Part 20

Utánuk húszezer némber tódul. Termeteik fénylő kelmékkel, színes tollakkal elfedve, arczaik kifestve a szivárvány minden színeivel, tarka vonalokkal, ajkaik és szemöldeik megaranyozva, fejükön a szétbontott hajfürtök száz meg száz aranysodrony közé szorítva, mik hosszan omlanak le vállaikra. Semmi folt alakjaikon, melyen Isten teremtő keze látszanék; az emberi őrültség mindent eltakart, befestett, bearanyozott; csak a szemek villogása mutatja, hogy ezek emberek, s az égető tűz bennök, hogy ezek nők.

A nők után jő háromszázhatvanöt agg, a bálványok papjai, arany süvegekben, hosszú uszályos palástokkal, kezeikben egy-egy pálcza, melyen ezüstcsengetyük lógnak. E vén, komoly emberek, azokkal a magas süvegekkel, hosszú talárokkal, őrült módra keringnek egy arany szekér körül, mely hat keréken gördül, minden kerék a nap képét mutatja, s felül hat bolthajtás képez aranyszövettel bevont ívet rajta.

E magas díszszekér közepén fekszik egy emberi alak: egy halvány rém, élőhalott, kinek szemei fénytelenek, mint iszapos tengervíz, arcza földfakó és csontjaihoz tapadt, egész tekintete fáradság, életunalom, esztelenség jellegét viseli. Tagjai meg nem mozdulnak, csak ajka reszket néha.

Ezen alak a Teczkatlepoka.

A Teczkatlepoka ünnepélyeiről még tudtak beszélni az Inkák történetirói, kiket a bölcs spanyolok a veres bőrűekkel egyben kipusztítani segítettek. Igy nevezték ők borzalmas mysteriumaik egyik alárendelt istenségét, kit minden évben újra szoktak választani.

A legdélczegebb, a legdelibb férfit kiszemelték s felvezeték a Triton városába.

Ott a piacz közepén körülállták a nép szűzei, szép hajadon leányai, festetlen arczczal, befonatlan hajfürtökkel, üvegszálakból szőtt tündéri ruhákban.

És akkor így szóltak a választott férfihoz:

– Te vagy ez évben a Teczkatlepoka Isten. A minden szépségek ura, a gyönyörök félistene, a hölgyek fejedelme. Minden virág számodra nyílik, minden ajk tégedet csókol. Akarsz-e Teczkatlepoka Isten lenni? elmulni, elveszni, meghalni a gyönyörben?

És ha a választott férfi szemei kápráznak e tébolyító szépségek csoportozatin elbámulva, ha vére elkábítja fejét, ha azt feleli: «igen», akkor balzsamokkal felkenve, gyöngyruhába öltöztetve beviszik őt a Teczkatlepoka templomába, s ott él a kéj és mámor édes őrültségében napokat, éjeket. A nép hajadon leányai, azokkal a hosszú leeresztett hajfürtökkel látogatják őt egymásután, s midőn kijönnek tőle, – akkor hajfürteik le vannak vágva.

Azokból készül a várost átérő szőnyeg.

E mámor, ez édes álmok tartanak egy évig így.

És az év utolsó napján, az utolsó hajadonnal, kit akkor választ magának, megáldozzák őt a Triton gygásznak. Az élő bálvány elnyeli őket. És azután választanak megint újat.

Tíz közül megtörténik egyszer, hogy a választott férfi szíve kiállja e bűbájos látványt, e minden varázslatok közt a legellenállhatlanabbat, – mert mi igézőbb, mint a női bájak? – s azt feleli a felhivásra: «nem!»

Akkor letépik róla aranyköntöseit és azt mondják neki:

– Mezetlenül jöttél a boldog világra, úgy menj át a boldogtalanabba. Nézd, amott a hóval fedett hegyeket. Ott lakik a két szótalan lény: a pusztaság és a semmiség. Eredj oda. A hova az irtózat és fáradság miatt sem ember, sem állat nem közelít soha. Élj ott fagyban, nyomorban, egyedül. Kövessen, a ki szeret.

