Part 16

Az utasok csodálatra méltó rajzokat közölnek az épületekről. Szépségök nagy részt lekopott már, de a maradványokból is kivehetni, hogy itt hajdan nagyratörekvő boldog emberek laktak, kiknek módjukban állt lakásaikat faragványokkal, virágok és állatok kivésett alakjaival felczifrázni, s a kik e tömör, vastag oszlopokat, e nagy márványdarabokat egymásra halmozták, azok sokáig akartak e földön lakni; s ime házaik túlélték uraikat, s az épületek még állnak, a midőn már senki sem tudja, hogy ki lakott azokban.

A tizennegyedik század vége felé még e város palotáiban vidám zene hangzott; ezen rombadűlt épületek mind meg voltak népesülve s éjjel-nappal olyan zaj volt e városban, mintha egyre-másra lakodalom volna.

Évek és századok óta, miket senkinek sem jutott eszébe számlálni, lakott itt egy szép, olajbarna arczszinű népfaj, mely hires volt a Ganges vizétől a chinai falig három dologról. Egyik volt papjainak jóslata, másik költőinek éneke, harmadik bajnokainak vitézsége.

Mert három osztály volt közöttük, egyik a bűbájosoké, ez volt a legfőbb, másik a költőké, harmadik a harczosoké és mindenik osztálybelinek a fia azzá lett, a mi volt az apja, s egyik osztályból a másikba átlépni nem lehetett, sem pedig a bűbájos leányát katona el nem veheté, a ki alacsonyabb osztályból valónak tartatott. Az utolsó osztály, mely a néphez sem számíttaték, volt a földmívelőké, és azokat lenézte a többi három, s azoknak be sem volt szabad lépni az elébbiek küszöbén.

Egy uralkodója soha sem volt e népnek, hanem a mely földön valaki leghatalmasabb és legbölcsebb volt, ott uralták. Itt a bűvészt, amott a költőt, másutt ismét a hadvezetőt.

Azon időben, melyről e történeteket irjuk, egész Zingarában ismeretes volt e három név: Ruhiva, Csalaróda és Mange.

Ruhiva volt a legvénebb bűvész, ennek volt egy szép leánya: Palamira, és ezt szerették ketten, Csalaróda a költő és Mange a bajnok.

A leány pedig szerette mind a kettőt és nem tudta elhatározni magában, hogy melyiket szereti jobban, mert ha a költő szépen tudott is énekelni karcsú termetéről, melyet a szellőtől ingatott virágszálhoz hasonlított, földig érő fekete hajzata tekercseiről, melyet az égből aláeresztett tündéri hálóknak nevezett; ámde a bajnok tudott hozni tarka selyemruhákat e magasztalt termetre, s ragyogó gyöngyöket fekete hajába; s a milyen szépen tudta verni a költő a kifeszített húrt vékony pálczikákkal, olyan szépen tudta verni a bajnok az ellenséget éles görbe karddal, s egyiknek a hire sem volt kisebb, mint a másiké, s egyik is oly forrón szerette, mint a másik.

Lőn azonban, hogy egy napon csodálatos tünemények mutatkoztak Zingarában. A mint a nap lenyugodott, az ég még sem sötétült el, hanem a távoli Himalaya bércztetőin, miknek örök havas homloka az eget látszik érni, valami veres fény visszaverődése látszott egész éjjel, egész reggelig.

Napok mulva megtudták, hogy mi volt ez a tünemény.

A rettenetes Tamerlán jő azon táj felől végeláthatatlan tatárcsordával, s körül feléget erdőt és falut az ellenség földein, hogy sem ember, sem állat azon ne lakjék többé.

Jaj tenéked szegény Zingara.

Nagy ijedtségben volt a népség. Megállt a jövendőmondás a jósok szájában, nem tudták megmondani, mit hoz a holnapi nap? Megállt a hegedűvonó a lantosok kezében, elfeledték a harczra buzdítás nótáját, és kiesett a kard a harczosok markából, mintha valaki kiütötte volna azt onnan.

Mit használ jóslat, ének és fegyver, ha nincs szív, mely azokat emelje?

De volt! Palamira szive volt az.

