanul, erdők pusztán, lombok fosztva, minden fű, fa letarolva.

Csak ama vén olajfa maradt zölden, fényes, kövér leveleivel, mely Bar Noémit és társait beárnyazta.

Harmadnap a felriadt nép ijedten futott a jövevények sátorához, s esdekelve kérte az átokmondó ifjut, hogy fordítsa el országukról az égnek im e csapását, ne éktelenítse el a földet.

Bar Noémi irgalmat érzett az elpusztított tájakkal s tenyerét ég felé fordítva, rálehellt arra enyhén s még azon órában erős szélvész jött nyugatról, mely fölsepré a sáskákat s egész táborostól együtt belesodrá a tengerbe, ott vesztek el; egy éjszakai dér megölte a fák hernyóit, mind elhulltak; fű, fa kizöldült nemsokára ismét, s az emberek szíveiből elmult az első ijedtség az első csapás szüntével.

A mily buján hajtott ki fű és virág, olyan buján tenyészett az emberi vad szenvedély is a szívekben. Ismét rakott asztalhoz ült a gazdag, a jövő év rovására dobzódott a renyhe szegény s kevély büszkeségében Triton városának népe megtagadá az öt férfitól a legsoványabb eleséget is, mely őröletlen magokból állt, s azt követelték tőlük, hogy hagyják el városukat; ha senki sem meri őket kiűzni onnan, kiűzi majd az éhség!

Bar Noémi haraggal nyujtá ki kezét másodszor, s még el sem hangzott az átok ajkairól, midőn megzendültek az ég sarkai haragos csattogással, a nagy kék égboltozat feketén elborult, a harsogó villám lecsapott a földre, s a haragos égből öldöklő jégeső vágott alá pusztító dühében, elpaskolva szerte az idők reményét, népek büszke dölyfét!

A második csapás elrémíté boldog Oceania lakóit, siettek áldozatuk zsengéit odahordani az öt igaz férfi elé, a kik nem érintettek abból egyebet, mint az őröletlen gabonamagvakat, az Úr tilalma volt azon, hogy valamit megegyenek, a mi a vétkező nép tálaiban készült, fazekaiban főtt, kemenczéiben sült vala.

Az öt igaz férfi imájára megszünt az ég haragja, s a mint sujtoló kezét visszavonta az Úr, újra visszatért a szívekbe az istentagadó dölyf; a nők újra kifesték arczaikat, bearanyozták szemöldeiket, fölvették üvegből szőtt köntöseiket s jártak az utczán Istennel daczolva és gúnyolták az ifjakat, kik sátoruk alól ki nem mozdultak csábító hizelgéseikre.

A tér közepén, melyen sátoruk fel volt vonva, állt egy roppant nagy szökőkút, széles márvány medenczével, minden hajnalban és alkonyatkor ott enyelegtek az ifjak szemei előtt e csába tündéralakok, habfehér termetöket locsolva a meleg nyártól langyított habokkal.

Bar Noémi eltakará piruló arczát előlük kezével, másik kezét undorodó mozdulattal tartá feléjük; és ez a mozdulat volt az átok.

Egy éjszakán megfordult az évszak rende: meleg hő nyárszak derekán hideg, fagyasztó szél támadt, mely végigsüvöltött az országokon s megfordítá rendes útjából a természetet. Hol jeget nem láttak soha, a folyamra pánczél fagyott, s a megrettenő lakosok látták az égből aláhullani az ismeretlen pelyheket, mik elleptek erdőt, mezőt, utczákat és háztetőket, szemfödelet vonva az egész földre.

Hah! hogy hallgatott el a vigalom egyszerre! A szokatlan csoda napján az emberek magukba tértek, megbámulták a jeget, havat, a csodálatos zúzmarát; másnap pedig szánokat készítettek és csengetyűkkel nyargaltak végig a havas utczákon, víg dalokat rikoltozva, a hideg ellen prémes öltönyeket vettek, a jégből építettek átlátszó palotákat, a hóból készítettek czukros eledelt, s kinevették az ég haragját.

Bar Noémi intésére elmult a harmadik csapás, a nap melegen sütött újra, jég és hó elolvadt, vízzé lett, a föld újra kizöldült megint.

A csapások harmadika sem javítá meg a népet. Kaczagták már az öt ifjut, s még ők hívták fel Bar Noémit, hogy tegyen még velök több csodát, az élet úgyis oly unalmas ily egyformán!

Jaj a népnek, a hol már a gyermekek életunalomról szólnak!

Bar Noémi még egyszer szóla hozzájuk.

– Triton városa lakói, és ti, kik Oceania földén laktok, halljátok és beszéljétek el egymásnak; ime bocsát reátok az Úr kegyetlen csodát általam, hogy megtérjetek és megjavuljatok abban; az első két napon megrontom a vizeket, a másodikban a földet, a harmadikban a levegőt, hogy a mi élet volt eddig, az halál legyen ezután; a mi anyai kebel volt eddig, legyen ezután sír gyomra. Három hét alatt térjetek meg Istenhez, a ki jó a jóknak, de irtózatos boszúálló a gonoszokra.

