Part 11

Beszéltünk sok tudományos érdekű dologról, ő külde nekem érdekes rajzot népe viseletéről, különös himzéseket a legfinomabb pálmahárspapiron, s utóbb egy maanimot, mely világos, átlátszó hólyagba rakott legkülönczebb apró czifraságból áll: száraztott és színtartó tarka virágszirmok, ragyogó lepkeszárnyak, apró aranyzöld és karmazsin bogárkák, világoskék és tejszínű virágmagvak, tarka kolibri tollak, s sárga borostyánkő cseppek, mikre apró finom chaldei betűk voltak elhelyezve a hólyagba, hogy annak sehol sem lehete nyilására akadni. A sok apróság közepébe egy nagybecsű piros fénybe játszó zöld drágakő is volt téve, melynek tüze a hólyag vékony hártyáján keresztültündököl; – de bárha legnagyobb szükségem lett volna is arra, nem szakítottam volna el miatta e csodás hólyagot. Ezt nevezik az afrikai népek maanimnak, melyet fejedelmek szoktak kegyeltjeiknek ajándékba küldeni; ki ilyennek van birtokában, az bátran utazhatik a barbar tartományokban; a nép tiszteli a maanimot, mint tulajdon fetisheit.

Egyszer megtaláltam irni Al-Hyas-Otbernek, hogy az nálunk nagy véteknek tartatik, ha valaki rokonát nőül veszi. Testvért szeretni pedig vérbűn.

Álljanak itt tulajdon szavai, mit erre felelt.

««Azt mondjátok ti, hogy két ember volt először a világon. E két ember anyja volt a föld, atyja volt az isten, és a két ember volt férj és nő, és e két embernek egy atyja, egy anyja volt. Ezeknek lettek ismét fiaik és leányaik; hol kerestek ezek maguknak férjeket és nőket, ha kívülök senki sem élt a világon? Ha ezredek előtt, mikor az emberek még jók voltak, nem volt ez vétek, miért az most, midőn állításaitok szerint rosszabbak az emberek, mint régen?

Azt mondjátok, hogy taszítódik az ember azon vértől, mely saját vérének mása, undorodik az arcztól, melyben saját vonásaira ismer, s összehúzódnak érzékei a természettelen gondolattól, mint a csiga szarvai, ha élő kézhez érnek. Ti nem találjátok természettelennek, ha a testvér testvérét gyűlöli, üldözi, megrontja; ti örökséget hagytok hátra fiaitoknak, s megengeditek, hogy azon a testvérek összeveszszenek s egymást megátkozzák s haraggal szivökben haljanak meg; – mi nem találjuk természettelennek, hogy egymást elvegyék, s holtuk napjáig szeressék és tudjanak egymásnak örülni. – Lehet, hogy nektek van igazatok, lehet hogy nekünk; – nálatok a testvérek egymásnak férje és neje. Lehet, hogy úgy van jól; lehet, hogy emígy. Nálatok igen helyes dolog az életet örök lánczczal fűzni össze egy olyannal, kihez csak percznyi érzék-fellobanás köt, kinek csak külsejét, arczát, szemeit szeretitek, vagy kit épen nem is magát szerettek, hanem valamit, a mi rajta kívül van s a mire a nő maga csak ráadás; – nálunk helyes dolog holtig összekötve lenni azzal, kinek lelkét gyermekéveinktől fogva ismerjük, ki szeretett bennünket nem azért, mert úgy tanították, nem azért, mert megesküdött rá, nem azért, hogy égő vérét hűtse; hanem azért, mert szíve akarta úgy s szeretni fog halála órájáig és megsiratni, mert abban, kit eltemet, lelkének párját veszti el. – Lehet, hogy ti cselekesztek helyesen, lehet, hogy mi. Lehet, hogy ti vagytok boldogok; de hogy mi azok vagyunk, annyi bizonyos.»»

