Part 19

Kiszabtátok az ezredéveket, pedig ki tudja, azok előtt hány ezredév ismeretlen lakói tüntek el már?

Azok a csontvázak, miket folyók partjaiban, mély bányák fenekén találnak, soha meg nem nevezett, soha európai emberarcz előtt meg nem jelent állatok maradványai; azok az ős növényzet romjai, miket elsülyedt kőszéntelepek rétegeiben, szikkadt mész lenyomataiban bámulunk, egy régi, talán jobb, de mindenesetre nagyobb világról beszélnek a halló előtt. Azok a gygászi várromok csodaépítészetükkel, miket az Inkák földén, elhagyott, nem ismert ősrengeteg közepett fedeznek fel kalandor utazók, nem hagynak-e sejteni egy elmult, elenyészett népet, melynek fényre, magasságra volt szüksége, mely örömeivel, harczaival betölté egykor a fél világot és ura volt ennek a földnek, és ismeretlen míveltséggel tökéletesíté magán az Isten orczáját, s míg bűnei meg nem érlelék a halálra, félistene volt a föld tulsó felének, mielőtt azt tőle a vadon természet növényei s ez a köztük élő mezetlen féreg-emberfaj elfoglalá.

A bölcs Plató elmélete a hajdankor «boldog szigeteiről» lehet költői ábránd, talán csak eszményképe egy philosoph lélek felmagasztosult sejtelmeinek, melyben saját ideálképeit rajzolá; de az évezredek után is fennmaradt nyomok, miket tenger elmosni, erdő benőni, zivatar elporlasztani nem birt, tanúbizonyságot tesznek arról, hogy előttünk messze-messze eső időkben is voltak lények, kik a tökéletesség felé törekedtek, és elvesztek, midőn azt hitték, hogy oly magasra emelték fejüket, a hol már nincsen Isten.

Ez elveszett világ csodaképei lebegjenek előttem, mint egy ihlett álomlátás…

V.

Oh dicső természet! Te kifogyhatlan költő, te utólérhetlen művész, ki nagy vagy a falevelek alkotásában s gyöngéd a felhők színezetében; te is úgy téssz, mint a költő, mint a művész, mint a tudós: próbálgatsz, tapasztalsz, kisérleteket téssz, kijavítod azt, a mit hibásan gondoltál ki először, a mi czélszerűtlen, helytelen volt; törölgetsz gondolataidban, elveted a rosszat, újat alkotsz helyébe, s ha az egész rendszer zavarba jött, összegyúrod, mint a szobrász viaszmintáját, összetéped, mint a költő irott lapját s egészen újat alkotsz helyette.

Csakhogy te egész világrészeken próbálgatod költői erődet, s évezredeid vannak teremtő eszméid kivitelére.

Ugy-e, midőn e roppant ősállatokat a még meleg földből elővarázsolád, gyermek voltál akkor, ifju, ábrándos eszmékkel küzdő lélek, a kinek gyönyörködése telik a csodálatosban, a nagyszerűben; szeretted látni azon állatokat, miknek nehéz lábai nyomot hagytak a kemény kőben, s ordításaik hangja egyik hegyláncztól a másikig verődött vissza?

Gyönyörködél az óriás plesiosaurus elterült testében, mely tevenyakától gyíkfarkáig gyöngyház-pikkelyekkel volt borítva, s mulattatott látni, mint töré ketté roppant agyarával az ősbölény a legszebb pálmafát, megrágva azt kalászos szalmaszál gyanánt.

De a pálmaerdőket mégis megsajnáltad tőle, s alkotád a rettentő mastodont, melynek éles körmei áthatnak a legvastagabb pikkelybőrön s hosszú hegyes fogai egymásba csukódnak, hogy e roppant húsevő éhes gyomra védje a föld virágait.

Csak játék volt ez mind; a századok letelte után beleuntál ez örökké emésztő, soha nem alkotó világba, mely egy gondolattal sem dicséré alkotóját, mely nem tudott felnézni az égre.

Egy minden valónál szebb, kedvesebb alak fogamzott költői szellemedben, egy magasan álló, délczegen tekintő lény, mely annyira megtetszett képzetednek, hogy Isten lehelletét kérted bele.

