Part 10

– Ön boszúmra akar figyelmeztetni? Míg fiatalabb voltam, hagytam magamat üldözni e sötét eszme által, s legboldogabb reményem az vala, melyben a rabló vérébe márthatám kezem. De nem akarta az ég. Már szinte nyomán voltam a gonosztevőnek, midőn a sors ez angyalt küldé éltem megváltójául; s azóta van szerelmem boszúm helyett, s azt tőlem nincsen ki elvehesse többé.

– És ha ön azon sikoltást még egyszer hallaná, ugyanazon hangot, ugyanazon szavakat: «Isten, mentsd meg férjemet!?»… Oh Béldi, menjen ön, míg nem késő, és kerülje a balsorsot.

– Maradni fogok, uram.

– Úgy én leszek kénytelen leányomat megőrzeni… Itt rá a legfőbb idő. – Azt hiszi ön, hogy én nem látom meg a szemekben, az arczok vonásain a még ki nem mondott gondolatot? Tegnap este leányom e vigalomba kivánkozott, nem tudtam miért? Ő különben oly magánykereső, nem tudtam, hogy ön itt van. Ma este leányom megcsókolta kezemet, s én egy égető könyűt érzék szeméből kezemre gördülni. Ez a köny megmondta nekem, hogy leányom el akar engem hagyni, hogy e csók búcsúcsók volt. De nem fogok aludni.

E közben a teremben a zenéhez készülő hangszerek pengetése kezde hallatszani; Dávid hideg vérrel vőn ki egy szivart tárczájából s azt a lámpa lángjánál meggyujtá.

A fekete dominó eltávozott s a terembe sietve, egyenesen leányához indult, félszemmel Dávidra nézve vissza.

Alig ért a terem közepére, midőn a zene hirtelen megriadt, s e jelre minden lámpa, minden csillár kialudt, a termek végig pokolsötéten maradtak.

E vaksötétségben csak egy égő szivar vörös csillaga látszék vezérfényül csillámlani.

– Ragadjátok meg őt! ordítá egy kétségbeesett hang a terem közepéről. Ott – azon égő szikra! – ne hagyjátok az Istent így megcsúfolni!… Béldi, halld szavamat, megállj! őrült leendesz, az élőistenre esküszöm, ha e leányt érinted! – Oh – átkozott vagy! hörgé, midőn a szivar a sötétben elhajítva eltünt. Nem volt rá szükség többé.

A zavar általános lett, – sikoltás, harag-ordítás, kaczaj, össze-vissza kiabált nevek chaoszi disharmoniája, botlás, tapogatás közt jobbra-balra futkosó emberek, törött orrok, tépett öltönyök, felforgatott állványok, zörgés, sikoltás mindenfelé; valódi pokoli tréfa.

Végre a rendőrség érkeztével néhány fáklya kezde újfényt deríteni a felfordult teremben, hol minden a lehetőségig legnagyobb zavarban volt. A terem közepén feküdt összegázolva egy fekete álarczos férfi. Ájult volt, s orrán és száján folyott a vér. Elrabolták egyetlen leányát…

III.

Semmi sem oly édes, mint a lopott boldogság! kilopni a világ közepéből a boldogságot s egyedül, magányosan elzárkózni vele; hogy senki ne tudjon róla, ne örüljön neki és ne irigyelje. Elzárkózni egy kedves szeretett nővel a legvadabb erdő közepébe, vagy elhagyott szigetbe, csendes, látogatatlan házba, s ott élvezni annak viszonszerelmét, – együtt nézni vele a nap és hold futását, s a nap- és holdfényben nyiló s hervadó virágot; együtt hallgatni a mezei madarak énekét s a téli zivatar süvöltését, együtt őszülni meg vele, s nem tudni arról, mi a széles világon történik, nem osztozni annak sem örömeiben, sem bánatában…

Ilyen hely a beszkidi Kárpátok egyik szakadéka, mely e hegyláncz legelhagyottabb részét képezi, körülövezve sűrű zöld erdőtől, mely fölfelé fenyvessé kezd válni.