És ezzel gúnyolódva, a nők csúfoló hahotája mellett kikísérik a megtagadó férfit a város kapuján, mely a havas hegyek felé néz, s megátkozzák, hogy soha vissza ne jőjjön.

Az eltávozót rendesen követi egy lény. Egy szelidebb, szemérmesebb hajadon a többi közül, ki dús hajfürteivel takargatja habruhája által rosszul rejtett termete bájait; ki vállára téve kezét a kiüldözött férfiunak, vele megy az ismeretlen hideg világba a gyönyörök városából.

Mert e tagadó igét nem mondhatja más, mint az igaz tiszta szerelem; a mely oszthatlan, mint az Istenség maga.

Ily való szerelem példája történik itt minden tíz évfordulóban.

A kigúnyolt, sárral hajigált szerelmesek azután eltünnek a jégbérczek ködös, felleges tájékai közé, s soha sem látja őket többé semmi emberi szem, hogy bánatukon, töredelmükön gyönyörködhetnék. Nem történt még soha, hogy visszakérezkedtek volna városukba. Úgy hiszi mindenki, hogy ott elfagytak, eléheztek, vadállatok széllyeltépték őket, a nyomor sírba fektette.

Így megy végbe a Teczkatlepoka ünnepélye évről-évre, a midőn a Triton ordítása széthangzik mérföldnyi területen, a midőn megérzi az éhség napját, s a kéjben elhalt, megőrült áldozatot felteszik a diadalszekérre, mely aranyból van verve, s énekelve, zenehang közt viszik őt a halálra.

Ez ama férfi története, ki az arany szekéren fekszik.

A menet tovább halad; a bálványpapok után jönnek a nép hajadonai, koszorúzott fővel, lengeteg ruhával, az áldozat leánya ezüst szekéren vonatik közöttük.

E féltündéri, félpokoli jelenet után következnek a nép férfiai.

Minő férfiak! Görbe, elferdült termetek, előre csukló térdekkel, hajlott nyakkal, izomtalan karokkal, kiknek arczán semmi lélek, szemeikben semmi tűz; járásuk olyan, mint a mámorosoké, nyomorú, hervatag alakok. Ha van közöttük egy délczegebb, daliás alak, az mint csoda tünik ki az egész népcsoportból; s valamennyinek arczvonásain, a szépen úgy, mint a rútakon van valami átkozott bélyeg, mely egy eltitkolhatlan vonásból áll az ajkak körül, amaz ismeretlen vonásból, mely a vadállatot, a dæmont és az őrültet jellemzi.

A legkiáltóbb tanubizonyság egy faj végromlásáról, ha női nagyon szépek, s férfiai nagyon rútak. Ott nem messze van a megoszlatás napja.

Végre a férfiak csoportjai után következik egy pokolí, észvesztő tömeg, oly szörnyetegekből, miknek emberi nyelv még nevet nem adott. Állatok emberfejekkel és emberi alakok undok állatfőkkel; rettentő megcsufolásai a szent természet isteni rendének: borzalomgerjesztő középlények az ember és a fenevad között; átkozott tanujelei az emberi ész őrült hanyatlásának, minőre a mult kor történetei az ismert földön csak egy esetet tudnak említeni a cretai minotaurusban.

A boldog szigeten ez Istent gúnyoló lények egész népet alkotnak, s a kik látják őket, nem is borzadnak már vissza képeiktől.

IX.

Egyetlen nagy gömbölyű ablak a kúptetőn vet világot a Triton templomába.

A rémalakok faragott szobrai közepett, melyek oszlopokul emelik a tetőt, a terem közepén ül az ősvilági csoda maga, kinek alkotásában a teremtőerő az ember-idomot leginkább utolérte: a homo diluvii…

Ülve is négy ölnyi magas, lábai aránytalanul rövidek, míg hosszú könyökei térdein nyugszanak. Egész testét kékeszöld pikkelybőr fedi, milyen a tengeri kigyóké, mely a vénségtől vastag ránczokat vetett. Arcza hasonlít az emberi arczhoz, a bőr világosabb kék rajta mint a test egyéb részein, s pisze, alig kiálló orránál fényesre megfeszül; homloka alacsony, lenyomott, szemcsontjai alól két kiülő szemcsillag mered elő, oly hideg, mint a kő, a rubin fájó piros színével, mely körül fényes aranykarika látszik, mint a halaknál; szája ajkak nélkül, csak akkor látszik, ha felnyitja azt, s akkor szélesen elnyulik apró gömbölyű két füléig, miket vékony hártya takar.

