Part 15

– Az nem lehet; ezek a hinduk nagy tökélyre vitték a méregismeretet, nem csak ételben italban tudják azt beadni; egy érintés a homlokon, egy leülés a megmérgezett helyre, a beszivott illat képes az ő ætheri mérgeiket odább adni. Szóljon ön, hol volt, mit csinált, kivel érintkezett? Mondjon el mindent, nekem tudnom kell, mert orvosa vagyok.

Davidson két tenyerébe hajtá szenvedő fejét s reszketeg, izgékony hangon elkezde beszélni.

– A mint a Saul templomához kiértünk, csapatomat őrhelyeire elrendezve, magam egy szolgám kiséretében körüllovaglám a tájat. Valami mondhatlanul kényszerítő érzés arra késztetett mennem a kunyhó felé, míg valami komolyabb benső szózat megdöbbentve állított meg útamban, eltaszítva onnan. E megdöbbentő szót akkor félelemnek neveztem magamban, s büszke daczczal indultam leküzdésére a kunyhó felé, azon katonás határozattal, hogy a kit benne fogok találni, legyen az férfi vagy nő, vagy ördög, mint ellenséges kémet elfogom és magammal viszem. E szándékomat azonban rendkívül megzavarta azon körülmény, miszerint a kunyhó lakóját már mintegy reám várva találtam ajtajában, aranyszín arczán szokatlan mosolygás fénye piroslott, ajkai rubin hasadékán a legtisztább fogak gyöngysora látszott elő, s az a tűz, mely fölemelt szempillái alól felém lövelt, nem volt az a leverő, visszataszító villámfény többé, mely első találkozásunkkor, hanem valami édes, éltető, melegítő, eleven napvilág. Oh minő vágyam volt e napvilágnál melegedni. Elfeledém határozatomat, melylyel oda jövék s lovamról leugorva, nem törődve semmivel a világon, odarogytam a csodás lény lábaihoz, térdeit átölelve s csókjaimmal halmozva el, a hol értem. Ő lehajolt hozzám és fölemelt, s tiszta hindu nyelven megszólítva, hivott be magához. Szavai, kelet legköltőibb hangzatú nyelvén intézve hozzám, végkép elbűvöltek; rohantam, tántorogtam utána, kezét reszkető kezeim közt tartva és szemeimmel nem birva megválni ragyogó arczától. A kunyhó hátulja, melybe vezetett, a Saul-templom falához van ragasztva. Csak akkor vettem észre, hogy a kunyhóból egy bejárás visz a rejtélyes épületbe s a kunyhó maga csak a bejárás elrejtéseül van ide tapasztva. Két hosszú földalatti folyosón és számtalan csigalépcsőn keresztülhaladva, végre egy tágas gömbölyű terembe ért velem, melynek csodás faragványú oszlopai, középett mind összejőve, egy merész boltozatot képezének, minőről épitésznek soha eszméje nem volt. Egyik oszlop a másikat tartja, egyszerre kellett mind valamennyit fölállítani, mert ha csak egy hiányzik belőle, az egész összedűl; a terem közepén valami láng égett egy üres csészében, sem kanócz, sem olaj, semmi éghető anyag nem volt körüle, ott lebegett a csésze fölött az üres légben.

– Naphtha lehetett az, vágott közbe az orvos.

– A terem oldalai nehéz virágos selyem és thibet függönyökkel voltak beaggatva, miknek egyike egy alacsony kerevetet látszott félig eltakarni, mely hosszú, fényes selyemszőrű angora szőnyeggel volt beteritve; a leány oda futott, félrerántotta a függönyt, egy ott közel álló kis elefántcsont asztalt odarántott, s mellém ülve, átkarolt, megölelt, s édes kedves hangon elkezde kinálni előbb étkeivel, azután csókjaival. Az asztalka rakva volt izletes, zamatos keleti gyümölcscsel s metszett hegyi kristály üvegekkel, mikben narancs és rubinszín italok töltve, de én egyikből sem izleltem semmit.

– Azt ugyan jól tevé, meg voltak mérgezve bizonyosan, szólt közbe az orvos.