Idomtalan síromladékok állják el az útat mindenfelől, itt-ott látszik egy-egy keskeny ösvény, mely mély partmosásokban, meredek sziklák gerinczein kanyarog tova, néhol egy-egy mohos fenyőfa dereka által folytatva, mely öles sziklahasadékok fölött keresztül dűlve természetes hidat képez a szédítő magasban.

A völgyekben néhol hallani távol tanyai ebugatást, s látni a fák közül felkanyargó kékes kémény-füstöt, de útra alig akadni, mely a tanyához vezet; néhol a szélesebb havasér felett gondosan fentartott hidat láthatni és útat nem, mely rajta keresztülvinne; körül sűrű beláthatlan bozót, másutt egyes sziklai fal közepén vágott ajtó tünik fel, olyforma, mint az elhagyott aknák nyilása, mely előtt zöld a fű, s ha az ember esetleg egy-egy magányos ház elé vetődik, azt mind magas kőfal keríti, ablakai az udvar felé vannak fordulva, ajtaja zörgetésére senki sem felel.

Hány rejtélyes ember, hány különcz lélek lakja e vad tájat, kikről a világ nem tudja, hogy hová lettek? Hirtelen eltüntek, élet vagy halál nyoma nélkül, s többé hiröket sem hallá senki. Sötét misantropok, kik az emberi arcz látását kerülik; nehéz bűnökkel terhelt vétkezők, kik börtön, vagy vérpad elől szöktek ide e nagy börtönbe; üldözött szerelmesek, kik a világ örömeit s előitéleteit elhagyák, hogy sziveik paradicsomát megszabadíthassák; őrjöngő tudomány-fukarok, kik ide jöttek holt tudást gyűjteni, mintha féltenék az idő azon perczeit, melyben emberi ajk kérdéseire eleven szóval kell felelniök; bukott becsület rabjai, kik homlokaikon az örök gyalázat bélyegét viselik, kik a világra nézve mind meg vannak halva, s kik egymást nem látják s nem keresik soha. Egy-egy különcz regény mindegyik élete, tele bámulatos eseménynyel s csodás sorsfordulatokkal, miket nem tud meg senki, nevük és emlékük holt a világ előtt.

E környék pórlakosainak főnyerészetük ily világfutóknak szűk lakhelyeket és szűk élelmiszereket szolgáltatni s további kilétükről nem tudni semmit. – Ha itt-amott egyes kecskéket őrző pórfiura lehet akadni, az gyakran tíz kérdésre sem ad egy feleletet, azt is csak nyámogva, kitérőleg; úgy látszik, hogy mindjárt megismerik az idegent és félnek tőle.

Egyikében e környék legszebb helyzetű tanyáinak, melynek zárt oldala gondosan irtott erdővel, ablakai meredek, megjárhatlan mélységgel voltak szomszédosak, lakott néhány hónap óta az ifju szerelmes elszöktetett kedvesével. Az ilyen üldözést kerülő szerelmesek rendesen nem szoktak örökké itt maradni; az üldöző apa, vagy férj kiengesztelődik, vagy meghal, akkor ők is visszatérnek a világba, s ezért ideiglenes lakásaikat mentől kellemesebbé szokták idomítani; nem úgy, mint kiket sötétebb eszmék hajtottak ide, s kiknek kunyhóit az által lehet amazokétól megválasztani, hogy míg ezek sötét, elhagyott kinézésüek, amazok gondosan ki vanak cziczomázva; a falakra virágok vannak felfuttatva, a tetőn a fülfü rózsái virágzanak, a dúczon galambok tollászkodnak s a kéményen gólyafészek terjeng, az ablakban házi madár énekel, s az ereszen komolyképű macska mosdik vendégekre várva.