… E barbar tudós nagyon szívéből szedte az életbölcsészetet, melynek ezelőtt negyven évvel én is jobban megtudtam volna felelni, de már bennem a szívnek sem szája, sem füle nincsen. Most csak mint természettani ritkaságot tudom bámulni azon tartományt, hol a száz éves öregek annyira tele vannak szívvel, s a hol szentnek tartják azt, ki testvérét nőül veszi, – különös szokások uralkodnak egynémely barbar népeknél!…

Eredeti fogalom náluk még az élet és halál szeretete. Ki legvénebb a honban, az a többi királyok és birák főnöke, erre hallgat a többi; mert ez legjobban tudja szeretni az életet. S ha ennek rokonai, neje, gyermekei meghalnak, oda megy lakni kedves halottai sírjához, ott tölti napjait, éjeit, barátkozva a halál eszméjével, mely azokat tőle elvevé, s mely azokkal őt ismét egyesítni fogja.

Igy lakott ő már évek óta egy templom romjai közt a puszta közepén, hova korán elhalt testvér nejét és utána ment fiát temeté egy nagyobb és kisebb sírdomb alá, melyeken örökké nyilik a virág. Azon ezüst övet, melyet neje viselt életében, egy olajfa körűl füzé, melyet magról kelte neje sírja előtt s hite szerint addig nem fogja láthatni túlvilági kedveseit, addig nem halhat meg, míg az olajfa az ezüst övet be nem teli, – s az soká tarthat, mert az olajfa nehezen nő.

Ott lakik most magányosan a pusztai romban; nem látogatja más, csak népe alsóbb rangú birái, kiknek tanácsot oszt, s a szomszéd barbarok, kiket balzsammal tart.

Oly hosszú idő óta ismerjük egymást. Egyetlen ember, kivel valami közöm van s az is ezer mértföldnyire tőlem. Gyakran hí, hogy menjek el; röpülni nem tanultam.

Mint fog a jó ember aggódni majd, ha egyszer évről-évre üresen fog hozzá visszatérni a vándor madár, mely nyáron az én kéményemen, télen az ő temploma kövein fészkel!…

V.

Tavaszszal mondá a fiatal hölgy, szivére téve kezét: «ha jő az ősz, talán?» az utógondolat ott maradott szivében. Mint az őszi virág, mely tavaszszal kizöldül és őszig folyvást zöldül és vár türelmesen kora tavasztól késő őszig az időre, mely az ő virágait is meghozza, úgy várja, várja virágait a nő szíve kora tavasztól késő őszig; érzi, sejti, hogy van egy magasztos czél, mely minden élettörekvés vezércsillaga, van egy túlvilági kéj, melyet nem minden embernek szabad megismerni, s melynek gyönyöre egyedül önzéstelen s mégis igaz, mégis holtig öröklő. S várja, várja, míg az ősz virágai is kinyitják bimbaikat, míg a chrysanthemum is virágozni kezd, melynek levelei legkésőbb hullanak le az őszi dér ezüst-harmatától…

… Gyakran látni az erdők harasztjain meddő zöld növényeket sűrű nagy levelekkel, – a tavasz már ott találja őket, és nem hoz számukra virágot, – sem a nyár, sem az ősz, – keresztülzöldelik az évszakot, oly tarka az egész mező, csak ők maradnak szomorúan, virágtalanul; a lepke és a méh fölkeres minden virágot, csak őket nem; csak midőn a csipős őszi dér csókja pirosra fest mindent, a mi zöld, szállanak le rájok a késői fehér lepkék, – a legelső hóesés hideg pillangói.

Milyen szomorú virág az a nő, ki soha sem hallá magát így szólítani: «anyám».

Ha a világ minden gyönyöreiben válogathat is, nem érzi azon gyönyört, mit érez a virág, ha első bimbaja kinyilik. Virágtalan virág, örömtelen lélek marad. Meghal, a nélkül, hogy tudná: hogy miért született?…

Megjött az ősz, a fiatal hölgy örömeit meghozta magával. A remény igérete, a boldogság megérkezett. E boldogságot csak az érezheti, ki szivének, ki lelkének egy részét elszakítja, hogy azt tanulja szeretni, s általa viszont szerettessék. Az anyának gyermeke e lelkéből szakított lélek; a költőnek geniusa, mely megtanítja őt ismerni mindazon örömöt és keservet, mi egy ember keblében ébren, vagy alva él.