Fejét fényes aranykorona ékesíti négy felálló hegyes szarvval, derekát gyémántos hímzett lepel övezi, mely alól hosszú fésügerinczes gyílfark nyulik le a trón alá kunkorodva.

Így ül mozdulatlanul a szörny évről-évre arany karszékében. Egyetlen jelensége életének, hogy szemeit lomhán alázárja, s évenkint egyszer megéhezik, ordítva eltátja száját, azután jóllakik és ismét elhallgat, és egy évig csendesen marad, két kezét két térdére fektetve, s mozdulatlan szemeivel bámulva a többi kőcsodákat; érzéketlen minden külbefolyás iránt.

Az emberek beszédei, a csöndes állati hangok, a körüle hangzó zene ép oly hallatlanok rá nézve, mint nekünk a csigák szerelmes suttogása, s az apró hangyák bölcs beszédei egymás között. Csak a vele egyrangú ős csodák hangjait érti ő.

A lomha szörnyeteg csak hangjában s ijesztő alakjában birja minden erejét, egy gyermeket nem volna képes megölni, ha az szemébe merné mondani, hogy tőle nem fél; és mégis úgy reszket előtte az egész nép; szolgáit, a növényevő mammuthokat, megatheriont, iguanodont szántóföldjei zsengéivel hizlalja, őt magát legjobb férfiai, legszebb szűzei vérével, és lábaihoz rakja bányái aranyát, tengerei gyöngyét, ligetei fűszerét és nevezi őt urának, Istenének, a ki nem egyéb egy elkésett őscsodánál, a ki túlélte a századokat, miket a természet élte határául szabott s tehetlen növényi tengődését átnyujtá egy másik ivadék lakta világba, melynek nemzedékei minden félszázadban elhalnak és újra születnek, a gyorsan élő, gyorsan változó, gyorsan élvező emberek világába.

A rút, kegyetlen ünnepély véget ért. A Teczkatlepokát és hölgyét bevitték a Triton templomába.

A nehéz érczkapuk bezáródtak a háromszázhatvanöt pap után.

A mi a templomon belül történt, azt soha sem látta senki a nép közül. A szörny ordítása hangzott nehány perczig, azután minden elcsendesült; a kapukat újra kinyitották, s a kilépő főpap tudtára adá az egybegyűlt sokaságnak, miszerint a Triton hatalmas szavára aranyszegélyű felhő szállt alá az égből, az felvevé a Teczkatlepoka Istent, hölgyével együtt, és elrepült vele oda, a hol egy olyan boldog, kéjekkel tele örökkévalóság vár reája, a milyen boldog volt ez az egy év, a melyet eltöltött a földön.

A ki kétkedni tudott, megszámlálhatta a templomból kilépőket: háromszázhatvanöten voltak; kettővel kevesebben, mint a hányan beléptek, s a templomon belül senki sem volt, csak a nyugodt, kőmerev élő bálvány, nagy szája, rémszemei becsukva, mint a ki jóllakott és most aluszik.

X.

És most el az új isten-választáshoz.

Egy nagy amphitheatrumszerű tér fogadja be a város népét, négy emelet egymás fölött, ezüstözött rézoszlopokkal, mindegyik oszlop koronája egy madárfőn végződik, mely ezüstcsövön át részegítő italt csorgat alá a körülfutó medenczébe, az ezernyi ragyogó vízsugár, mely a húsz ölnyi magasból hull alá, bűbájos ragyogványt ád a tér belsejének. A nép, mely a karzatokat elfoglalá, kicsapongó jókedvével szürcsöli e mámoresőt, míg a rút félemberi szörnyek alant a medencze körül feküsznek, úgy iszszák a kábító italt; a melyik nem győzi tovább, fejét tartja a hulló nedv alá, úgy áztatja magát. Némelyikben meggyullad a kárhozatos szesz, s az bömbölve futkos keresztül a népcsordán; egy tűzokádó pokolbeli szörny! A közép emelvényre a gyermekeket ültették, a kiket elhoztak ide, hogy lássanak jó példát, hogy vegyenek részt ez ünnepélyben, melyet elmondani borzalom.