Milyen kevés kell boldog embernek arra, hogy szerelmes legyen, milyen kevés kell szerelmes embernek arra, hogy boldog legyen! A boldogság mindenütt kikelti a szerelmet, mint a nap a virágot, s a szerelem mindenütt rá talál a boldogságra. A hajnal az ő számára veszi fel rózsafátyolát, az ég az ő számára hozza fel napját, csillagait; a föld ő neki termi virágait, az álmok legszebb képei őt látogatják meg, minden szép és ragyogóvá lesz, mihez ő hozzá ér. – Gyakran látni, mily jó kedvvel tud együtt kaczagni két fiatal gyermek; ha kérdenéd: min nevetnek? nem találnál benne semmi különöst; tán egy elbomlott hajfürt, egy eloldott csokor, egy elszalasztott madár, vagy elejtett gyöngyszem, vagy tán épen semmi az, és ők mégis nevetnek, jó kedvük van, boldogok, mert olyan a szerelmes.

De ne hagyjátok magatokat elcsábítani. A szerelem mámor és a mámor rövid. A szerelem istenimádás, s ki merné bevallani lelkében, hogy már nem fogja többé imádni az istent! Ki merné észrevenni, hogy szerelme hül? s pedig úgy szokott lenni. Kik a szerelemért áldozatot tesznek, ki nem kerülik azon időt, melyben eszökbe fog jutni, hogy ezen áldozat igen nagy volt, s ez a szerelem halála, – ezentúl elfogy az, mint a hold, alászáll lassanként, mint a délpontját túlhaladt csillag…

Tavaszi este volt, az ég piros alkonyában csoportló vándormadarak röpdöstek fehéren feketén, melyek a tavasz előérzetével jöttek messze vidékekről régi fészkeiket újra fölkeresni.

Béldi Dávid komolyan ült s szótlanul kis kertje gyepágyán, mely a háza előtti meredek mélység szélére volt rakva, néhány hónap ideje itt-ott szomorú vénség jeleit rajzolta arczára.

– Nem örülsz-e, nem vagy-e elégült, kérdé a kedves nő, halvány-piros ajkát ajka elé tartva, s nappali kék szemeivel szemébe tekintve; nem vagy-e boldog, mint én? s átölelte őt tapadó karjaival.

A férfi nem ölelte őt vissza, szemeibe nem tekinte, az ajk ajánlatát nem akará érinteni, a távolhegyeket s túl rajtok a lehajló eget nézte és sóhajtott. Ez vágy volt a világba vissza. Fogoly sóhajtása a börtön ablakából.

– Egészen itthon leendünk itt, mondá, a sóhajt észre nem véve, a hölgy a leghizelgőbb hangon; nézd, már ezek a kis fák, miket mi ültettünk, mint megnőttek; jövő évre tán gyümölcs is terem rajtuk? – a kis galamboknak is van már fiuk, – őszre talán?… s itt szivére tevé kis kezét, s oly szemérmesen mosolygott s úgy elpirult halavány kedves arcza.

Sirva ölelte őt magához ekkor a férfi, összecsókolta az ölébe borult főt, s midőn arczát az égnek emelte, nem örömköny, fájdalomköny ragyogott szemében.

– Miért ne lehetnénk boldogok? szólt édes rábeszélő hangon a hölgy, minden örömünk van, mit isten ingyen kegyéből ad, s ha nem osztozunk is más örömeiben, de más bajában sem. A természet szép, szebb, mint az emberek. Az isten közel van itt is. S ha a világ gyönyöreit kellene élveznem, azok csak lopnák tőlem az érzést, mely most egyedül a tiéd, helyet foglalnának szivemben, mely most egyedül a te szerelmeddel van tele. – Oh jó minekünk e magányban élnünk.

– Most, de a jövő? Most még örömeinknek van túlsulya, de ha megjőnek a bánat évei!…

– Nem értelek. Nekem csak az lehetne bánatom, ha nem szeretnél, vagy meghalnál.

S mit tennél akkor?

Mit? Nézd, milyen szép magas ez a bércz: mikor ilyen szép alkonyat volna, megvárnám, mig feljön az első csillag, akkor felállnék e szirt szélére, fölnéznék az égre, egy fohászt az istenhez és a te nevedet, s azzal lehullanék, s mindennek vége volna.

Dávid ijedten kapta karjai közé a szirt szélén lebegő hölgyet. – És az, kit isten angyalul külde le hozzánk, hogy az égből bűneink bocsánatát hozza hirül?…

– Velem jőne a sirba.