Kis leány volt a kedves, anyja nevére nevezték őt Leonórának. Atyjának szemeit és anyjának mosolygását hozta magával a világra. S valóban úgy tetszék, mintha e kis teremtés atyja szemeiből a ragyogást, anyja arczáról a mosolyt vette volna el; a nő sokat sírt, a férj hallgatag volt és magába zárt.

Egész napokon át elbolyongott a szomszéd szirtek között, gyakran az éj is ott találta, s kinn virradt meg a holdvilág alatt; ott ült őszülő fa tövében és merengett – és vágyódott – és nem tudta hová.

Felmászott életveszélylyel a legmagasabb sziklatetőre, s ha látta, hogy annál még magasabb is van, újra oda küzdte fel magát, csupán azért, hogy annak ormáról egy sárguló fűszálat letéphessen, s elmondhassa nejének, e fű másfél ezer lábnyira a tenger szine fölött termett, e fűért életemet koczkáztattam: játszál vele szép kis leányom.

Tévbolyongásai közt egyszer föltevé magában, hogy egy meredek, kopár és igen magas sziklafal tetejébe fog felkapaszkodni. Egy egész holdvilágos éjjel végezé be a fáradalmas munkát; sziklák repedései, kúszó kőfali növények indái voltak segítő eszközei; mire felért a hegyfalazat legtetejére, a telehold épen akkor merült el ezüst-lavinaként a belátszó láthatáron s a nap legelső sugarai akkor törtek ki a tulsó hegyek mögül.

Mily tekintet volt ez! fenn a tiszta égben, hol a csillagok már sáppadozni kezdtek, két szép fiatal sas röpült nagy egyedül, kivülök sem madár, sem felhő nem járt ott, – lenn pedig ismeretlen völgy mélysége látszék, melyen még a szürkület ködei feküdtek, az egész képet még regényesebbé téve. Meredek, szakadékos, hozzájárulhatlan sziklatorlatok köríték mindenfelől e völgyet, sehol legkisebb nyoma bele vezető útnak, vagy ösvénynek; fal, kopár kőszikla mindenünnen, a kősziklák teteje magas fekete fenyőfákkal koszorúzva.

Távol a Tátra jégfehér csúcsa ragyogott a kelő napvilágban, s messze és közel csöndes volt minden.

A reggeli köd oszoltával szabadabb tekintetet lehete vetni a völgybe, mely akkor tünt ki teljes vadregényes pompájában.

Több száz ölnyi mélységben e sziklatorkolat közt, mint egy szirt-oáz feküvék a titkos völgy rejtve, eltakarva. Alól vad sötét fák lepték el a termő földet, mikre a környező bérczbálványok minden perczben leszakadni készülőben látszának, a völgy legközepét gömbölyű tengerszem foglalá el, sötétzöld, soha hullámot nem verő tó, melybe sehonnét nem foly a víz, sehová nem foly belőle ki, mégis mindig friss és hideg, s apály-dagálya van a hold járása szerint, mint a tengernek.

E tengerszem partján egy kisded fehér ház, mely körül vidám zöld pázsit terül, a ház alacsony kéményén át halványan kanyarog fel a sötétzöld völgy öléből kékes távoli füst.

«Kik laknak e rejtett tanyán, s hogy járnak ide? van-e valahol útja e völgynek, melyen mostani lakói ki s be járnak? Boldogságát jött-e ide rejteni az ember, vagy magát rejté el a fátum kereső szemei elől e völgybe, melyet tán egy évtizedben egyszer lát meg idegen emberi szem?»

Dávid rendkívül megszerette e helyet; mihelyt hazulról ellophatta magát, jött ide, felmászott a hegytetőre, ott egy ismerős fenyő alá leheveredett, naphosszant elbámult a néma nesztelen völgybe, melynek erdős ligetében néha éles szemével nyüzsgő fekete vadakat vélt észrevehetni, s a tengerszemben úszkáló fehér hattyúkat, de emberi alakot soha, bár a kis fehér ház kéményéből naponta szállt felfelé kékes világos füst.

Gyakran vágyott volna Dávid e házhoz közelebb jutni, de a völgy mindenfelől zárva volt, bármely oldalról került is felé.

