Part 17

Hajh pedig, jámbor Izmál! jobb volna neked a hurik arcza után leskelődni, kik fejeiket a gömbölyű csillagocskák ablakán kidugják, mert nincsenek azok a csillagok rád nézve oly magasan, mint ez a gömbölyű ablak s nincs a menyország olyan erős vaskapuval bezárva előtted, mint a milyennel be van zárva Kincses Abdul háza, a kinek legnagyobb, legféltettebb kincse a szép Fatime, egyetlen őrzött leánya, a ki még a világ legelső hősei, leggazdagabb urai közt is válogathat; te pedig vagy egy haszontalan gyáva koldus, a ki még azt a levegőt sem érdemled, melyet beszívsz, nemhogy még azt érdemelnéd, melyet Fatime ajkai kileheltek.

A jó Izmál azért mégis naphosszant ott támasztotta a kerítést s szemeit le nem vette a szomszéd ablakról s elfelejtett enni és inni, még beszélni is.

A szép Fatime tréfát csinált magának a titkos szeretőből, gyakran megjelent az ablakban s még azt a gonoszságot is elköveté vele néha, hogy hervatag virágaiból egy-egy szárat leszakasztott s véletlenből lehullatá. Izmál azt felkapta gyorsan, s hogy el ne vehesse tőle valaki, – megette. Fatime úgy kaczagott rajta! Pedig lehet-e gyöngédebb kifejezése a kegyeletnek, mint az emlékül kapott virágot szárastul levelestül megenni? Igy igazán vér lesz belőle, a vér megjárja a szivet, az emlék egészen a szívbe jut. A bohó Fatime mégis úgy kaczagott rajta.

Azonban elmultak a napok, a mikben kaczagni kellett.

Támadt olyan komor idő, a mikor az emberek azt látszottak mondani egymásnak: «ne nevessünk, haragudjunk, fessük be a képünket vérrel, hogy annál szörnyebbek legyünk; véres kéz, kormos arcz, tépett ruha: ez most a férfiak szépsége! Kapuink előtt az ellen!»

A várost vítta az ellen.

Korán reggel menydörögtek már az ágyúk a tobiák előtti halmokon, hallatszott az összezördült ellenhadak vadlármája; be a piacz közepére hullottak a nehéz golyók.

Karsz utczáin bőszült muzulmán csoportok nyargaltak a kapuk felé; zagyva tömeg szemen szedett fegyverekkel tódult ki a csatára; zászló lett a turbántekercsekből, kopja, dárda ásóból és kapanyélből. Nem volt férfi, ki otthon kivánt maradni, még fekvő betegek is mankók után kapkodtak s reszkető kezeikbe véve a pisztolyt, a puskát, úgy vánszorogtak ki a vérmezőre, a hol szörnyű munka folyt már reggel óta.

Csak Izmálnak nem jutott eszébe, hogy kimenjen a csatába; pedig a ki csak férfinak nevezte magát, az mind ott kinn volt régen.

És midőn jött a hir, hogy Karsz minden férfia sem elég még az ellenséget elverni, oly tömérdek ennek hada: akkor bősz keserűséggel zendültek fel az asszonyok és az ifju hajadonok mind, és megesküvének, hogy ott halnak meg férjeik és testvéreik mellett.

Ki adja az aczélerőt a gyönge kéz izmainak, hogy az a kardot megtanulja forgatni? ki adja az oroszlánhím erejét a szerelmes szívnek, hogy a vért szomjuhozza az s a haláltól ne rettegjen? Ki teszi hőssé a némbert, midőn a férfiak ingadoznak?… Te vagy Allah, a ki jársz az élők között s tüzet támasztasz a vízből.

Meg birod-e mozdítani Izmál szivét?

A gyáva fiu ott támaszkodék most is a nagy téglakerítésnek, mely úgy reszketett a sűrű ágyúzás miatt s Abdul ablakára bámult.

A leány pedig nem jelent meg az ablakban.

Hanem jött Izmál anyja; két karján felgyűrve a kopott kaftán s kezében a vaslapát, melylyel a kenyeret szokták megforgatni a kemenczében.