– Oh! és mindez egy emberért, a kit verjen meg a boszuálló isten!

– Miért átkozod őt? ő jó ember, de szerencsétlen; szerencsétlensége: hogy azokat kénytelen élethalálra üldözni, kiket életénél jobban szeret. – Te nem ismered őt.

– Bár ismerném. Bár letéptem volna álarczát, midőn először és utószor találkoztam vele, hogy ráismerhetnék a más világon, ha az isten szine előtt fog sáppadozni, s ott is visszaátkozhatnám azon kárhozatért, melyet fejemre esküdött.

– És az enyimre is. S még sem volt előttem az apaátok oly iszonyú, mint a mily szép volt a te szerelmed. Pedig én leánya voltam, és engem is megátkozott.

– Átkát kinevetem, de üldöztét is. Vesztegeti a birákat, hogy nyomunkba jöhessen. Nevemet úgy beszennyezé, hogy azt soha ember nem viselheti többé, s orczátlan volna az a nő, ki bevallaná, hogy valaha engemet ismert. Titkoltam eddig előtted, de kell, hogy te is megtudd és megátkozd érte. E napokban, midőn vidéki kémkedéseimnél a legközelebbi mezőváros egyetlen fogadójába fáradtan betértem, s titokban kutatám, hogy nem szólanak-e rólunk valamit a lapok, melyek ott a tekeasztalon elszórva hevertek: a legelsőn, mely kezembe akadt, nagy torz betükkel nyomva láttam meg nevemet. Mintha hivott ördög állt volna elém keresztbehányt idomtalan lábaival, ez undok betükben saját nevemtől megundorodtam. Gondolkoztam róla, hogy elolvassam-e, mi rólam irva van? Melynek tudása hónapok óta gyötört, most kezemben van; elolvassam-e? Nem kell, nem akarom, gondolám s elvetém olvasatlanul… Oly könyünek éreztem utána szivemet, mintha egy ördög csábító bűvkörét törtem volna szét magam körül s könnyebbült lélekkel vevém kezembe a másik lapot s beletekinték; oh pokolkárhozat! ott ismét az én nevem, ismét ez undok szétficzamolt betük; a harmadik, a negyedik mind, mind az én nevemet mutatva; mindenütt e pokoli szörny fekete fogai vigyorogtak reám!… Daczolok veled, utált, rettegett rém, gondolám megtörve rettegésemet. Daczolok veled, hadd lássam, mennyire tudják az emberek az ördögöt játszani? s hadd nevessem ki őket érte, a nyomorúakat! s elolvasám egyenként mind, mind, a mi rólam irva volt; arczom lángolt, midőn hozzá fogtam, s szivem kezde fagyni, midőn elvégzém; soha, soha nem féltem ennyitől. Hittem, hogy szívem mélyébe fognak markolni saskörmeikkel; hittem, hogy nevetségessé fognak tenni, hogy pellengérre állítják érző szívemet; hogy rajta minden vigyorgó suhancz egy seprücsapást tehessen, s minden szenteskedő falusi ártatlanság átszurdálhassa mindennapi lelke gondolatait kisérő kötőtűjével; hittem és féltem tőle, hogy téged is gyalázni fognak, hogy nyilván, örök bélyeggé nyomatott betűkben fogják ártatlan fejed fürteit lenyirni, s a nyilvánosság piaczközepén, a szégyenközön, ecclesiát követtetni veled szerelmedért, melynek még vétke is szentebb és tisztább, mint az ő esteli imádságuk; de ők mindezt nem tevék. Hallgatának szerelmem felől, nevedet elhallgaták, hanem mint éjjeli rablót pellengéreztek ki, kinek nevét s alakleirását minden faluvégen, minden utczaszögleten olvassa a szájangó csőcselék: ki egy hölgyet erővel elrabolt; nem, mert szerette, hanem hogy drága ékszereit ellopja! Boldogtalan te! ki egy fuvarosnak, hogy sietségét megvásárold, gyémánt melltűdet ajándékozád, tanúbizonyságot tettél ez által ellenem! s most nem mint nőcsábító, hanem mint nyomorú zsivány vagyok kihiresztelve, kit, mihelyt megismer valaki, elfoghat, vasra verethet, megölhet! – a mi mindegy – élő vagy holt fejem díja 100 arany.