És az új alak büszkén emelte fel fejét és nyelve megnyilt, hogy égi származatú gondolatainak kifejezést adjon, és kezei elkezdtek beleépíteni a természet nagy műhelyébe, megnépesítve azt olyan idomokkal, a minőkről ő maga nem gondolkozott.

Oh, mint örültél te akkor, alkotó természet; egy új lény támadt, mely kívüled alkot, idomít, teremt és földedet ékesíti, melynek szívét melegíti az a gondolat, hogy ő ezen földnek ura s akként épít, erősít, rendelkezik, mint a kinek kedvéért áll ez a világ.

Hanem azután örömöd elhomályosult, midőn ez a szépnek alkotott földi báb legyőzte lelkének égi eredetét és lett szolgák szolgája a világon; alacsony rabja indulatnak, szenvedélynek, puha, ellágyult ivadék gyönyörvadász apáktól, fejét meghajtó nép önalkotta bálványok előtt, őrült pazarlója mindazon kincseknek, miket ráruházál.

Hogy bánkódtál rajta olyan sokat!

Hogy rendítéd meg az álló földet alatta, hogy mámorából fölébreszd! hogy küldél reá duló csapásokat, haragos phantasiád szülte csodanemeit a döghalálnak, hogy Istenéhez visszatérítsd, hogy verted el kőesővel vetett füveit, hogy öntötted el vizek özönével kéjei kőházait, hogy a nyomor, az inség felrázza tompa lelkét.

Mind hasztalan volt, még sem javultak meg. A természet beteg lett bele, hogy kedvenczei így fajultak el.

A természet betegsége átköltözött fűbe, fába és az embereknek hasznos állatokba.

Az életet adó növények megromlottak a szülő földben, a gazdag növényzetet új, soha nem ismert betegség lepte el, méreg termett, a hol máskor kenyér, üszög verte meg a buzát, édes gyümölcsök helyén halálos pöfeteg kinövések undokíták a fát, undorító dögszag fogta el az ehető gyökeret még a föld méhében, megkeseredett a földből támadó víz és a földi pára is halált lehelt az emberek arczaira, hogy elhullottak egymás mellől az öröm pillanatában, a mámor vigalmai közt, a gyönyörök élvezeténél.

És még sem gondolt senki arra, mi van készülőben itt alattunk? mi lakik itt fejünk felett?……

VI.

A partot, merre szem lát, egy csoda-erdő fedi, minőt csak a tündérképzelet alkothat magának. Széles terepély fák, melyek ágaikkal ismét a földbe nőttek vissza, egyes templomokat látszanak képezni élő oszlopokkal, miknek mennyezete a sűrű sötét lomb, ékezete az ágakon felfutó folyondár virágai, melyek a magasból visszanéznek mosolygó piros és kék kinyilt szemeikkel. Apró ezüstszin bokrocskák, rózsapiros ághegyekkel képezik a csendes bozótokat, s a magas füvek pelyhes kalászaikkal nem látszanak arra gondolni, hogy ha emberi alak járna ottan, fejével sem látszanék ki kalászaik közül.

A sötét banánfa-boltozatok fölött egy-egy csoport pálma hajladozik, ezek az óriás virágok nehéz gyümölcsfürteikkel, mikben több gyönyörüsége lehetett az alkotónak, mint egy másik teremtményében, mert ezek a suly alatt még magasabban emelik fejeiket, s ha koronát kaptak az alkotótól, tudják azt méltóságosan viselni.

Egyikén e pálmafáknak egy emberi alak kapaszkodott, ki azzal töltötte idejét, hogy a nagy gyermekfőnyi diókat hajigálta le onnan. Alant pedig, a fák tövében, a buja fű között feküdt egy óriási megatherion: fekve alig különb egy idomtalan kősziklánál, hossza négy egész öl, alakja mint a lajháré, irtóztató háta egész dombot mutat, mely a magas füvek közül kiemelkedik, míg idomtalan fejét apró szemeivel, kis gömbölyű füleivel eldugta jól a bozót közé. Egész roppant testét barna kérges bőr fedezte, vastag ránczokkal, oldalai tarkák voltak az apró tengeri csigahéjaktól, mik beléragadtak, mikor meleg napokon a tengeriszapban hengergőzött, csak az orrlyukainál, fülein és kurta farka hegyén volt valami éles, kemény serte.