– De nem azért, mintha ez akkor eszembe jutott volna, hanem, mert sokkal édesebb gyönyör volt hozzám közel. A csodálatos lény kábító lehellete arczomat égeté és szemei égeték bennem a lelket; átkaroltam, magamhoz szorítám oly erővel, hogy azt hivém meg kell halnia ölelésem miatt, s mentül erősebben szorítám szivemhez, arcza annál igézőbben, bájolóbban mosolygott reám, s midőn ajkaival hévvel kereső ajkaimra hirtelen lehajolt, azt hivém, az ég szakad rám, minden túlvilági gyönyöreivel. E pillanatban homlokomra tevé kezét, s ekkor úgy érzém, mintha azon ujjai, mik halántékomhoz értek, nedves helyet hagynának magok után s azon három ujj helyén még azután is valami hűsítő érzés maradt hátra.

– Az volt a méreg, mormogá az orvos magában.

– E pillanattól kezdve csak azon üdvezítő érzésre emlékezem, mely ereimben végig hullámzott, egy perczre a fölmagasult gyönyör minden érzékeimet elvevé, megszüntem látni, hallani, lelkem és testem két különvált lénynyé szakadtak, nem eszmélék magamról.

– Ez mind a méreg hatása volt.

– Midőn ismét magamhoz tértem, az emésztő élvezetláng még forralta véremet, idegzetemet kínteljes csiklandozó gyönyör reszketteté, szivem szökellt. A leány ott ült mellettem, elbűvölő, észvesztő alakja alig volt tőlem egy lépésnyire; közelebb akartam hozzá menni, kezemet akartam utána kinyujtani, és nem tudtam megmozdulni többé… Minden tagom, minden izem meg volt merevedve. Szólni akarék, s nem birtam ajkamat kinyitni, le akartam hunyni szememet s az sem volt hatalmamban többé… Tetszhalottá voltam téve.

– Mondám, hogy méreg! kiálta az orvos triumpháló hangon. Ez éghajlat csodás növényei képesekké teszik az embereket oly hihetlen hatású mérgek készítésére, miknek mi neveit sem ismerjük.

– És vérem, szivem, lelkem élt. Láttam, eszméltem és nem tudtam mozdulni. A leány pedig oly gyöngéden, oly szeliden nézett reám, hogy nem tudtam őt magamban átkozni. Ekkor úgy tetszék, mintha alattunk, a padlat alatt valami tompa zörgés, zúgás moraja jönne közelebb. A leány hirtelen felugrott a kerevetről, a szőnyeg alól egy hosszú éles yataghánt vont elő. Szemei vadul villogtak, ujjaival végig pöngeté a fegyver élét, s azzal hirtelen kirohant a teremből. Percz mulva elfojtott kiáltás hangzék kívülről neszelő füleimbe s nemsokára visszatért a leány, egy levágott főt hozva kezében… ott künn hagyott szolgám fejét. Iszonyú erőködéssel feszítém meg idegeimet, szét akarva törni a lebilincselő igézetet; most már nem a leány után, hanem kardom után akartam kinyujtani kezeimet… és nem tudtam megmozdulni. A leány leveté a padlatra a véres yataghánt, az angora-szőnyeggel egészen betakarta termetemet, szolgám fejét oda téve maga mellé, kardommal és tollas fövegemmel együtt. A föld alatti zörej most ismét hallatszott, de már sokkal közelebb. Percz mulva hallám a függönyöket suhogni, a terem megtelt emberekkel, hallám azokat a kárhozatos dæmoni szavakat, mik oly borzalommal tölték el a szivet. Ezek az afghanok voltak, kik egy földalatti rejtek úton jöttek ide, előcsapatom háta mögé. A leány egyik kezét és fél térdét rám tevé, oda szoríta a kerevethez s néhány ördögi szót mondott az afghanoknak, azok maniacus örömordításban törtek ki erre és oda rohantak. Azt hivém, el vagyok veszve. Ekkor a leány odanyujtá nekik a levágott fejet és tollas kalapomat, azok feltették a véres főre a kalapot s azt egy dárda hegyére szúrva, ordító ujjongatással rohantak ki a teremből.