– Iszonyú, a mit mondasz, de engem ez sem bánt! hadd higyje a világ, a mit kedve tart; mi kívül vagyunk rajta, s ha valaha idáig látna szemeivel, s kezei utólérnének rejthelyünkben, egy szavam levenne rólad minden vádat, egy szavam, melyben megvallanám, hogy önkényt, szivem akaratából követtelek.

– De e szót nem mondhatnád el soha. Ki tudja, mi oka van azon embernek arra, hogy bennünket még most is, mikor már semmit meg nem történté nem tehet, őrült erőszakkal akar elválasztani? Te soha sem látnál többé engemet, soha sem hallanál rólam semmit. Elitélnének a külszín után, és nem volna, kinek megmondanod, hogy ártatlant itéltek el.

– Oh iszonyú apa! Kényszeríteni fogsz, hogy kétségbeesésem perczében halálodért imádkozzam.

– S ezen ember nevezi magát apának! soha, soha nem volt neki gyermeke; lopta idegen bölcsőből leányát: hogy legyen kit vénsége napjaiban kinoznia… Ismerted-e valaha anyádat?

– Soha. Gyakran kérdeztem őt apámtól, hogy hol van? Ilyenkor arcza kétszerte sötétebb lett, félénken körültekinte, mintha lelket érezne közelében, s szomorúan monda: meghalt, igen, meghalt; s ha kértem, hogy vezessen el sirjához, azt felelé: messze van, igen messze! s ilyenkor oly merően, oly sokáig nézett rám, mintha gyanakodó szemeivel lelkem fenekére akart volna látni. Nem tudom miért? de ha sokáig nézett rám ily merőn világos szemeivel, rosszul lettem bele. Egyszer egy szép fiatal hölgy arczképével ajándékozott meg; azt mondta, hogy ez volt anyám. Ha ez volt, úgy igen jónak kellett lennie, szemei oly szépek, oly nyájasak voltak, annyi bűbájt, annyi andalgást csak a te szemeidben birok föltalálni.

Dávid hirtelen önkénytelenül összeborzadt. Valami ismeretlen fagy állta el egy perczre szivét. Az ember, ki sokat tépelődik a sors titkaival, sokszor érez ily futóborzadályt; mintha lelke szemei egy perczre megnyiltak volna s látta volna az egész világos jövendőt, melyet rémültében, mielőtt öntudattá tehetett volna, újra elfelejte. Tán azon szót hallotta ilyenkor kimondatni, mely jövendőjének átka leend, s melyet újra elfelejte? tán azon csillagot találta meg az ég miliárd fénye között, mely sorsát vezeti s melyet, mielőtt megjegyezhetett volna, újra elveszíte az aranyporral hintett ég csillámai között; tán azon helyet lépte át, hol egykor sírja domborulni fog!…

IV.

Tavaszszal, a vándor madarak jöttével, egy reggelen vén gólya szállt le a kis magányos ház kéményeire, megigazgatá piros orrával régi fészkét, helyet vert magának fekete szárnyaival benne, azután ismét körülröpködte a háztáját, mintha arról akarna meggyőződni, minden úgy van-e még, mint a hogy őszszel itt hagyá? Ebben megnyugodva, lebocsátkozék ismét a kéményre, s ott féllábon állva, egyszerű kelepléssel mondá el ünnepélyes üdvözletét ifjukori szállása helyének, s végre leröppent a kisded udvarra, s patheticus komolysággal lépdelte végig annak ismert hosszaságát, orrának és magatartásának ünnepélyességét semmi könnyelmű kedélykitöréssel nem kisebbítve, mint ezt a kevesbbé hidegvérű fecskék szokták tenni.

