Part 2

A keleti tartományok közt, mik Róma védurasága alatt álltak, volt Armenia is, veszélyes közelében Persiának, hol Sapor király Cyrus birodalmának helyreállításáról álmodozott. Tizennyolcz satrapáját Ázsiának hajtotta már trónja zsámolya alá, s engedte őket királyoknak hivatni, hogy magát királyok királyának nevezhesse.

A tizenkilenczediknek következék Chosrus király, Armenia fejedelme. Harmincz évig tartott a harcz, melyet Chosrus a királyok királya ellen országát védve viselt, s a szabadságharczba utoljára is a hódító fáradt bele; a hőst, kinek paizsán kardja eltompult, orgyilkosok tőrével öletve meg. Csak így juthatott annak országához.

A hatalmas védúr, Róma, ezalatt folytatta ittas életét, saját fejével sem birva többé, nemhogy távolabb eső tagjaira ügyelhetett volna. Csak akkor ébredt föl, midőn egyik kezét levágták.

Armenia elestét megboszulni, összegyűjté legióit az akkori császár, Valerian, átkelt az Euphráton, s mielőtt a hír érkezhetett volna, maga előtt látta Sapor király lovas seregeit, – s nem sokára háta mögött is, – a láthatár végtelenéből köröskörül porfellegek húzódtak elő, melyek nem sokára összeértek a római legiók körül, mintegy aczélláncz-szem. A præfectus prætorio, Marcian, elárulá az ellenségnek a császárt, s az minden oldalról körülvéve látta magát, mielőtt seregeit csatarendbe állíthatá. Még a kétségbeesés sem segített: az első merész, de sikertelen menekvési harcz után lerakta a római sereg fegyverét, s császárját kiadta a barbar fejedelemnek.

A királyok királya lánczot tetetett a császári fogoly nyakára, s általa vezetteté magát saját provinciái ellen, miket a viharnál sebesebben elgázoltak a persa lovasok patkói. Egyik város a másik után esett el, árulás, gyáva megadás, vagy vitéz védelem után. Antiochiában a szinházi mulatság közepett lepte meg a népet az ellenség, Edessában a főpap védte maroknyi népével a várost és templomait, s Cæsarea falai közt Demosthenes állítá meg a diadalmenetet. Mind hasztalan; elvesztek a városok, palotáikkal, templomaikkal, a hősök és az árulók egy sírba lőnek hányva. Sapor király egész völgyeket töltetett meg holttestekkel, s míg a szétdúlt provinciákból kiölt mindent, a mi élet, csúfságból új római császárt nevezett ki számukra, egy ismeretlen rabot a legalsó börtönökből, kit bűnei miatt halálra itéltek; azt felöltözteté az elfogott császár biborpalástjába, s kikiáltatá és megéljenezteté az elfogott legiók által, míg az igazi császár, a szerencsétlen Valerián, a despota lova előtt térdelt, ki az ő nyakára hágott előbb, úgy ült fel nyergébe.

Valeriánt megölte a szégyen. Egy rómainak tudni kellett a gyalázat miatt meghalni. Az elbizott győztes kitömette a holt fejedelem bőrét, s ott állt az századokig a nap templomában borzasztó diadaljelül, császári palásttal vállán, rabszolga lánczczal nyakában, barbar kemény gúny a legmagasabb büszkeségen ejtve.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

Három országot kipusztított már az eleven dögvész, a halál angyala emberi alakban; a határos birodalmak remegve várták, melyik fog közülök következni? midőn egy napon Sapor király elé követség érkezett Palmyrából, egy levelet hozva neki, melynek tiszteletteljes, de bátor szavai haragra gerjeszték a despotát.

A levél Odenath palmyrai polgár által volt aláirva, ki a hódító engesztelésére kétszáz tevét külde kincsekkel rakottan, minőket csak a fejedelem adhatott fejedelemnek.