Ez, a mint meglátta fiát renyhén ott állani a sűrű magas gaz között, oda ment hozzá s rárivallt:

– Hát te gyáva, te nyomorult, mit bámulsz itt oly egyedül? mit nézed azt az ablakot? Nincs ott senki, a kit megláss. Az egész város férfia ott künn van a csatamezőn, csak te magad bújsz el, gyáva! Most a nők is oda mennek. A gyönge keblű Fatime, a ki téged útálna, ha mostan látna, emberek söpredéke te, maga is fegyvert ragadott s megy anyja mellett harczolni, minden leánycselédével. Megyek én is, öreg asszony, a ki nem tanultam harczolni soha; de megtanulok te rajtad, te élhetetlen, a kit jobban utálok, mint az ellenséget.

S azzal fogá a vaslapátot, s úgy megütögeté véle Izmált, hogy ha ilyen szándékkal megy az ellenségre, az bizonynyal ki nem állja; végre pofonvágta és leköpte s ott hagyta őt véres orral.

Izmál hagyott magán történni mindent, fel sem vette az ütéseket, mintha csak tollseprűvel verték volna; nem gondolt e perczben másra, mint hogy elment a gyönge Fatime a csatatérre, azzal a szép piros arczczal, azokkal a fehér kezekkel, azokkal az égető szemekkel.

«Elment a gyönge Fatime a harczba!» hörgé, midőn anyja elhagyta, s elkezdett valamit keresni a paréj között.

Kard volt az, a mit egykor ijedtében elhajított. Megtalálta. Felragadta. Egy gondolat volt csak szivében: «elment a gyönge Fatime a harczba» és azzal rohant ki a kertből eszeveszetten.

«Félre az útból emberek! térjetek ki! Elszabadult a puszták dühös bikája! a fenevad jön, a barlangi oroszlán, a ki nőstényét keresi. Nézzétek, hogy száguld előre.»

A négyszegű sánczok előtt foly a kegyetlen viadal. Szemtül szemben harczolnak a kétségbeesett törökök makacs ellenfeleikkel.

Nyomról-nyomra, egyik vércsepp a másik után, egy döfésért adva kettőt, úgy vonulnak el a túlerő hatalma elől; hejh, hogy mégis meg kell hajolni!

Hét orosz ló esik el egy ozmanért, száz esik minden ágyúért, hejh, az ágyúk mégis fogynak, az ozmánok hanyatlanak.

Kincses Abdul áll a sánczon, melynek csak a tulsó vége még a muzulmánoké, az ágyúk már mind az ellenség kezében.

– Muzulmánok! kád aranyat adok annak, a ki az első ágyút visszaveszi az ellenségtől.

– Kád arany helyett, jó uram, pohár víz kedvesebb volna, kiáltának az eltikkadt bajnokok; egy ital víz megmentené ezt a csatát.

S im e szóra a vérontó tömegek közt deli hölgyek csoportja jelen meg, karjaikon, fejeiken karcsú korsókat emelve, mikben életadó forrás kristályvizét hozták a kifáradt bajnokoknak, legelől mindannyi között a szép Fatime, Abdul leánya, ki társnéit ide vezérlé golyózápor, ágyúdörej között, véres hullákon keresztül.

A bajnokok, mint megmentő angyalaikat látják őket megjelenni a csatában s szomjukat enyhítve a vízből, lelküket felbátorítva a szép szemektől, rohannak vissza elfoglalt ágyúikért.

Ah, oly hiába küzdenek! Sok keze van az ellennek; távolról öl, nehezen hal, lelke testéhez van varrva! a legjobb ozmán vitézek elvesznek a vad csatában.

– Minden kincsemet, házamat a sáncz visszavevőinek, ordít Kincses Abdul; leányomat, szép Fatimét a legjobbik daliának.

Új csata és új veszteség. A sáncz megtelik muszkával; olyan sűrűn állanak már, mint a vetések a mezőn, ki kaszálhat ilyen érczrendet?

Félre! félre! adjatok útat a veszett oroszlánnak, a ki hölgye előtt akar vívni! új vezérrel új csoport jön. – Ki ez a felpirult arczú ifju?

Ismernék, a kik el tudnák hinni, hogy Izmál újra született: arcza, szemei Izmálé, de nem a pir, de nem a tűz, a mi arczán s szemében ég.