A partra jutott tyrusi hajós ölében hozta ki a tenger zátonyai közül kedvesét és a frigyládát; midőn a szárazföldre lépett, leborult arra arczával és hálát adott az Urnak, ki csodáit érezteti halandó fiaival.

Bar Noémi áhitatteljes hangon éneklé el a dicsőítés zsoltárát:

«Te bened biztunk eleitől fogva! Te voltál és te vagy igaz Isten, És te megmaradsz minden időben!»

Ez énekhangra felemelé idétlen fejét a fűben heverő szörny s irtóztató torkát eltátva, hosszú sikoltó ordítást hallatott, mely inkább hasonlított egy tehetetlen megijedt állat segélykiáltásához, mint a fenyegetés haragszavához.

Bar Noémi elébb ijedten kapott kardjához, s szíve megdobbant, midőn e roppant csodafőt két öl hosszú gémnyakával hirtelen kiemelkedni látta; hanem azután nyugodtan dugta vissza kardját s megsimogatta Byssenia szőke fejét, ki remegve bútt keblére, megvigasztalá őt bátor nyugodt szóval:

– Semmit se félj; ez állat fogai feketék és tompák. Ez növényevő. Embert nem bánt. Ilyen szörnyek Mizraimban is teremnek, a nagy tavakban, a miknek neve Behemot. Csak hogy nem ily tömérdekek.

A fán levő férfi észrevevé a jövevényeket, s nehány kókuszdiót hajítva az ordító szörny torkába, lemászott a fáról.

A megatherion megengesztelődött, megint letette állkapczáját a földre s úgy morzsolgatá fogai között a kemény diókat, mintha csak gabonaszemek volnának azok.

A férfi még nehány diót hajigált torkába, mit az állatszörny mindig oly esetlen tátongással fogadott, a minővel a kéthetes libucz engedi magát anyja által etetni, s azután morogva elnyugodott.

A férfi azután közelebb jött Bar Noémihoz.

Szánalomra méltó alak volt. Arczáról a szakáll, fejéről a haj utolsó szálig kihullott, arcza ránczos volt és valami beteges hamuszínü, tagjai soványak, térdei előre csuklók, mellcsontja befelé hajló és háta meggörbült. Meleg nyári nap volt, és ő prémes öltönyében is fázni látszott.

Bar Noémi bámulata nőtt, midőn ez idegen alak, itt a föld tulsó oldalán, romlott, de mégis kivehető carthagói nyelven szólítá meg őket.

– Ti Carthagóból jöttetek, nemde?

Bar Noémi meglepetve hallá e távol világrész partján az ismerős nyelv hangzatát.

– Mi Charthagóból jövünk, viszonza, hajótörést szenvedett utasok vagyunk; hát te honnét jövél, s ki vagy, hogy bennünket nyelvünkön szólítasz?

Az ember fázott e napegyenlítő alatti nyár melegében, s nehéz gyapot palástjába burkolva magát, melybe arany- és ezüstvirágok voltak szőve, közelebb lépett a jövevényekhez. Messziről nehéz volt velök beszélnie, mert hangjának nem volt annyi ereje, hogy azt erőtetés nélkül tegye.

– Ha ti Carthagóból jöttök, úgy ismernetek kell Hannó tábláit, a melyek a mióta meg vannak irva, bárha róluk beszélni halálbüntetés alatt tilos, mégis minden carthagói ismeri azoknak tartalmát; ezeren és ezeren költöztek azóta ki Afrika partjairól a boldog szigetekre, mint Hannó nevezé e tájat.

– Tehát a boldog szigeten vagyunk? kérdé Bar Noémi, ki előtt a rege szinte ismeretes volt a hajósok mondáiból.