– Ah, ön ezúttal köszönettel tartozik annak a dámának, hogy megszabadítá.

– Átkom reá! Birtam volna csak magammal, nem lett volna az ő szabadítására szükségem.

– Kétlem, Davidson barátom, mert a kik a Saul-templomon túl voltak, azokból egy sem jött vissza, csak az utóőrök tudtak megszabadulni.

Az afghanok eltávoztával ismét feltakarta arczomat a leány, oda borult rám, megölelt, megcsókolt, s azután valami balzsammal megkenve szemhéjaimat, lassanként érzém, hogy tagjaim merevültsége feloldódik, szempilláim könnyedén lecsukódnak, érzém, hogy testem visszakapja mozgását s azon gondolkoztam, hogy mint fogok rögtön felugrani, s kardomat a varázsló kisértet szivébe döfni, ezt gondolám s e gondolattal elaludtam.

– Ez volt a másik méreg mithridatja – ellenmérge.

– Midőn fölébredék, ismét e gondolat jutott eszembe. Fölugrottam. A kunyhóban találtam magamat egyedül és sehol sem lelém a nyilást, mely onnan a templomba vezet. Ha a szerte elhullott holttesteket nem láttam volna, azt kelle hinnem, hogy egy évig aludtam, s álmodtam mindazt, a mi velem történt. És most úgy fáj minden tagom, idegeim érzékenyek, fejem kábult és vérem nem akar lecsöndesülni, semmivé vagyok téve.

– Nincs önnek mitől tartani, a mithridat elölte az erősebb méreg hatását s a vincetoxikont az erős ifju természet kiheveri. Hanem az, a mi a dologban legcsodálatosabb: hogy ön is látta tegnap az Andromedában a csillagot s ime ön is a legvilágosabb halálveszélyből kimenekült, míg küldött társai többnyire ott vesztek. Még csak Drumfield van hátra; ha még ezt is ép testben látnám haza térni, csakugyan azt kellene hinnem, hogy a többiek mind el fognak veszni. Hanem ezt szegényt az afghanok mai nap alkalmasint martyrrá tevék.

A doktor alig végezte beszédét, midőn az őrök egy emberre kezdének kiabálni, ki az erdőből jött feléjök. Alakja egészen fehér palástba volt burkolva, s födetlen feje ősz volt, mint a galamb.

Indusul kiabáltak rá s ő tiszta angol nyelven felelt vissza, meg egy kicsinyt káromkodott is hozzá.

– Az ördögbe, a hány van, hát senki sem fog rám ismerni!

Embereink rábámultak, mindenkinek úgy tetszék, mintha látta volna valaha ezt az embert; de senki sem merte rá fogni, hogy kicsoda? Oda vezették hozzánk. A mint meglátott bennünket, örvendezve kiáltá neveinket. A doctor még habozott, de én ráismertem; «Drumfield!» kiálték rá hangosan, a mennyire sebem engedé.

Percz mulva sorra ölelte mindenki a jövevényt.

– A menykőbe, szólt az orvos, ön jól tudta magát maszkirozni.

– Micsoda maszkirozás? kérdé Drumfield.

– No ezt a fehér parókát értem a fején.

– Semmi paróka, barátom. Ez tulajdon hajam.

– Lehetetlen! még tegnap hollófekete volt.

– Tán a nagy rémület őszítette meg.

– Azt kikérem magamnak. Ilyen indulatokat nem tartok. Ez a fehér haj engem igen érdekessé fog tenni, kivált a hozzákapcsolt események miatt. Azok nem mindennapi dolgok.

Mindnyájan kértük, hogy ismertessen meg ez eseményekkel.