Középen tizenkét aranyozott lépcsőemelvényen áll a háromszázhatvanöt pap; a lépcsők alján ülnek a zenészek, hosszú ezüst kürtjeikkel, üveg fuvoláikkal, a miknek lágyédes hangja felkeresi a szív minden rejtekeit, s ittassá teszi a lelket. Az emelvény négy sarkán illatos füstölők égnek, nagy metszett arany medenczékben, kábító füstpárát hintve szét az egész sokaságra.

A papok intésére megnyílnak az amphitheatrum rostélyai, s miként hajdan a római circusok carcereiből a halálra szánt küzdőket, úgy vezetik elő azokból a két férfit, kik közül a nép egyet Istenének fog választani, hogy egy évig annak legdrágább kincsét, leányai szerelmét hozza áldozatul.

Két férfit találtak a papok kitünőnek a többi közül: egyiket az ichthiosaurus, másikat a megatherion papja fedezte fel; és most a nép fog választani a kettő közül.

Mindkét férfi sűrű fátyollal van letakarva, míg az emelvény lépcsőin felviszik őket, akkor a többi papok leszállnak onnan, csak a két főpap marad ott pártfogoltjaival.

A nép zaja lassú zsibongássá csendesül el, feszült figyelemmel néz mindenki a két leplezett alakra, kik a négy füstölő kék felhői között állnak.

Most előlép az ichthiosaurus papja, s leemeli az első férfiuról a fátyolt:

– Lássátok és bámuljátok őt.

Egy hat láb magas irtóztató alak, arcza inkább fenevadé, mint emberé, torz szakálla, összenőtt szemöldei, tompa orra, széles felduzzadt ajkai iszonyú állati erőre mutatnak nála; széles vállain és vastag karjaiban idomtalan izmok látszanak dagadni. Az egész alak félelemgerjesztő. De öltözete ragyogóvá teszi sötét tekintetét. Köntöse tarka gyöngyökkel van hímezve és aranynyal kivarrva, sűrű kemény haját arany sisak szorítja arczához, melynek taréja gyémántokkal és villogó topázzal van kirakva, baljában széles paizsot tart, melynek széleiről csatában megölt ellenségeinek hajfürtei csüngnek; jobbjával öt lábnyi hosszú rézpallosra támaszkodik, melynek széles lapja bűbájos képekkel van teli vésve. Súlya félmázsa e fegyvernek.

A mint leleplezék a férfit, a nép örömkiáltása hangzott fel egyszerre, mely elcsendesültével az emberszörnyek állati nyerítésében mult el.

Ekkor a megatherion papja lépett oda a másik alakhoz s alácsúsztatva termetén a fátyolt, kiáltá a néphez:

– És most lássátok és hódoljatok.

A második férfi termetét nem rejté sem arany, sem gyémánt. Az idegenek egyszerű fehér öltözete volt rajta, mely deli alakját olyannak engedi láttatni, a minő valóban, idegen szépséget nem hazudva hozzá. Fedetlen fejét nem ékesíté más, mint gazdagon leomló hajfürtei, s oldalának minden ékessége egy rövid kard volt, mely azt kivánja, hogy a ki ellenségével akar beszélni, közel lépjen hozzá.

A pap szólott a néphez:

– Ime, idegen férfi ez; távol tengerentúli országból, kit Triton hatalmas karja hajóstul együtt ide hozott. Szemeiben más tűz ég, szivében más vér kering, miként a mi népünk szivében, orczájának tekintete előtt elhomályosul minden férfi arcza, a ki partjainkon született. Én nem szólok többet. Vannak szemeitek. Tegyetek választást.

A másik pap kiáltott.

– Ki akarja a bajnokot?

A néptömeg közül alig szállingózott egy-két koszorú a felhivásra, mit romlott izlésű hölgyek vettek le fejeikről, hogy a félvad herculesi alaknak hajítsák.

És midőn a megatherion papja kérdezé:

– Ki akarja az idegent Istenül?