Felöltözött a szép leány legszebb kantusába, karjára kapcsolt két arany pereczet, hosszú fekete hajába font három szivárványos szalagot, karcsú derekára felkötötte a drága tibeti övet, melynek végébe pálmák voltak varrva himmel. Gömbölyű nyakán három sor igazgyöngy volt fűzve s pártája ragyogott tűzvillogású gránátgyöngyöktől; keblére volt tűzve egy eleven rózsa.

Hejh de mennyivel szebbek voltak szemei a gránátnál, piros ajka és gyöngysor fogai eleven rózsánál s igazgyöngy füzérnél, s egész tekintete, járása, kelése mennyivel többet ért aranynál, ezüstnél; a ki őtet látta, nem látott az rajta sem ékszert, sem selymet aranynyal áttörve, hanem csak bűbájt és eleven szépséget.

Oda hivatá magához Palamira a két ifjat, kik belé szerelmesek voltak. Egyiknek vállára tette jobb kezét, másiknak bal kezét. Csalaróda szép halvány ifju volt, ábrándozó lesütött szemekkel, hosszú fekete hajfürtei kondor karikákban omlottak vállaira. Mange erős, ideges termettel birt, arcza sötétbarna volt a naptól és piros a szerelemtől, hajzata magasra volt felkanyarítva s körülfogva egy érczabroncscsal, hogy mikor harczol, a szemébe ne csüngjön.

A mint így vállaikra tevé kezét Palmira, szemébe tekinte az egyiknek, szemébe a másiknak is s így szólott hozzájuk:

A ki emgemet szeret, bebizonyítja nekem azt, hogy szeret. Nem elég beszélni, nem elég ajándékot hozni annak, a ki engemet szeret; hallgatni kell annak és meg tudni halni, valamint én meg tudok halni azért, a kit én szeretek. Ragadd te kobzodat, ragadd te kardodat – s menjetek az ellenség elé. Veletek megyek én is. És a mikor én elől fogok menni, hátul maradtok-e ti akkor, nem inkább egyik jobb felől, másik balfelől fogtok-e mellettem állani? És ha meg kell halni, nem inkább ott estek-e el mellettem egyik jobb, másik balfelől, s megöleltek és úgy haltok meg velem együtt?

A költő rácsapott kobzára, a harczos rácsapott kardjára, harczias hangot adott mindkettő.

Azzal előhivták az ősz Ruhivát, kinek kondor ősz fején minden szál haj fehér volt már, de egy szál sem esett le róla, s tudtára adták szándékukat.

Az ősz vajda megtörülte mindkét szemét; felölté hosszú, csíkos palástját s kiméne velük együtt a piaczra, a hol a nagy népsokaság erős lármát támaszta már s mint nagy veszedelem idején szokott lenni, egymással czivódott minden ember.

Háromfélét akart a nép. Egyik azt kivánta, hogy hódolattal kell a hódítót megengesztelni s kiválogatni az országból ezer és ezer szép hajadon leányt, azokat ajándékba küldeni eléje, hogy kegyelmezzen Zingarának s ne rontsa el a szép tornyokat.

Másik rész inkább el akarta hagyni az országot s bujdosni világtalan világig és sohasem térni vissza a tejjel, mézzel folyó országba, melynek édes vizében idegen tatár itatta lovait s nem ölelni meg többé azon nőket, kiknek barna-piros arczát kutyafejű hősök csókolgatták.

A legkisebb, a legbátrabb töredék végtére azt kivánta, hogy ők kimennek az ellenség elé, megmérkőznek vele emberül, s ha a Buddhának, a százkezű istennek úgy tetszik, hogy őket megsegítse: elverik az idegen hódítót boldog határaikról, ha azonban a számtalan bálványisten ezer szemeivel elnézheti, hogy védőik elhulljanak, ám el fognak hullani s ők lássák, ki védi meg őket tovább.

A nagy zaj közepett megérkezék a piaczra a vén Ruhiva és leánya a szép Palamira és annak két kedvese, a költő és a bajnok s mind a négyen felállának egy nagy kőemelvényre, lekergetve onnan a többit, a kik addig beszéltek a néphez s nem hagyták egymást szóhoz jutni.