– Elébb adjatok rám valami ruhát. Láthatjátok, hogy úgy vagyok felöltöztetve, mint valami ó-testamentomi próféta… Meliahnak igaza volt, mikor a levelet nem akarta az afghanokhoz vinni. Még azok nem tanulták a jus gentiumot; egyébiránt Orpheus óta, ki a pokolba ment parlamentairenek, még eddig az ördögök közűl senki sem is tért vissza. Ezek a tisztelt ördögök, a mint közibök értem s a küldött levelet átadtam, egy pányvát vetettek a nyakamba, lerántottak a lovamról s mielőtt az amiensi tractatumnak a követek sérthetlenségét illető paragraphusát felolvashattam volna előttök, megkötöztek s nyalábra fogva bevittek egy csodálatos alakú pagodába, mely oda volt építve valamelyik isten számára a legsűrűbb erdő közepébe. A pagoda közepén állt egy rézbálvány, ökör feje volt és kövér emberi termete, rendkívül hasonlított mister Snarkinshoz, az élelmezési biztosunkhoz. Homlokára zsidó betűkkel volt irva a név: Moloch. A bálvány lábainál egy asszonyság ült, a bálvány papnéja. Úgy veszem észre, hogy itt e hivatalt mind a nőnem viseli, férfinak nem szabad magát e heverő mesterségre adni.

– God-dam, ott örömest járhatnak az emberek a templomba, monda az orvos.

– Ne fészkelődjél barátom, az asszony vén volt és rút mint az éjszaka, ha ugyan láttál már zöld éjszakát, mert képe tökéletesen hasonlított színére nézve az éretlen olajbogyóhoz, megaszalva. Az asszony láttomra fölkelt helyéből s oda jött hozzám, két rét görnyedve, s beszélt fölöttem mindenféle ördöngös szavakat, hadonászott száraz kezeivel fejem fölött s vissza-visszafordult bálványa felé magát meghajtani. A bálvány erre elkezdett fényleni, izzani, belülről irtózatos tüzet gerjesztettek alá, az ércz vöröslött a belső tűz miatt, iszonyu fényt vetve a különben sötét terem alakjára. Száján és szemein keresztül sugárosan lövelt elő lángtalan tűzlég, nehéz, tompa bőgést hallatva. Azzal még egy sereg asszony jött elő, tíz vagy tizenkettő, egyik vénebb és zöldebb mint a másik, azok elkezdtek körülem tánczolni és énekelni, oly tánczot és éneket, a minőért megvesznének a balletcsinálók, ha eltanulhatnák. Le-leterítettek egy fekete lepedővel, azután azt megint lekapták rólam, elébem guggoltak, a számba néztek és énekeltek; a legmulatságosabb az volt az egészben, a mint a ceremoniákból észre kezdém venni, miszerint nekem azon megtiszteltetésben kelle részesülnöm, hogy az izzó bálvány karjai közé vettessem, melynek képe már akkor oly vörös volt, mint mister Snarkinsé, mikor kisült rá, hogy lopott… E perczben zaj hallatszott az ajtó előtt s egy magas némber lépett be a pagodába, fölhevült arczczal járulva az áldozók elé s hevesen beszélve a jelenlévő afghanokhoz azon az irtózatos dæmoni nyelven. A vénasszonyok erre dühösen veték magokat közbe. Az újon jött némber azonban előmbe állt, elfödve amazok rohama elől. A mint a gesticulátiókból kivehetém, azon támadott a vita, hogy elfogóim az utóbb jött némber szolgálatában álltak, az pedig egy másik bálvány papnéja volt, s most a két hamis isten összekapott az áldozaton. Attól tartottam, hogy megfeleznek. De nem történt úgy; az afghanok úrnőjöknek fogták pártját, a vén asszonyokat elhajigálták az útból, azok aztán neki estek bálványuknak, azt hitták, hogy tegyen igazságot, s hogy az meg sem mozdult a kedvökért, leköpködték, eloltották alatta a tüzet.

Engem pedig felkaptak az afghanok a levegőbe s vittek úrnőjük után. Csak ekkor vettem szemügyre a némbert; magas, szép, karcsú alak volt, arczszíne hasonlatos az aranyhoz, vékony ajkain, félig zárt hosszúkás szemein valami különös megragadó komolyság honolt, hosszú aczélfényű hajtekercsei hosszan lógtak le nyomában…

Davidson figyelni kezde az elbeszélésre.

