Part 14

– Tettem. De azt bántam meg leginkább. E csodás, elasticus bársonysíma test érintésére egyszerre oly erővel szökelt föl minden vér agyam felé, hogy én, mint a gutaütött, lélekzetfogyottan rogytam térdeimre a leány lábaihoz, kezeimmel öltönyébe kapaszkodva. Ekkor néhány szót szólt hozzám azon a vad, idegen nyelven, a mit az afghanok beszélnek, mintha valami sírból fölkelt lélek szavait hallottam volna. Lázas borzongás futott végig; még egyszer félve, iszonyodva tekinték a csodás arczra, melynek arany színével oly szokatlan igézettel ellentétezett a rózsapiros ajk, a tűzlövellő szemek s a tekercsekbe font hosszú aczélfényű hajzat. Beteges-lázasan, égő főfájással, hideglelős vérforgással léptem ki kunyhójából s azon perczben minden bajom elmult, nem hagyva egyéb utóérzést hátra, mint azt az emésztő vágyódást, melynél kezdődik. Kedvem lett volna újra visszamenni, midőn harmadszor hallám a takarodót s fölébredt bennem a katona, kit a kötelesség hív. Szeretném, ha nem mentem volna oda soha.

– Nagyon heves a fiatal ember, veté közbe a vén tüzértiszt.

– De az igaz, szólalt meg egy vén katona közülünk, egy eszmét kapva meg Davidson beszédéből, hogy az a nyelv, a mit ezek az emberek beszélnek, alig hasonlít valamihez, a mi emberi, és ha az a leány is azon nyelvet beszélte, úgy nem csodálom fiatal barátunk megrendülését; én vén ember vagyok s mégis oly saját hatással volt rám minden szavok.

– Pedig én szeretném nyelvöket ismerni s nagy kár, hogy nem ismerem, szólt közbe szivara hegyét elharapva s kiköpve Smith. Hogy majd ha egyet-egyet elfogunk közülök, megtudhassuk, hova rejtette el kincseit. Te talán érted a nyelvöket, Meliah? Micsoda? Hát emberi nyelv-e az, vagy állaté, vagy ördögé?

E kérdés egy vén malayehoz volt intézve, ki seregünknek vezetőül szolgált. Az afghanok feleségét, gyermekét megölték, tehát biznunk lehetett benne.

A malaye fölkelt a megszólításra ültéből s oda jött közénk.

– Önök helyesen találgatták, monda végig simítva nagy hosszú szakállát, az afghanok nyelve a gonoszlelkek nyelve.

Többen gúnyosan kezdtek kaczagni.

– Ha egy biblia volna önöknél, utána nézhetnének, hogy igaz-e az, a mit mondani fogok?

– Nálam van, mondám. Nálunk skótoknál divatozó puritán szokásból soha sem indultam hadba, a nélkül, hogy egy kis, nonpareille betükkel nyomatott bibliát magammal ne hozzak, most is zsebemben volt. Kérdém a malayet, hogy mit akar benne kikerestetni?

– Saul királyt, ki ezt a templomot építteté.

– Ezt itt előttünk?

– A gonosz lelkekkel. Oh, ne tessék nevetni. Önök szentirása világosan mondja, hogy Saul király régi ismeretségben volt a földalattival. Gyakran eljárt hozzá az úrnak gonoszlelke, a pokolbeli fejedelem, Asasiel, a mikor Saul reszketve, láztól gyötörve ült királyi székében, a dárdát kezében tartva, míg az ördög beszélt hozzá. Ilyenkor hivatá magához Dávidot, ki trónja zsámolyára ülve, verte a lantot, szent énekhanggal űzve a gonosz lelket a király elől, ki irtóztató szavakat hallott a lelkét háborító szellem szájából, szavakat, mik lelkéhez tapadtak, mik elől lehetetlen volt füleit elrejtenie, miket lehetetlen volt elfelednie. Ilyenkor arra biztatá az ördög, hogy azon dárdával, mit a király őrjöngő féltében kezébe ragadott, legkedvesebb emberét, fogadott fiát, a szent énekest verje keresztül. A király irtózott e gondolattól. Minden érzéke föllázadt ellene, és az ördög mégis kényszeríté őt; az izzadtság csurgott homlokáról, szemei elhomályosultak a küzdelemben, fogait csikorgatá, és ajka tajtékot vert s kétszer hajítá az ördögtől kínzatva dárdáját az énekes felé. A fegyver mindig kikerülte Dávidot s mellette fúródott a falba… Nemde, így van az irásban, uraim?…

– Igen, Meliah, csak folytasd.