Elhallgattak, a mint a vajdát meglátták mindnyájan; a bátrabbak, mivel szerették, a félénkebbek, mivel féltek tőle. Ő pedig monda nekik ily beszédet:

– Én fajom, én szerelmesem. Legyetek mindnyájan egy füllé, hogy halljátok a mit beszélek, s legyetek azután mindnyájan egy karrá, cselekedjétek a mit mondtam. Nagy, országjáró ellenség közelget határunk felé, lólábú, kutyafejű ellen, a ki tizenkét feleséget tart és kis gyermekek husával él. Kellenének ugy-e a mi szép barna menyecskéink s a mi gyönge húsú ifju magzataink, a mi folyóvizeink tele sáraranynyal. És a mi juhaink és a mi ökreink, miket mi már meghizlaltunk. De nem esznek abból. Azért, hogy ők sokan vannak, meg nem ijedünk mi. Láttunk mi már máskor is sáskákat táborozni, annyit, hogy reptükben elfogták a napot. Mit csináltunk? Árkot ástunk, seprűt fogtunk, elsepertük őket. Avagy a kinek egy arany-dénárja van, nem gazdagabb-e az, mintha száz maravédija volna, a mely legcsekélyebb rézpénz? Úgy vegyétek, hogy mi vagyunk az arany-dénár, az ellenség a rézpénz, tíz közülünk többet ér, mint amannak ezere. Elmegyünk mind, levágjuk mind, haza hozzuk mind. Itthon csupán az asszonyok maradnak. Az asszonyok pedig az alatt, a míg mi az ellenségre járunk, menjenek ki a szent folyó mellé, ott a víz mentében ássanak egy hosszú árkot, ebbe temetjük majd az ellenséget és a kőfaragók készítsenek nagy szobrokat, felirván azokra, hogy azon sirban nyugszanak mindazok, a kik Zingarának ellenségei voltak.

Tetszett az öreg beszéde a népnek s felkiáltának rá nagy örömmel s egyszerre annyi kard emelkedett az égre, hogy ha onnan kellett volna az ellenségnek lehullani, bizonyára mind felnyársalta volna magát azokban.

Sok zaj, sok kölcsönös fenyegetés közben fegyverbe öltözött az egész ország, minden ember annyit akart levágni az ellenségből, hogy a többiek félhettek, hogy nekik semmi sem marad. A költők csatába induló nótákat pengettek és trombitáltak; a jósok előre kihirdették, hogy úgy fog lehullani az ellenség, mint mikor megrázzák a fát és lehullanak a cserebogarak, s a vitéz bajnokok nem különben fognak cselekedni, mint a pézsma-kacsák, melyek a fa alatt állanak és menten föleszik a cserebogarakat; a ki pedig csak fegyverhez juthatott, azt kitisztította, kifényesítette s azután kiálták: haljunk meg az utolsó emberig! Ilyen utolsó ember pedig nagyon sok szeretett volna lenni.

Csak a Ruhiva család beszélt keveset, tett sokat. Sorra járták az országot, s a kiket az ősz jós beszéde és leánya szép szemei, és a költő föllelkesített, azokat a bajnok egy csoportba gyűjté, s e kis csoporttal elindulának a hegyek közé az ellenséggel megmérkőzni, mikor még a többiek csak messziről fenyegették azt ököllel.

Tamerlan szélső hadai, melyek Indiát pusztíták, lerontva a bálványok oltárait s leöldösve tisztelőit, sokszor összeakadtak Mange kisded csapatjával, s keservesen tapasztalák, hogy ezek a barna fiúk kegyetlenül tudnak tréfálni, ha egyszer megharagusznak. Mange egyszer egy egész kosárral szedette össze a gyémántos forgókat, mik a levert tatárok vezéreinek turbánjaiban voltak.

A harczok alatt, midőn Mange véres kézzel dúlt az ellenség között, nem messze a harczoló seregtől magas sziklán állt Ruhiva és leánya és a költő s ha jött felőlök a szél, elhozá a költő lelkesítő énekét, s ha visszatekintének a harczosok, látták ottan az ősz kiterjesztett karjait s a szép szűz repkedő hajfürteit, mint csatára intő zászlót s új erő szállt szivökbe tőle, s még jobban verték az ellent.