Mintha kaszás vág a rendbe, úgy bomlik meg ádáz rohanása előtt az ostromlók kemény sora; nem látni kezében a kardot, olyan sebesen villog az; csak azt látni, a hová egyszer leütött, mert ottan meghal valaki.

Ki tud így harczolni, mint ő? Egy perczben itt, másikban ott; jobbjával osztja, baljával fogadja a csapásokat s mintha érczből volna öntve, tűznek, vasnak nincsen rajta foganatja. Itt egyet derékban tör ketté, amott a másikat fejnélkül fekteti le, hogy a lecsapott fő magasra szökik fel a tömeg közül, harmadikat úgy hasítja főtől övig, hogy futhatna, ha tudna, egyszerre két felé; nádszálként törik el alatta a védő fegyver, vékony papiros a sisak; játszó gyermekek előtte az emberek, kiket soronként hajt maga előtt.

Utána ti többiek!

A muszka fut az ádáz harczoló elől, az ozmánok új dühvel rohannak elleneikre, a sánczerőd megtisztul elleneiktől, a kik ott maradnak belől, azoknak halott a nevük.

Csak az elfoglalt ágyúkért még ez utolsó csata, ott küzdenek még a vasvitézek, ezek a kemény emberek, a kik oly hidegen állanak a harczban, mint Urál bérczei.

De reszkessen a bércz, ha közelít a villám, s nem villám-e a kard Izmál kezében?

A délczeg hadfiak egymásután hullanak le a sánczárokba csapásai alatt, Izmál unni kezdi már az egyes harczot s hármat ölel át egyszerre harczi soraik alá rohanva, úgy taszítja őket alá s akkor neki fordítja a bomlott tömegnek a visszafoglalt ágyút s vértől uszó rést lő a sűrű csoportba. Az ellenség fut eszeveszetten.

«Izmál, Izmál!» hangzék a muzulmánok örömittas ajkán.

S a győztes vitéz oldalánál megjelen a deli hajadon, ezüst-korsaját karjára fektetve s pirult orczával szól hozzá:

– Enyhítsd ajkad, Izmál.

Az ifju feltekint a kedves szép tüneményre, mely a pokoli lőpor-füstfellegek körül mint jobb világ tündére látszik hozzá leszállani s oda hajol hozzá ajkait enyhítni, de nem a hűs forrás friss vizével, hanem a szép leányka édes csókjaival, a mi minden enyhítőszer között a legkedvesebb.

Az ellenség ott hagyta a csatamezőt, dicsőségét s halottjait a győzelmes ozmánoknak.

A jó muzulmán férfiak visszatértek dicsőn megvédett városukba és lőn öröm és vigasság napja minden házban.

Kincses Abdul vasajtaja is kinyilt a sokaságnak, s alig hinné el valaki, a gazdag fösvény férfiu oda állt ki az erkélyre, onnan szórta telemarokkal kincseit, aranyát, ezüstjét a győztes csoportok közé; a kinek azelőtt pénzét nem lehetett látni, most az úgy szórta azt, mintha polyva volna, s azt sem nézte, ki veszi fel.

És midőn Izmál eljött, a gyáva Izmál, ruháiban összetépve, ellenség vérétől átázva, arcza lőportól fekete: akkor kitárta karjait Abdul, a Kincses Abdul, s keblére ölelve a koldust, neki adá legnagyobb, féltve őrzött kincsét, egyetlen egy szép leányát, a leggazdagabb és legszebb szűzet Ismidtől a perzsa határig, kiről valaha költők énekeltek.

És a leány gyönyörtelten hinté legforróbb csókjait a lőportól sötét arczra s a vértől piros kezekre.

OCEANIA.

EGY ELSÜLYEDT VILÁGRÉSZ TÖRTÉNETE.

I.

A classicus görög kor bölcse, Plátó, emlékezik iratai között egy idegen világrészről, mely a historicusok és földismerők utasításai szerint valahol Szent-Ilona szigete és Afrika partjai között terülhetett.

Költők és bölcsek elnevezték azt a régi korban Atlantisnak, Oceaniának, Boldog szigetnek, Hyperboraeok honának.