– Nem sziget, egy egész világrész ez, tízszerte nagyobb annál, melyet ti ismertek túl a tengeren. Egyik parton lakók nem ismerik a másikon lakókat, a legmerészebb utasok nem jutottak még el e világrész határáig, bármily irányban indultak el; új földek, új hegyek tárultak eléjök, új meg új népekkel, miknek száma százezerte több, mint egész Róma, egész Graecia összevéve, a hogy azokat az onnan jövők leirják. A boldog szigetnek nincsen tulsó partja: az a végtelenség.

– S valóban megérdemli e föld, hogy boldognak nevezzétek?

– Borulj le a porba és csókold meg azt. E föld a paradicsom földe, mely készen termi mindazt, miért másutt fáradni kell. Egyik fa gyapjut hord, fehérebbet mint a juhok, másiknak virágaiban édes méz terem, harmadik tejet, vajat ád, zsirosabbat a bivalyénál, ízes gyümölcsöt, bort, kész kenyeret szívhatsz, szakíthatsz az eléd hajló ágról, s minden külön nedv különnemű édes mámort önt lelkedbe, túlvilágon jársz az altató areka nedvétől, ezer hölgy szerelmét érzed, ha a bataták édes mézgájától lerészegülsz, két szivet érzesz magadban, ha a kávéfa égetett magjait főve iszod, s azt fogod mondani, hogy a világ minden gyönyöre tréfa ahoz képest, a mit érez az ember, ha a méznád kiforrt mustjától minden ideged csiklandós rángatózásba jön. Oh a boldogságnak itt ezer neme van, jövevény, mit másutt nem ismernek; kár, hogy tovább nem lehet élni. Kár, hogy az élet oly hamar elfogy. Vajha ne kellene a vénség idejét megérnem; pedig már harminczadik évemet számlálom.

Bar Noémi keble elnehezült. Harmincz év itt már késő vénség! Valóban e férfi olyan volt, mint a ki már hetven évet élt le; megtört, meghajolt agg, a vénség tisztessége, az ősz hajak, ősz szakáll nélkül, kopasz volt egész feje.

Mondott szavai úgy látszék elszomoríták, úgy fázott ez erős hőségben; oldalára volt egy gömbölyű elefántcsontkobak akasztva, annak lecsavarta arany csapját s a benne levő nedvből nagyot ivott, s azután oda nyujtá azt Bar Noéminak.

Az ifju nem fogadta azt el.

– Csak a forrásból merítem italom.

A boldog szigetek lakója kaczagott. A megivott nedv rögtön kerek piros foltokat hajtott arczára, homlokára, a mik égni látszottak azon. Szemei azon bántó fénynyel ragyogtak, melyből az esztelenség tündöklik elő.

Vakmerő mosolygással fordult Byssenia felé, férje jelenlétében.

– Szép némber, ne maradj azzal, a ki vizet iszik; én gyönyörrel itatlak téged, jer én hozzám; én szép szerelmes ifju vagyok, ajkamon méz, szívemben tűz van; hagyd el ezt a koldust, én gazdag úr vagyok; minden arany hajszáladért egy arany kösöntyüt adok, két szép ragyogó szemedért két tündöklő karbunkulust; palotába viszlek, melynek orma benyílik az égbe s arany kupoláit ki kell kerülni a napnak futásában. Férjedtől pedig ne félj. Én erős, győzhetlen dalia vagyok, ki őt félkézzel a földre sujtom.

És a mellett alig birta magát lábain tartani az ember, s kezei reszkettek.

Bar Noémi borzadva hátrált előtte; kedvesét átkarolva, ki irtózva rejté el arczát ez utált alak elől.

A megatherion megint felemelte fejét és ordított. Megéhezett.

Ez ordításra magához tért a szigetlakó; hirtelen eltevé kobakját, s sietett tántorogva a szörnyeteghez vissza, mely messzire tátogatta elé fekete torkát, fekete őrlő fogait s várta a nagy kókuszdiókat, miket ez a földről felszedve, szájába hajigált.

Byssenia futni akart ez otthontalan helyről, de Bar Noémi biztató szóval marasztá, hogy várják végét e látványnak. E férfi ocsmány, ha ittas, de nem félelmes; talán lehet vele, ha józan lesz, beszélni.