Az egész országban pedig nagy volt e miatt az öröm; mindennap készült minden ember az ellenségre, végre csoportokba verekedtek s százezrével tódultak a csatatérre, látván Mange példájából, hogy a harcz mestersége könnyű; csak le kell ütni az ellenség fejét, azután semmi baj. Otthon eldicsekedtek asszonyaiknak, hogy csak álljanak ki majd a folyam partjára, s várják ott, hogy fognak alá felé úszni az ellenség fejei, miket ők leaprítanak.

De a mint oda érkeztek, s megállva egy hegyoldalban, végig nézték Tamerlán tengernyi népét, egy fejcsóválás lett az egész sereg. Tenger ez, nem patak, erdő ez, nem berek! mondának egymásnak. Sülve volna is, nehéz volna megenni a milyen sokan vannak; lovon ülnek, azt is elérik, a ki szalad, nyíllal lőnek, azt is megölik, a ki senkit sem bántott. Gyerünk innen, mert itt ember-halál lesz még!

Meg is szégyenlék magukat Mange csapatja előtt, s azt izenték neki, hogy ő csak tartsa magát az ellenséggel, majd ők annak a hátába kerülnek, s minthogy a tatárnak hátul nincsenek szemei, szép észrevétlenül mind leütögetik fejeiket.

Mange tehát kiállt a töméntelen sokaságú tatárhad ellen s reggeltől estig verekedett vele, két sziklaszorosnak támasztva seregét, s reggeltől estig várta, mint fognak számtalan társai az ellenség háta mögött megjelenni? Azok pedig szépen szedék a sátorfákat s a honnan jöttek, arra visszamentek, s azóta ki tudja, hol járnak már.

E helyett azonban éjszakára a tatárok kerültek Mange háta mögé, s körülfogták a bátrak csapatját, reggelig harczoltak velök, ott esett el egyik a másik után. Reggelig lehetett hallani Mange kardcsattogásait, Ruhiva buzdító szavát, a szép Palamira sírását és Csalaroda harczi énekét. Egyik a másik után hallgatott el.

Mint a növekedő árvíz emelkedett a tatár-özön azon domb körül, hol az utolsó bátrak álltak, ott a szép Palamira lábainál esett el sebektől elhalmozva a nép utolsó hőse, Mange, még akkor sem bocsátá el a kardot kezéből, s haldokló szájával is hazája földét csókolá.

Ott ölték meg az ős Ruhivát leánya előtt, piros vére befecskendé fehér haját, utolsó sóhajtása is átok volt a győzelmesre.

Még énekelt Csalaróda, még zengé a harczi éneket, midőn már senki sem volt a ki harczoljon; egy nyil keresztüljárta szivét s oda szegezé a földhöz; még akkor is verte a húrokat, s kezének utolsó mozdulatja is harczi dal volt.

Utolsó áldozatja a halálnak volt a szép leány, saját kezével verte szivébe tőrét, midőn el volt már veszve, s ott lerogyott két vőlegénye közé, mellette feküdtek szépen: az egyik jobb, a másik balfelől. Kezeiket megszorítá utolszor és úgy haltak meg a hogy óhajták: egymást ölelve, dicsően, szabadon.

A zingarai asszonyok pedig várták a folyamparton, hogy mikor jönnek a levágott fejek úszva a víz szinén? Nem sokára jöttek azok, hosszú sorban, szomorú csendességgel úsztak alá felé, de jaj, jaj! nem az ellenség kopasz fejei voltak azok, hanem a szép zingarai ifjaké, hosszú göndör hajfürteik libegtek csendesen a vízben.

Azok pedig, a kik elszöktek a harcz elől, napok mulva ismét hazaérkezének, de jól érzék, hogy itt nincs számukra többé haza; összeszedték a mit szedhettek, felülteték porontyaikat, feleségeiket ökreikre, szamaraikra, s el- kivándoroltak a tejjel-mézzel folyó országból, elbujdostak, elszéledtek világtalan világig, eltagadva saját nemzetüket, koldulva, csenve, csalva s vándorolva és sehol meg nem pihenve; mintha az ősz Ruhiva átka fogta volna meg őket, hogy a kik boldog hazájukat megbecsülni nem tudták, ne tudjanak megpihenni sehol, hanem bujdossanak egyik határból a másikig.