Még akkor Istenség volt a föld, s oltárokat építettek jelképének, még akkor nem jutottak az emberek ahhoz a lesujtó tudathoz, hogy ez az egész föld nem egyéb egy kis parányi tekénél, melyet a nap a maga mulatságára, vagy a világrendszer sulyegyenének fentartására forgat köröskörül, melyet körül lehet hajókázni, határait szabni, megmérni, hány mérföld széle, hossza? mennyit nyom? meddig tart? miből áll? A föld az Istenség eszméjével birt még: oly végtelen, oly meghatározhatlan, oly mérhetlen miként az, és nap és csillagok mind az ő szolgálatára voltak rendeltetve.

A földön felül volt az ég, a földön alul volt a Styx, és maguk a földön lakók ismerős érintkezésben mind a kettővel. Senki sem tudta, miszerint az a kék magasság csak a föld gőzeitől megtört napsugár viszfénye, s hogy ott a magasban olyan hideg van, miszerint benne sem az Istenek, sem a megdicsőültek nem lakhatnak, a földnek pedig csak a felső kérge szilárd, alább még az ördögök is csak olvadt állapotban fordulhatnak elő a nagy melegségben.

Akkor még a föld szabad tér volt, a költő képzelhetett magának a bejárt földeken túl új regevilágokat, s a hol megszüntek lakni az emberek, ott elkezdődhettek a csodák, a tünemények minden nemzet változatos ábrándjai szerint.

Valami gyönyörű tanulság van a költői lélek sejtelmeiben. A három évezred előtt élt költői szellem két kapujáról regélt az ismert világnak: az egyik fenn magas éjszakkeleten, a jégborította Altai hegyek között volt, melyek határt vontak a népjárások előtt. Ott e hegylánczokon túl hallatszik a Góg és Magóg népeinek dübörgése, kiket a hódító Nagy Sándor érczkapuval záratott ki a világból, s kik azóta folyvást tördelik a hegyeket, fúrják a sziklákat, utat ásnak a föld alatt, hogy börtönükből kiszabadulhassanak. Jaj a világnak, jaj azoknak, a kik élnek, ha egyszer megtalálják az utat az erdős Imauson keresztül, s megjelennek bozontos arczaikkal, szegletes koponyáikkal, ismeretlen beszéd-, fegyverzet-, öltözettel, s keresztülözönlik a világot egyik végétől a másikig, mint egy nagy rajzoló szellem törlő keze, mely miután telerajzolta üres tábláját hatalmas népekkel, pompás városokkal, hősökkel és világuralkodókkal, egyszerre letörli azokat onnan, s új képekkel festi újra tele.

A föld másik végén, meleg délnyugaton, hol az ábrándozó tekintete a kék tengertükör végtelenjébe vész, oda képzelte magának a költő azt a boldogabb világot, mely a föld és meny boldog ölelkezéséből támad, hol szabadabb a lég, édesebb a szerelem, bátrabb a férfi, hívebb a nő; – hol a fénynek nincsen árnya, az örömnek nincsen bánata, a virágnak lehullása; örökké fiatal minden, – fű, fa és az ember szive.

Csodálatos delejes tünemény az a népek lelki életében, hogy a népköltészet mindig a borzalom, a félelem sötét, borús színeivel festette ki maga előtt az éjszakot, míg a délkelet ismeretlen távolából várta elérhetlen reményeit, oda küldé ábrándjait, oda sóhajtozott el…

* * *

Azon időszakban, hogy az emelkedő Róma kezdte magát úrrá tenni abban a részében a világnak, melyet a hajdankor földleirói ismeretes földnek neveztek, egy másik fiatal város támadt elő a tenger tulsó partján; csaknem átellenében annak a nagy csizmának, melynek Italia a neve, s mely oly nagy lépésekkel járta be a világot, a míg csak egy lábra volt felhúzva.