– Egyszer elhagyta az Isten a királyt, a próféta megátkozá s azontúl Asasielnek lőn fölötte korlátlan uralkodása. Ez kényszeríté őt, hogy Dávidot hegyeken, országokon túl üldözve kergesse. Az ördög tudta jól, hogy ez ember lesz egykor az Isten legnagyobb magasztalója, s kényszeríté Sault, elfeledve hajdani ellenségeit, egész hatalmát ez egyetlen ember ellen fordítani, ki neki nem vétett, sőt szerette s kétszer adta tanújelét annak, hogy megölhette volna a királyt és nem tevé.

E lélek megtanítá a királyt saját nyelvére, azon nyelvre, melyet ott alant beszélnek, a király megismerteté ezt kettővel fiai közül; ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth, a király legkisebb gyermekei.

Asasiel, látva a jövendőben ama pompás templomot emelkedni, mit Dávid utóda építendett az egek istenének, biztatá, gyötré Sault, hogy építsen egy roppant templomot Astarothnak, mely név alatt tisztelék a vad népek a földalatti Istent.

Saul nem mert hozzá fogni, félt, hogy az építők kitalálják titkát az épület alakjából; ekkor Asasiel maga hozott neki építőket – az alvilágból.

Fekete, szökdellő alakok, vad, sötét arczokkal, s villogó nyugtalan tűzszemekkel jelentek meg a földön, kik mind valami csodálatos, emberektől érthetlen nyelven beszéltek, s csak Saulnak tartoztak engedelmeskedni. Ő és fiai érték e nyelvet.

Egy napon hírül vevé Saul, hogy ellenségei táborba gyülekeztek ellene, ő is összegyűjté seregeit. Két, egymással szomszéd város falai alatt szállott táborba a két ellenséges sereg, a városok nevei nem jutnak már eszembe.

– Súnem és Gilbona, mondám én, rá akadva a bibliában az érintett helyre.

– Úgy van, folytatá a malaye. Saul meglátta ellenei táborát, először életében rettent meg az ütközet előtt, az Isten lelke, ki a bátorságot adja, eltávozott tőle. Nem nyughatott, tudni akarta a leendő harcz kimenetelét. Ingadozni kezde Isten és ördög között, szeretett volna menekülni innen, s nem fogadtatott be amott, kérdezé a prófétákat a jövendő sorsa felől, azok hallgatva távoztak el tőle; az Urim, Tummim néma maradt kérdésére, az Isten nem jelent meg álomlátásai között. El volt hagyatva az égiektől, vissza kellett fordulni a földalattiakhoz…

Csodálkozva tekinték a malayera.

– Olvastad te a bibliát valaha? kérdém tőle.

– Sohasem; a mit mondok, hagyományul tudom, hanem hallottam, hogy a ti szent könyveitek is bizonyságot tesznek róla… A király nem nyughatott, ismerni akará sorsát, s miután prófétái nem adtak feleletet, a varázslókhoz folyamodott. Uralkodása elején vallásos buzgalommal üldözé őket, s most kénytelen volt azokat fölkeresni, kik előle elrejtőztek. Egy asszony élt Endorban, egy vén boszorkány, azt látogatta meg Saul, késő éjjel s álruhában: fölszólítá, hogy kérdezze meg a sirok lelkeit, a holnap jövendője felől. Az asszony vonakodott, félt az ördöngősökre szabott büntetéstől; Saul azonban esküvel és igéretekkel rávevé, hogy idézze magára a jövendők tudásának lelkét. Az asszony engedelmeskedett; a mint a hívott lélek reá szállt s eltölté ereit nem emberi lények számára teremtett érzésekkel, elkezde vonaglani, szemei forogtak, haja felborzadt, ajka elkékült, látni kezde s felsikoltva rogyott Saul lábaihoz, rámutatva: «Te vagy a király! te vagy Saul». – «Ne félj, monda a király, nem lesz bántásod, idézd előmbe a megholt próféta lelkét.» Az asszony port hinte a földre, halálűző szavakat mondott, kezeivel szétválasztá a levegőt, s ekkor sírbolti halavány fény mellett egy alak emelkedett elő, halavány, testtelen légi kép, reszketve, mintha a szél fúná lengeteg átlátszó alakját. A király nem birt rá nézni, eltakará arczát palástjába, az asszony reszketve, sikoltozva tekinte az idézett tüneményre, mely fölött hatalma volt, de melytől irtózott. «Mit látsz?» kérdé tőle a király: – «Isteneket látok feljönni a földből.» – «Nézd meg arczaikat, minőek?» – «Egy vén fehér ember, szólt reszketve az asszony, hosszú bő palástban.» – A király oda nézett, s borzadva ismerte meg a próféta arczát s leborult előtte a földre.

