Part 12

Itt elnyomta az álom. Álmában újra azokat látta, miket ébren lelke mutatott meg neki, úgy, hogy midőn fölébredt, alig hivé, hogy aludt. Annyira azonban emlékezék, hogy álmában egyike azon verseknek, miket anyján kívül más nem szokott énekelni, eszébe jutott. «Lobog a mécs». Igen; így kezdődék azon vers.

Künn az alatt a hold alászállt, az éj utolsó része vad, zivataros lett, fergeteg támadt, szakadt a zápor és a villámok verték az egeket hosszú tűzkigyó korbácscsal. A völgy sziklái közt megszorult csattanások hangja úgy bőgött, úgy ordított százszor visszakiáltva, visszamennydörögve.

Egy erdős sziklaormon a villámlobogásnál három fenevad viaskodott, két farkas és egy medve. A farkasok kőszáli zergét ejtettek el, s ide hozták azt a zivatarban elkölteni, a medve rajtok ütött a prédáért s víttak mérges marakodó csatát. Ordításaik olykor túlkiálták a viszhangos mennydörgést. A két farkas a medve nyakába harapott, az pedig magához ölelte az egyiket s iszonyú torkába befalva a farkas fejét, azt agyon marczangolta, a másiknak pedig egy tenyércsapással letörte a derekát s ledobta a sziklaoromról fejtetőre, azután dühösen széttépte a rámaradt prédát, fogai csattogtak, sebei égtek, nem evett belőle, hanem ordítva visszarontott az erdőbe, melyből előjött.

A vihar lassanként elvonult a völgy torkolatából, csak néha villant már meg fehér villámfénye, minden villanásnál a fekete éjben oly fehéren tünt elő a kis néma ház s elmaradt dübörgés hallatszék utána a messze hegyek közül.

Dávid megindult boszuló útjára. Fáradalmas bolygás után a ház közelébe jutott, melynek kapuja előtt a vén medve nyújtózkodék, égő sebeit nyalogatva. Nyakára nagy szeges örv volt fűzve, minő házi ebekén szokott lenni.

A mint a házőrző vad idegen szagot érzett, körülszaglált a levegőben, füleit hegyezé, négy lábra állt, orrát a földnek feszíté s haragos morgást kezde hallatni.

A hogy Dávidot hirtelen meglátta, dühösen talpra állt, nagy, élesfogú véres száját messze felnyitotta s éles körmeit előre nyújtva, ordítva rohant az idegennek.

Dávid hirtelen félreugrott előle, egy élőfa mellé húzta magát, s midőn az ügyetlen vad ellenfele helyett a fát ölelte meg, éles vadászkését markolatig döfte szügyébe.

A leszúrt vad összehömpörödött, halálos kínsikoltás tört ki felhúzott inyei alól, még egyszer fel akart emelkedni, mondhatlan dűh kifejezésével forgó szemeiben, azután erőtlenül hátrahanyatlott, körmével a földet felkaparta s a fűbe harapott.

Dávid hóna alá törlé véres vadászkését. – Ez is jól esik, mert ez is vér.

A kis ház ablakai mind feketék voltak, aludt benn minden élő.

Dávid oda lopódzék azon ablak alá, melyen a hölgy kinézett, átbújt a kapu alatt, s az ablakot megzörgetve, kezdé a kisértő hangján énekelni azon éneket, mely álmában jutott eszébe, a távol zivatar dörgő accordokban kisérte félelmes énekét. – «Lobog a mécs világa, – a lélek fújja azt, – aludjál, ne nézz fel, aludjál; – zörgetik az ablakot, – a lélek zörgeti azt; – aludjál, húnyd be szemedet, aludjál. – Sir valaki az ajtó előtt, hideg van, didereg. – Aludjál, ki ne menj, aludjál. – Szólnak hozzád, nevedet mondják, hivnak, aludjál, ne félj, aludjál. – Van neked jó anyád, rejtsd keblére arczodat, szépet fogsz álmodni, nem bánt a kisértet, aludjál, aludjál!»

E dalt hallá ő oly sokszor anyjától, e dalban akará magát megismertetni.

– Ki van itt? hangzék az ablakon belől lassú női szózat.