Ily tájékozó bujkálásai alkalmával többször találkozott egy magas, sovány arczú férfival, kinek egy párszor köszönt is, de ki azt soha el nem fogadta s szóba soha nem állott a kérdezősködővel.

E tájat sok misantrop lakja, azért a sötét ember magaviselete Béldit nem zavarta meg, ő még tovább kutatta a völgy bejárását, midőn egy reggel, szokott fenyőfája alá leülvén, annak tövében fekhelyén egy nevére czímezett levelet láta letéve; megdöbbent…

… Ki lehet az, ki arra gondot tart, hogy ő e helyre szokott járni?

Felbontá a levelet.

«Béldi Dávid! így hangzék az. Ne kisértsd az istent azzal, hogy e völgybe akarj jutni. Gyakran csak egy lépésnyire vagy azon küszöbtől, melyet ha átlépsz, nyomorúbbá lehetsz, mint minő ember volt valaha; őrizd magad a megtébolyodástól. Lélekölő iszonyat lakik itten, melynek tudása az érző lelket halálra kergeti, mint vérbűnök kisértete a vétkezőt. Siess innen, ez rossz hely te neked, és imádd a halált, hogy előbb rád találjon, mint te e helynek titkaira. Még most boldog vagy, van nőd és gyermeked, s mindent remélhetsz a jövendőtől, de ha e völgybe jutsz, semmid sem marad, mint a megőrülés, és ez örök és gyógyíthatatlan». Aláirva: egy ember, a kit nem szeretsz…

VI.

Messze ellátszik a kis csöndes hajlék mécsvilága az erdők sötétében, mint egy kis piros csillag fénylik az a sziklatetőről a holdvilágos éjbe.

Pisla mécs világánál fiatal nő dúdol kis gyermekének bölcső-éneket.

– Aludjál, aludjál szépen én angyalom; virágok között járj, angyalokkal beszélj, csókra ébredj. Aludjál, álmodjál szépeket, én angyalom.

Mit álmodhatik az ember, mikor még lelkét nem érezi, mikor még beszélni nem tud?

Bár egyetlen eszmére lehetne visszasejteni, mit az ember két éves kora előtt érez. Tán még akkor azon más világra is emlékezik, a honnét ide jött?

A gyermek a bölcsőben aludt, kis kezeit kirakva, és álmában mosolyogni kezde…

Azt mondják, hogy ha a gyermek álmában mosolyog, az őrangyal beszél vele, az mond neki oly csodás szép dolgot, miktől kis lelke repes örömében.

A gyermek a bölcsőben alszik s álmában hirtelen felzokog, elkezd sírni, azután ismét néma lesz, elcsöndesül és tovább alszik.

Azt tartják, hogy ilyenkor az angyal azt mondta neki, hogy édes anyja el fog halni.

Aludjál szépen én angyalom, aludjál.

A nő imádkozik: megköszöni istennek az életet, annak örömeit s könyörög, hogy szerettei boldogok legyenek. Az ima után nyugodtan hajtja álomra fejét, tudja, hogy míg ő alszik, az a csillag ott fenn az égben nem hunyja be szemét: és aggodalom nélkül alszik el. Feje alatt férjének egyik keze van; a másik kezét ajkaihoz, onnét kebléhez szorítja, szelid sóhaj repül el kebléből s az utána maradt átszellemülés mosolya a hunyt szemű arczon mutatja, hogy a lélek már az álmok csodás országaiban jár.

Csak Dávid nem alszik szép neje, szép gyermeke mellett. Minő szép mind a kettő ily álomhalottan. Az élet rózsapírja a halál néma arczán. Az álomban minden arcz visszaveszi lelke typusát; szép, mosolygó lesz, ha lelke is az, – vad, mogorva, ha belől is olyan. Az álom nem hagyja meg a tettetés vonalmait az arczon. A mely arcz álmában mosolyog, az csak szép lelket takarhat el, a szív ott még az ártatlanság nyugalmát éli.