Kicsoda ez az Odenath? kiálta föl büszke dölyffel az ellenállhatlan hódító; ki a vakmerő, a ki levelezni mer urával? hányjátok ajándékait az Eufratba! Fejedelem-e ő, hogy nekem ajándékot mer küldeni? s nem alacsony rabszolga-e? kinek a porban fekve kell előttem megjelenni, mert a mije van, az csak irgalomból övé. Mondjátok meg neki, hogy ha kegyelmet akar találni arczom előtt, s büntetése enyhítését reményli, hátán összekötött kezekkel csúszszék térdenállva trónom elé. Ha késlekedni mer, gyors pusztulás fejére, pusztulás a családra, mely hozzá tartozik, pusztulás a városra, melyben született és a népre, mely azon várost fölépíté!

II.

– Fel, fel, ti szabad lakói az ősi pusztának, ti pásztorok, kik csordáitokat legeltetitek a sivatag forrásai körül, te szilaj vadásznép, ki elfogod a futó antilopét s kihúzod az oroszlánt barlangjából, ti, kik sátrak alatt laktok, ősidőktől fogva nem tanulva mást, mint fegyverforgatást, te soha meg nem számlált nomádfaj, ki adót nem fizettél, s hódító arczát nem ismerted soha, ti délczeg ifjak, kik három nap, három éjjel kitartjátok a nyargalást a szilaj paripán, átúsztok ragadó folyókon, keresztültörtök országokat ellepő erdőkön, s megelőzitek a homokfelleget, mit a puszták szele hajt a láthatárra, – fel!

Im fényes ellenség közelg nyugalmas berkeid felé; jer, mutasd meg neki, hogy itt minden porszem szabad, s föltámad az ellen, a ki reá tapod, minden férfi bajnok, minden rekettye nyilvessző, s minden bércz fellegvár, mely ellen vívni kell!

Az arab síkságok mintegy varázsszóra egyszerre megnépesülnek. A vad homokpuszták, miken azelőtt alig találkoztak az átvonuló karavánok egyes kóborcsapatokkal, egyszerre eláradnak száguldó hadseregekkel, az ismeretlen helységek vad, bőrrel övedzett harczosokat bocsátanak alá végetlen rajokban a syriai rónákra, kik mind Palmyra felé sietnek, s a mint a hegyekről jövők találkoztak a pusztákról érkezőkkel, daczos örömmel szorítanak kezet, mint kiket egy közös czél egyesíte fegyvert fogni. A fegyver egyszerű volt, buzogány, nyíl és dárda; de a ki látta az izmos karokat, a mik azokat forgatták, el kellett ismernie, hogy azon fegyverek jók fognak lenni.

E zajongó tömegek közt két vezéralak válik elő, kik jelenlétökkel bátorságot öntenek a harczosokba, rendezik a csapatokat, s minden vészt, a táborinség nélkülözéseit, éhséget, fárasztó útat, forró napot, hideg éjet együtt tűrve velök, vezetik Palmyra felé.

E város kapuinál találkozik mindkét vezér.

Az egyik egy szelid, de bátor tekintetű férfi. Mellét nem védi semmi vas, elégnek tartja a kardot védelemre, ruháján semmi arany; tetteiről ismerje meg a nép vezérét, ne palástja gombjairól.

A másik vezér – egy nő; magas, istennői alak, villámszemek, barnapiros arcz, királyi homlok. Karcsú, idomos, mint egy antik szobor; sűrű, gazdag hajfürtei fel vannak szorítva arany-sisakja alá, mi arra mutat, hogy a női piperével keveset szokott bajlódni, s a nagy, széles görbe pallos oldalán azt gyaníttatja, hogy a vállig meztelen, gömbölyű sima karokban férfierő van elrejtve.

A két vezér bámulva tekinte egymásra, mintha két nap támadna fel egyszerre az égre. A hölgy hófehér paripája büszkén emelte föl fejét, míg a fekete mén, melyen a férfi ült, aláhajtott fejjel húzódék hátra.

– Ki vagy te hős? Mi neved? Miért jösz? kérdé a nő, hangja édes volt, mint a szerelmi dal és erős, mint a harczriadó.

– Nevem Odenath, felelt a férfi, palmyrai polgár vagyok, ki fegyvert emeltem a hódító ellen, hogy fejemet ne hajtsam meg előtte. S ki vagy te, istennő, ki paizsoddal védni jöttél minket?