Akkor egy vihar támadt hulló koszorukból, a delnők letépték fejeikről, kebleikről virágaikat, s diadalkiáltással szórták azokat mind az idegen férfi felé, hogy az egész amphitheatrum tere egy virágesőtül öntözött kertté változott át.

«Őt, egyedül őt és senki mást!»

A gyémántos, aranyos dalia haragos büszkén szállt le papjával együtt az emelvényről, nagy, villogó rézkardját vállára vetve, s elkeserülten ült meg a legutolsó lépcsőn.

Az idegen férfi egyedül maradt papjával az emelvényen, ki a férfi szép hajfürteit illatos rózsakoszorúval fonta körül, diadalmasan üdvözölve őt:

– Légy üdvöz, Teczkatlepoka Isten; légy üdvöz a szépek, a gyönyöradók nevében; te választottja a népnek. Im vedd át birodalmadat minden szépségek királya, gyönyörök félistene, hölgyek fejedelme. A virágokat, a mik számodra nyílnak, a szemeket, a mik érted epednek, az ajkakat, a mik rád mosolyognak. Üdv neked, Teczkatlepoka Isten!

A nép tombolva ordítá utána az üdvkiáltást. Az amphitheatrum egy sötét szegletében pedig ott ült búsan, lefátyolozott arczczal egy szomorú alak, egy reszkető hölgy, kezében az egy igaz Isten frigyládáját tartva és sóhajtva nyögött magában.

– Oh Bar Noémi!

Bar Noémi nem hallá e gyönge hangot; az üvegfuvolák zenéje, az ezüstkürtök lágy összhangjai bűbájos, észháborító dallá olvadtak agyában a gyermekek kardalával s a szűzek énekével össze; Byssenia szava nem hangzott azokon keresztül.

A csábító tüneményalakok ott tánczoltak el előtte, ködruhában, habruhában; szétbomlott hajfürteik úgy repkedtek szét a légben, villogó tűz-szemeik jobban ragyogtak a napnál, annyi szépség, annyi gyönyör; ki ne vesztené eszét itt.

És a nyögő, fájó sóhaj másodszor is hangzott újra.

– Oh Bar Noémi!

És az ifjunak úgy tetszett, mintha könnyű borzadály reszketne át tagjain.

Mi volna az? Van-e szemed? Van-e szived? Volnának-e érzékid, ha itt kételkedni tudnál? Hogyha száz év várna rád, nem odadnád-e mindannyit egy ilyen tekintetért, és az égi üdvösséget, a mi túl az életen vár, e látmánynak birtokáért? Ezer meg ezer csábalak tánczol körüle bűvös-bájos tündekörben, mindig többen, mindig szebbek, mindig közelb-közelb jőnek, arczát éri lehelletük, lelkét égetik szemeik, énekük szivét átjárja. Csak egy szó kell ajakáról, hogy elmerüljön e tengerben csupa merő édességből, hogy elveszszen a legédesebb halállal, mely nem egyéb, mint egy hosszú – hosszú csók.

A zene, az ének egyre varázslóbban hangzik, a füstölők bájillata mámorral tölti el a léget, a hófehér karok az Istenné emelt férfi vállait érintik már: midőn újra harmadszor is hangzik a szó, még fájóbb, még keserűbb.

– Oh Bar Noémi! Oh Jehovah Isten!

Egyszerre felrezzen ő. Mint ki álomból ébredt fel, csodálatos mély álomból, mely tagjait kötve tartá. Fejéhez kap, a rózsakoszorút letépi onnan s kétfelé szakítva, lábaihoz hajítja azt és dörgő hangon kiált:

– Én Isten nem vagyok! Egy az Úr, az Jehova!

A zene, a dal elhallgat egyszerre, mint mikor a hárfa húrjait kardcsapással vágják ketté, a bűbáj széllyel van törve, a csábító tündéralakok arczai vad furiákká változnak, az édes harmonia égrendítő zűrhanggá válik; átok, gúny és undok kaczaj tölti el a mélységes tért s a félszörnyek bömbölése, nyerítése.