Igy jutottak el Zsigmond király uralkodása alatt Erdélybe. Már ekkor származásukat is eltagadták, azt állítva, hogy ők Egyiptomból jönnek s Pharao ivadékai, a mi pedig lehetetlen, mert akkor tengeren kellett volna jönniök, a hajózást pedig nyilván nem ők találták fel; legerősebben bizonyít indus származásuk felől saját nyelvük, mely most is tele van indus szavakkal.

Nemcsak Magyarországon lehet azonban őket látni, a kerek világon mindenütt szét vannak szórva; Német-, Franczia-, Angol-, Spanyol-, Török- és Oroszországban, mindenütt ismerik őket, mindenütt az a barangoló, szomorú nép, mely végzi a legaljasabb munkákat s mulattatja a vigadni akarókat, s üldöztetik a rendszeretők által; néposztály, melyet minden ország úgy tekint, mintha valami eleven állatot nyelt volna el. A magyarországi czigányok állapotja még legtűrhetőbb. Ezek sajátítottak el legtöbb míveltséget, miután a főurak mulatási hajlama s a nép kedélye legjobban megszoktatá őket; váltak közülök nagy művészek, jó katonák (utóbbiak kivált a 17-dik században); itt látni őket díszes, divatos öltönyökben járva, látni öregeiket ökölnyi ezüst-gombbal terhelt mentékben, lovakon ülve, még pedig jó lovakon. Itt írnak rólok a költők nem megalázó dolgokat, s úri asszonyságok zongorázzák szerzeményeiket; – hanem azért itt is megérzik rajtuk a Ruhiva átka.

KINCSES ABDUL ÉS GYÁVA IZMÁL.

A szép muzulmán városban, melyet az igazhivők Karsznak neveznek, volt egymás mellett két ház építve: az egyik nagy emeletes, oszlopzatos bejárással, vasajtókkal, homlokzatán réztornyokkal; a másik kicsiny, alacsony, melybe az utczáról is lefelé kellett lépni s akkor is meghajolva, nehogy az ajtóragasztóba üsse az ember a fejét. A keleties városokban ilyen szép egyetértésben szoknak egymás mellett állani kicsinyek és nagyok, kunyhók és paloták. A nagy, erős kastély néhány lépésnyire még előbbre is áll a sorban, míg a rozzant házikó hátrafelé húzódozni látszik, a mint illik, ha egy fényes és rongyos személy áll egymás mellett az utczán.

Ama nagy palota urát nevezték «Kincses Abdulnak», a kis rongyos vityilló gazdáját pedig mindenki úgy hívta, hogy «Gyáva Izmál».

Kincses Abdul egyike volt a leggazdagabb kereskedőknek, a kik málhákkal terhelt karavánokat indítanak Teherántól Erzerumig. Voltak lerakó helyei még az izmidi kánokban is, s karszi palotájában tömlőkkel állt a vertarany, a mely hogy rozsdát nem kapott, az csak az arany különös sajátságának tulajdonítható, mert valamikép a nagy folyóvizek a tengerbe omolnak, és senki sem látja, hogy azok valamerre visszafolynának onnan, hasonlóul nem látta Abdult senki olyan állapotban, hogy pénzt adott volna ki; ellenkezőleg, mindig csak olyanban, a mikor bevett. Hajtsárait kifizette pálinkával, gyümölcscsel, gabonával és kelmével, a mi már a nyakán maradt; a mivel mások megcsalták, a min nem tudott túladni, azzal szolgálattevőit fizette s még azokon is nyert illő százalékot. A kiknél vásárolt, azoknak irást adott, a mit ismét itt meg ott fizessenek ki nekik; és mire a fizetési határidő eljött, már akkorra megint annyi csereberét tett velök, hogy azok fizettek vissza neki. Azzal ugyan senki sem dicsekedheték, hogy valaha olyan pénznek szinét látta, a mi Abdul kezéből jött ki. Arany, ezüst meg volt halva, ha az ő vaskapuján belépett.