– Fején kerek ezüst korona volt négy hegyes ággal, különös ellentétben aranyszín arczához, folytatá Drumfield, komolyan, hallgatagon ment elől, vivőimet vezetve föl a helyre. Mindig magasabbra, mindig közelebb a Salamon-hegy hófedett csúcsához. A növényzet lassanként gyérülni kezdett. Majd hófedett halmokhoz értünk, hol már alig tengett egy-egy törpe czedrus; végre semmi sem látszott más, mint az örök hó és jéghalmok, fehéren, ridegen. Itt egy barlanghoz vezetett bennünket a némber, mely egy jéghegy oldalába mélyed, belül épen úgy bevonva ragyogó jégkristálylyal, mint Irlandban a Surturhule. Falak és boltozat milliárd gyémánttól látszottak ragyogni a fáklyák világa mellett.

E barlang torkából egy vízforrás buzog fel, több ölnyi magas oszlopban vetve föl magát gránit medenczéjéből. E fontaine vize oly forró, hogy a mit belé vetnek, rögtön megfől benne, s körös-körül mellette, a hó és jég közepett, a legbujább növényzet díszlik fel, a legritkább, csodaszép kövér levelű növények, mik csak a meleg források partjain tenyésznek, bűbájos ellentétül a fehér hómezővel.

A vezető nő itt megállt, az afghanok letettek a forrás partjára s tisztelettel hajták meg magukat előtte. Kitaláltam, hogy a forrás ama másik bálvány, mely engem áldozatul kér, hihetőleg ennek forró vizébe kell vettetnem. Legalább nem látom azokat a csúf zöldképű vén asszonyokat, gondolám magamban s megnyugodtam benne.

A leány odalépett hozzám, egy fürtöt levágott hajamból, egy érczmedenczéből valami kenőcsöt véve tenyerére, azzal fejemet, alig hallható szavak mormogása közben, bedörzsölé, s azzal egy fehér lepellel tetőtül talpig letakart. Megvallom, hogy midőn sima bársony kezével hozzám ért, egészen más vágyakat érzék magamban, mint a halált.

Egy óra mulva a barlang megtelt vén és fiatal afghanokkal, a vének ép oly utálatos feketék voltak, mint a fiatalok, csak hajuk és szakálluk volt fehér. A hold besütött a barlangba. Épen holdtölte volt. A leány kiállt a középre, kezeit keblén összehajtva, meghajtá magát a hold előtt s annak foltos képére mutogatva, rövid, szakgatott tételekban valami vad hangzatú verseket mondott, miknek végén az öregek mindannyiszor nagy mekegve keltek föl ültökből, az ifjak pedig kardjaikat verték pajzsaikhoz. Tán a közelgő csatáról mondott nekik jövendőt a papnő.

Ekkor megállt a forrás craterénél, fölvette a hajfürtöt, mit fejemről levágott s a forrás cratere fölé tartotta. Néhány alig hallható igét mormolt, a forrás bugyogó vize szinte emberi hangokat látszott adni, a nő hangosabban szólt, hangosabban böfögött fel a forrásvíz hangja is, s mentül jobban kiáltozott a nő, a forrás hangja annál erősebben tombolt, bőgött, harsogott, mintha két természetfölötti lény pörölne egymással egy ember lelke fölött, míg végre a nő hajfürtömet vad sikoltással veté a vízbe s balkezével felém mutatott. Az öregek felugráltak erre, rám rohantak szörnyű ordítással, fölemeltek a földről, levették fejemről a lepelt s azon pillanatban ijedten tántorodtak vissza tőlem, s arczczal a földre borultak le előttem… Én nem értettem a dolgot… A papnő ott állt a forrás fölött, a besütő hold ezüstfényt orzott csodás aranyszinű alakjára, úgy állt előttem, mint valami túlvilági lény, ki előtt önkénytelenül törtek meg térdeim. Egyet intett az öregeknek, azok föloldották kötelékeimet s a legnagyobb tisztelet kifejezéseivel vezettek ki a barlangból, felültettek egy lóra, azt ketten két felől gyalog vezették, így vittek végig a falukon, a népség mindenütt lefeküdt előttem a földre s midőn egy berek közepén egy pagodához értünk, ott letettek, megcsókolták ruhám szegélyét s bebocsátottak az ajtón. A pagoda közepén az aranyszinű hölgy várt reám, kecsesen, méltóságteljesen fogadott, mint egy királyné, kezét nyújtá elém, tiszta hindu nyelven mondva: «Szabad vagy; mehetsz, merre akarsz». Én nem tartóztathatám meg magamat, hogy az előmbe nyújtott kezet forrón meg ne csókoljam. Ah barátom, ha ezen kezet érintettétek volna.