«Miért háborítál? kérdé tőle a lélek tompa enyészetes hangon. Miért hivattál elő a sírból?»

«Holnap harczom lesz elleneimmel, beszélt a király, szólj, mit tegyek? megmaradok-e?»

«Holnap te és fiaid – velem fogtok lenni», válaszolt a lélek, s visszahanyatlott a földbe.

A király csüggedten rogyott le a földre. Még azon éjjel, a mint táborába menne, kisérői rémülve vevék észre, hogy a király termetének kettős árnyéka van, egyik háta mögött, melyet a holdvilág vet, a másik előtte, szemben a holdsütéssel. E másik árnyék volt Asasiel. Midőn sátorába ért és magára maradt, hirtelen egy fényes alak szállt alá elébe, mintegy a sátor menyezetén keresztül, egy angyal négy szárnynyal és fényes arczczal, mely hasonlatos az olvadó aranyhoz, s kezében éles, fényes kétélű karddal.

«Én vagyok a Malach-Hamowesh, szólt a tünemény, az úrnak halálangyala, ki átadott tégedet nekem, téged és a te fiadat és a te népedet mind. Holnap meghalsz és ketté vágatol.»

Saul kiáltva hítta Asasielt. Az nem kelhetett, a földön feküdt, mint egy árnyék, az úrnak angyala egyik lábával fejére hágott.

Percz mulva eltünt a tünemény, Saul reszketve kérte Asasielt, hogy szabadítsa meg a haláltól.

«Életet elvennem szabad, de adnom nem», válaszolt a lélek.

«Tehát meg fogok halni?»

A lélek kivezette őt a sátor elé s fölmutatott az égre.

«Látod ott ama csillagot?» kérdé tőle.

«Egyet sem látok. Az ég sötét.»

«Úgy meg fogsz halni», monda a lélek szomorúan.

«Szabadítsd meg legalább fiaimat».

«Ha templomomat fel fogják építeni, élni fognak. Hivasd őket elő, kérdezd meg tőlök, melyik lát csillagot az égen; ha lát valamelyik, az élni fog, az menjen el a Paropamisus hegyek közé, hol szolgáim építik a templomot parancsodra, ott készítsen egy hozzád hasonló alakot viaszból, azt ültesse a királyi székbe, hogy meg ne tudják, miszerint meghaltál és parancsoljon a te nevedben.

Saul úgy tőn, mint a lélek mondá. Előhivatá fiait, kérdezé tőlük, hogy látják-e azt a csillagot az égen?

Három közülök semmit sem látott. Ezek voltak Jonathan, Abinadab és Malkisuah. Nem tudom, úgy híják-e őket a ti szentirástokban?

– Igen.

– A másik kettő látta a csillagot. Ezek voltak Izbózeth és Mefibózeth.

Másnap megütközött a király az ellenséggel. Látta elesni mind a három fiát, s vesztett csata után saját fegyverével ölte meg magát, az ellenség rátalált és elvágta fejét. Izbózeth és Mefibózeth megszabadultak.

Ezek úgy tőnek, mint apjok meghagyá, viaszból egy alakot készítének, mely hozzá hasonlított, azt felöltöztették királynak, koronát tettek fejébe s nevében parancsolának a sötét szolgalegények fölött, kik iszonyú erőlködéssel hordának köveket kövekre az Astaroth templomához.