– Én vagyok itt, Béldi Dávid, fia azon Béldi Dávidnak, kit éjjel megöltek, s nejét elrabolták…

Elfojtott sikoltás hangzék benn a házban.

Percz mulva az ajtó felnyilt, egy nő nyitotta azt fel, fehér öltözetben, gyertyával kezében, reszketett minden tagja, szemei ragyogtak.

– Anyám, édes anyám, rebegé Dávid, a 15 év óta keresett nőt karjába szorítva, s összecsókolá őt, arczát és kezeit. Megtaláltalak végre.

– Te vagy az! rebegé a nő, az ifju arczát vadörömmel nézve, igen, igen, te vagy, ugyanezen arcz, mely apádé volt, ugyanezen termet, e hang, e homlok, e kezek, mind, mind az övé, ki iszonyúan meggyilkoltatott, s kit soha nem feledtem el, ki miatt az Isten elvette eszemet, de te visszahoztad azt nekem. Hogy jöttél ide? Csitt, csitt, a gyilkos itt van, téged is meg találna ölni, mint apádat megölte, lassan beszélj.

Érte jöttem! s akarom, hogy meghallja, a mit mondok, mert az halálitélete leend. Az ég és a pokol véráldozatait kéri.

– Igaz, igaz; az ő órájának is ütni kelle, 15 évig nem húztam volna végig az életet, ha azon remény nem biztatott volna, hogy őt meghalni lássam.

– Nem szeretted őt soha?

– Gyűlöltem örökké.

– Nem fogsz irtózni, ha vérét ömleni látod?

– Akarom látni. Apádat megölte s véres kezeinek undok ölelését kelle tűrnöm, csókját éreznem annak, ki férjemet szemem láttára megölte; anyja voltam egy gyilkos gyermekének, ki fiamtól elrabolt; de megtudtam volna neki bocsájtani. Egy szép kis leányom volt, szőke mint egy angyal, mikor a gyermek 12 éves volt, elvette azt tőlem, s egyedül hagyott az emberlaktalan magányban. – Három év mulva jött csak vissza – egyedül. Kérdém tőle: hol van a leány? ő azt felelé: nincs! Nincs? úgy legyen számodra irgalom az isten előtt!

… Mindenemet elvevé ez ember…

S ezzel megfogta fia kezét az asszony s bevitte őt a házba. Minden csendes volt ott. A legelső szobában mélyen alvó álomhörgése hallék. A nő oda vezette fiát, félre hajtá az ágy függönyeit, s a gyertyával az alvóra világíta.

– Jól megnézd, ne félj tőle. Nincs ez arczon az emberszeretetnek egyetlen vonása sem, mely könyörületre birjon. Minden redőben egy hideg ördög ül, mely Istent és embereket gúnyol. Nézd: mint ránczolja homlokát álmában, keble mint piheg, – így alszik a rossz lelkiismeret: nyitott ajakkal, elszorult szemekkel, kezei most is fojtogatnak valamit. Ne hagyd, hogy felébredjen, vagy ha félsz vérétől, add nekem a kést: eddig sem tudom, mi tartóztatott, hogy álmában szivébe nem vertem azt?

– Álmában? Nem! Álmában meggyilkolni gyávaság volna, – előbb fölébresztem, bele akarok látni szemeibe.

– Csitt, csitt! ne azt; szemei igéznek s elveszik erődet, oltsd el a gyertyát; úgy öld meg, vagy szemeivel fog megátkozni. Takard le fejét lepellel.

Dühösen ugrék Dávid az alvó gyilkosra s balkezével torkát ragadta meg, jobbjával a kést emelte reá.

Rémülten ébredt fel az, két kezével megkapta a fojtogató markot, s a boszuló arczát meglátva, kétségbeeső kiáltást hallatott, azután vánkosa alá nyult s mielőtt Dávid észrevehette volna, egy vékony tőrt rántott onnan elő és megszúrta vele, mire az elereszté torkát s fegyveres kezét akarta elkapni.

A nő, midőn fiát vérzeni látta, oda szökött a küzdők közé s fia ellenfelének kezét megragadta erős szorítással, s a tőrt kifacsarta markából; a leküzdött ajkán kétségbeesett sikoltás tört ki, s a nő kezére meleg vér fecscsent, férjének gyilkosa halálosan meg volt sebesítve. De fia is vérzett.