– Én Zenobia vagyok, Syria királynője, egyptusi királynők s macedon királyok utóda, ki fölemelém kormánybotomat, hogy országom idegen ellenségtől megvédjem; – vagy az ellen törjék össze, vagy királyi pálczám!

A férfi lehajlék lováról, hogy Zenobia palástja szegélyét ajkaihoz emelje.

– Üdv neked királynőm.

– Hagyd a királyi czímet, s nevezz egyszerűen nődnek.

– Mit mondál?

– Azt, hogy ki tőlem távol, tőlem nem ismerve, velem egy gondolattól lelkesült át, annak lelke egy lélek az enyimmel. Te férjem leendsz.

– Én egyszerű polgár vagyok.

– És én egyszerű nő. A sors, mely előttünk áll, mindkettőnkre nézve egyenlő, dicsőség vagy halál, – trón vagy kataphalk. Mindannyi király és despota közül, kik kezeiket ajánlák nekem, egy sem jelent meg, midőn kardjokat kértem, és én nem akarom koronámat oly főre tenni, mely porba hajol meg ellenségem előtt; ők királynak születtek, bár inkább férfinak születtek volna, a sors rabszolgákat alkotott belőlök. Az első férfi, a kire találok, te vagy, különben egy asszonyban kellene kihalni a dicsőségnek. Igy ketten leszünk. Ha te hős léssz, én méltó leszek hozzád, ha én király leszek, te méltó leendsz hozzám. Elfogadod-e jobbomat, arczom nem taszít-e vissza?

Odenath gyönyörteljes pillanattal voná ajkaihoz a nyujtott szép kezet s szívből eredt hódolattal viszonzá:

– Arczod Cleopatrától örökléd, ősanyádtól, jobbodat Nagy Sándortól, ősödtől apai ágon.

– Ősöm isteneire! kiálta föl lángragyulladt arczczal a hölgy; – e kard is oldalamon ősapámról maradt, s nemde Sapor király nem Dárius utóda-e? E kard, mely az ős kezében összetörte az őst, az unoka kezében össze fogja törni az unokát; Nagy Sándornak Dáriust adta a sors, nekem Sapor királyt!

A tömegek lázas kiáltása szájról-szájra adta e hangokat, s Palmyra körül érczfal támadt lelkesült férfiak karjaiból.

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A királyok királya közelgett győzelmekhez szokott táborával. Kétszázezer lovas jött legelől, a keleti ragyogás sokféleségével. A külön nemzetek hadai saját szineikben, fegyverzeteikkel, egész ezredek csupa fehér lovon, mások mind feketén, utánok jött ötszáz elefánt, balistákkal, hajítógépekkel terhelve, mik mázsás köveket, dárdákat és görögtüzet hánytak ezer lépésnyire, magát a királyt tizezer válogatott lovas környezé, ezüst-sisakos, arany-paizsos vitézek, drága kövekkel kirakott fegyverzettel, a legutolsó is pompásabb, mint egy skandináv király.

Ezeket követte a hadi zsákmány, tizezer dromedár hátára fölhalmozva. Kipusztított országok kincsei, föl nem számítható érték, arany és drágakő. Leghátul maradt a gyalogság, léha, rendezetlen csoport, dárdával és parittyával, csak ütközet után rabolni jó, vagy ostromlott városok árkait betölteni holttestével.

Sapor király soha sem hagyott háta mögött ellenséget, azért serge roszszát és kincseit mindig leghátul tartotta s javát maga előtt hajtá.

Mi volt e rendezett hadak ellenében a palmyrai sereg?

Hirtelen összecsoportosult nomádnép, pásztorok, vadászok és békés kereskedők, kiknek kezébe a kétségbeesés adott fegyvert, kopját, nyilat vagy buzogányt, s kiknél a hadirend helyét csak a szabadságszeretet pótolta.

De kettőjük között feküdt a sivatag!

És e sivatag ezeknek hazájok volt, amazoknak ellenségök, harczra ellenök, s nem egyszer volt rá eset, hogy a persa hadsereg, midőn ellenét legyőzte, az éhség által veretett szélylyel.