A fenevad etetése nehéz munkájában kipárolgott a férfi fejéből a mámor, s végre a nagy idomtalan szörny elfeküdt a cserje között és elaludt, a férfi egészen kijózanodva tért vissza, ugyanazon roskatag, halavány alak, a ki elébb.

Úgy ki volt fáradva a nagy fenevad etetésében, hogy szinte összeroskadt, s fuldokló hangon kérte Bar Noémit, hogy nyujtsa neki kezét, hadd támaszkodjék rá s vezesse a városig, hol lakása van, melyben szívesen látja őt, nejével együtt, vendégeül.

Bar Noémi idegenkedve fogadá a koraagg kezét s nem állhatá, hogy meg ne kérdezze tőle:

– Mi förtelmes fenevad ez, a mit te itt táplálsz, s fárasztod vele magadat?

Az öreg ember megütközve tekinte rá.

– Idegen jövevény, vigyázz ajkaidra, midőn beszélsz. Ez az Isten!

Bar Noémi megbotránkozott.

– Hogyan, ez ordító szörny, hasított patával, kérges bőrével, lomha termetével, előtted Istenhez hasonló?

– Valóban ő az, felelt az ember félelem és áhitat hangján; minden városnak van egy ily élő Istene, melyet a nép felváltva szolgál. Ma én, holnap másik, a hány napja van az esztendőnek, annyi papja van mindegyiknek. Midőn apáink ide jöttek, száz meg száz év előtt, akkor ez emberfölötti lények voltak a föld urai, kiknek jó kedvét csak áldozattal, hódolattal, imádással lehetett megnyerni; övék azóta is a föld minden zsengéje, kenyérnek, gyümölcsnek java, állatok, emberek első szülöttje, mert ők urai a földnek és meg nem halnak soha.

Bar Noémi felsóhajta magában.

– Volnék inkább a viharos tengeren, kormánytalan naszádon, mint ez átkozott földön itt.

És azzal áhitatosan emelte fel fejére a megmentett frigyládát, s míg azt fején vivé, jobbjával Byssenia kezét fogta meg, baljával kardja markolatját, s midőn kérdezé tőle az agg, mi van azon szekrénybe rejtve, a mit fején viszen, felelte neki:

– Olyan kincs van ebben, melylyel a boldog sziget egész tartománya nem bír. Ez az egyetlen kincs az egész országban.

És gondolá magában:

– A kit pedig jobbom tart, az az egyetlen nő, és a mit balkezem szorít, az az egyetlen fegyver az egész boldog szigeten, mert bizonyára nincs több férfi e nap alatt, csupán csak én.

A vén ember vezette őket előre.

VII.

Nézzétek e roppant várost, mely itt előttetek terül!

Nem Róma, nem London, nem a menyei birodalom fővárosa Peking, nem az őshírű Babylon, semmi házcsoportja az ismert világnak nem hasonlítható hozzá.

E dombtetőről is alig látni végét, két folyó szabta egykor határát, most e folyók is tele vannak építve házakkal s eltünnek a város alatt járva.

Idegen, pazar építészetmodor, fényben, gazdagságban, vad phantasia alakitásaiban merész ellentéte az egyszerű classicus és a magasztos góth építészetnek.

A város kapuit gúlaalakú építmények képezik, óriási koczkák rakva úgy egymásra, hogy a legalsó tizenegy koczkasor minden egyes hézagában két rakott szekér kikerülheti egymást, erre ismét egy számmal kevesebb koczka van felrakva és így feljebb, míg a tizenegyediknél egyetlen koczka áll középen, és azon a város védistenének képe, kőből kifaragva, az idomtalan megatherion.

A fényes köbök mindegyikén egy-egy emberalak van faragva, fején koronával, kezében királyi pálczával, alattuk csoda-ismeretlen irással neveik felvésve.

A városba lépő idegent azonnal meglepi az a kábító buja illat, mely itt a levegőben látszik lenni, s melynek párázata mint valami aranyköd, fekszik örökké a város fölött, a legtávolabbi paloták tornyait, tetőit regényes félhomályban tartva. Az ambra és pézsma illata ez és egyéb ismeretlen fűszereké, miket e paloták tulajdonosai házaik vakolata közé kevertettek, hogy örök illattengerben fürödjék az egész város; minden utcza más-más jó szagot áraszt szét.