Egy napon azonban a fehér hangyák és méhek meglepék a szobrot s mielőtt a fiak észrevették volna, összeőrlék a viaszalakot, fejét elhordák magukkal. A visszatérő dæmonok ijedten vevék észre, hogy a király fő nélkül ül trónusában s összébb-összébb roskadozva, végre egészen összedűl és porrá omlik.

Rögtön szétfutottak mind. Abban hagyták az építést, a templom így maradt félbe. Az idő nem birt azóta egy követ is megmozgatni rajta. A mint egy száz mázsás követ hoztak keresztül a levegőn, azt ott ijedtökben elejték. A tudósok ráakadtak s azt mondták rá, hogy «meteor».

Izbózethet ez eset után saját szolgái megölték s fejét elvivék Dávidnak.

Mefibózeth pedig elbujdosott a hegyek közé nehány hívével Beerótból, s minthogy mindkét lábára sánta volt, s bajnok nem lehetett belőle, ott a tudományokra adta magát, embereit megtanítá a dæmonok nyelvére, a bűvészetre, a csillagjóslatra; ezekből lett az afghan nemzet.

Ezek is, mint őseik, folyvást a dæmonok nyelvét beszélik, varázsolnak s az ég csillagaiból jósolják, mikor lesz jó idő harczolni. Oh, az csodás csillagászat, az övék. Itt nem egyes embereknek van külön csillagzatuk, hanem a sorsnak magának: csillaga van a szerelemnek, a hadnak, a lopásnak, a hajózásnak, csillaga minden sorsváltozatnak, s a mint az ember egyik vagy másik befolyása alá botlik, úgy változik sorsa jobbra, balra.

– Ez a hindu nekem nagyon tudálékosnak látszik, mormogá félig hozzám intézve szavait Smith.

– Azt nem kell önnek csodálni; egy országban sem foglalkozik annyi ember a theosophiával, mint Indiában, s Meliah azok közé tartozik, kik ifjabb korukban magasabb tudományos művelődésben részesültek.

– Hát te nem vagy-e ismerős a csillagzatokkal, Meliah? kérdé a malayetól a vén katona; tán ismered azt a csillagot, melyet az ördög mutatott Saulnak, s melyet az nem látott?

– Oh igen, felelt komolyan a hindu. Most is ott van az, és most is a harczosok szerencsecsillaga, és most is megvan az a tulajdonsága, hogy a kik a harczot túl nem élik, nem látják meg.

– Ah, ezt mutasd meg nekünk, kiáltának fel tisztjeink, tréfás kiváncsisággal. Egy ilyen csillagot szép volna nem látni.

– Szivesen, felelt komolyan a malaye, álljanak ide mellém.

Körüle álltunk. Az ég tiszta volt, a csillagok szokatlan fényben ragyogtak.

– Látják önök itt fejünk fölött azt a három második nagyságú csillagot egy vonalban, délnyugatról északkeletnek fordulva.

– Azok az Andromeda csillagai, szólt valaki közbe.

– Igen, a középső neve Mirák, a szélső Alamák… Alább kelet felé a tejúthoz látszik az Algol, mely minden két éjjel fényes s másik éjjel homályos. E négy csillag között van egy kisded ködfolt.

– Azt látjuk, mormogák tisztjeink mind.

– És azon ködfolt közepében van az a csillag, melyet Asasiel mutatott Saulnak.

– Ah! kiáltának fel társaim, ott semmi sincs. S nevetve fogák körül az indust. Meliah meg akart bennünket tréfálni.

A malaye eltitkolhatlan zavarral fordult hozzájok: «És senki sem látja azt önök közül?»

– Én látom, szólt ekkor közbe egy fiatal dragonyos kapitány, kit Drumfieldnek hívtak.

Mindnyájan megdöbbenve néztünk reá.

– Az ördögbe, ne tréfáljatok, lehetetlen azt nem látni, kiálta közbe Smith hevesen. Ott van világosan és a ki nem myops, láthatja.

– Ugy-e, ön is látja? kérdé Drumfield.