– Siess anyám, nyögé Dávid, nézd az én vérem is folyik, menj a bányaüregen át a nyárfaerdőig, ott van a sziklaormon kisded fehér hajlék, benne lakik nőm és kis gyermekem. Mondd meg nekik, hogy én is meghalok.

– Nem, fiam, te nem halsz meg, hisz sebed oly kicsiny. Az Isten nem mérheti rám ennyi szenvedés után még a te halálodat is; de nődet felkeresem, el kell téged innen vitetnünk, itt nem maradhatsz, ez átkozott helyen. A nyárfaerdőn túl, mondád!

– Igen, igen, siess, oh én fázni kezdek. – Csókold meg őket helyettem is, talán sohasem látjuk egymást többé!…

– Nem, nem! te élni fogsz, élni fogsz értem. Ide hozom nődet és fiadat, az ő csókja meg fog gyógyítani. Sietek, sietek!

A nő elfutott. Dávid befogta vérhullató sebét, – tántorgott, szédülni kezde, mereven nézett a haldokló ember hályogosodó szemei közé, azután melléje rogyott s úgy tetszék, mintha eszméletét kezdené veszteni.

Úgy rémlék előtte, mintha a haldokló ember oda mászna hozzá s szánó mosolylyal nézne szeme közé és ezt mondaná oly hangon, melyet már hallott életében: boldogtalan! Az a nő, ki neked anyád, feleségednek is anyja, mert nőd az a kis szőke leány, a kit emlegetett, s kinek apja én vagyok, testvére és férje te magad. – Boldogtalan! Te anyádat nődhöz küldéd; hogy fognak ezek majd egymásra ismerni! Boldogtalan! Jobb lett volna nem jőnöd utánam.

Dávid úgy hivé, hogy mindezt hallja; kiáltani akart, de nyelve le volt kötve, mozdulni akart és nem tudott, úgy érzé, mintha a holt ember lábai előtt feküdnék.

Végre fölszakítá álomnyomta szemeit. De a halott most is az ágyon feküdt, szája és szemei pedig csukva voltak. Semmi nesz messze és közel.

Ekkor erős forró láz állta el tagjait s magán kívül feküdt ott hosszú, senkitől nem számlált időig. Tán több napokig, tán egész hétig.

Midőn felébredett, rendkívül el volt gyengülve, alig tudott mozdulni. Mellette a halottnak nagy szaga volt már, nyilván nagy időnek kelle elmulni azon borzalmas éj óta.

És senki sem jött őt ápolni, senki a holtat eltemetni az egész idő alatt. Fejében még zúgott az érthetlen gondolat-ár. Kiáltani akart, de nem volt hangja. Fel akart állani és tagjai összeroskadtak alatta.

Ekkor megrémlék előtte a visióbani halott nyilvánítása. Jéghideg borzadály futotta el minden idegeit. Ez új lázas erőt adott kimerült tagjainak. – Nem, nem lehet! kiáltá teljes hitében annak, mit maga előtt tagad s tántorogva kirohant a házból.

Elvánszorgott kínos sietséggel laktanyájához, a rémület sarkantyúzta fellázított lelkét. Haza ért, a ház nyitva volt – és üres. A kalitban a madarak éhen elveszve hevertek, a kandallóban a hideg hamu maradt, a bölcső üres volt, a gyermekruha elszórva, rendetlenül fel volt dúlva minden. Senki, senki a háznál, minden üres volt és elhagyott.

– Igaz, igaz, rebegé s megsemmisülve rogyott össze küszöbén.

E küszöbön most az erdő virágai teremnek.

S gyakran lát a babonás képzelet holdvilágos éjszakákon fehér női alakokat, kik vijjongva kergetik egymást az erdő fái között, az egyik ölében kis gyermeket visz, a másik késsel fut utána. Ha sokáig hallgatná az ember sikoltásaikat, megőrülne bele. A pór keresztet vet magára, ha látja, s lassú hangon súgja nejének: nézd, azon asszony leke, ki férjének testvére volt. – Minden lélek dicséri az Istent!…

S túl a sziklákon, túl a tengereken, a boldog Hyppona vadregényes omladékainál, honnan a tavasz jő, hová a vándor madár megy, tán most is él a sírőrző remete, ezüst szakálla hull, a virág nyilik e sirhalmokon, az olajfa mindinkább beteli az ezüst övet, s az ősz népkirály mindig közelebb látja az időt, mely neki testvérét, gyermekének anyját újra megmutatja…

Mi hát a bűn és mi az erény?