Az új világváros épen oly gyorsan emelkedett ki a földből, miként maga Róma; még élt a monda a deli alapító nőről, ki egy akkora földet vásárolt meg bujdosó népe számára idegen királytól, mekkorát egy ökörbőrrel be lehet keríteni, s már a foszlánynyá hasított tulokbőr kerítette föld ura volt az egész országnak és a körül levő tartományoknak mind, és a tengereknek, s talán egykor az egész világnak is; – ha ebben a világban ott nem lett volna Róma. – Két központja nem lehet a világnak, két tengely körül nem foroghat a föld.

E fiatal város neve volt Carthagó.

Háromszáz harmincz évet számítottak Carthagó alapítása után, mely évet mi keresztyének nevezünk ötszázötvennek Urunk születése előtt, a midőn történt ezen eset Carthagó városában:

Hogy egy kereskedelmi hajó vezére, ki Afrika partjait sokszor bejárta üzlete végett, miután évekig távol volt hazájától, itthon rég megülték halotti ünnepélyét, neje férjhez ment, hivatalát betöltötték mások: egyszer csak megjelent, midőn senki sem várta már, a lánczczal elkerített kettős kikötő előtt, a milyennek nem volt akkor párja az egész világon, még Tirusban sem, a kereskedők legrégibb városában.

Hannónak hivták ezt a hajóst, és híre régóta el volt terjedve mind az egész városban és mindenki bámulva emlegeté, hogy Hannó megérkezett, miután oly sokáig elveszettnek hitték.

Hozott magával kincseket és ritkaságokat, a minőket azelőtt álmában sem látott senki.

Szokás volt a carthagói népnél, hogy a kereskedők, kik messze földön jártak, feljegyzék tapasztalataik magvát márvány táblákra s e táblákat betették Kronos templomába, mely ott volt a belvár, a kerített Byrza közelében, az idő Istenének templomában, kiről már a carthagóiak idejében tudva volt, hogy az idő a legnagyobb kincs, az idő a pénz.

Hannó táblái is megjelentek Kronos oltárán. E táblákat pedig nem volt szabad látni a köznépnek, hanem csupán a vének tanácsának, az ősz senatoroknak, – kik a tudomásul vett tárgyakból bölcsen kiszámíták, mi leend hasznára az országnak?

Midőn Hannó táblái megjelentek az oltáron, másnap oda hivatták őt a fővezér lakára, mely a két kikötő között egy kis szigeten épült, az elefántok kapujával szemben.

Carthagó már ekkor hatvankét kaput számlált és hatszázötvenezer lakosa volt, harmincz öl szélességű fal kerítette a tenger partjától félkörben körül és palotáinak kúpfödelei ragyogtak az aranytól, s valamennyi palota fölött legmagasabban kilátszott a templom, melynek fekete márványból voltak a falai, alabástromból az oszlopzata, ezüst oszlopfőkkel és kúpfödelén egy roppant arany golyó négy ezüst szárnynyal.

Midőn Hannót az egyik archon végigvezeté a vörös hidon, mely olvasztott földgyantával volt borítva, megállítá őt közepén Baaltis érczoszlopa alatt, s végignézetett vele a roppant város utczáin, térein, miken akkor tarka népsereg hemzsegett; egész csoport elefántok lejtettek végig az utakon, málhákat és tarka tornyokat emelve roppant hátaikon.

– Nézz ide, Hannó. Látod-e, mennyit épült e város, mennyit népesült, mióta távol vagy?

– Valóban még egyszer akkora lett, válaszolt a tengerész.

– Nem sajnálnád-e, ha ezek a paloták egykor leomlanának, e néptömeg helyén kigyók és denevérek laknának csupán, s az idegen, ha előtte Carthagó nevét említik, azt kérdené: hol van az? ki tud felőle?

– Bizony kár volna érte.

– És még ha azt mondanák: ez a város egykor a félvilág ura volt, és elpusztulása kezdődik azon évtől, a midőn egy Hannó nevű tengerész hosszú útjából visszatért bele; óhajtanád-e azt?

– Őrizzen meg engem attól Astarte, és minden jó Istenek.

– Tehát úgy vigyázz ajkaidra, hogy mit fogsz beszélni a tanács előtt.

Hannó nem sokára a tanácsteremben állt. A város vénei ott ültek a falak mellett körben, s a legvénebb senator, Hiercos, azzal a hosszú, övig érő szakállal, a nagy kőtáblákat ölében tartá, miken Hannó tapasztalt dolgai voltak megirva.