– Mi az? mi az? kérdezősködék a fiatal Davidson, ki eddig gondolataiba elmélyedve nem figyelt a beszéd folyamára, s most az élénkebb zajra előjött.

Megmagyarázták neki a helyet, hol a csillagnak látszani kelle s feszült várakozással lesték, mit fog észrevenni?

– Hát természetesen, hogy ott van, felelé, egy harmadrendű csillag; de igen könnyen kivehető, épen a ködfolt közepében.

Most már igazán megzavarodottan tekinténk egymás szemébe, az arczok elhalaványultak; az mégis különös volt, hogy egy és ugyanazon csillagot három ember lásson és a többi nem.

Még egyszer oda tekinték, élesen benézve a ködfolt közepébe.

– Valóban, ott látszik egy csillag, mondám elbámulva; de rendkívül homályosan, alig lehet negyedrangú csillag.

– Ah ön nem jól lát! kiáltának rám minden oldalról.

– Ott nincsen semmi, kiáltának egyfelől, míg másrészről azért támadtak rám, hogy mint tudom azt a csillagot homályosnak nézni, mikor az a legszembeötlőbb fényes.

És valóban én a leirt helyen egy kis pislogó homályos csillagot láttam.

– Ez összebeszélés! mondának többen, próbára akarják tenni hitünket. Majd megkérdezzük sir Browdingot, ő nagy astronom, könyv nélkül ismer minden apró mécset az égen, majd ő meg fogja mondani, hogy kell-e azon helyen csillagnak lenni?

S ezzel többen társaink közül elmentek a colonelhez s kevés idő mulva diadalmas arczczal jöttek vissza. A colonel azt mondta: hogy az Andromeda ködfoltjában nincs csillag, nem is volt soha.

Társaink nevettek, bolondoztak velünk, csúfolták az öreg malayet, hogy felsült az astrologiával; mi pedig halaványan, elijedve néztünk egymás szeme közé. Míg társaink azt hitték, hogy tréfálunk, mi világosan láttuk a csillagot, Smith, Davidson és Drumfield fényesnek, én magam homályosnak.

Az öreg malaye eltünt körünkből; az őrök azt mondák felőle, hogy félrement egy bokorba, ott lefeküdt és sír.

III. A CSILLAG VÉDENCZEI.

Másnap korán reggel sir Browding összehivatta a tiszteket és a vezetőket s a napi parancsokat kezdé kiosztani. Nekem előre kell mennem, az elrontott útakat helyrehozhatni, Davidson parancsot kapott a Saul-templomhoz előőrségre menni, a malayok minden irányban elindíttattak kémkedésre, Meliah pedig egy levelet kapott a coloneltől az afghanok vezéréhez átviendőt.

– Köszönöm, sir, szólt a hindu, visszautasítva a megbizást, erre nem vállalkozom, semmi kedvem, tevé utána halkan, de a körülállóktól hallhatólag – olyan néphez követül menni, a ki a küldött idegeneket elevenen szokta megsütni.

– Úgy uraim, szólt a colonel kegyetlen phlegmával önök közűl kell valakinek parlamentairül átmenni. Többiek között: ön Smith, – különben sincs semmi foglalatossága, minthogy ütege elmaradt, érti is a hindu nyelvet, üljön csak lóra, s adja kézhez ezt a levelet.

Smithnek különben nagy vörös ábrázatja volt, most az egyszer nagy fehér ábrázatot kapott helyette. Szó nélkül átvette a levelet, keblébe dugta, s lóra ült. Ő jól hallotta a malaye észrevételét, s érdemesnek sem tartotta tőlünk elbúcsúzni, oly bizonyosnak tartotta, hogy ott vesz.

– Ah uram, önnek nincs mit félnie, biztatá a malaye; ha az én hajam oly ősz volna, mint az öné, magam is neki mernék indulni; az ősz hajak ott tiszteletben vannak tartva, s ön a csillagot is látta.

Smith tréfának vette a biztatást, s bosszúsan vágta sarkantyúját lova oldalába. A heves paripa erre elkezde bőszülten ágaskodni, hánykolódni, Smith még élesebben nyomta oldalaiba a sarkantyút, mire a toporzékoló paripa egészen fölegyenesedett s egy pillanat mulva lovagjával együtt hanyatt vágta magát, s még kétszer megfordult az alá esett lovag testén, míg lábra tudott állni.