Ám ha ég, föld reszket is az utálatos ziharban, nem reszket Bar Noémi szive. Megtalálta azt a nevet, mely neki erőt adott elemek és harczok között, s kivonva kardját oldaláról, most úgy áll ott a tomboló néptömeg közt, mint egy Isten! Mint egy férfi, a hol nincsen férfi több.

És szól az ellene támadó vad tömeghez, olyan hangon, mely túldörgi átkaik rikácsolását.

– Triton városa népei! Ti bálványimádó gyávák! Ti élő festett koporsók, kiket még életükben elhagyott a lélek; halljátok szavamat. Az én nevem Bar Noémi. Védelmem az egy igaz Isten, kinek arczát nem láthatja emberi szem. Bátorságom az én erős kardom, melyet soha senki meg nem csúfolt. Ime kimondom néktek, kik csufoljátok az Istent s csufoljátok annak nemes képmását, a férfit, hogy benneteket utállak és megvetlek s nincs kapuitokon belül sem agg, sem ifju, ki előtt szivem megrendüljön.

A szégyen és a harag elsáppadása terült el mindenki arczán. Másutt pírja van a haragnak, a szégyennek, itt fehér volt annak színe, mert Bar Noémi igazat mondott, mert az egész nagy városban, a gyönyörök városában nem volt egy férfi, a ki föl merte volna emelni karját az idegen férfi ellen, a ki őket meggyalázta; mert úgy állt ő közöttük amaz emelvényen vakmerő arczával, kivont fegyverével, mint egy bosszúangyal, a ki büntetni jött, nem emberekkel harczolni.

A gyémántsisakos dalia, azzal a széles, hosszú rézpallossal, azzal a herculesi termettel, ott ült a legalsó lépcsőn és fejét sem fordítá felé.

A papok, az öregek kétségbeesve rohantak hozzá, és nógaták, biztaták, hogy álljon fel és mossa le a gyalázatot az egész népnek arczáról: a férfi nem akart mozdulni; a kábító kéjital még zsibbasztva tartá testét, lelkét. A gyönyörök bölcsei vesztükre találták fel mysteriumaiknak e mindenható nedvét, mely a férfit megalázza, a szivet ellágyítja s a hősi bátorság helyett puha kéjvágyat önt a szívbe, hogy Hercules megszokja a tarka szoknyát és az orsópörgetést.

Végre új italt hoztak számára, melyet a harczba menőknek szoktak adni. Erős ideglázító ital volt az, fenevadak tajtékjából, mérges fáknak gyümölcséből, melytől vérszomj száll a szívre, olthatatlan. A harczital tűzcseppjei átjárták a férfi idegeit s most fölkelt az, s körülhordá vérben forgó vad szemeit, s kiduzzadt ajkain a düh sárga tajtéka habzott; arczai tűrhetlen lángoktól látszottak égni.

– Ki az, ki engemet hívott? kiálta vad, rikoltó hangon, mely hasonlatos a veszett fenevadéhoz, s nagy mellét előre feszítve, széles nehéz pallosát megforgatá feje fölött mind nádszálat, és szemeiből zöld tűz lövellt szét, és lábainak toppantása alatt lesülyedt a kő a kemény földbe.

«Old meg őt! az átkozottat, a rút idegent, a nép csufolóját!» hangzott a karzatokról, s minden kéz oda mutatott a lépcsők tetején álló Bar Noémira, a kit nehány percz előtt koszorúkkal halmoztak el.

A viador bőszült ordítással forgatá meg feje fölött pallosát, s éktelen fejét megrázva, mint a vérszagolt oroszlán rohant fel az emelvényre.

– Triton segíts! ordítá az egész népség.

– Csak egy elhaló csöndes hang a circus egyik oszlopánál sóhajtá: «segíts Jehova!»

Bar Noémi egy nyommal sem lépe hátra. Mintha érczből volna öntve ott azon az emelvényen, úgy várta ellenfelét, s oda vetve magát bőszült csapása elé, visszavágott neki bátran.

A légben találkozott a két fegyver; nagyot csendült mind a kettő. A nagy széles rézpallos az óriás kezében markolatban hasadt ketté s a légben süvöltve magas ívben repült alá a nagy térre; az aczélkard Bar Noémi jobb kezében még csak csorbát sem kapott.