Miért erény az, mi két zonával idább halálos vérfertőzet?

Miért szent az amott, ki itt őrült és elátkozott?…

Hogy lehet egy eszmében együtt pokol és menyország, üdv és elkárhozás?…

Itt, itt adj világot emberi ész, vagy törpülj le önműveid előtt.

SOLIMÁN ÁLMA.

I.

A szultánnak örömünnepe volt.

Egyik diadalhír a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világ mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek.

A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt.

Egész Stambul visszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett új meg új örömhír kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták szakadatlanul Solimán nevét.

Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig hosszú kettős sort képezének a felállított janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső út hosszan be volt vonva a legdrágább persa szőnyegekkel.

A két mecset között állt Mahmud síremléke, zöld és fehér corynthi márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a thúja és cyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági kandikáltak elő.

Átellenben e ragyogó, keleties síremlékkel állt egy szomorúbb épület: elevenek sírja, – a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány holteleven arczok sápadoztak ki a napvilágra.

Minden ember ujjongott, örült, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a katona sokszorozott zsoldra, a papok új templomokra, a hivatalnokok előléptetésre és a foglyok szabadulásra.

Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső után a cyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sűrűen ragyogtak a hattyúnyakú minaretek tetején.

Egyszerre megdördültek a serail ágyúi, hirdetve, hogy a szultán megindult a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő ordítástól, mely nyomról-nyomra támadt, a hol a szultán végig haladt.

Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a görög császárok idejéből maradtak meg s a körülök halmozott apró faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszú kendőit, a sötétkék Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok, mik a házak körül fölmeredeztek, a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sírkertek s a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az Aja-Sofia mutatott sötét, élettelen képet óriási kúptetejével, és a még sötétebb börtön.

A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy pillanatra elcsendesült, midőn a szultán a Sofia-templomhoz érve, ott lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét újra kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz-lovasság pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszú, villogó hegyű dárdákkal s tekenős paizszsal, arany szegekkel kiverve; ismét puskás hadak, nehéz ezüsttel vert hosszú lőfegyverekkel, fejükön vörös fez, hosszú kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties öltönyükben, arab méneiken, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól ragyog; utánok a tábori zenészek, csodás alakzatú rézkürtjeikkel, dobjaikkal, csengetyűikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő koszorúzott lófarkak, félholdak és színes lobogók.

A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország kincseit lehete szemlélni.

A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyűzött dromedárok sorait, midőn ismét új jelenet vonta magára a figyelmet.

Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két csausz hányt arany- és ezüstpénzt tele marokkal a tolongó nép közé.

A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá szét, mik négy fehér lótól vonatva, a harczban elfoglalt zászlókat hozták; utánuk jöttek a bajadérek, karcsú tánczosnők, piros rózsával koszorúzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyű kelméje oly átlátszó, mintha ködből volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a földet érinteni, míg a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, úgy összhangzanak szemeik vad villanásival.

Utánok jött az imámok és dervisek hosszú bús csoportozata, vezetve a fő ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel.

Végre jött maga a szultán, vezéreitől környezve.

Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimerítette művészetét, ragyogott turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly fejedelmi, mint hosszú hófehér szakálla és semmi sem ragyogott úgy rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán a próféta zászlóját.

A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy volt mindannyi közt egyszerű vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi kashmir rajta; egy délczeg daliás férfi, ki a szultán jobbján lovagolt, – Ibrahim, a nagyvezér.

A szultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlim nép, mindenütt a merre járt, s a «Solimán!» kiáltás közt sűrűn lehete hallani e nevet is: «Ibrahim!»

A szultánt követték háreme kedvencz hölgyei, a Kislar-Agától vezetve, a ki utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb, mint férfi.