Smith szájából ömlött a vér, az oda futott orvosok azt mondák, hogy meghalt s félre vitették.

– No ennek sokat használt a csillag látása. E cynikus észrevételt hallám itt-ott e eset után tétetni. A colonel egy másik tisztnek inte, hogy vegye át az afghanokhoz viendő levelet. E tiszt Drumfield volt, a fiatal barna dragonyos. Ennek már nem volt mit biznia az ősz hajakban, de annál inkább bátorságában, mely a veszély félelmét nem hagyta ismerni; kardját felakasztva, lovára ugrott, s bennünket büszkén üdvözölve elnyargalt.

Én magam is nemsokára elindulék az útakat javíttatni, mik készakarva lehengergetett sziklákkal egészen járhatatlanokká voltak téve. Az idő egész délig kellemesen hűs volt, déltájon a forróság miatt néhány órai nyugalmat engedék embereimnek. Alig ülhettek le azonban pihenni, midőn mintha a föld okádná ki, oly hirtelen száguldtak elő minden oldalról pokoli lármával ama fekete, ijesztő alakok, hegyes fejű, kurta, viczkándozó lovaikon s iszonyú ordítás, hahota és mekegés között támadtak reánk.

Én azonban előre gondoskodva a védelemről, egy részét csapatomnak mindig fegyverben tartottam s most a csapat élére állva, jó közelre bevártam őket, s csak akkor adattam rájok tüzet, midőn minden lövésnek találni kelle. A décharge nem volt hatás nélkül, mert a csapat a helyett, hogy ránk rohant volna, hirtelen félre kanyarodott s nemsokára újabb zajukat hallók a tőlünk távolabb eső Saul-templom felől. Nyomukban mindenütt folyt a vér, de egy halott sem maradt ott; ez a faj még holtan sem esik le lováról.

Mikor félrekanyarodtak, néhány pisztolylövést tettek felénk, s ugyanakkor úgy érzém, mintha mellemet valami egy perczre megütötte volna. A hogy embereimhez fordulék, valami szokatlan megdöbbenést vettem észre arczaikon, egyike a hozzám közel állóknak oda ugrott mellém s megragadta karomat, ezen szavakkal: «Mindjárt el fog esni». S hevesen gombolta fel az öltönyt mellemen. Csak akkor vettem észre, hogy a vér egészen ellepte ruhámat s valami lélekzetfojtó szúrást kezdtem érezni mellemen. Meg voltam lőve. Egy pillanat mulva összefolyt szemeim előtt a világ, lábaim ingadoztak, eszméletemet vesztve lerogytam, s mire föleszméltem, már a táborban valék, s jól hallottam, midőn valaki azt mondá fölöttem: «Ez is látta tegnap a csillagot».

A mint mindinkább eszmélni kezdék, szokatlan robaj, szörnyűködés zajlott a táborban, száguldozó lovagok érkeztek az erdőből, s világosan hallám, a mit a colonel beszélt hozzájok és azok ő hozzá.

A bennünket megtámadott afghanok tőlünk elriadva a Saul templomi előőrsökre rohantak, s azoknak nagy részét leölték.

– Hol maradt Davidson? kérdé a colonel a megmenekültektől.

– Ott veszett, felelé egyik. Én magam láttam, mint szúrták fel levágott fejét egy dárda hegyére.

– Miért nem szabadítottátok meg?

– Már késő volt, közülünk is mindenki ott veszett, a ki közelebb állt.

– Ez is látta a csillagot – hallám újra gúnyosan mondatni.

A rám jövő sebláz újabb eszméletlen állapotba helyze, zavart alakok és eszmék rajzottak agyamban, egyik a másikat üldözve, de jól emlékezem rá, hogy mind e zavart kép között legelevenebben láttam a vén malaye alakját, a mint kezeit hóna alá dugva, szomorúan beszélé társainak a kémek által meghozott hírt: hogy az afghanok a hozzájok küldött parlamentairet holnap fogják kivégezni. «Különös! suttogá az öreg hindu, pedig mind a négyen látták a csillagot, s mégis mind a négy elveszett».