– Hannó! szólt a vének véne a tengerészhez, te évekig el voltál hazádtól, vártunk és nem tértél vissza. Itthon palotád, kincseid voltak, itthon gazdag kerted, termékeny földed volt, itthon szép nőd volt, kedvencz rabnőid és te mégis távol tudtál maradni innen. Igaz-e az, mit e márványlapokon felirtál?

– Való az mind, és nem költemény.

– Igaz-e az, hogy nyugat felé több napi vihartól elverve egy nagy világrészt találtál, mely nagyobb, mint az eddig ismert világrészek együttvéve mind?

– Ahogy megirtam, úgy van az.

– Igaz-e, hogy ott a tél olyan meleg, mint itt a nyár, a fű oly magas, mint nálunk a fa, az állatok olyan okosak, mint itt az ember?

– Valóban úgy van.

– Való-e, hogy ott a nő szebb, délczegebb, a férfi bátrabb, vitézebb, miként nálunk, hogy ott a lég maga hathatós orvosság, mely sorvatagokat gyógyít, gyávákat bátorít, rútakat szépekké teszen?

– Azt mondám.

– Hogy ott úgy terem az arany, mint a homok, hegyek tetején a drágakő és tenger partján a gyöngy és bíbor?

– Bizony mondom, hogy úgy van.

– Te mondád, hogy láttál olyan növényt, melynek gyökerén édesebb gyümölcs terem, mint a kenyér; nádat, a melyből mézet sajtolhatni; bokrot, mely gyapjat ád, fehéret, mint az esett hó; fát, melynek kérgéből édes bor folyik és olyat, melynek koronája alatt tejjel tele edények teremnek?

– Mind láttam és bizonyságul hoztam magammal azokból.

– És hoztál magaddal olyan madarat, melynek esze van, miként az embernek, mely beszél emberi nyelven és csodákat mível?

– Az is hajómon van.

– Beszéltél már ezen dolgokról másoknak is?

– Csupán csak e márványlapokra vannak még titkaim felirva.

– Hajóslegényeid nem voltak még a városban?

– Senki sem hagyta el közülök a kikötőt.

– Úgy térj vissza hajódra, Hannó.

A tengerészt visszakisérték hajójára. Este későn azután kieveztették a hajót a sík tengerre, odáig négy hadihajó kisérte, ott elszedték vitorláit, evezőit, dereglyéit, s négy oldalról el kezdtek rá görögtüzet hányni. Az égő kanóczok pillanatok alatt meggyujtották a hajót, a görögtűz olthatatlan lángja a pántokba kapott, s ott elégett a tenger közepén Hannó hajója, gazdájával s hajósnépével együtt, és az új világból hozott aranyhomokkal és kenyérgyümölcscsel, és növény mézzel, és fa-tejjel és beszélő madaraival együtt. A víz szinéig égett le minden.

Carthagóban pedig kihirdették, hogy a ki a Hannó boldog országáról egy szót mer szólani, ott veszítse el fejét Astarte piaczán, és ha valamely senátor egy szót kibeszél azokból, a mik Hannó márványlapjain fel vannak irva, a kikötő elején köveztessék meg és csontjait szórják a tengerbe…

Mert ha meg találná tudni Carthagó népe, hogy oly boldog világ van még az ég alatt, tömegestől ide hagyná hazáját, és ezek a paloták leomlanának maguktól és kigyók, denevérek laknának a kapukon belül, s az idegen azt kérdené Carthagó nevére: hol van az, merre volt valaha?

II.

Mikor még Tyrus a maga virágjában volt s kereskedőhajói egész Kelet-Indiáig jártak, élt akkor egy gazdag hajós a városban, kinek neve volt Bar Noémi.

Miként neve is mutatja, palæstinai születésű volt, egyik azon kevés benjaminita közül, kiket a tizenegy törzs férfiai városostul kiirtottak egy asszonyon elkövetett gyalázat miatt.