Dávid ablakából nézte az otthoniasságot affectáló szelíd állatot, s vevé észre, hogy midőn az olykor szárnyát meglibbenti, alatta valami piros iszák tünik elő. Kiváncsi volt megtudni, mi lehet az? s kiment hozzá; a gólya, a mint az ajtót hallá csikorogni, magas leereszkedéssel tőn egy lépést felé, s orrát függőleges állásba hozta, egyet kettőt pattantva vele, mi gólyanyelven különös megtiszteltetés jele lehet; de midőn ez idegen ifjut meglátta, visszahökkent, kettőt hátra lépett s félszemmel rásandítva, bölcsen végig nézte, azután orrát magasra fölemelve, nyakát kinyújtva, nemes lenézéssel félre fordult tőle és fölrepült ismét a kéményre. Ott azután napestig kelepelt, estefelé egy eleven kigyót kegyesen lenyelvén, elnémult s késő éjig elmélkedék féllábon állva a világ mulandóságáról.

Dávid végtelenül kiváncsi volt megtudni, hogy mit viselhet e tudományos állat szárnyai alatt? de az oly híven látszott megőrzeni a fidei commissumot, hogy semmi hizelgéssel nem lehete lekötelezni annak átadására.

Egyszer azonban meglátta a komoly madár a fiatal hölgyet az udvaron, s rögtön különös galant arczkifejezéssel szálla le hozzá, nyakát mélyen lehajtotta előtte, szárnyaival legyezé oldalait, orrával kelepelt; egy szóval rendkívül kezdte neki a szépet tenni; a hölgy elértve a bókot, szinte nem maradt adós: kisded tenyerében egy marok tengerit nyújtva a húsevő madár elé, mit az alázatosan megköszönt, s a dologból épen nem látszott viczczet formálni. A hölgynek eszébe jutott ekkor férje kiváncsisága, s közelebbről kezde hizelegni a szelíd állatnak, megsimogatta annak hegyes fejét, mire a madár lehető legnagyobb grácziával hosszú orrát végig fekteté a hölgy tenyerében, s önkényt hagyá szárnyát felemelni, s az alá kötött rejtélyes csomagot leoldani, azután ismét fölröpült s egész nap nem szünt meg kelepelni.

A hölgy gyermeki örömmel futott férjéhez a madárajándékkal, mit az tán messze Indiákról hozhatott magával, s Dávid felbontva a piros hólyagba burkolt csomagot, abban egy hosszú fehér pálmahárs-szíjat lelt, teleirva csodásnál csodásabb ismeretlen kék és zöld betűkkel. Ebből természetesen egy betűt sem értett; hanem eszébe jutott, hogy mielőtt ők e házba költözének, egy maniacus régiség- és természet-buvár lakott abban, ki ugyanott meg is halt, s ki hihetőleg e vándor-madár által levelezett távol tartományok lakóival.

A gerendák között elfelejtve, összepenészedve hevertek a holt tudós iratai, hosszú élet tudományos törekvésének eredménytelen töredéke. Dávid vágyott tudni e szavak értelmét, vagy tán fátuma hajtotta őt eddig nem tudott titkok leleplezésére…

Nagy csomó szárasztott virágok, rejtélyes arab és chaldei kéziratok, keleti nyelvek vastag szótárai s egyéb halomra hányt sárguló hieroglyph képek között, végre ráakadt ama pálmafoszlányokra, melyeket hasonló iszákban, hasonlóúl tele irva 30 év óta küldözött, a kihaló s újra támadó vándor gólya-nemzedék által, az ismeretlen más világrészt lakó.

E foszlányok egy pergamentbe kötött kézirattal voltak összekötve, melynek egyik táblájára nagy betűkkel irva volt: «Al-Hyas-Otber jegyzetei».

Dávid fölbontá a könyvet.

– «Harmincz éve (így kezdődik a kézirat), mióta Al-Hyas-Otbernek a vándor madaraktól leveleket küldök, s tavaszszal ugyanazok által leveleket kapok tőle.

Eleinte csak azt akartam ezen levelezés által kifürkészni: hogy vándormadaraink hol szoktak telelni? később azonban maga azon ember, ki e jó szerencsére bizott s három rendbeli napkeleti nyelven irt leveleimre válaszolt, kezde rendkívül érdekelni.