Borzadva hallám, hogy én is az elveszettek közé vagyok sorozva, de testemnek nem volt megmozdulásra való ereje többé, s a mi kevés lelkemnek megmaradt, azt is letörték az újabb lázrohamok. Csupán azt véltem még hallhatni, hogy másnapra általános támadás volt rendezve az afghanok ellen.

A mint a reggel első sugára sátoromba besütött, felébredék. Lázam elmult, csupán valami lankasztó bágyadtság érezteté még velem, hogy meg vagyok sebesülve; a belépő tábori orvos nagyon meg volt elégedve állapotommal. «Ah hisz önnek semmi baja sincsen, monda, köszönje ön bibliájának, mit zsebében viselt, a golyó azon ment keresztül, a seb jelentéktelen, a biblia nélkül ön most igen csöndes ember volna».

– Anyám nem hiába unszolt, hogy el ne hagyjam magamtól.

– De nemcsak ön az, a ki így helyre jött, folytatá az orvos, beszédre kapva. Az éjjel Smith, kiről azt hittük, hogy a ló agyonzúzta, szinte magához jött, ma már beszél és minden tagját birja. Én valóban legkisebb csudálkozás jelét sem mutatnám, ha önnek másik két csillaglátó társa is föltámadna halottaiból. Szegények, jó volna biz az rájok nézve.

E pillanatban valami zaj hallatszott a sátoron kívül, valami örvendetes, csodálkozó kiáltozás. – Az orvos kinézett, s percz mulva hüledezve tért vissza: «Nem mondtam? szólt, önnek társa épen most érkezik a tanyára, épen, egészségben, mije sem hiányzik.»

– Kicsoda? kérdezém, kiváncsian emelkedve föl ágyamban.

Davidson, kinek levágott fejét valamennyien látták, kik a Saul-templomtól megmenekültek.

Kiváncsi voltam őt látni, kivitetém magamat a szabadba s kettős lőn csodálkozásom, egyfelől Davidsont pillantva meg, másfelől azt látva, hogy a sátorok mind eltüntek a térről, a tábor helyén csak gyönge escorte maradt, mely a hátrahagyott betegeket őrzé. A fősereg hajnal előtt elvonult előre.

– Merre ment a parancsnok? kérdé Davidson, s egész lényegén valami izgatott, bágyasztó kimerültség volt észrevehető.

– Azt nem tudom, felelé az orvos, ma még titoktartóbb volt, mint egyébkor, nekünk azt parancsolta, hogy innen meg ne mozduljunk és seregeivel jobbra-balra eltávozott, hogy még ne is gyaníthassuk az irányt, melyet kitűzött.

– Már most merre keressem őket?

– Legokosabban teszi ön, ha itt marad, úgy is oly rosszul néz ki, mintha négy éjjel egymásután virrasztott volna.

És valóban Davidson arcza tegnap óta úgy elváltozott, hogy alig lehete ráismerni. Szemei beestek, arcza elsápadt, ajkai megvékonyultak, és szemei körül valami idegenszerű tüzes veresség volt észrevehető.

Leült mellém, nem birva lábain állani, alig látszott észrevenni, hogy én is beteg vagyok.

– Mi lelt? hol jártál? kérdezém tőle, kinézésén megütközve.

– Ah, az pokoli kaland volt, felelé sóhajtva, pokoli kaland. Alig hiszem, hogy valaha kigyógyuljak belőle, vagy a fejem, vagy a szivem örökre meg van rontva.

– Az Istenért, mi történt veled?

– Az a leány… az a leány! soha sem fogok nőre gondolhatni többet, a nélkül, hogy borzadás ne fussa át lelkemet.

– Tőle jösz?

– Isten tudja, honnét jövök? Ah barátom, nem feketék az ördögök, hanem asszonyok, szép asszonyok, az ő szemeik lángjában van a pokol, a mi engem most is éget, most is emészt, gyötör.

– Ön beteg, szólt közbe az orvos.

– Meglehet, megvagyok igézve.

– Vagy tán megmérgezve? Evett, vagy ivott ön valahol valamit?

– Semmit, semmit. Meg vagyok igézve.