Az őrült nép kikaczagta jósszavait, s gúnynyal kiáltott rá vissza:

– Tedd, a mit tudsz!

A nehéz átok legelébb a folyóvizeket érte. Valami apró zöld bogár lepte el a folyamok felszínét vastagon, mely undorító szaggal mérgezé meg azokat, minden állat, a mi azokból ivott, kínlódva hullott rakásra, a halak felfordulva jöttek fel a víz színére, a hab büzhödten hányta ki azokat kétfelől a partra; azután a fúrt kutakban veszett meg a víz; íze elkezdett sós, keserű, émelygős lenni, a szökőkutak sugarai elhomályosodtak az iszaptól, melyet a föld alól hoztak magukkal, s minden víz elveszté friss hidegségét, valami émelyítő lágymelegség rontá azt meg, hogy a szomju állatok iszonyodva fúttak hozzá s halálos aggodalommal bőgtek fel az ég felé. Több eszük volt, mint az embereknek. Ezek kaczagták a csodát; ha a víz elromlott, annál édesebb volt a bor; minden ember bort ivott hát, részegítő méregitalt, még a nők és gyermekek is. Az ember szíve kemény volt.

Szállt az átok másodízben a tápláló, élő földre; iszonytató félelmében, az Úr kezét megérezve, elborzadt, elbágyadt a föld; száraz, kemény repedések szaggatták meg fájó felszínét, s a belső kín miatt kékes penész s terjedő sárga sömörök lepték el a hantokat, a sziklákat és a fák síma kérgeit. Kór, nyomorék lett a termő föld, fűbe, fába elterjedt szörnyű baja, az édes gyümölcsök helyén soha nem látott pöffeteg, mérges gilva, undok üszögtestek termettek, a gabona kalászában korommá vált az érett mag; a szőlő elfonnyadt, összerohadt tőkéjén, a méztermő nádat sűrű moszatok lepték el, a kenyéradó gyökerek gumói megbüzhödtek a föld alatt s átkot termettek áldás helyett, beteg volt minden zöld növény az Istennek átka miatt; csak az embernek nem fájt az. Oh, az ember-szív kemény!

Harmadszor szállt az átok az éltető levegőre; sűrű átlátszatlan gőzök szálltak alá a vidékre; feketén, barnán, sötéten. A nap nem látszott ki abból, a nappal az éjszakához lett hasonló; a gonosz, veszett köd szaga elülte a melleket, s rossz köhögést, fojtó lélegzetet okozott. Az utczákon nem lehetett járni többé, a falakról csorgott a nedves nyirok, s a nehéz sűrű fellegek, mik máskor az égen jártak, az emberek feje fölött, most mind ott jártak a földön, végiguszva az utczákon, áthömpölyögve a mezőkön, a házakon: borzalom volt azt elnézni.

«Nosza sípok, nosza kürtök! most daloljon a ki tud! Hogyha ott künn nem süt a nap, annál jobban ég a fáklya, hogyha felhő jár az utczán, annál nyájasabb a pohár: hogyha oly rövid az élet, annál jobban kell sietni; hogyha úgy is jön a halál, minden kéj, gyönyör poharát fenékig ürítve találja.»

Ezt a gondolatot mondák Oceania minden házában, s az öt férfihoz az olajfa árnya alatt senki sem ment Isten irgalmát keresni.

Bar Noémi elbusultan látta az őrült tombolást, a vesztébe vakon rohanó népet, s keservében gonosz átkot monda rá.

– Minden, mi embernek kedves, legyen tinéktek rémület, az édes legyen keserű, étel-ital méreg legyen, az álom legyen rémlátás, a hol örömet kerestek, találjátok a bánatot, a csókból támadjon fekély, a mosolygó ábrázatot verje meg undok kelevény, s a gyönyörből támadjon utálat rátok!

És a midőn hét nap mulva a fellegek szétoszoltak s előjöttek Oceania lakói, visszarettentek egymástól. Himlők, fekélyek rutíták el az arczokat, orrok, ajkak eltüntek az ábrázatról, hajzat kihullt, test összegörnyedt. Isten maga törlé le képmását azokról, a kiket megbánt, hogy teremte.

Az ég pedig, mely e világrészt befedte, oly sápadt volt ezután, olyan sárga; a kékszín eltüne róla, el a napnak ragyogása. Délben is bele lehetett nézni annak sápadt tányérjába s megszámlálni a foltokat benne.

Ám még ez sem volt elég.

Egyik embernek nem volt mit csúfolni a másikon. Mind egyforma rútak voltak már, azt is el kelle feledni. A gúny még kiáltóbb vala így; a dacz még irtózatosabb.

Pedig a házi állatok nem ismertek már gazdáikra, a szelidített, szoktatott párás nép szökve hagyta el a városokat s kínzott aggodalmas előérzettel menekült a hegyek felé. Az ebek és a kis sárga énekes madárkák csoportonkint hagyták el a városokat s siettek a havasok felé; ott is fogadást tettek egymás között, hogy szólni nem fognak soha, az ebek nem ugatnak, a madárkák nem énekelnek, nehogy megutált gazdáik értük találjanak menni.