– Érintettünk ott egyebet is, sóhajta magában Davidson.

– «Minek köszönhetem életemet?» kérdém hálateljesen a szép papnőtől. – «Hajfürteidnek», felelé s egy gömbölyű ezüst tükröt tarta elém. Csak akkor vettem észre, hogy ősz vagyok, mint a galamb. A kenőcs, melylyel fejemet bedörzsölé, megfehéríté hajamat, hogy megmentse fejemet. Se baj, hajamat megfesthetem még, a milyenre akarom; de bőrt nem tudom, hogy festenék magamra, ha abba a forró vízbe belédugtak volna. Azért éljen az én aranyszinű királyném, ki engem ezüstszinűre festett!

– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –

A víg fiu megnevette beszéde végét, és mi is utána nevettünk; csak Davidson bámult hallgatagon maga elé, mintha valami képet nézne, mely csak lelke előtt látszik.

A mi nevetésünk nem tartott soká. Néhány hírmondó érkezett eltikkadtan a csatából: «Siessetek innen! kiálták, seregünk körül van véve, Colonel elestével fölbomlott a csatarend, a tisztek mind – mind elestek».

Csak mi négyen maradtunk élve: Smith, Davidson, Drumfield és én. Magam is meg voltam sebesítve. Azért láttam tán homályosnak a csillagot?…

* * *

Igy mondá el mister Drayson előttem e történetet. Lehet, hogy nem ragaszkodott egészen az igazsághoz… Az is lehet, hogy mind ez eseményt a nélkül hozta össze a vakeset, hogy valami magasabb fátumnak befolyása lett volna rá… Minden esetre emberi dolgot fogunk cselekedni, ha azt, minek lételét fölfogni nincs erőnk, merészen megtagadjuk.

Ezt a novellát én 1850-ben irtam. A kiket a mese kútforrásaiul megemlítek, az angol nagykereskedő, mr. Drayson, és az angol hadászati folyóirat csupán képzeletem alakjai, a kiket soha nem láttam. Ez nemcsak költői szabadalom, sőt kötelesség ilyenféle bevezetést adni egy mesének, hogy az olvasó által azt könnyebben bevehetővé tegyük. Negyven év mulva a csillagászok felfedezték az Andromeda ködfoltjában rejlő új csillagot. Egy külföldi observatorium igazgatója, a ki angol fordításban olvasta ezt a novellámat, kérdést intézett hozzám, hogy hol vettem a tudomást erről az eddigelé észre nem vett csillagról ezelőtt 40 esztendővel? Nem tudtam rá választ adni.

J. M.

AZ UTOLSÓ CZIGÁNYORSZÁG.

Szegény, szegény hegedűsök ti!

Kik vándoroltok az egész világban és vándoroltok nemcsak hazátlanul, hanem még mezitláb is, vagy pedig olyan csizmában, melynek már más félre gázolta a sarkát.

Kik mulattattok boldogot boldogtalant s cserében viselitek érte boldognak boldogtalannak avult köntösét.

Kik laktok a faluvégeken, mint semmi néphez nem tartozó nép, – kiket tegez minden ember, de senki sem tart rokonának, – kik idegenei és jövevényei vagytok ivadékról ivadékra minden földnek.

Kik megszoktátok a pironkodó szót, a fázást, éhezést s éltek megpanaszolt kegyelemkenyéren – és a mi keserűbb a pirongató szónál, hidegnél, éhségnél, kegyelemkenyérnél: kik sehol sem mondhatjátok: «itthon vagyunk».

Vajh! volt-e valaha olyan ország, melyben ti voltatok az urak?

A hol vajdáitok előtt meghajolt az utczán minden ember, s sarkantyúitok pöngésére kinéztek kapuikon az emberek?