Az első nap megnyerte a csatát a persa had a sivatag ellen. Még ellenségre sem talált sehol a puszta homokon kívül, de ez is elég volt annak.

A forró szél, mely szemközt fujt arczaikba, keresztülszitálta a légen a finom homokot, mely mint megannyi tűszúrás hatott át a ruhákon keresztül, be a pórusokba, le a mellre, át a szemek idegein, az olthatlan szomj kiszárasztá a hőségtől égő ajkakat, a szúró napsugár elkábítá a főket.

A hadsereg kiállta e védtelen harczot az elemek ellen, s reggeltől estig épen egy napi járó földet foglalt el a sivatagból. Estefelé elmult a szél, csak az éhség és szomj maradt meg, a paripák fáradtan feküdtek le a földre, a tevék elszabadultak vezetőik kezeiből, s bőszülten nyargaltak valamely távoli forrás felé, melynek irányát hatalmas ösztönük megsejté. Az eltikkadt katonák csoportosan futottak a tevék nyomait követve, némelyik elmaradt s ott eldűlt a sivatagban, a ki győzte velök a futást, meglátta az alkonyégen az ingadozó pálmákat, melyek az oázt jelölék, honnan a forrás fakadt, s a kik odáig vánszorogtak, nem is tértek vissza többet, mielőtt szomjukat elolthatták volna, láthatlan nyilak elolták az éltöket.

Éjféltájon egy, az éj homályában is meglátszó hosszú árny látszék húzódni a persa sereg sátorai felé, s a mint csöndesen odaért, mintegy ijesztő kisértettábor rohant rémes ordítással a nomád lovagok ismeretlen száma az alvó, elcsigázott táborra.

A persák minden oldalról támadva voltak az ismeretlen ellenségtől, melynek erejét az éj sötétje még félelmesebbé tette. Ha visszaverték egy helyen, pillanat mulva a túlsó oldalon támadt, sokszorozva önmagát, s ijesztő üvöltésével fárasztva, csalva, bőszítve elleneit. A süvöltő nyílvesszők mindenütt élőczélt találtak az összetömött hadsorokban, az őrtüzek által világított tömegekben, s ki lövöldözhetett ő utánok? a láthatlan éjbe, a külön álló, szökellő, nyargaló alakokra? Ki üldözhette őket a fekete pusztaságban, hol csak az ő szemeik ismerték az útat?

Ez így tartott szürkületig; reggelre csatarendbe állítá a király egész éjjel nyugtalanított seregeit, s ime ellenség nem volt sehol; mintha valóban a puszta rémei lettek volna, kik körül rajongák egész éjjel a tábort, s reggelre visszatértek volna sírjaikba, a persa had előtt nem volt köröskörül semmi, csak a homokpuszta.

Sapor király elbizott dölyffel parancsola előrenyomulást a hadseregnek, s még egy nap folytatta hódító útját a pusztában, de már e nap sikere alig volt néhány órai út, az eltikkadt hadsereg minden forrásnál megállt, mindeniket holttestekkel találta betemetve, s azon véresen itta ki belőlük a vizet az utolsó cseppig.

Újra eljött az éj. Csatarendben állt mindenki, sok, ki lefeküdt pihenni, ott elaludt és meghalt. Várták az éji támadást, s most már azt sem tudhaták, melyik oldalról jön az? Sokáig nem hallatszott semmi hang, csak az elefántok szomjdühös ordítása verte föl szokatlan hangokkal az éj csöndjét, s benn a tábor közepében a harsogó zene és pohárcsörgés.

Míg a sereg epedve itta ki a források vérrel kevert vizét s az elhullt tevék husából lakozott, az alatt Sapor király sátorában a világ legtávolabb tengereiből hozott halak, a legdrágább madarak s gyümölcsök illatoztak arany tálakban. Sátora hátulját nubiai zenészek foglalák el görög eunuchok énekét kisérve hárfáik és tollas sípjaikkal, s a sátor elején lybiai almék tánczoltak áthevült arczczal átlátszó öltönyeikben.