De Béldi Dávid mind ebben nem gyönyörködik, az ő lelkének kisértetei vannak: künn a holdvilágos éj, – a rejtett ismeretlen völgy képe, a sovány, száraz arczú bujdosó s a rejtélyes levél vészjóslatai…

Ah ez átkozott levél! Mit a fátum tán teljesületlen hagyott volna, ez végéhez sietteté. Lehetlen volt többé ellenállania. Tudnia kellett az okot, mely tán eddigi szenvedéseinek kulcsát kezébe adhatá; látnia a fátumot színről színre, mely addig csak fátyolosan kisérte. Ha van balsors, mely egy ember életéhez hozzá esküdött: jőjjön minél elébb; ha van itélet, mely korábban megiratott, mint az ember született volna, legyen kimondva minél elébb. Ha tudni lehet, hogy sírunk hol fog állani, mért ne lehetne azt megnéznünk életünkben?

Dávid lassan kihúzta neje kezéből, majd feje alól kezeit; a nő álmában vánkosát ölelte meg férje helyett, az ő nevét rebegte és a levegőbe csókolt. Dávid pedig lassan felkelt, felölté durva kámzsáját, vadászkését öve mellé szúrta, fegyverét vállára vetette s csöndesen, nesztelen elhagyta alvó kedveseit.

… A holdvilág ragyogott a csöndes éjben, a kis hajlék mécsvilága mint égő rubinkő ragyogott az erdők kietlenében…

Dávid sietve haladt rövid tájékozás után a rejtett völgy felé. Nem nyughatott, míg oda útat nem talált. A mint az elválasztó sziklagerinczeket végig kémlelné, szemközt halvány csillámot láta közelgeni, mely közelebb érve, a vad sötétképű férfira ismert, ki kezében égő bányászlámpát hordva jött errefelé. Béldi nem akarva ezúttal vele találkozni, egy kőhíd alá rejté magát, melyet hajdan bányászok építének, s mely most össze-vissza roskadozott.

A lámpavivő átment e hid előtt s itt balra térve, egyenesen a sziklák közé tartott, melyeknek tövében egy bozontos fagyalfa-bokrot félre hajtva, gyanúsan, félénken körülnézett, azután lámpavilágával együtt eltünt.

Béldi elhagyva rejtekét, utána lopózék az eltüntnek s a bűzös fagyalbokrot félre hárítva, az alatt egy elpusztult akna-nyilásra akadt, mely félig el volt lepve omladékkövekkel. Benézett: egy hosszú, szűk folyosót láta maga előtt, melynek egyik oldala egyenesre, másik góth ívre volt alkotva, melynek sötét távolában egy távozó lámpacsillám látszott vezérfényül mindig tovább haladni.

Ez egy régi bánya kereszt-folyosója volt, melyet egyenesen szokás fúrni egyik hegyoldaltól a másikig, melyen az aknákból a vizeket vezetik le. E folyosót még a római coloniák vésték, látszottak mindenütt a hajdani bányászat nyomai, a kalapács és véső dolgozása.

Ez volt tehát az átjárás a rejtélyes völgybe.

Dávid elszántan hágott le a barlangnyilásba s óvatosan, fegyverét kezében tartva sietett a távozó világ után, melyet olykor a vivő alakja eltakart, ki a háta mögött maradt sötétségben nem veheté észre, hogy valaki utána jött.

Egyszer azonban egészen eltünt e vezérvilág. Hihetőleg a folyosónak valamely kanyarodásánál veszett az el, s Dávid egészen sötétben maradt. Fekete, átláthatlan sötétben, melyben alakot nem lehete kivenni. Kezeivel tapogatózva haladt most előre, gyakran térdig ért a földalatti víz, melynek zuhogó folyamában kellett gázolnia s néha valami sikló lusta hideg testre talált lépni, mi tán valamely undok földalatti csúszó lehetett, melyet a sötétben nem vehete észre. A lég oly meleg volt itt a föld gyomrában, hogy szinte fulladozott tőle. Igy haladt lépésről-lépésre, minden perczben várhatva, hogy észre nem vett akna torkolatába talál lelépni s örökre ott vész el.

Hosszas vergődés után a kétségbeejtő sötétben végre egy mellék folyosóra akadt, melynek legvégén homályos fényfoltként világíta be a külvilág sáppadt éji derengése. A föld felett mégis világosabb az éjszaka, mint a föld alatt.