A büntetés valóban megérdemelt volt: – a vad férfiak bántalmaztak egy nőt, ki vendégképen ment városukba; ezért méltán töröltettek el a föld szinéről. Bar Noémi még akkor gyermek volt, a midőn megmenekült onnan, nem volt apái bűnében semmi része, és tudta jól, hogy azoknak megöletése az Úr parancsára történt, az erős «boszúálló» Jehova Isten parancsára, a ki villámok dörgése között irta fel saját kezével márványkőtáblákra: hogy az idegen férfi előtt szent legyen az idegen nő arcza, és a ki az ellen vét, halállal haljon meg!

Bar Noémi jól tudta, hogy az itélet kegyetlenül végrehajtatott egy egész város népességén; de azért soha el nem tért atyái hitétől, megőrzé az örömök városaiban is a szent Sion komoly hagyományait és áldozott az erős boszúálló Istennek, ki megbünteti az atyák álnokságait negyedizig; de megjutalmazza erényeiket ezeriziglen!

Pedig Tyrus és Sidon és a görög Istenek sokkal nyájasabbak, ők megtűrik a szerelem oltárait templomaikban, áldozhat rajtuk galambot, vagy kecskét, tiszta, vagy nem tiszta szerelme szerint, a kinek tetszik; nem számítják be a gyönyör bűneit senkinek, sőt mysteriumaikban megtanítják a halandót, mint lehet a gyönyör ismeretlen fokozatai által egy lépéssel közelebb lenni az üdvhöz – vagy a kárhozathoz.

Bar Noémi nem látogatta Astarte templomait, nem avattatá magát a bűbájos mysteriumokba, hanem azok helyett tartotta ősi ünnepeit bőjtben és imádkozásban, megfecskendé küszöbét a páska vérével, és elkészíté a zöld sátort udvarán minden esztendőben.

És a tyrusi nép engedte őt tenni, a mit akar; a kereskedő nép türelmes szokott lenni vallás dolgában; nem is volt előttük Izrael vallása szokatlan; eleget érintkeztek egymással, néha vassal, többször aranynyal, ezüsttel. Bar Noémi, midőn a férfikort elérte, a leggazdagabb tyrusi kereskedők közé számíttatott, kinek ötven hajója hordott bíborszövetet, igazgyöngyöt és keleti fűszereket egyik világrészből a másikba.

Ő maga volt a legmerészebb hajós. Sokszor egész esztendeig oda volt hajójával, melynek legénysége mind rég elszármazott héber férfiakból volt válogatva.

Bar Noémi volt a legelső, a ki a Vörös-tengerről elindulva, hajóháton tudott elmenni Carthagóba, a nélkül, hogy málháit teveháton szállíttassa egyik tengerparttól a másikig, a mi a Ptolomæusok alatt fizetett rendkívüli vám miatt nagyon nehezítette a kereskedést. Senki sem tudta a legrégibb kereskedők közül is, hogy mi úton kerülhet odáig? A jóreményfoka még akkor ismeretlen pont volt a kereskedővilág előtt, a honnan ellenséges zivatar és tengerjárás visszariasztá őket.

Carthagóban megismerkedék Bar Noémi egy kereskedő leányával, egyikével azon puni szépségeknek, kiknek bájait a római asszonyságok annyira szerették utánozni. A legfehérebb arczbőrt a legcsodásabb szinű, csaknem sáfránysárga hajzat segíté emelni, a kék szemek pillái feketék, a szemöldökök ívalakúak és sötétek, sűrűk, az ajkak sötét pirosak, mint a bíbor és a bőr tapintata mint a bársony. A római delnők, midőn az első puni háború bevégeztetett, hogy férfiaikat visszahódítsák e bűbájos idegenektől, mindennemű mesterséges erőszakot elkövettek bájaikon, hogy azokat a carthagói szépekhez hasonlókká tegyék: hajfürteiket sáfránynyal festék, arczaikat éjszakára nyers hússal kötözték be és ajkaikat piros kenőcscsel élénkíték. Ám a carthagói szépeknek ingyen adta mindezt a természet; azokat a hosszú arany hajfürtöket, mikből a haza végső veszélyében harczi kéz-íjak számára fontak idegeket, s azokat a telt, hajlékony tagokat, a mik Carthagó utolsó napján a torlaszokat képezték Róma fegyverei ellen.

E szépek egyike volt Byssenia.