A hol nem laktatok a falu végén, hanem benn a városokban, fényes palotákban, állatfejekkel felczifrázott oszlopú, kacskaringós tetejű, talitarkára festett aranyos, ezüstös palotákban?

A hol nem parancsolt veletek a kisbiró, öregbiró, szolgabiró és az ő hajdúi, hanem ti magatok tartottatok törvényt kerek piacz közepén, s a tisztes kondor szakállú vajdák bölcs itéleteit irástudó bölcsek jegyezték fekete táblára egymást öklelő igazi czigány-betükkel?

A hol nem viseltetek olyan ruhát, a mit más ember már elnyűtt, hanem lehúztátok a párducznak és jaguárnak az ő bőrét s azzal övedzétek körül derekaitokat, asszonyaitok pedig az ő szép rózsaszinűre festett ujjaik hegyével olyan fehér kantusokat szőttek-fontak az angorajuhok ezüstös gyapjából, mint a hegyekre esett hó, s viselték azokat szépen kivarrva himes virágokkal, egész földig körülszegve szironyos szalaggal s csinosan körültekerve a karcsú derekakon, hogy a szép gömbölyű vállak s az ideges sima karok szabadon maradjanak?

A hol ha hegedültetek idegen nemzetnek, hegedültetek neki karddal és dárdával, s hogyha vándoroltatok szomszédok földére, nem az kergetett el benneteket, hanem ti kergettétek el őt?

A hol tejjel, mézzel folyt a patak, kövér vaddal bővelkedett az erdő, magától termett a föld, aranyat ezüstöt kináltak a hegyek, s a mi többet ér tejnél, vajnál, aranynál, ezüstnél, a hol azt mondhattátok: «itthon vagyunk».

Vajh! volt-e ilyen ország valaha?

Messze, Ázsia közepén, a hol a Hindu-kush hegyei a Ganges szent vizei előtt megnyílnak, a szakadékos vízomlásokon át keresztül tekintve, egy boldog tartomány képe áll előttünk, melynek neve Zingara.

Boldog ország, áldott ország; ege nyájas, földje zsiros, tavasza virágosabb mint másutt, nyara enyhébb és ősze gazdagabb.

Hol a mi kerteink ritka gyümölcsfái erdőszámra nőnek s a mi drága csemetéket mi csak a boltokban látunk, aszalva, préselve, – azokkal ott a házi állatok hiznak.

Még a vadak is szelidebbek, mint mi nálunk. A szép hosszúszőrű kecskejuhok tavaszszal le hagyják nyirni gyapjaikat s őszig semmi gondja rájuk a gazdának; a fecske enni való mézgából készíti fészkét, mit Európában mint csemegét drága pénzen adnak; a nyúl nagyobb, a farkas kisebb, mint nálunk; a fák derekaiból édes ital csorog, ágaik közt teljes gyümölcs terem, virágaikból méz csepeg, tobozaikból ruhának való gyapot fakad, kérgeikből becses festék ömlik, leveleikből drága ital készül.

A hegyek gyomrai aranytól terhesek, s hogy az embernek még a kereséssel se legyen nagy dolga, kimossák azt onnan a patakok s elszórják a parton.

Újabbkori utazók, kik e földet sűrűbben kezdik látogatni, mióta a hatalmas Anglia Kelet-India urává tette magát, gyakran emlegetnek egy nagy kiterjedt várost, melynek még most is bámulatos omladéki ott látszanak a szent folyó partján két felől. Egy roppant kőhid két oszlopa még most is kiáll a vízből, mely a város két partját egymáshoz kötötte.

Körül sűrű erdő terül, a beomlott paloták közepéből nagy pálmafák nőttek elő, mintha iszonyú nagy cserepekbe volnának ültetve, óriási virágok, a chinafa és a fahéjfa-bokrok elleptek minden utczát, minden piaczot s a legmagasabb bolthajtásokról hosszú, kapaszkodó növények szárai csüggnek alá tarka virágokkal. Messze, messze az omladékhoz nem lakik semmi emberi lélek, a legközelebbi rongyos falu tíz mértföldnyire van hozzá.