Sapor király maga hófehér, gyémántokkal himzett pongyolában hevert bibor nyugágyán; két kedvencz nője, kiket országok szépségei közül választott ki, mellette ült, egyiket ölébe vette, másiknak keblére hajtá ittas fejét, míg egy rabszolga ajkáig emelte az arany serlegbe töltött gránátszín cziprusit, melyre damaszki rózsák levelei voltak hintve, másik fűszeres gyümölcsökkel becsinált pávanyelvekből készült étellel iparkodék a királyok királyának eltompult étvágyát ingerelni, midőn egyszerre véletlenül, mint álomra az ébredés, rémes sikoltás hallik a sátoron kívül, s a nyilásnál őrt álló szerecsen halálra sebesülten bukik be a sátorba.

Sapor ijedten kapott fegyver után, s nem vevé észre, hogy a mit kezébe ragadott, az kedvencz nőjének arany ollója volt.

A következő perczben egy magas, harczias alak állt előtte, kivont karddal, csatától hevült arczczal, villogó szemekkel.

– Ki vagy? mit akarsz? ordíta rá Sapor mintegy helyére bűvölten.

– Nevem Odenath! felelt a férfi. Hivattál, itt vagyok.

Sapor dühös ordítással ugrott fel helyéről s sátora hátuljába futva, míg magukat közbevető rabszolgái élte megmentésében elestek, alvó testőrei közt lármát ütött és megmenekült.

Hogy neki kellett örülnie a megmenekvésen, hogy szemeivel kelle látnia, mint verik szét a mindenünnen támadó alakok egész gyalogságát, az éj sötétében háta mögé kerülve s egész sátoráig lopózva, mint oldják fel lánczra fűzött rabszolgáit, mint hajtják el tevéit, mint rabolják el minden kincseit s két kedvencz hölgyét, kiket mind e kincsekért nem adott volna.

Ő rabolta el a babért, koronákat s rózsakoszorúkat, s mindazt más tette fejére, s ki tette azt? Egy megvetett asszony és egy tudatlan paraszt.

III.

Semmi sem oly jó tükre a napnak, mint a kivont kardnak lapja. A sugár, mely róla visszaverődik: a dicsőség.

Néhány év mulva, hogy Valerián császárral elbukott nyugot dicsősége, a ki nagy tettekről akart még hallani, kelet felé fordítá figyelmét.

Ott ragyogott két új név, mint két új csillag, sugáraival egymásba fonódva, Odenath és Zenobia. Az elgázolt tartományok mint boszúálló nemtőt látták e királyi párt megjelenni, ki lánczaikat feloldá s a fölöttük czivódó ellenségeket saját országaikba kergette.

Kétszer látta őket Sapor király Ktesiphon kapui előtt, hová futó seregeit beüldözék, s a római hadseregeken annyiszor diadalmas góthok dárdái ellen a fejedelmi pár paizsa védte meg Ázsiát.

S a mily messze a férj és nő győzelmeinek híre elhatott, elhatott szerelmöknek híre is: mindenütt egymásmellett lehetett őket látni, egymástól elválhatatlanul, a trónon úgy, mint a csaták zajában.

Szerelmök nem volt a galambok szerelme, kik szüntelen turbékolnak, csókolóznak, hanem a sasoké, kik egy évben csak egyszer szeretnek; hanem azontúl hűk egymáshoz.

S míg nyugoton Cátó és Scaevola népének elkorcsult utódi asszonyruhákba öltözve piaczi látványt csináltak a förtelemből, s felforgatva a természet rendét, kényszeríték a gyönyört undorrá fajulni, összetévesztve Vénust Cupidóval, addig a tündérregék honában, keleten, hol lágyabb a szív, forróbb a vér és a napsugár, tudott élni egy nő, ki még férjében is csak a lelket szerette s a vér indulatait lelánczolva tudta tartani erős akaratával.

Amott a vénség undorító szenvedélye, itt az ifju szűzesség.