Helyettük holló és farkas lepte el a városok kerületét. Ezek a sírásó vadak ott tartottak nagy tanácsot, elhatározva egymást közt, hogy osztozzanak meg az emberek örökségén?

Őket elérte rossz sorsuk.

Bar Noémi nyolczadizben emelte fel átkos kezét és monda, szomorú hangon:

– Legyen halál…

S jött az idézett angyal, a szörnyű Malach-Hamovez angyal, azzal a kétélű lángpallossal, mely seregeket öl, mely előtt nincs mélyen, nincs magasan rejtve senki, és elkezdé szörnyű munkáját először a kicsinyeken.

Egy napon eltünt minden élő bogár a föld szinéről. Mintha itt volna az ősz, mely őket magával viszi.

Másnap a kigyók, teknősök jöttek elő oduikból, elveszni az átkozott napfényen, ott elfeküdtek a városok kapui előtt.

Harmadnap lehullottak a légből a szárnyasok, a háztetőkről aláfordultak meredve, az utczákat ellepék hulló testeikkel. A farkasok látták társaikat a hollókat megdermedni, s nem volt hozzá bátorságuk, hogy hulláikhoz nyuljanak, hanem odasereglettek mind a városok kapuihoz, s féltükben ott üvöltöttek, mintha kérdenék az embert: nincsen-e, ki segítséget adjon?

Negyednap az emlős állatok pusztultak el, ott nyújtózva az emberek lábainál. Nem maradt élő a földön, csak az ember egymaga és az ősvilági szörnyek.

És még ez sem döbbenté meg őket! nem rémültek meg e szörnyű egyedülléttől; – minden állat elveszett már, csak ők és bálványaik éltek.

Még lett volna idő, még voltak napjaik hátra. Még nem mondá ki rájuk Isten legrettentőbb itéletét. Bevárták azt.

A halál gyászangyala elkezdte szörnyű munkáját a lelkét megtagadó fajban. Valami iszonyú betegség járt városokról városokra, az emberek elhullottak segélytelen, menthetlenül; egy rövid óra véget vetett az életnek, ma ifju és büszke alak, holnap csendes fekvő halott. A sír több volt már, mint a ház s az élők nem elegen eltemetni a holtakat.

Egy jajkiáltás volt az egész ország! Tartományról tartományra szállt a sirás. Az emberek fetrengve hevertek a porban.

Miért porban? Porban lakik-e az Isten? Nem égben kell-e őt keresni? Ah, ők nem nézhettek oda fel, nekik csak bálványaik számára voltak imáik. Azt mondák: ezek a mi Isteneink. Mi őket emeltük magunk fölé! És senkinek sem volt bátorsága, hogy megmondja nekik: szálljatok le az oltárokról, ti föld csodaszülöttei, a többi pornál rosszabb por, s adjatok helyet az Istennek, a ki egyedül Úr!

E helyett a félelem és irtózat ádáz kétségbeesésében dühösen rohantak az olajfa ifjaira s méregbe mártott fegyverekkel fenyegeték Bar Noémit, a minden rossz okozóját, halált ordítva fejére.

– Nyolcz csapásra meg nem tört nép! im érezd a kilenczediket! kiálta az Isten haragjának küldötte s lábával az álló földet megdobbantá.

És im a kemény föld reszketni kezde az ádáz tömegek lábai alatt. Elébb csak mint távoli szélzúgás hallatszott a mélységből; majd mintha óriás szekér gördülne végig ott alant, megrázva a palotákat, a mik ott fenn építve vannak.

Irgalmas ég és föld!

Valami haragos szellem, a ki oda alant lakik, ki akar börtönéből törni, s megrázza a föld alapját, összetöri a hegyeket s szikláikat aláveti a síkságra.

A föld szine, mint a tenger, úgy hullámzik; a legnagyobb őspálmafák koronáikkal jobbra-balra csókolják az ingó földet, és a tornyok és a bástyák kettétörve omlanak le.

Ki tartja meg az aranyos palotákat? Ezer oszlop jobbra-balra dűlve omlik. A büszke arany kúp utána hull, eltemetve lakosait; a kapuk óriás koczkái a földre le vannak vetve, a bolthidak az utczák felett cserepekben feküsznek a romok között. Por és cserép, a mi dics és ragyogvány volt!

A bálványok templomaiba futó népet a romok zuzták agyon, a mámor-ittas bacchanaliák házai eltemették titkaikat, a gyönyörök búvhelyein ott veszett a vétkező.

A nép megrémülve futott a Triton bálvány elé, ki minden bálványok feje volt.

A templom nyolcz fala szétomolva feküdt a téren, az ezüstből öntött bálvány felfordulva, arczczal a földre borulva. Az élő bálvány maga pedig ott ült trónusában, most is oly mozdulatlanul, miként máskor, csak nagy kerek rémszemei látszottak forogni agyában, mintha bámulnák a napot, mely oly régen el volt tőlük zárva.

A nép odaveté magát a szörnyeteg lábaihoz. Kezeiket fejükre kulcsolva, s üvöltve kiáltának hozzá:

– Oh Triton, segíts!