A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a Sultana-Valideh, a szultán anyja, s a Sultana-Aseki, Solimán kedvencz neje, utánuk a többi hölgyek, a szultán nejei és leányai, mind valami fényes ragyogó fátyollal leterítve, mely úgy tünt fel arczaikon, mintha félig átlátszó aranynyal volnának fedezve.

A menet után újra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervisek, almék, diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép.

A mint Solimán Mahmud síremlékéhez ért, ott megállt, feltárítá annak aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félrehárítá a cypruslombokat, mik a szőnyegekkel terített mausoleumot elfedék, másik nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s ekkor egy arany-csapot megfordítva, a mély üregből roppant vízoszlop lövellt föl, szivárvány színeket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet forró éghajlata alatt.

A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a szultán kegyét, ki ekkor balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomorú lakóit megszabadítva lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra.

Az üdvkiáltás még egyszer oly magas lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök látni.

A Solimanje-mecsethez érkezve a szultán, leszállt lováról, leterítteté szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett kétfelül állanak, s azzal átadta az ulemának és imámoknak az új templomot, melyet akkor építtetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve.

Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az elszórt pénzt fölszedé, s az új szökőkút kristályvizét ízlelte, a foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik új templomot kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete márványra aranybetűkkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szüntek meg Solimán nevét visszhangoztatni. Az erkélyekről hulló koszorúk zápora borítá útját s a hölgyek illatos víz harmatát hinték le rá.

Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, csupán a szultán kiséretét, papjait és háremhölgyeit bocsátva keresztül, míg a nép a kapun kívül maradt, új örömhírt várva az erkélyen megjelenendő kiáltótól.

A diván gyöngyházzal kirakott termében trónja párnájára ülve, maga elé szólítá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden új kinevezést trombitaharsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát.

Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette.

Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim.

Őt hagyta legutoljára Solimán.

Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már a legnagyobbat elérte, a mit a szultáni koronán alúl birni lehet s midőn a szultán maga elé szólítá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének felé, óhajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet.

A szultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra.

– Országom nagyjai közt legnagyobb vagy, Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyűlt agák, bégek, basák, padisahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök, kiáltsd ki a népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki.

A nép őrjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim előtt, ki szomorúan sóhajta fel s szemeit a földre szegzé.

– És, hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e rostélyzathoz és nyisd fel azt.

Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán intésével visszatéríté őket: «egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása», monda.

Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon túli nehéz selyemfüggöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett elő, egy karcsú eszményi alak, rózsaszinű kaftánkában, oly lenge, oly ætheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől.

Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban.

– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- s meglepetéstől.

– Ő leányom, ki által fiam leendsz, monda a szultán gyöngéden, s a divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyű fátyolt.

Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni a gyönyör által. Ibrahim térdére rogyott, úgy fogadta keblére az imádott hajadont, s a körülállók arczain egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy Ibrahimnak meg kell halni.

Ennyi gyönyör, ennyi dicsőítés több volt, mint elég arra, hogy életével bűnhödjék érte, a ki azt elfogadta.

Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti.

A szultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon monda neki: «kérj tőlem a mit tudsz, e perczben, ha országom felét kérended is, megadom».

Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt:

– Atyám, hatalmas szultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. Azért igérd meg nekem azt és esküdjél meg reá, hogy férjemet, Ibrahimot, akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod.

– Mi jut eszedbe ez órában, leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő arczczal.

– Ne légy irántam haragos, oh atyám. Én tudom, hogy a nap, miután delet ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik tőle, könyez. Oh atyám, veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te nekem kérni hagytál országaiból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban szeretsz.

Solimán elkomorult; tekintete az alatt, míg leánya beszélt, néma szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte az ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt.

Az ulema lassú léptekkel közeledék a szultánhoz, a nehéz, zöldborítékú szent könyvet hozva két kezében, hosszú sovány arczán semmi vonás sem változott, úgy nyujtá a Koránt Solimán elé.

A szultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot érintve, s azon helyzetben maradva, míg a szultán esküvék, hogy Ibrahimot, a míg ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi; azután Ibrahimhoz lépett, megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, míg Ahidalla lábainál foglalt helyet.