Messziről úgy tünnek elő e paloták, mint megannyi kártyavárak: egyik oszlopsor a másik fölé építve, s mindegyik csodás rácsozattal körülfutva, mintha merő erkélyek volnának egymás fölé rakva; a legelső oszlopsorozat többnyire ércz, fényesre csiszolt réz, a felső jaspis, vagy alabástrom, a legfelső átlátszó öntött üveg, melynek prismaticus oldalai az örök napsugárban tüneményes szivárvány-foltokat vetnek magok körül.

Kívülre egynek sem fordul ablaka, nem lehet a házakon keresztüllátni, mint a mieinken, az egész külső falazat csodaképekkel van tele vésve, miknek természetkívüli csoportozatain elbámulna a szem, ha minden pillanatban új meg új csodálat nem vonná el figyelmét.

A házak mentében, a milyen hosszú az utcza, ezüst lapokkal van kirakva a járda, s hő nyári napokon, hogy a nők gyenge lábait a naptól áthevült ércz meg ne égesse, szolgacsoportok futkosnak előttük, minden lépésnyire himzett vánkosokat rakva, hogy azokon lépdeljenek végig.

A házak tetőzetéről az utczákon keresztül bolthajtásos hidak hajlanak keresztül, mik egyik házat a másikkal összekötik, úgy hogy míg alant a földszinti utczákon hosszában lehet végig járni a várost, fenn keresztben járhatni azt meg; amaz a nappali, ez az éjszakai út. Midőn az est lealkonyodtával az utczák elsötétülnek, megnépesülnek a hidak s víg kaczajjal, énekléssel járnak-kelnek ott felül a tomboló csoportok az érczhidakon, a háztetőkön át, nyitva akkor egyik ház a másik előtt, mindegyiknek édes titka; a fáklyafény minden tetőt bevilágít, s az ittas orgiák fél mezetlen alakjai ujjongva járnak-kelnek ott a magasban.

Ha valaki ide alant állana olyankor, csak azt a félemlítő dörgést hallaná, mi a járt érczhidak morajából támad.

A paloták közül néhol roppant kupolák magaslanak elő, mintha egy óriási tojás emelkednék ki a földből. Bámulni lehet az elmét, mely hasonló alkotmányt teremte: az egész épület egyetlen darabnak látszik, millió kődarabból összerakva, s egyetlen nagy nyílással oldalán.

A város közepén pedig áll egy kietlen nagyságú templom, melynek nyolcz oldala vakító fényes ezüstlappal van bevonva, ez óriási tükrökben az előttük fekvő város csodaképét látni újra, s a nap visszavert fénye szétsugárzik belőle csoda tündökléssel a legtávolabb utczákra.

A templom tetején óriási mérvü bálványkép ül, faragott ezüstből. Feje gömbölyüded, mint az emberé, kezein, lábain öt ujj, de hosszú gyílfarka tagadni látszik emberi eredetét; szemeit csodatündökléssel pótolja egy-egy tojásnyi gyémánt, szivárványszikrákat lövelve szerteszét.

Ez a Triton gygász! Az őskor főbálványa, kit legmagasabbra emeltek mindazon szörnyek felett, mikért meghajták az emberek fejeiket; az ezredéves szörny, melynek eleven képmása ott benn él a templom kapuin belül és ordít, ha éhezik, és akkor reszket az egész város, reszket az egész ország haragjától. Minden évben egyszer kér csak enni és akkor kap egy férfit és egy nőt, kiket gyomrába temessen. Azután elhallgat egy esztendeig megint, s ül arany trónusában a templom közepén, öt ujjas kezeit térdére fektetve, mozdulatlan szemmel, épen mint ezüstből öntött jelképe oda fenn.

VIII.

Ha az ősvilági csodaállatok, ez idomtalan szörnyek kiálltak a népes városok kapui elé ordítani, hogy menydörgő bömbölésük bejárta az utczákat, nem reszketett-e minden ember akkor? pedig az csak puszta hang volt, és a hangtól miért félnek?