Hanem hiszen annál szegényebb volt szomszédja, a ki ott a sülyedt házban lakott. A jámbor tevehajtsár Hasszán tisztes özvegye volt az, a kinek nem maradt az ura után egyebe annál a négy tevénél, a miből egy megint, Izmál gyávasága miatt, elveszett. Már most csak három tevével kereshette kenyerét és az is szűken jutott, mert azt a semmire való ficzkót semmi jövedelmezőbb vállalatra nem lehete elküldeni. El nem ment volna ez Abdul egész palotájáért olyan hosszú útra, a hol éjszaka a szabadég alatt kell hálni, s ha egy katángkórót felé hajtott volna a szél a pusztán, ijedtében ott hagyta volna a kalmárt mind a három tevéjével.

E miatt csak a városban lehetett neki hasznát venni, ha egyik raktárból kellett a másikba valamit szállítani, a mi igen sovány kereset volt.

Jámbor anyja hiába szidta, gyalázta, pajtásai mind hasztalan gúnyolták, guzsalyt dugtak az övébe, elvágták a bajuszát s a fürdőben befestették az orczáját vadsáfránynyal. Mind nem indult meg rajta. A gyermektől is megijedt, ha az szembe mert vele állni. A negyedik tevéjét egy sánta koldus vette el tőle, pedig csak mankó volt kezében, míg Izmálnál töltött pisztoly volt és éles saska. A sánta koldus csúfra elvette tőle a tevét s anyja megtiltotta a panaszolkodni haza futónak, hogy a kadinál panaszt tegyen érte. Inkább a teve vesszen ott, mint azt a csúfot megtudják.

Pedig milyen izmos, erős fiu volt! ha akarta, egymaga felemelt annyi terhet, mennyivel más két ember hiába vesződött s ha egy kezével megfogta a vastag új lópatkót, úgy összenyomta azt, mintha vajas szarvas volna.

Szerette volna is a vitézséget nagyon, ha az magának az embereknek semmi veszedelmével sem járna, a mit onnan tudnak, hogy egyszer, mikor azt hitte, hogy senki sem látja, kiment a kertbe, a hol a bógácskóró és laboda nagy bozótnak nőtt fel, s apja rozsdás kardját kilopva magával, neki esett volt az ártatlan ellenségnek, elkezdve azt kaszabolni dühös kiáltások közt.

«Nesztek hitetlen kutyák! ne neked czudar ellenség! utczu te is! hát te neked mi kell? Halál reátok!»

Ott azonban a nagy bozót között egy fekete kalckuti kotlós ült tizenkét csirkéjén, a ki midőn észrevette, hogy valami veszett ember ugyancsak kaszálja a paréjt, mikor már közel ért hozzá, kivetkőzött türelméből, s nagy sikoltással felrepült, s neki egyenesen Izmál két szemének.

Ez a nyavalyás semmi veszélyt nem gyanítván, a megtámadó fenevad orozva történt rohamára megfutott a csatatérről, elhajította a kardot, s bőgve futott ki az utczára, a hol még csak el sem tagadhatta rettentő ijedelme okát, mert az a nagy kegyetlen kotlóstyúk szétberzentett szárnyaival egész ki az utczára kergette s még elöli a szegény fiut, a milyen dühös állat az ilyen tyúk, ha anyja ki nem jön a lármára s el nem veri fiáról seprővel a veszedelmes kergetőt.

Ez aztán rajta is maradt Izmálon végig, hogy a kotlóstyúk meg akarta enni.

Hát még éjszaka, sötétben, akkor volt csak ránézve a gonosz világ. Ha ő egyszer a tevebőrre lefeküdt s nagy pokróczát a fejére húzhatta, onnan ugyan reggelig ki nem idézte semmi nesz. Mondhatta volna ő neki éjszaka az ablak előtt valami szózat: «fiam Izmál, itt van számodra egy erszény arany, jere ki érte», de ő ugyan kis ujját sem dugta volna ki a szobából.

Történt azután, hogy egyszer megbomlék a világ rende; orosz vitézek szűknek találták nagyon is tág országukat s megérett gyümölcsnek nézték a törökök városait, a miket csak be kell szedni.