E sáppadt fény felé indulva, nem sokára végét érte a hosszú bányatunnelnek s hasonló keskeny omladékos bokorbenőtte nyíláson, mint milyenen bejött, kibújva, a rejtett völgyben lelé magát.

A hold épen délponton állt az égen. Minden tárgy kétes fényű kisértetvilágban tünék fel: mik nappal holt sötét tömegek, most élő halálfehér alakoknak látszanak; a völgyet körülvevő vad, haragos arczú sziklaóriások, mik a csillagokon túl látszanak emelkedni; egyes kiszáradt levéltelen fák szétnyúlt karjaikkal, a hófehér levelű nyárfabokrok az erdőben s fölöttük a haragos zöldbe burkolt fenyők, mint fehér tündérleányok sötét varázslók lábainál.

A tengerszem tükrében a hold fénye és hattyúk úsztak. A levegőben a denevér és az éji fecske bolygott síró repüléssel.

A tóparton állt egy régi épület fakó düledéke; tán azon kéjpalota lehete ez, mit Marcus Coluber római propraetor építtetett, hova rablott kincseit s hölgyeit elrejté, midőn még Pannonia római szolgatartomány volt, s melynek kedvéért roppant fáradsággal és költséggel bányafolyosót fúratott át a hegyen, melyben kénkövön és arsenicumon kívül semmi ásvány nem találtatik. A hely neve volt: «Ad labores montis capræ.»

E romot benőtték a vad bokrok, hulló köveiből egy kis hajlék épült mellette, mely fehér egyszerű falával oly festői ellentétben áll a roppant elfakult romok pusztuló düledékeivel.

E kis ház körül ember-magasságú kerítés van rakva ragasztalanul egymásra halmozott kövekből, melynek tetején erdei tövisből van kötözve koszorú a bejuthatás nehezítéseül. A kapu szegekkel van beverve, alatta nagy lyuk, mely egy nagy fekete medvének szokott ki- s bejáró nyilása lenni, mely a házat őrzi, s jelenleg a kapu előtt ül és széles talpát nyalja s szörnyen unatkozik.

A bányafolyosótól keskeny kanyargó ösvény vezet az erdőn át a kisded házhoz, melyen nagy kerülőt kell tenni hozzájuthatásáig, a közbeeső mélység miatt; noha a ház a folyosó nyilásától alig van hatvan lépésnyire. Látszanak nyomai, hogy e folyosó torkolatát amaz omladékokkal hajdan híd köté össze, de elpusztult s most az erdőn át kell hozzá kerülni hosszú, csavargós gyalogúton.

E gyalogúton egy fekete szikár férfi halad. Azon férfi, ki után Dávid jött.

Dávid jól megjegyzé magának az útat, melyen az ember eltávozott, s figyelmét a házra fordítva, egy bokor rejtekébe leült.

A mint így merengve nézte a titkos házat, melyben ismeretlen fatuma volt zárva, megnyilt a hold fényében annak egy ablaka s egy hölgy tekinte ki rajta, kinek arczán a távolság s az éjfél derüje miatt csak annyit lehete kivenni, hogy igen halovány.

A halovány hölgy tenyerébe hajtá arczát, s nézett föl sokáig a holdba. Azután hirtelen összeborzadott, kezével mintha el akart volna magától valamit taszítani,… s ismét visszavonta magát, s az ablakot nyitva feledé.

Rövid idő múlva reszketeg, mesés fájdalmú hangon kezde ott benn énekelni, oly különös háborgó éneket: «fehér a hold, fehér a hó; – benéz a hold az ablakon, – ne nézz reá szép gyermekem, – beléd szeret s elvisz magával, – fehér leendsz, mint az a hold! – A nap minden este meghal. – A hold, a megholt napnak lelke, mely éjjel feljön a sírból, együtt jár a halottakkal, s kisérti az ébren levőt. – Ne nézz bele szép gyermekem, a hold a holtakat szereti, a kit megszeret, haloványnyá teszi s elviszi magával.»…

Mi neve azon érzésnek, midőn rég, rég elmúlt, elfeledt idők emlékét egy újra hallott hang ismét megmozzantja szivünkben? mintha egy perczre visszaszállana a lélek az évtizedek óta temetett halottba s az fölnyitná szemét, egyet sóhajtva megfordulna koporsójában, s ismét behunyná szemét, hogy tovább aludjék.