Talán van a lélek belsejében egy titkos érzék, mely az öntudatig nem tud emelkedni, s ez megérti az őselefánt ordításának szavait, a mit e távoleső idők elmaradt szülötte az újabb kor termette férgeknek szemrehányásul mond, azon hangon, melyen a villámok is beszélnek.

– Átkozott faj! A míg te nem voltál, boldogság volt a földön. Te rontod meg a földet, az eget és a vizeket. A te éhséged, fázásod, nyomorúságod pusztítja el az erdőket; a te őrültséged tördeli le a hegyek csontjait, vájja fel a föld gyomrát. A te undokságod mérgezi meg a folyamokat. A te hulláid vesztegetik meg a léget, a te lehelleted homályosítja el a napot. Te rakod be kövekkel a föld virágos színét, hogy ki ne zöldülhessen az; te viselsz háborút az egész természet ellen, mindent evő szörny! kinek kétféle fogad van: húst és növényt rágó! Ki minden rongyodat, mely testedet fedi, más állattól lopod, s szégyenled magadat olyannak, a hogy teremtve vagy. Te miattad pusztul el a világ.

A szívek reszketnek egy kicsinyt, midőn a dörgést hallják: az égből jön-e az, vagy az őscsoda szájából? a rettentő hang megborzogatja a kérges idegeket. Hanem azután, ha elhallgatott az ég, vagy a megatherion, ismét megszólal a zene, ismét elfeledve félelem, megbánás és gonosz sejtelmek.

A téres utczákon néptömeg hullámzik, tarkálló csoportok zajos keveréke. Valami nagy ünnep lehet ma Triton városában.

A paloták ablakai élő virágokkal vannak tele, azokkal a csodás növényállatokkal, mik félig a mozgó, emésztő, félig a földbe gyökerező világhoz tartoznak; roppant zöld kigyók tekergőznek a karcsú oszlopokra fel, miknek feje csodaszép tulipánban végződik, de a virág közepén ott van a mérges fulánk, s az összezáródó szirmok elnyelik a kehelybe buvó kolibrit, míg a virágállat farka gyökeret ver az élő földbe. Az erkélyek tenger fenekéről felhozott növényzettel vannak rakva, miket az emberi ész csoda találékonysága víz helyett a szabad léghez szoktatott, a kláris-korallok tarka bokrai közt nyulongnak a vastag polypok érzékeny csápjai, egymásba fonódva s örökké változtatva színüket, alakjaikat, míg az átlátszó molluskok vastag ágbogain keresztül látni a nedv lüktetését. A természet közönséges virágai nem ingerlik az ember gyönyörét többé; a csoda, a rendkívüli kell a tompa, fásult érzék felélesztésére.

A főutcza, a kaputól elkezdve egész a Triton templomáig, egy szőnyeggel van bevonva, és az egész szőnyeg nem egyébből van szőve, mint hajadon leányok fürteiből. Az ébenfekete képezi az alapot, melybe virágkoszorúk, paloták, áldozatok, csoportok alakjai vannak a szőke, gesztenyeszín és aranyveres hajzat minden árnyéklataiból szőve. Bizonyára drágább kelméje nem volt világon uralkodó fejedelemnek soha! Minden évben levágják a hajadonok hajfürteit, minden évben hosszabb lesz a szőnyeg, s a hogy a város nagyobb lesz, mégis átéri azt egyik végitől a másikig.

Ez aranynál drágább kelmén jár végig az ünnepély csoportja; mint egy nagy hullámzó folyam.

Elől több mint húszezer gyermek, fiu és leány, halad énekelve a fényes bálványtemplom felé. Énekközben valami rángatózó tánczot járnak, melytől arczaik lázasan ki vannak pirulva, s szemeik nem gyermeki tűzzel égnek. Valami részegítő italt adtak e gyermekeknek a Triton-ünnepély reggelén, mitől azok megittasodtak s idomtalan ferde rángások közt énekelnek és tánczolnak a bálvány tiszteletére.