Ámde a jó törökök nem olyan bohók, mint a méhek, a kik midőn tele szedték kasukat, illatos mézzel, lágy viaszszal, akkor megengedik, hogy egy otromba ember befojtsa lyukaikat, kénkövet gyujtson alájuk s kifüstölje őket a világból; hanem az ozman vitézek előjöttek fulánkjaikkal: kardjaikkal a lyukaikat fojtogatóra, s megkérdezték tőle, mint a vadméh a medvétől: «hoztál-e bundát?»

Nagy volt a lelkesülés egész Kis-Ázsia terén; az ozmannak, ha akarja, annyi fegyveres katonája van, a hány müsülmán férfi lakik országában, mert a haza veszélyének idején mind vitéz az, gyermek avagy hetven éves, szatócs, avagy teherhordár, gazdag és szegény, boldog ember, boldogtalan, az mind derék jó katona.

Karsz szép városa lakóiból is kitelt egynehány ezred, a kik élni halni igérkeztek városukért, midőn a haragos ellenség közeledtének hire megütötte kapuikat, s sánczokat, ágyúkat vetettek föl ellene, kést, kardot köszörültek ellenek, szivet és lelket keserítettek ellene.

Tehette az egész világ, de Izmál ugyan nem.

Ha előtte beszéltek a moszkók felől, csak a fejét csóválta rá és fogait csikorgatá, de már ökleit csak a háta mögé dugva merte összeszorítani, nehogy megtudják a moszkók s eljőjjenek érte és levágják a nyakát.

Mikor pedig a zászlókat végig hordozták az utczán, a tárogatókat hangoztatva s minden utczaszögleten hirdeték a jó torkú kikiáltók s maguk a muezzinek is azt kiálták a mecsetek tornyaiból óra helyett, hogy minden jó igaz müzülmán, a ki nyugodalmas helyet akar nyerni a paradicsomban, ezen a világon pedig becsületes nevet, siessen ki a mezőre, oda, hol ágyúk dörögnek, vigyen magával kardot, puskát, vagy a mivel bánni tud, s üsse, lőjje az ellenséget, a hol megtalálja; ez időben a jámbor Izmált kivánatból sem lehetett látni, még az anyja sem tudta, hogy hová lett. Egy nagy lisztes tömlő volt a kamarában, abba bújt el nagy ügyesen, s két napig ott rejtőzködött, három szem szilván tengődve, míg az éhség harmadnap elő nem űzte, fehéren a félelemtől, még fehérebben a liszttől, mely egészen belepte.

Szegény Izmál, hogy vált az egész világ csúfjává.

Már az utczára sem mert kimenni többé, hanem félrevonult a kertbe, egy nagy bodzafa árnyékába, dinnyemaggal telerakta a zsebeit s azt eszegette ott reggeltől estig.

E méla mulatság közben történt egyszer, hogy a szomszéd palotának egy kis kerek ablakából, melynek erkélyét tarka virágok lepték el, egy hölgy fejét látta kibukkanni, a ki ott virágait öntözgetni kihajolt.

De még azt sem látta volna meg, ha csak a jó kedvű szomszédnő, meglátva a fiut épen ablaka előtt állni, a falnak támaszkodva, mintha ő rá volna bízva, hogy ne engedje eldűlni Abdul házát, a virágoknak szánt öntözővel kissé meg nem öntözte volna.

Fölpillanta erre Izmál s félig rágva maradt szájában a dinnyemag, úgy elbámult e tekintetre.

Ember azt ki nem mondhatja, hogy minő szép volt az a leány, a ki onnan a kerek ablakból reá tekintett; így néznek le talán a paradicsomból a bájos hurik, a kiknek még csak annyi dolguk sincs, hogy virágokat öntözzenek. Hajh, csak az a menyország olyan magas ne volna!

E percztől fogva más helyet választott magának Izmál, a hová hátát megtámassza, átellenben azon kerek ablakkal s naphosszant ott álla lesben és sóhajtozott magában, hogy bárcsak sütne erősen a nap, lankadnának el a virágok, hogy jönne elő megint az a szép leányzó, öntözné meg a virágokat.