Legelső levelében rögtön barátjául fogadott s ennek megerősítésére egy ambramézgából készült pecsét alá szakállának három szálát oda ragasztá. Szakálla már ekkor is nagyon ősz volt.

Lakása valahol Abessinián túl, Afrika belsejében, a Niger és Senegal folyók eredete körül lehet, hol a hajdani boldog Hyppona feküdt, melyről egy carthagói évkönyv tesz említést, s hová oly sokan szöktek el Carthagóból, hogy halálbüntetés alatt kellett megtiltani e város nevének említését.

(Megjegyzendő, hogy ez nem azon Hyppona, mely simplex i-vel iratik, s melyet az egyptomiak építettek Psammatich pharao alatt, a hol jelenleg a legtöbb csoda készíttetik, – s létezése inkább csak a körülményekből vont hypotheticus gyanú, mint topographiai bizonyság.)

Ezen mélyen rejtett országot, melyet térképeinken – környékével együtt – fehér, beiratlan fóltul találunk s csak úgy sejtjük, hogy itt vagy amott létez? szomszédaik szentországnak hivják, mire azon uralgó körülmény adhatott nekik alkalmat, hogy ez országot szentek igazgatják, ezek annak királyai, birái, főpapjai és főorvosai.

Különös fogalmaik lehetnek azon embereknek a szentekről és erényekről. – Általános vallási és polgári elvük ez: egyetlen erény a szeretet s szerintük minden erény csak a szeretet variatiója; «szeretni az istent», csak az az erényes, ki az ő csillagaikat, az ő virágaikat, az ő folyamaikat imádja. «Szeretni a szülötte földet», e szabály azt mondja: hogy csak az igaz ember, ki az ő kunyhóik alatt született, ki az ő nyelvüket beszélte legelőször. «Szeretni apát, anyát, szeretni a testvért, a nőt, gyermeket, szeretni az életet és a halált», ez náluk az emberi hivatás maximája, ki ezeket elmulasztja, az mindennapi ember, az paria, a kit érzéketlen szivével arra rendelt a sors: hogy a többinek szolgája legyen; hogy éljen megvetve, és haljon meg fáradalmak alatt. Minél több nemét ismeri valaki a szeretetnek, rangjára annál magasabb, s ki azt mind együtt gyakorolja: az a szent, az a király, az itélő biró, a főpap, a gyógyító.

S itt jön elő a legkülönösebb világnézet, mely a rendes emberi ész ellen-polusát mutatja fel.

Annak, kinek homlokát ők szentté, királylyá, biróvá kenik fel, testvérét kell nőül venni; mert különben a szerelem hiányos marad. A király neje szinte királynő, s így annak szintoly jónak, szintoly tökéletesnek kell lenni, minő férje. Szeretnie ugyanazon istent, ugyanazon hazát, ugyanazon szülőket, ugyanazon gyermeket, kiket férje szeret, mert mindezen szeretet szavának más húr felel meg a szívben; s nincsen nagyobb halálbűn, mint ha valaki más istent imád, ki nem az ő istene; más hazában él, mely nem az ő hazája; mást nevez apjának, ki neki nem apja; mást nevez gyermekének, ki neki nem gyermeke: más testvérét, más nejét szereti, ki nem az övé. Ezek a közhit megátkozottai, az átok bélyegét viselők.

Eleinte visszatetszőnek tünt fel előttem e szokás, mint bárki előtt is, ki művelt népek megszokott fogalmait szítta vérébe, míg azon gondolatra nem jöttem, hogy ezen népnek tán tisztultabb fogalmai vannak a szeretetről, ez érzetnél nem játszik oly szerepet az érzékiség, mint a milyenben mi azt ismerni tanultuk.

Minden őszszel irtam Al-Hyas-Otbernek régi vándor madaram által, később annak fiaitól, melyek szinte anyjuk fészkére szoktak s azok minden tavaszszal visszahozták a feleletet a távolban nem látott ismerőstől, – ki szinte egyike volt hona fölkentjeinek s tán épen a főbbek közül való.