A nép hangja egyszerre ketté volt vágva. Ez országban nem ismerték a vasat, minden fegyver rézből készült, s im a karcsú kékes fényű ismeretlen ércz az első csapásnál ketté szelte a nagy vörössel ragyogó pallost.

«Jaj Triton, jaj!»

A viador megrettenve tartá Bar Noémi elé széles ezüst paizsát, melyről annyi megölt ellenség hajfürte lógott.

A kard csendült, a paizs döngött, s a második csapás után két darabba kettéválva látta a nép az ezüst vértet bálványcsodák képeivel.

«Jaj Triton, jaj!»

Az óriás térdre bukott a csapástól, s csak nagy erős karját birta maga elé tartani még; de Bar Noémi megragadta öklét egyik vaskezével, hogy csontjai ropogtak bele, s egy végső rettentő csapást mért ellene sisakjára.

A lesujtó aczél alatt szikrát hánytak a gyémántok és topázok, mintha villám sujtott volna. S mintha villámsujtott volna, úgy esett le holtan, hanyatt az aranyos emelvényről a nagy rengeteg óriás, holt szemeit szétmeresztve a nagy halálos éjszakában.

A megrettent nép arczra borulva omlott a földre; a papok megtépték ruháikat, úgy vetették magukat Bar Noémi lábaihoz.

Alázatosan meggörnyedt fővel csuszott hozzá a megatherion papja és reszketeg hangon kérdé:

– Idegen népek Istene, ki villámokat viselsz kezedben, mit kivánsz tőlünk?

– Nőmet kivánom, kit tőlem elszakítottál, frigyládámat, melyben Jehova parancsai vannak és azután el akarom hagyni e várost.

E szavaira hálakönyekkel szemeiben lépett elő Byssenia a rejtő oszlop mellől, s csókokkal halmozá el Bar Noémi kezét, azt az erőst, azt az állhatatost.

«Oh mi boldog nő!» sóhajtának a Triton városa delnői, kiknek nem adatott a gyönyör, büszkén mondhatni el magukról: «én férjem neje vagyok!»

Senki sem merte a városból eltávozó Bar Noémit gúnynyal, csúfsággal háborgatni; a nép, mely odáig kisérte, fel sem mert nézni rá.

«Nem ember ő, mondának a papok, hanem egy idegen nép istene, kivel nem bir emberi kéz. Egy mogorva, haragos, rideg Istenség, a ki nem illik a Triton városába. Örüljetek, hogy eltávozott örökre!»

XI.

Száz érczkapuja volt Triton városának, melyből a világrész minden tájaira kőből épített utak vonultak; csak egy kapuból nem vezetett sehova az út, mely a havas hegyek felé nyílt, a hol a semmiség és pusztaság láthatatlan Istene lakik, a hová a földi boldogságot megutált emberek szoktak elvándorolni a gyönyörök városából. E kapunak kőszöbét is benőtte a fű, nem igen tapossák azt le.

Bar Noémi vissza sem tekintett az elhagyott városra, a míg a hegyek alá nem ért. Ott, hol a délszaki növényzet elhagyja a földet s helyet ad a szomorúbb erdőknek, hol a pálmák helyett fenyők kezdődnek, a legelső fenyőfa tetején ott turbékolt a szép tali madár, az aranyszárnyú galamb, s felszállt Bar Noémi előtt, midőn az a hegyek közé jutott, s miként előbb a tengeren, úgy vezeté most a bujdosókat erdők, bérczek kietlen honán keresztül.

Az önként termő fák, füvek elmaradtak itten, az a föld kezdődött, mely ingyen nem nyitja meg keblét, mely a rest fiunak mostoha anyja, melynek szerelmét meg kell érdemelni. Ez a hely, a hova a paradicsomból kihozta Isten az embert, és megáldá őt, mondván: «verítékeddel egyed a te kenyeredet!» Hibáztak a hajdankor bölcsei, midőn ezt átoknak nevezték, áldás a munka, s a veríték az orczán a legszebb dísze Isten képmásának.

Bércz bércz fölé emelkedék; Bar Noémi és Byssenia mindig magasabbra hágtak, s kebleik szabad lélekzése érezteté, hogy itt közelebb járnak már az éghez.