A római nép sóhajtva tevé az összehasonlítást s sajnálta, hogy nem született barbárnak. És a senatus, melynek soraiba egyik császár kéjenczeit nevezte ki, másik ugyanannyi számú kancsal, púpos és sánta vénasszonyt, a harmadik épen jó nyerges paripáit, a patres conscripti, kiket majd pallossal, majd ostornyéllel, legutoljára épen főzőkanállal kormányoztak, hódoló követeket küldöttek kelet királyi párjához, megerősítve őket azon trónban, melyet diadalaik által szereztek vissza az ellenségtől, ki Róma császárját kitömve tartotta templomában, míg annak édes fia Gallienus csodálatos rántásokat főzött szakácsaival egy sorban s kinek midőn hírül hozták Phoeniczia elvesztét, csak azt sajnálta benne, hogy nem fog több menyhal-ikrát kaphatni onnan, s vállvonva kérdezé, hogy mit veszt Róma azzal, ha ezentúl az egyiptomi vásznat s galliai szőnyegeket nélkülöznie kell.

IV.

Az Orontes partján állunk. Jobbról a távolban látszik Emeza városa, tán inkább hihetnők a délibáb rajzolta ködképnek, magas palotáival, mik a távolban egymásba mosódva csak kék körrajzaikban tünnek elő. Közepettük a nap temploma, mintegy roppant, emberkézrakta hegy, még a messzeségből is ragyogó arany kúpfödéllel.

Balra sík lapályos erdőség terül, mely felé egy pompás vadászmenetet látunk vonulni. Ezer lovas selyem és bibor öltözékben, fegyverekkel, miknek markolatja drága kövektől ragyog, s miknek vasán csaták dicsősége, vonul félkörben az Orontes partján alá. Mögöttük ötven elefánt lépdegél, ébenfa tornyaik arab szőnyeggel beterítve, mikben bájos keleti hölgyek ülnek, meztelen karjaikon felgyűrve a patyolat öltöny, kezeikben aranyozott aczél ívek s ezüst tollú nyilak. Csupán egyikében az elefántos tornyoknak ül egy férfi. Arczra, termetre az, de lélekre nem. A szegény, gyámoltalan ifju Herode, Odenath fia első feleségétől, kinek apja lelkéből egy lehellet sem jutott; reszkető, érzékeny gyermek, ki elsápad, ha csak beszélni hall is azon veszélyekről, miken atyja és mostohája karddal szokta magát keresztülvágni, s ki most is csak úgy engedé magát a vadászatra kicsalatni, ha Zenobia megigéré, hogy mellette fog maradni.

Zenobia gyöngéd anyai szeretettel vevé pártfogása alá e szellemi nyomorékot; azon időben, mikor gyöngének lenni bűn volt, ő oltalmazta, kegyelte, ápolta e gyermeket, jobban, mint saját fiait.

Kettő azok közül, Timoll és Herend, már csatában esett el, a harmadik, Vaballath, most is legelől lovagol apja mellett; a szegény Herodéval csak mostohája törődik, csak neki jut eszébe a lélekbeteg ifjunak örömeiről gondoskodni, ő hoz neki tigris-vadászatról zengő madarakat, tengerviharokból ragyogó kagylókat, s vérengző csatákból bogláros csengőket, mikkel Herode el tud játszadozni, nem is gondolva arra, hogy az halállal játszott, a ki ezeket hozta.

Zenobia ott lovagol hófehér paripáján az elefánt mellett, melynek tornyából Herode aggodalmasan tekint le hozzá, félénken kérdezősködve: anyám, mi is bemegyünk e sötét erdőbe? vadállatokkal nem fogunk-e találkozni ottan? ugy-e nem hagysz magamra? légy mellettem, maradjunk itt a pálmák alatt, hallgassuk, a madarak hogy énekelnek? Nézzük a vízben a szökellő halacskákat. Nem, ne nézzünk a vízbe, mert én szédülök.

Az elefánt tulsó oldalán egy férfi lovagolt, izmos, vad tekintetű alak, ki Herode beszédjére hangosan felkaczagott.

– Anyám, szólt félénken Herode, Maeon itt lovagol mellettem és kikaczag, nem merek oda tekinteni, mert rám néz. Érzem, hogy sötét fekete szemei rajtam függnek, kérd meg, hogy maradjon el tölünk, én szeretem őt, de mégis félek tőle.

– Maeon, kiálta a nő, miért nem sietsz előbbre? – Maeon Zenobia elé lovagolva, égető szemeit a hölgyre függeszté, s daczosan kérdé tőle:

– Mivel van nekem kevesebb jogom melletted lehetni, ki férjednek öcscse vagyok, mint Herodenak?