Dávid félálomban érzé magát e hang, ez ének után. Tán valaha álmában, tán születése előtt, vagy tán bölcsője fölött hallá e dalt? de hallania kelle, mert oly ismerős volt előtte még az ének áriája is.

Tovább hangzék… «üvölt a házi eb – kicsukva a fergeteges éjbe: – valaki halni fog; – sikolt a halálmadár a ház orma felett, – elrepül, – újra visszaszáll, szeme fénylik a sötétben; – valaki halni fog; – fut a csillag, leesik az égről, lehull a tengerbe, elalszik; – valaki halni fog. – Sírnak a csöndes házban, nősírás, gyermeksírás hallik, az ablaktáblák csukva vannak, a lélekcsengetyű szól: – valaki halni fog. –»

Mindig világosabban kezde kiderülni Dávid lelkében e hangok után a sejtelem visiója. Kezde emlékezni csöndes, meleg kandallós szobára, egy halvány férfiarczra, tarka játékszerekre, miket a férfitól kapott, kinek térdén ülve regényes meséket hallgata ámult gyermekfigyelemmel, emlékezni kezde a mesék regióira, hova a férfi szavai lelkét elvezeték s az érzetekre, miket lelke akkor felfogott s mik oly hirtelen elmúltak; – a holdvilágos estékre, midőn selyemfürtű fejét egy szép nő kebelére hajtva, hallgatá annak ábrándos énekét, mely oly különös, oly mondhatlan hatású volt, – a halálmadár kiáltására odakünn s az ebek üvöltéseire s a megnyugtató kebelre, melynek ölelése alá e hangok elől gyermekfélelemmel rejté el magát s a babonás szavakra, miket e nőtől ilyenkor hallott. – Igen, igen, – e nő – az ő anyja volt! ő tudott csak ilyeneket, és kivüle senki, a dajkák nem tudták eltanulni tőle… Hah, egy percz alatt mindent, mindent tudott! e nő – ott a rejtett házban – az ő anyja. Világos, világos minden!…

Az ének újra szólt, bűvösebben, rejtelmesebben, mint az előbbi, s a hang még jobban reszketett. «Fehér a hold, fehér a hó! Piros a vér, – hah! ki irt piros betűket a hóra? Gyilkos! gyilkos! gyilkos!

E perczben a vén medve az ajtó előtt közbe ordíta s az ének megszakadt; a sötét férfi az ajtó elé ért, a medve hizelegve, morogva ugrált elé, s orrát kezéhez dörzsölé. A férfi kinyitá az ajtót, midőn, mintha a tulsó sziklafalban megütődött viszhang kiáltaná rá vissza az ének végszavát: «gyilkos!» Hátranézett, mitsem látva, belépett az ajtón s azt magára zárta, azontúl ismét néma lett az erdei hajlék.

Pedig e szót Béldi kiáltotta reá.

Ez volt tehát, ki őt az idejutástól oly rejtelmes fenyegetésekkel akarta elijeszteni! ez, ki apját megölte, anyját elrabolta s ide temetkezett vele és eleven bűnével a tág sziklai sírba. Ez volt, kit ő annyi év óta hasztalan keresett s kire, hogy rátalált, a mennyországnál édesebbet érze. Boszút, halálszomjas boszút.

Ott fogja őt nyugalmai ágyában meggyilkolni.

Kezét bemártani kiömlő vérébe, s véres ujjaival irni fel homlokára a gyilkos nevet, s ha halála órájában imádkozni akarna, imádságai közé kaczagni, hogy az ég helyett a pokol hallja meg azokat.

Azonban be kelle várnia, míg a hold lemegy és sötétebb kezd lenni. Újra visszament a bányatorkolatba, ott egy sziklára leült; küzdött fejében egyik gondolat a másikkal, s mentül tovább vívott eszméivel, annál világosabb lőn előtte, hogy ez nem álom, hanem szemmel látott való.