– Te férfi vagy, ő gyermek, neked erős karokat adott a sors, neki gyönge szivet. Eredj oda, a hol veszély van.

– Nincs rám nézve nagyobb veszély, mint szemeidbe néznem. Örömestebb mennék a tigris barlangjába, s puszta kézzel fojtanám meg, örömestebb ülnék fel a szarvorrú hátára, mint hogy téged lássalak, és én mégis tégedet akarlak látni, tégedet kereslek.

– Maeon! monda a nő erényes borzalommal, arczom elpirul előtted. Még most csak a szégyen pirulása az, vigyázz, hogy a haragé ne legyen.

– Haragudjál reám. Tégy semmivé, tapodj el lábaiddal, lássam szemeidben a gyűlöletet, csak a hidegséget ne. Én csak szivedtől félek, nem kezeidtől.

– Minő daemon szól belőled?

– Hát daemon-e a szerelem? Csak egy neme van-e a szeretetnek? te szereted Odenathot és szereted Herodét: nem találkozik-e kettőjük között számomra egy kis parányi hely?

– Férjemet szeretem mint nő, fiát szeretem mint anya.

– No hát szeress engemet mint testvér.

– Odenath bátor, Herode érzékeny, hát neked mi érdemed van arra, hogy szerettessél?

– Tudod te azt; tudod, mert mindig el akartál magadtól távolítni. Csatákban a legveszélyesb helyekre küldtél mindig, a halálhoz én álltam legközelebb mindenütt: de visszajöttem ugy-e mindennünen? nem sikerült elvesztened, és nem fog sikerülni soha. Hiába küldesz a viharos tengerbe egy rozzant naszádon, én visszajövök hozzád, hiába vettetsz oroszlánok vermébe, én kiszabadulok onnan, hiába küldesz rám bérgyilkosokat, férfi karja el nem olthat engem, ezt egyptomi maguszok jósolták énnekem. Értettél engemet, vesztemre törhetsz. Ha te elhallgatnád is, a mit mondtam, az a pulya ott fenn czifra tornyában füleit hegyezve szítta begyébe minden szavamat, s még ez órában el fog atyjának mindent mondani, de te látni fogod, hogy engem összetörni senki keze sem elég erős, s nincs oly magasság, melyről én leesve összezúzzam magamat.

– Bámullak. Nem hallottam férfit ennyi ideig beszélni egy huzamban. Ha csak azért nem hordtál fel ennyi vadat, hogy mire társaid a többit elejtik, neked is maradjon valami. Attól ne tarts, hogy üres szavaidért megbüntessen valaki, ha csak úgy nem jársz, hogy kézíjj-húrral hátadra nem vernek, mint olyan vadásznak, a ki semmit sem lőtt.

– Értelek Zenobia; szeretnél oly dühössé tenni szégyenemben, hogy azt a hírt vedd, miként engem valami fenevad összetépett. Oda megyek, de nem veszek el ottan. Elhozom neked a hyena megfojtott kölykeit, a viziló agyarát, a mérges kigyó fejét, hogy azokat lábaidhoz rakva elmondhassam: ugy-e nem vesztem el?

E szavakkal daczosan megsarkantyúzá paripáját Maeon s kopjája nyelével ráütve az elefánt ormányára, kaczagva kiálta vissza futtában az egész beszéd alatt sápadtan hallgató ifjura:

– Öcsém Herode! próbáld meg, belém tudnál-e lőni azzal a nyillal ott kezedben? S azzal az erdőben eltünt.

Herode borzadva rejté el arczát palástjába.

– Anyám, ez a Maeon ugy-e nem jól beszél?

– Ne hallgass szavaira gyermekem, felelt nyugodtan a nő, apád előtt is hallgasd el, a mit hallottál. Bolond beszédekre nem indul meg az ég.

– Hallgatni fogok, anyám rebegé a gyámoltalan, s reszketve nyujtá tegzét a mögötte ülő rabszolgának, kérve, hogy eressze le felijzott idegét, nehogy kárt találjon tenni vele.

V.